Az a baj, hogy ez az egész kérdés igazából végtelenül egyszerű és ettől végtelenül bonyolult.
A baj az, hogy a zenefanok, audiofilek, hifisták, avagy a zenét hallgató emberek többsége zenét akar hallgatni valamilyen minőségben.
Tehát: Az a baj, hogy hallgatni akarja a zenét valamilyen minőségben. Miért? Mert a valamilyenről valójában fogalma sincs! Mert egyszerűen fogalmazva, el kell felejteni azt az alapvető tévhitet, hogy a zenét hallgatni kell, a zenét ugyanis megélni kell. Átérezni, átélni.
És ha ezt valaki megérti, akkor mindent és mindenkit érteni fog. Rá fog arra jönni, hogy nincsenek "igénytelenek", "csórók", "gazdagok", egyszerűen csak különböző igényű emberek vannak.
Egy egyszerű példa, amit nemrég Pennának [a Penna-Poor Audio tulajdonosával történt beszélgetés alkalmával - a szerk.] replikáztam, amikor egy usákok féle prof cikkét említette, aki képekhez hasonlította a zenét (azaz nem egészen értette, hogy miről van szó), de a példa kedvéért jó lesz.
Vajon, mi mutatja meg jobban a valóságot? Egy X millió pixeles kép, egy analóg fénykép, egy elmosódott, szürreálisabb hangulatú, netán egy festmény, avagy egy expresszionista felvillanás? Mindegyik és egyik sem! Valójában ugyanis minden, amivel egy részt ki tudunk venni a világból, az csak egy részt tud megmutatni. A kérdés csak az, hogy ki és mit akar látni a világból. Van, akinek egy festő képe, amely ugye messze nem pixelhelyes, ezerszer többet mond, mint egy 9x12-es szuperponthelyes fénykép, mert bár a fényképen minden rajta van, mégsincs semmi rajta abból az élményből, amit ez valakinek jelenthet. Ha be tudsz bújni a másik szemébe, akkor át is tudod érezni azt, amit ő átélt és ez sokkal fontosabb és erősebb emocionális élmény, mint az, hogy egyszerűen csak ugyanazt látod. Mert ez utóbbit csak hiszed, ugyanis ebben az esetben te nem azt látod, amit a másik, hanem azt, amit a fényképezőgép csinált annnak alapján. Se a szellő, se a meleg, se az illatok nem lesznek rajta, csak a kép. Ez kevés az élmény átéléséhez. Most fogjon kezébe egy ecsetet az az ember és rajzolja le, ahogy susognak a fák, ahogy ott lesznek a virágok és ahogy kényelmesen fekszik egy ember...: átélheted az érzést.
Ha erre vagy fogékony! Mert könnyen lehet, hogy az expresszionista festésmód irritál, hiszen furcsa és zavaros, lehet, hogy a kubistából észre se veszed, hogy erről volt szó, miközben melletted másvalaki őrjöngeni fog, hogy aki a képet csinálta, az egy zseni.
Bárki, aki ránéz egy átlagos Picassora, azt fogja mondani, hogy ő is tudna ilyet festeni, de mégsem sikerül senkinek, mert egyszerűen nincs meg az a zseniális látása, amivel meg tud ragadni olyan részleteket, amik egészen más képet alkotnak, mint egy fénykép.
A kép egyébként is csalóka és szinte csak egy dologban lehetsz biztos: nem a minősége számít. Van persze egy alsó limit ami alatt úgy fogod érezni, hogy ez "igénytelenség", ám fontos megérteni, hogy mindenkinél más az a limit, ennek megfelelően amit te igénytelenségnek gondolsz, az lehet másnak megfelelő, ráadásul biztos lehetsz abban, hogy a másik is tudna számos olyan dolgot mondani, amiben te tűnnél az ő szemében igénytelennek.
Nincs olyan, hogy igényes vagy igénytelen ember, ráadásul az igénytelennek - bár manapság pejoratív értelemben szoktuk használni - van egy pozitív olvasata is: az, hogy szinte bármi megfelel neki. Azaz például a terepjáró igénytelensége, avagy szervíz igénytelenség, az pozitív dolog és az is, ha valaki például a zenét bárhol és bármin tudja élvezni. Valójában ezt ugyanis irigyelni szokták az emberek, bár sokan, akik még nagyon messze vannak a céljuktól, azok inkább dühösek és értetlenek szoktak lenni.
Erre a legremekebb példa az én számomra a játékkonzolok világa, ahol ugye a két "óriás" egyre nagyobb, erősebb, jobb felbontású, de valójában semmiféle újdonságot nem hordozó készüléket dobott a piacra. Azaz, ugyanazt, csak "szebben". Nos, erre az emberek már nem igazán vevők, amit ékesen bizonyít a Wii számukra(!) elképesztő sikere. Hiszen lehet az a konzol hozzájuk mérve vérgagyi, de ez önmagában értelmezhetetlen, ha nem térünk el a lényegtől, amiről ezen készülékek szólnak: a játék élményétől.
Természetesen vannak olyanok, akik elélveznek a szebb képtől, a jobb hangtól, de ők valójában ezt élvezik, nem a játékot. Akik élményt keresnek, azoknak a "hadonászós konzol" olyat tud adni, amit semmi más – és jól látható, hogy erre mennyire vevők az emberek. Baromira nem érdekli őket a "minőség" és egyéb lózungok, mert ők már rájöttek, hogy ez a minőség igazából csak mennyiség, mert valójában minőségben nem jelent többet. Szó szerint csak több pont és több bit. És? Lesz még több pont még több bit, volt a múltban sokkal kevesebb pont és bit – de hadonászós játék sohasem. És levette az embereket a lábukról, illetve rávette őket arra, hogy felálljanak és átéljék a játékot. Elkezdtek játszani.
Ezt pedig nem értik azok, akik csak a piff-puff, csitt-csatt és "hű, az öt milliméteren az egész kerék látszik" című dolgokat élvezik – ideig-óráig. De ettől még ez is élmény, aki ezt keresi, hosszú ideig fog rengeteget költeni az újabb és újabb készülékekre, de igazából sohasem fogja azt az élményt megkapni, amire vágyik; arra, hogy azt amit éppen csinál, azt úgy élje meg, mintha a részese lenne.
Miért tértem ki ebbe az irányba? Mert az élet egyszerű, csak az emberek bonyolítják el [© AT]. Egyszerűen látni kell, hogy ez ugyanaz, mint a fényképezés és a zene esetében; a zenénél is azzal próbálkoztak, hogy az adja a nagyobb élményt, ha több adatot tudunk tárolni. Ennek remek példája a kardjába dőlt DVD-A és SACD (futottak méget nem jegyzem), amelyeknél üvöltött az, hogy csak egy rétegnek egészen kis igényszintjét tudja stimulálni, egyebekben valójában nem visz közelebb a zenéhez. Jöttek utána a nagy rendszerek, a több száz, ezer wattok, amivel csak az a baj, hogy valójában pár watt csöves teljesítmény egy egész szobát be tud tölteni megfelelő hangfalakkal. Jönnek az ideológiák a teljesítmény tartalékról, meg sok minden másról, de ez valójában mind csak mellébeszélés és ideológia, a lényeg az, hogy valaki, amikor megtervez és elkészít egy rendszert, akkor a saját élményét akarja a legjobban megélni és innentől már csak az a kérdés, hogy ez kinek a számára adja meg ugyanazt az élményt.
És ismét egy lényeges szempont: itt sincsenek különbségek, hiszen az "úgynevezett naturalista" irányzat sem tesz mást: egy elképzelés mentén akarja megmutatni az élményt.
Itt általában "színezésről" meg egyebekről szoktak beszélgetni, de ez teljes tévedés, mert itt nem színezésről van szó, hanem az élmény átadásáról. És ez azért "színes" az egyiknek, mert számára nem ez a fontos, és azért "matt" a másiknak, mert neki még ez is kevés.
A zenét ugyanis, ahogy kezdtem, megélni, átélni kell. És itt jön be az, hogy lehet-e ezt hallás után eldönteni? A válasz egyszerű: nem. Miért nem? Triviálisan azért, mert a zene egy részét nem halljuk, hanem érezzük. A morgás, a dörgés, az üstdob nem a hangja miatt érdekes, hanem azon rezgések miatt, ami az egész testet megrázza. Ez tulajdonképpen a moziélmény, az a fajta hangzás, ami otthon házat bontana és nem igazán előállítható. Másképpen igen, de ugyanúgy nem. A lényeg ugyanaz marad: megélni kell a zenét.
És pont ezért becsapós az A-B teszt, mert valójában semmit sem mond az élményről, az maximum a készülékről mond valamit. Ez most olyan lenne, mintha úgy akarna valaki autót tesztelni, hogy A-B módszerrel egyikbe be, másikba be, rövid úton megy vele egy kicsit, csere... tudsz pár dolgot mondani, de a lényegről, hogy melyik a jobb, semmit sem tudsz mondani. Nem véletlen tehát, hogy autókat sem így tesztelnek, legfőképpen: nem egymással szemben – hanem pár napra elviszik, hogy egy együtt élési élményről lehessen beszámoni, ami már többet tud valamiről mondani.
Mindennel így van, ami érzelmeket is kivált, vagy ami érzelmek kiváltására is alkalmas.
Egyszerűen más meglátni és megkívánni - és teljesen más vele együtt élni. Lehet, hogy az első benyomás rossz és mégis az az, amire szükség van, és lehet, hogy az első benyomás alapján ez életed vágya, aztán rájössz, hogy nagyon nem.
EZÉRT szokták a jobb kereskedők a hifiben azt mondani, hogy vigye valaki haza a készüléket, mert csak az ad majd választ a kérdésére, de sajnos a McMédia fanok a mai napig várják a McTuti ideológia alapján, hogy mit vegyenek meg, mert ők tudják, hogy itt tudják a McTutit, csak irígyek megmondani és ő meg lusta utánajárni a dolgoknak. Kíváncsi lennék, ha ugyanezt a barátnőivel játszanánk el, arra is azt mondaná-e, hogy döntsük el mi, vagy akkor felháborodna, hogy hogy jön ez ide... de hagyjuk ezt a kérdést, a lényeg ugyanaz marad ismét:
Egyszerűen mindenkinek más utat kell bejárnia, mert más útra van ítélve. Van olyan, aki hosszasan bolyong, mert másoknak hisz, van, aki rögtön megtalálja élete álmát és van olyan, aki amikor megnyerte a világbajnokságot, akkor kielégül, akkora eufóriája lesz, ami egy életre szóló élmény és rájön arra, hogy már nem akar tovább versenyezni, mert győzött. Ezt a pillanatot egyébként könnyű észrevenni az írogatók nagy részén, ugyanis ez előtt a pillanat előtt van az, hogy a másik rendszere nem jó, jönnek az ideológiák és ez után a pillanat után van az, amikor már elismerően tudnak mások rendszeréről szólni, és már nem akarnak ideológiát terjeszteni. Mint amikor a csúcsedzők versenyeznek, hogy kinek a tanítványa a jobb, de ugye az akar ideológiát terjeszteni, akinek még nincs világbajnoka, mert akinek van, annak erre már nincs szüksége. Az csak mosolyog és élvezi az életet. Neki már nem kell bizonyítania sem másoknak, és ami fontosabb: sem magának. Győzött. Akkor meg hová hajtson tovább?
Lényeges még az is, hogy ez az egész nem pénz kérdése. Egyszerűen jól látszik az, hogy van, aki egy Sokollal is valóban élvezi a zenét, és van olyan, aki tízmilliók elköltésével sem elégedett. Én látom azt, hogy adott esetben éppen egy, a rendszer árához képest elhanyagolható komponens adja meg pont azt az élményt, amire valakinek szüksége van és látom azt, hogy nincs az a pénz, ami önmagában ezt megadja.
A sok pénz max egy rövid távú élményt ad, azt a fajta "elégedettséget", hogy na, ezt is megvettem, ez is itt van, ezt is megengedhettem magamnak. De ez az érzés valójában a világ egyik legkönnyebben elillanó érzése, ami után a teljes hiányérzet marad...
Szóval, nincs más hátra, mint mindenkinek el kell döntenie, hogy mi az, amit át akar élni. Nem az, hogy mit akar hallani, hanem, hogy mit akar elérni azzal, amikor zenét hallgat.
Döbbenjetek meg: szeritnem az emberek 99%-a nincs ezzel tisztában, amit ékesen bizonyít az, hogy amikor ezt megkérdezed, akkor max azt a választ kapod, hogy 20% zene és 80% film, vagy jazz, vagy rock... nos, még a jazz az érdekes határeset, mivel élő zenéről van szó, egész jól elképzelhető, hogy mit akar valaki átélni, de azért ott sem mindegy, hogy a füstös kiskocsmát akarja maga előtt látni vagy éppen a koncerttermet. Mert más az érzés, más az élmény és az elegáns high-society party hangulatát például egy DIY pozdorjadoboz sohasem fogja megadni. Mert ahogy ránézel, azonnal ütni fogja az elképzelésedet, azonnal lehetetlenné teszi az élmény megélését.
Ezért szokták sokszor mondani azt, hogy este, sötétben kell zenét hallgatni és téves az az ideológia, hogy mert akkor csend van. Nincs igazi jelentősége. Igazából a sötétnek azért van jelentősége, mert ilyenkor a fantázia könnyebben vonatkoztat el a tértől és időtől és ezért lehetséges, avagy könnyebb megélni azt, amit meg akarunk élni. De ha csak sötétben tud valaki egy rendszert hallgatni, akkor az kompromisszum, mert a jó rendszernél bármilyen körülmények között meg kell kapnia azt, amire vágyik.
Azaz a zenei élmény ott kezdődik, hogy amikor nekikezdesz, meglegyen a megfelelő szeánsz, az előjáték. Amikor leülsz, azt lásd, amit látni akarsz, mert az önmagában illúzióromboló, ha nem azt látod, amit látni szeretnél (hiába jó a készüléked, ha másra vágysz... nem lesz élmény), amikor bekapcsolod, érezd az elégedettséget, azt a fajta büszkeséget, hogy igen, ezt akartam, ez az enyém, ezt akarom hallani, azaz már az elcsöppenés szélén legyél akkor, amikor a zene lejátszását el sem indítottad. Ha ez mind megvan, akkor és csak akkor fogod azt érezni, hogy:
Igen, ezt a lovat akartam apám!
És mint látható, ebben annak, hogy hogyan szól a rendszer, na pont annak valójában semmi jelentősége sincs. Mert nem másoknak kell mutogatni, hanem neked kell élvezni. És aki ezt megérti, az pontosan tudni fogja azt, hogy nincs is értelme mutogatni, hiszen ami számomra tökéletes, az más számára eleve nem is lehet az, mert nem vagyunk egyformák. Nincs abszolút értékű rangsor, nincs jobb rendszer, nincs überalles rendszer, nincsenek felsőbbrendű avagy egyedül üdvözítő ideológiák, amiken előrébb menve jobb lesz valami, csak elképzelések, feelingek vannak, ami segíthet tovább jutni, mint ahol tart valaki.
Viszont én úgy vagyok ezzel, hogy szerintem az a fontos, hogy megértsük a "filozófiák" és "irányzatok" megismerésével, hogy melyik mit tud adni, mire képes, mire fókuszál, mi számára a fontos. Ha ugyanis ezeket megismerjük, a filozófiák lényegét megértjük, akkor már jobban el tudjuk helyezni a saját igényeinket, elképzeléseinket és el tudjuk magunkat a filozófiák hibáitól különíteni (pl: nem érdekel a nagy hangerő, ha én nem szeretem), nem hagyjuk magunkat erdőbe vinni a "de erre igenis szükség van és ha te ezt nem érted, akkor az azért van, mert rossz a rendszered" című lózungoktól, mert ha ezt halljuk, akkor rögtön tudni fogjuk, hogy az, aki ezt mondja, a lényegi részt nem érti: nem mindenki számára überalles rendszert kell készíteni, mert olyat nem lehet.
Olyat kell mindenkinek magának építenie, ami minden lényeges igényét kielégíti. Ahogy ez megvan, boldog lesz. Amíg ez nincs, boldogtalan. De sajnos sokan nem a saját kielégülésüket keresik, hanem olyat akarnak építeni, ami mindenki igényét kielégíti, hogy mindenki irigyelje azt, amije van, mert hát saját magának fogalma sincs arról, hogy igazából mit szeretne...
És szerintem ez a kérdés az, amit nem lehet megkerülni: tisztában lenni önmagunkkal és vágyainkkal. Akinek ez nem megy, annak sohasem lesz igazán jó a rendszere és mindig csak változtatgatni akar rajta, de nem azért, hogy jobban szóljon a rendszer, hanem mert a saját elégedetlenségét vetíti ki a rendszerére is. És egyébként így fordulhat elő az is, hogy ahogy az ember megnyugszik, révbe ér, megbékél, akkor hirtelen meg tudja hallgatni a régen hallgathatatlannak tartott zenéit és nem is fogja érteni, mi volt velük a probléma korábban. Egy elégedetlen ember a készülékeit akarja élvezni, azt, amit tudnak és nem a zenét. Az elégedett ember viszont, mivel a zenét akarja élvezni, ezért az semmi gondot nem okoz a számára. Meghallja, csak lehunyja a szemét és már meg is van az élmény, mert a szabadon és elégedetten pihenő agya játszi könnyedséggel adja meg számára az élményt.
Ehhez ugyanis a zene csak egy inspiráló tényező és nem alapvető dolog.
És ezért nem számít valójában külön-külön sem a forrás, sem a minőség, sem a hangerő, sem az ár - az audio rendszereddel szemben neked valójában és egyszerűen csak egyetlen valódi elvárásod van:
Az, hogy az ki tudja-e benned váltani az általad elvárt emocionális élményt.
És ennyi.
Szerintem.