Ez a cikk Arthur Salvatore amerikai audiofil írásának magyar fordítása.
Nem számít, hogy a rendszer elsődlegesen analóg, digitális vagy mindkettő. Ez azt jelenti, hogy a legkevesebb komponensből áll, a legrövidebb kábeleket, a legegyszerűbb jelutakat tartalmazza, egészen a lehető legkevesebb forrasztásig. Csak az egyszerűség képes leképezni a zene komplexitását; az összetett áramkörök összetettségük miatt kezdetlegesen, kiszámíthatóan és unalmasan szólnak. Ez nem jelenti azt, hogy használjunk vacak vagy kompromisszumokkal terhelt egységeket, olcsó tápegységeket, házakat, stb. A megvalósítás döntő fontosságú, hogy a minimalizmus előnyei hallhatóak legyenek. Albert Einstein azt mondta, óvakodni kell attól, hogy ne tegyük a dolgokat túl egyszerűvé.
Amikor követjük ezt az alapvető irányelvet, persze megfelelő gondossággal, azonnal pozitív eredményei lesznek:
Van egy összetevő, ami kulcsfontosságú az audio minimalizmusban:
Legalább 90 dB érzékenységű könnyen hajtható (minimálisan 6 ohm impedanciájú) hangsugárzókra van szükség.
Még ha lehetséges lenne is építeni egy elméletileg tökéletes (hibátlan) komponenst, ezt akkor sem tudnánk
ellenőrizni egy tökéletlen rendszerben fogyatékos zenei nyersanyaggal.
Mit jelent a "csúcstechnika" számomra?
Mindig van egy-két "csúcs" készülék minden kategóriában [az ajánlott készülékek között]. Hogy a hallgató melyiket
részesíti előnyben, az az ő igényeitől függ, mert sajnos soha egyetlen komponens sem lesz minden tekintetben jobb a
többinél. Még rosszabb: rendkívül ritka, hogy egyes komponensek minden reprodukciós tekintetben megegyeznének.
Számos készüléket azzal a céllal terveznek, hogy elérje ezt, de nagyon ritka, ami kivívja a csúcs készülék címet.
Ez egy egyszerű és kegyetlen, de elkerülhetetlen tényt eredményez:
Nem létezik olyan audio rendszer még elméletben sem - függetlenül a költségektől - ami valaha is képes lenne minden tekintetben a legjobbat nyújtani.
Először is tegyük fel, hogy van egy összetett hang, amivel nagyon bensőséges kapcsolatban vagyunk, mondjuk valamelyik szerettünk hangja. Most tegyük fel, hogy ezt a hangot számtalan helyzetben meghallgatjuk: a nappaliban, konyhában, munkahelyen, autóban, bevásárló központban, osztályteremben, hangversenyteremben vagy a szabadban. Az alapvető tények azonnal nyilvánvalóak lesznek:
Mit is jelent ez?
A változatos hangi különbségek ellenére van a hangnak olyan összetevője, ami közös és alapvető fontosságú az "élő"
hang számára, függetlenül az időponttól és a helytől. Ezek az alapvető elemek azok, amelyeket a hallgató felé
továbbítani kell ahhoz, hogy abszolút jelenlétérzet jöjjön létre. Továbbá, bármik legyenek is ezek az alapvető
összetevők, definíció szerint ezek kellenek, hogy a legfontosabb elemei legyenek a reprodukált hangnak és
természetesen a zenének.
Úgy gondolom, a hangnak ezek a közös és alapvető elemei két kategóriára oszthatók:
Van még más következmény is: minden hangi különbséget, ami a különböző helyszíneken fellép következésképp kevésbé fontos reprodukálni, mint a fent leírtakat, amelyek mindig összetevői az "élő" hangnak.
Sok évbe tellett számomra, amíg rájöttem, de most már tapasztalati meggyőződésem (és nem csak nekem), hogy van egy életbevágóan fontos összetevője a hangreprodukciónak, ami fontosabb, mint a többi (amelyeknek persze szintén van jelentőségük):
Szerencsére az erőfeszítés, hogy megtartsuk ezt az információt, magával hozza a többi hangi jellemző visszaadását
is. Sajnos az alacsony szintű zenei információt a legnehezebbb megtartani, vagyis a legkönnyebb elveszteni; ezt
okozza a rossz tápellátás, akár egy FET, egy rossz kábel, egy rádiózavar, stb. és természetesen a rosszul tervezett
és/vagy megvalósított készülékek.
Mi az alacsony szintű információ?
Az alacsony szintű információ foglalja magában a zenei hangok legtöbb tulajdonságát:
Elkerülhetetlen, hogy mindezt az alacsony szintű információt pontosan reprodukáljuk. Mind relatív szintben mind fázisban. Ez biztosítja, hogy a zene természetes és érthető legyen. Ez különösen fontos a hangsugárzóknál, amelyeknek az összes komponens közül a legtöbb problémájuk van a pontos reprodukcióval (mind hangszínben - relatív szint, mind időzítésben - fázis).
Miért ilyen fontos az alacsony szintű zenei információ?
Ez az információ - jobban mint bármi más - teszi lehetővé, hogy a hallgató elhiggye, hogy amit hall és érzékel az egy egyedi és emberi esemény, nem pedig elektronikus, mechanikus reprodukció. Ez az, amiért sok audiofil indokoltan használja a "mágikus" kifejezést, amikor ezekből egy rendszerben többet hall. Én is használom ezt a kifejezést, de a "teljesség" szó sokkal jobban jellemzi ezt számomra. Röviden, a teljesség az én legmagasabb audio szempontom és minden más ennek kiszolgálására hivatott.
Azonnaliság
A második legfontosabb összetevő az azonnaliság. Ez a hangnak az a tulajdonsága, ami az előadó jelenlétérzetét kelti. Ezek a tulajdonságok kellenek ahhoz, hogy a hang valóban élő és "valódi" legyen. Úgy gondolom, az alacsony szintű információ visszaadása a zenereprodukció legfontosabb feladata, mert az előadás "teljessége" fontosabb az érzelmi tényezők számára, mint az, hogy hol is szólal meg az a hang.
Mindegyik audiofilnek legalább egyszer hangnyomásmérővel meg kellene vizsgálnia a lehallgató szobáját. Ez különösen
fontos azok számára, akik - mint én - főként akusztikus zenét hallgatnak: klasszikust, jazzt, népzenét, stb.
Egy este eltöltése különböző zenékkel és egy mérőműszer vizsgálata közben igen meglepő lenne sok audiofil számára.
Kiderülne, mennyire alacsony dB értéket mutatna a műszer, általában 60-85 közötti eredményt. Esetenként ez még
alacsonyabb lenne, és csak nagyon ritka esetekben menne 90 dB fölé. A számoknál azonban sokkal fontosabb ennek a
következménye. Mit jelentenek ezek a meglepően alacsony dB értékek a készülékek tudományos és műszaki mérési adatai számára?
Megsemmisítő tényt!
Nézzünk egy elég nagy érzékenységű hangsugárzót. Legyen az érzékenysége 90 dB/1 watt. Ez azt jelenti, hogy 80 dB-es
hangerőnél ez a hangsugárzó 1/10 watt feszültséget kap az erősítőtől. Ez az a pont, ahol a legtöbb hifi magazin
megáll a mérésekkel, pedig ez az a pont, ahol az aprólékos méréseknek el kellene kezdődniük. 80 dB ugyanis
csak a csúcs hangerőszint egy pillanatban. Mindaz a valódi, apró zenei információ, a harmóniák, lecsengések,
térérzet, dinamika, stb még 20-30 (vagy több) dB-el 80 dB-es szint alatt. Mit jelent ez?
Még halkabb hallgatásnál, mondjuk 60 dB hangerőnél (ami nem is annyira szokatlan) még az egy milliomod feszültségek
is fontossá válnak! Melyik audio "guru" vagy mérnök méri meg, mit csinál egy erősítő 1/100 és egy milliomod watt között?
A válasz: egyik sem.
Ez az alapelv hozza az igazságot az előerősítők, hangsugárzók és minden más mérésénél. (És elfogadható
magyarázat arra, miért szólnak egyes készülékek jobban némi bejáratódás után). Amíg nincs lehetőség ezeknek az
alacsony szintű információknak a mérésére, meg kell bíznunk a tökéletlen és tudománytalan fülünkben és rájuk
kell hagyatkoznunk annak kiválasztásakor, hogy melyik készülék rendelkezik nagyobb "mágikus" hatással.
Ez pedig elvezet minket a következő logikai lépéshez.
Az audiofilek hatalmas összegeket költenek és egyéb áldozatokat hoznak azért, hogy megkeressék, megvegyék és használják a rendkívül pontos (high-end) berendezéseket. A hifi gyártók folyamatos nyomás alatt vannak, hogy fejlesszék a termékeiket vagy legalább keltsék annak látszatát, hogy az új konstrukció sokkal jobb, nem számít mennyibe kerül. Így hát nem meglepő, hogy mára el lettünk halmozva hiperdrága audio eszközökkel, különösen hangsugárzókkal és erősítőkkel. Mindegyikük nagy, költséges és bonyolult és mindegyik ugyanattól az alapvető hangi problémától szenved, ami az ilyen konstrukciók elkerülhetetlen velejárója.
Az elkerülhetetlen hangi problémák
Bármiféle tárgy, ami nagy és bonyolult megépíteni, sokba fog kerülni, de nem is az ár a lényeg, hanem a végeredmény. A problémák - ebben az esetben audio és zenei problémák - a szükségtelen méretből és jelkomplexitásból erednek, mert ezek az ellenségei a zenei finomságoknak és életnek. Ez tudományosan is bizonyítható és könyörtelen logikára épül.
A gyenge jel
Van egy elektromos jelünk, ami előbb az erősítőn halad keresztül, majd a hangsugárzóhoz érkezik. Ez - bár sajátságos formában -
a zenét tartalmazza. A jel legtöbb fontos eleme hihetetlenül kicsi, egy ezred vagy akár egy milliomod watt!
Bármely jel, vagy a jel egy része olyan apró lehet, hogy bármikor elveszhet.
Hogyan lehetséges, hogy a teljes jel épségben átjut
- számos erősítő tagon
- számos tranzisztoron és elektroncsövön
- összetett hangváltón
- több hangszórón
- hosszú, belső jelutakon, számtalan passzív és forrasztott elemen?
A válasz egyszerű:
Nem lehetséges! Vagyis: az összetettség ára a minőség.
Az audio technikában a leggyengébb terület még mindig az, ami a 60-as években volt...
Ez az a képessége egy rendszernek, hogy hangerőt változtasson ugyanolyan sebességgel, aránnyal és erősséggel, mint a valódi élő zene. Erre a képességre én ezek után IDR (Instantaneous Dynamic Response - Azonnali Dinamikai Reakció) néven fogok hivatkozni.
A legtöbb hifi rendszer egyszerűen szánalmas abban, hogy visszaadja a valódi élet történéseit. Bármilyen élő koncert, legyen az akár csak egy szóló fuvola, vagy egy áthaladó katonazenekar, ezt azonnal kétségtelenné teszi. A probléma egyik része, hogy nincs olyan hanghordozó, ami mindezt az információt képes lenne tárolni, de ha még lenne is ilyen (akár analóg, akár digitális), a jelenlegi rendszerek legtöbbje akkor sem lenne képes valósághű IDR-re. Ehelyett a rendszerek számos vonatkozásban rendszeresen összetömörítik az IDR-t (vagy még komolyabb hibát csinálnak). A legjobb, amit valaha hallottam, néhány "tölcséres" rendszer volt, de azok is csak bizonyos frekvenciákon és természetesen ezeknek is megvolt a saját bajuk. Néhány hagyományos rendszer elég jó, de csak alacsonyabb frekvenciás IDR viselkedésben. Miért van ez?
Az okok számosak, de a két fő bűnös: az erősítők és a hangsugárzók. Egy erősítőnek, valós IDR viselkedéshez nagy feszültségre és komoly tápellátásra lenne szüksége és itt nyilvánvaló a csöves rendszerek előnye (ami persze nem meglepő egy tapasztalt audiofil számára). Mindazonáltal az igazán komoly tápellátású erősítők a megépítés nehézségei miatt nagyon ritkák.
A hangsugárzóknál a nagy mennyiségű levegő megmozgatása kritikus; ez nagy membránfelületet és nagy dobozt jelent. A következő ok prózaibb: a precíz, pontos, nagy hangszórók nagyon drágák és nagy méretű, rezonanciamentes dobozt igényelnek. Ha mindez még nem lenne elegendő, ha a hangszóró túl nagy, elkerülhetetlen problémák jelentkeznek a transzparencia, részletezés, tisztaság, stb. terén. Ez az, amiért nem egyszerű megoldani ezt a problémát. (Habár, ha a hallgató inkább a rockzenét vagy más, gyengén felvett zenét részesíti előnyben, a megkötött kompromisszumokkal sem lesz elégedetlen.)
Fontos: ne keverjük össze a "vegyük hangosra" dolgot az IDR-el. Az előbbi inkább a szexuális tetőpontra hasonlít, míg az utóbbi a tetőpont és minden, ami oda vezet. Vagyis ez nem csak a cél, hanem minden, ami oda vezet.
Jóformán mindenki meghallja a különbséget az analóg és a digitális forrás között, pláne ha a rendszer többi eleme is megfelelő. A probléma az, hogy jellemezzük ezeket a különbségeket és egyértelműen eldöntsük az egyik felsőbbrendűségét.
Az első tény:
A digitális sosem lesz több, mint egy matematikai megközelítése a valódi életnek. A valóság analóg és csakis az.
A második tény:
Sem az analóg, sem a digitális nem tartalmazza a teljes zenei információt még akkor sem ha mindkét oldal fanatikusai ezt állítják saját oldalukról. Mindkettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai.
A digitális számos tekintetben jobb az analógnál:
Sajnos a digitálisnak van egy HATALMAS hátránya.
A digitális egyetlen igazán nagy problémája, hogy nagyon magas a "hangszintje", legalábbis a kitűnő minőségű analóghoz képest.
Bármilyen forrás, komponens vagy rendszer, aminek magas a "hangszintje", elhomályosítja (vagy eltávolítja) az alacsony szintű zenei információt. Sok zenerajongó számára - beleértve engem is - az alacsony szintű információ az, ami a zene igazi "lelkét", igazi "valóságát" jelenti. Ez az, ahol az igazi zenei szövet, és tér van. Ez az, ahol az emberi érzékelés és kifejezés megfogható. Ez az alapvető esszenciája az emberi egyediségnek.
Rengeteg zenehallgató, akinek analóg a referenciája, nem adja fel ezt még a digitális nyilvánvaló előnyeiért cserébe sem, amiket ők egyébként is viszonylag felszínesnek tartanak. A hangszint a legkisebb hangokat mutatja, amit a rendszer még reprodukálni képes. Egy alacsony hangszintű készülék vagy rendszer átengedi a leggyengébb hangokat, de egy magas hangszintű nem. (A hangszint vagy zajszint nem azt a hagyományos értelemben vett zajt - sistergés vagy búgás - jelenti, amiket a forrásból vagy az elektronikákból kapunk.)
A digitális felvételek homogenizálni igyekeznek a hangszereket és az emberi hangokat az összetett zenei részeknél. Ezt a legkönnyebben a nagyzenekari, nagy kórust és fortisszimókat tartalmazó felvételeknél lehet felfedezni. Ez a probléma a legtöbb analóg felvételeknél is fennáll, de a legjobb minőségűeknél sokkal kisebb mértékben.
Jobban szeretem az analógot, mint a digitálist. Miért? A legegyszerűbb válasz:
Úgy érzem, a legjobb digitális forrás a zenei nyilvánvalót reprodukálja azon a költségen, hogy elveszti a zenei nem nyilvánvalót.
Ez hasonló ahhoz a különbséghez, amikor egy színész pontosan ejti a szavakat, de nem valami nagy érzelemmel és
meggyőződéssel, míg egy másik egy picit hadar, de sokkal több érzelemmel és hittel beszél. Ön melyiket szeretné?
Sok évvel ezelőtt lettem audiofil abból az ellenállhatatlan vágyból kifolyólag, hogy felfedezzem a zenei ismeretlent és
nem azért, hogy meghalljak még többet az egyébként is nyilvánvalóból. A digitális forrás jelenleg arra kényszerít,
hogy ezt ennek a keresésnek véget vessek. Ez az ár túl magas számomra.
Más nézőpontból: az analógban megvan az a képesség, hogy folyamatosan meglepetést okozzon, a kellemes
meglepetés pedig az egyik legboldogabb és legkívánatosabb dolog. A digitális ritkán okozza ezt, mert túl korlátolt
és túl kiszámítható.
Tulajdonképpen logikus, hogy néhányan, akik jó minőségű analóg rendszereket használnak, unalmassá és fáradtá válnak a digitális felvételektől, tekintet nélkül azok minőségére. A digitális felvételek hangszintje jóval magasabb, mint a jó minőségű analógé. A hallgató a memóriájában lévő analóg referencia segítségével észreveszi ezt és úgy tűnik neki, hogy "valami hiányzik" (beleértve az anlóg szokásos problémáit is). Ez pedig, vagyis a hiány kiegészítése folyamatos figyelembeli munkát igényel, ami természetesen fáradtságot okoz. Azon (egyre növekvő számú) hallgató, aki viszont csak digitálist hallott, nem rendelkezik ezzel az analóg referenciával. Ez a hiány náluk nem valószínű, hogy fellép, ugyanakkor ironikus, hogy csak a digitális forrás hallgatása ellenszer lehet a digitális okozta fáradtságra.
Egy mondatban tehát azt tudnám mondani:
Alapvető különbség van a fejlesztés és az alapvető változtatás között. Minden hallgató és ítész számára a lényegi eltérés elég egyéni lehet, hiszen az adott személy változással szembeni érzékenységén alapul. Számomra a fejlesztés csak egy kis változtatás, amit vagy egyszerű vagy nehéz meghallani. Kellemesen javít a hangon. Most megjegyzem, nyugtázom holnap vagy egy hét múlva is akár, de hamarosan elfelejtődik, beépül a rendszerbe. Lehet nélküle is élni, minimális hiányérzettel.
Az alapvető változtatás egész más. Ez a jelentős módosulás letaglóz, megváltoztat, sokkol. Arra kényszerít, hogy újragondoljam azt, amit addig hittem arról a komponensről. Majdnem úgy érzem, a rendszer újjászületett. Ez a változás nem bizonyos fokú, képtelen lennék arra, hogy visszatérjek a korábban megszokotthoz. Sok audiofil átéli ezt a szó szerint extázist, amikor ilyen alapvető változást hall, különösen először, amikor a zene befogadását jelentősen javítja. Ezután újra át akarja élni és emiatt válik az átlagemberből "audiofil". Sajnos elkerülhetetlen, hogy minden egyes élménnyel - mivel a különféle lehetőségek száma véges - csökken a még lehetséges ilyen tapasztalat. Ez természetesen visszavezet oda, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a zenére, amit bizony könnyen el lehet felejteni a nagy audio extázis közben.
Sok évvel ezelőtt csak akkor ajánlottam komoly pénzösszeg elköltését, ha a változás ilyen alapvető. Ha nem, inkább tartsa meg a pénzét. Az igazi változás előbb-utóbb úgyis eléri az embert és akkor majd milyen jó lesz, hogy megmaradt rá a pénz. Ennek a témának van egy nagy problémája. Megvan nekem a legtöbb hifi folyóirat. Ezek aprólékosan elmossák a különbséget e két dolog között. Az alapvető változás hallása a legtöbb hifi magazinnál már rutinszámba megy. Mindig azt kívánom, bárcsak igaz lenne ez. Az apró változások pofátlan felnagyítása ("a fiú farkast kiált") az egyik ok, amiért ezek a magazinok elvesztették a hitelüket.
Persze nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy számomra a kisebb fejlesztések nem fontosak. Igenis azok. Ezek változtatnak egy jó rendszert kiválóvá. Természetesen ehhez nagyon sok fejlesztésre van szükség, nem csak egyre vagy néhányra. A lényeg, hogy ne költsünk sok pénzt ilyenre. Ez az, ami igazán fontos.
Sokat gondolkodtam erről a témáról. Néhány esemény késztetett arra, hogy megírjam, mert megmutatják, mennyire nem közvetlen, tiszta és őszinte az audiofilek közötti kommunikáció. Ma már semmitmondó, ártalmatlan és üres jelszavakat használunk. Ez az értekezés vitathatóvá vagy népszerűtlenné válhat, de úgy láttam, valakinek tiszta vizet kell öntenie a pohárba.
A "zenei" szó már a 80-as, talán a 70-es vagy még korábbi évek elejétől az audiofilek szótárának részét képezi. Az emberek, akik évtizedekkel ezelőtt elkezdték használni, talán egyértelműen használták, de maga a szó teljesen ködös, definíció és jelentés nélkül.
Először is míg a zenei szó leíró, legalábbis elvben, amikor azonban a hifivel kapcsolatban használják, semmit sem ír le. Valamiféle varázsszóvá vált. Még csak valamiféle minimális jelentéssel sem bír, amit a legtöbb audiofil elfogadna. Ehelyett a jelentés emberről emberre változik. Egyetlen előnye, hogy dícsérő jellegű.
Másodszor a precíz vagy legalábbis általánosan elfogadott jelentés hiányából adódóan a szó használata maga után vonja, hogy nincs rizikó, legalábbis annak a részéről, aki használja. Lássuk a "zenei" általános jelentését: zenét tartalmazó, a zenét tiszteletben tartó (komponens vagy készülék). Ez felvet egy kérdést:
Következésképp aki használja ezt a szót, arra sohasem lehet bizonyítani, hogy nem volt igaza. Nem csoda, hogy az audiofilek között olyan népszerűvé vált! Úgy tűnik, ez a kifejezés szigorúan csak akkor jelenik meg, ha az illető előtt áll a vita tárgya: "tudom, ha hallom". Emiatt nem vált általánossá a "szép" vagy "gyönyörű" kifejezés használata sem hifi körökben. A szó használói ráadásul annyira vakok, hogy mégcsak valamiféle másodlagos jelentése sem alakult ki. Sajnos ez eléggé helytelen, különösen ha a következményét is megvizsgáljuk...
Ez az a helyzet, amikor megkísérlik, hogy egy objektív dologot szubjektíven értékeljenek, így az objektív igazság hirtelen átfordul olyasvalamivé, ami onnantól már teljesen egyéni. Emlékezzünk rá, hogy a "zenei" kifejezés használói távolról sem várják el az ilyen produkciótól, hogy pontos legyen. Sőt, a legtöbb lelkes propagátor ennek pont az ellenkezőjét követeli meg! Ez a következő probléma. A "zenei" készülékek hívői az igazán pontos reprodukciót általában mint nem zenei jellemzik. Így egy egészen hihetetlen helyzet állt elő: a "zenei" szónak pontosan ellentétes jelentése van a "High-Fidelity"-hez (magas hűségű) vagy a pontossághoz képest.
Ez a vita már idestova 20 éve folyik és igazából a digitális jelforrás (CD) elterjedése után vált igazán közkeletűvé.
És ez nem véletlen egybeesés. A zenei vagy pontos (MOA - Musical Or Accurate) kifejezések fölötti vita közvetlenül
a (hiábavaló) "digitális vagy analóg" és "csöves vagy tranzisztoros" vita után került előtérbe. Mivel erről a
két vitáról máshol is írok, így most maradjunk a kifejezéseknél.
Úgy látom, nagyon fontos az audiofileknek, hogy ezzel tisztában legyenek. Lenne néhány kérdésem: vajon
hogyan lehetséges, hogy egy igazán hallhatóan pontatlan készülék igazán zenei is legyen egyszerre? Miféle
pontatlanság az, ami a zene reprodukcióját jobbá teheti? Hogy megválaszoljuk, lássuk az otthoni
audio berendezések néhány pontatlan tulajdonságát:
Két gyors kérdés:
Egyértelmű a válasz: egyik sem. Persze lehet, hogy egy rendkívüli, váratlan körülmény esetén egy készülék fogyatékossága
pont ellensúlyozni tudja egy felvétel fogyatékosságát, de ez sem lehet állandó, minden egyéb más felvételnél is
jótékony hatású tulajdonság. Vagy el kellene hinni, hogy egy fantáziavilágban élünk, ahol minden felvételnek
ugyanaz az alapvető problémája van? Emiatt van az, hogy a dinamikanövelők, ekvalizátorok, hangszínszabályzók
sosem használtak a legjobb hifi rendszerekben.
Hiszen amink van, az csak a tökéletlen forrás. Annyit tudunk tenni, hogy minél pontosabban reprodukáljuk ezeken
a forrásokon szereplő információt, amelyek olyan egyediek, mint az emberek vagy a hópelyhek. Bármi más csak
tudatlanságból vagy önteltségből fakadó spekuláció.
Az én meggyőződésem egyszerű: egy komponens csak akkor "zenei" ha és mert "pontos és hűséges".
Érthető, amikor egy kezdő használja a "zenei" szót. Időbe telik, amíg megtanulja, hogyan kommunikáljon úgy, ahogyan
mások hallani szeretnék. Egy veterán audiofilnek ez máshogy megy: a "zenei" egy olyan kibúvó, mint a mindenhol
jelenlévő összefüggéstelen és haszontalan "tudod" kifejezés. [ Az USA-beliek nagyon szeretik a "you know", vagyis
"tudod" töltelék kifejezést használni, amikor beszélnek - A ford.]
Be kell ismernem, én is használtam a "zenei" kifejezést már évek óta, amikor rájöttem, hogy mennyire
lusta is voltam és ezzel fedeztem magam. Ezzel már pár éve felhagytam, de úgy éreztem, tartozom azzal, hogy
definiálom, mit is értek pontosan ez alatt a szó alatt. Úgy értettem, hogy egy komponensnek vagy egy rendszernek
természetes hangja van, vagyis lineáris átvitele van és megfelelően helyén vannak a hangok. Ma, amikor
ezt a szót használom, általában idézőjelek közé szeretem tenni, nem irodalmi használata miatt.
Megjegyzem, a szó ilyen használata éles ellentétben áll azzal, amit általában az emberek számára jelent, vagyis:
Ezeknek az általában nem kívánatos tulajdonságoknak tulajdonképpen van egy közös nevezőjük: segíthetnek azon, hogy a néhány legrosszabb - különösen digitális - felvételt kevésbé irritálóvá tegyék. Ez persze nem túl hízelgő, mert eközben olyan gondokat is okozhatnak, ami még rosszabb.
Mostanában jöttem rá, hogy a "zenei" és "pontos" jelzők hogyan is fejlődnek hifis körökben. Napjainkban, a
kritizálhatatlan, túlérzékeny környezetben sok audiofilt könnyen megsérthetünk bármiféle, a rendszerüket
illető kritikával. Következésképpen néhányan, különsen a tesztelők már rutinszerűen használják a "zenei" vagy
"pontos" kifejezéseket kibúvó gyanánt, hogy valódi véleményüket elrejtsék vagy kevésbé kritikussá tegyék.
Íme néhány példa ebből az új "audio diplomáciából":
A következő népszerű kifejezésnek, a "magával ragadó"-nak még rosszabb történelme van.
Tisztán emlékszem rá, amikor először hallottam ezt a kifejezést egy beszélgetés vagy inkább vita során. Sosem fogom elfelejteni, mert a legolcsóbb és leggyávább helyzetben alkalmazták. Ez az élmény eleinte részrehajlóvá tett a szóval kapcsolatban, bár ma már beismerem, hogy ez sem kevésbé lényeges kifejezés, legalábbis ha megfelelő környezetben használják. Először is hadd meséljem el azt a történetet, bár a bűnös egy hifista társam volt.
1989-90 környékén volt, amikor egy hifi üzletem volt Toronto-ban. Szombat délután volt, épp végeztünk egy összekötő kábel-teszttel. Az összehasonlítások során általában elég egyértelmű eredmény szokott kijönni, voltak már "kiütéses" győztesek. Most azonban komoly egyet nem értés mutatkozott abban, melyik a jobb kábel. Amikor barátom lába alól kezdett kicsúszni a talaj, egyetlen érvet tudott csak felhozni: "de az én kábelem sokkal magával ragadóbb".
Amikor kimondta, teljes csönd lett a szobában. Rájöttem - és gondolom mások is - hogy sosem fogja megváltoztatni a véleményét. Mindezek után tehát:
Határozottan úgy látom, a "magával ragadó" egy erősen személyes reakció a zenei produkcióra és nem egy leírása annak a produkciónak.
Mint ahogyan a "zenei", a "magával ragadó" is egy mágikus kifejezés, ami nincs kapcsolatban semmiféle objektív mércével. Így hát sosem tudjuk rosszul használni. Talán azt lehetne mondani helyette: "ez igazán tetszik", de sokkal bonyolultabbnak és komolyabbnak hangzik.
Bár a "magával ragadó"-nak egyébként van jelentése, ez eléggé szubjektív, mint az egyén zenei ízlése. Ennek a használata még nagyobb kibúvót jelent, mint a "zenei", mert míg ez utóbbinak legalábbis elvben van jelentése, a korábbi sokkal kevésbé leíró. Ez csak egy személyes érzés, ami nem is feltétlenül őszinte. Sajnos a kibúvó használat eléggé általános, de van néhány fontos kivétel. Emiatt a "magával ragadó"-ban nagyobb lehetőség rejlik.
Erre azért lehet szükség, mert a kifejezés egy nagyon jó személyes értékelése lehetne egy komponensnek.
Két probléma merül föl:
Mindkét probléma maga után von elkerülhetetlen leleplezési lehetőséget és rizikófaktort, de a becsületes kommunikáció során ez elfogadott.
Majdnem mindenki elfogadja, hogy jelenleg egy készülék szereplését nem lehet tökéletesen jellemezni csupán technikai kifejezéseket és mérési eredményeket használva, de ez nem jelenti azt sem, hogy teljesen a szubjektív zenei ízlésre és kifejezésekre kellene hagyatkoznunk. A leghasználhatóbb vélemények mindkettőt tartalmazzák és komoly erényük, hogy kapcsolatot hoznak létre közöttük. Ezeket a módszereket a legjobb készülékek tervezésénél és építésénél is alkalmazzák. Ez pedig két, már korábban is leírt gondolat fontosságát mutatja.
Amikor az audiofilek valóban kifejező és becsületes jellemzést akarnak adni egy komponens zenereprodukáló képességéről, annak érthetőnek kell lennie mind a többi audiofil és zenerajongó számára és a tervezőmérnökök, gyártók számára is. Csakis "varázsszavak" használatával, mint amilyen a "zenei" és "magával ragadó" semmit nem mondunk és ezeknek a véleményeknek semmi hasznuk nincs.
Egy társam írta a következőket a "magával ragadó" értelmezése szerinti jelentéséről:
"A »magával ragadó« őszinte használói megpróbálják kifejezni azt az érzést, amit az adott komponens nyújt számukra. Úgy hiszem, vannak a megszólalásnak olyan összetevői, amelyek inkább az érzelmekre, mások inkább az értelemre hatnak. Az előzőre példa a dinamikai, gyorsasági hangtömegi összetevők, az utóbbira pedig az alacsony szintű információk, a fókusz, a magas frekvenciás viselkedés és a tisztaság hatnak. Amikor valaki magával ragadóként jellemez egy készüléket, inkább azt hangsúlyozza, hogy a készülék az érzelmi "paraméterekben" nyújt kiemelkedőt. Ez a használat megfelelő lehet."
Személyes megjegyzés: társam idealista megjegyzésének legtöbb gondolatával egyetértek. Találkoztam már olyan komoly audiofilekkel, akik csakis olyan kifejezésekre reagáltak, amelyek a színpadkiterjedéssel, levegősséggel és fókusszal, vagyis a reprodukció értelmi oldalával voltak kapcsolatban. Engem néha rendkívül megérintenek az apró dinamikai váltások (kiemelés és lecsökkentés). Amikor érzelmi reakciók is szóba kerülnek, általánosságokban lehet beszélni anélkül, hogy semmitmondóvá válnánk.
2006 elején írtam a két legfélreértettebb audiofilek által használt kifejezésről, a "zenei" és a "magával ragadó" szavakról. Azóta ígértem egy másodikat a számomra leginkább fontos, de legkevésbé használt kifejezésekről. Értekezéseimnek nemcsak szónoki értéke van: bizonyos szavak használata jól mutatja az audiofilek átlagos perspektíváit, legfőbb értékeit és hat a komponensek kiválasztásakor az értékelésükre is. Így hát használatuk felelős döntést igényel, mert kihat, ha nem eldönti az ember jövőbeli döntéseit.
A szavak sorrendje nem tetszőleges, hanem a közöttük lévő mély kapcsolatokon alapszik. A végén majd összegzem azt a filozófiát, ami közös mindháromban.
Hogy igazán megismerjük ennek a szónak az értékét, nézzük meg, hogyan jellemzik az audiofilek a leginkább csodált készülékeket. Majdnem mindent pozitív jelzőkkel jellemzünk. Például: "jó basszus", "tiszta magasak", "kiváló dinamika", "édes középtartomány", "nagy színpad", stb. Az ok, amiért így beszélünk - a tehetetlenségen kívül - talán az, hogy alapjában véve mindannyian optimisták vagyunk a hifivel kapcsolatban. Természetünkből adódik, hogy mindent, amit kedvelünk, pozitív irányba próbálunk hajlítani. Talán egyfajta gondolkodásmód akadályoz meg benne, hogy szélesebb látókört alakítsunk ki, és elérjük a sokkal fontosabb eredményt. Ez pedig egy szóval jellemezhető: "tökéletesség".
Sajnos mindannyian tudjuk, hogy tökéletes nem létezik, sőt sosem érhető el. Ennek elméleti következményeit mindig észben kellene tartanunk. A következők megfontolásával viszont könnyebben értékelni tudjuk létező és tökéletlen komponenseink produkcióját. Hogyan? A tökéletesség, mint nézőpont elfogadásával - mégha ez csak képzeletünkben létezik is - mindennapos élményeinket magasabb szintre emeljük. Így hát megemelt, "tökéletesség nézőpontunk" szintjéről tegyünk föl egy egyszerű kérdést:
A választási lehetőségek végtelenek. Nézzük csak a mélyebb frekvenciákat: "hihetetlen" vagy "a legjobb, amit valaha hallottam", "hibátlan basszus" (ami objektívan elég pontos). Az egyetlen dolog, amit nem tudunk, az, hogy kifogásoljuk, hiszen az "tökéletes". Ez viszont elgondolkodtató. Csak felső fokon tudunk nyilatkozni a kiváló készülékekről, de a "tökéletesség" a "kiválóságtól" magasabb szinten van és nincs olyan fokozás, ami hiányosságok nélküli produkciót jellemezhetne. A jelzők, mint "nagyszerű", "kiemelkedő", "csodás" nem alkalmasak ehhez. Ez pedig még inkább igaz, ha a tökéletes komponenst annyira objektívan szeretnénk jellemezni, ahogyan csak lehet.
Tehát mit csinálhatnék, ha egyszer csak összefutnék ilyen tökéletes komponenssel? Hát azt mondhatnám, hogy "leírhatatlan". Mindegyik másik jelző relatív természete miatt magával vonja használhatatlanságát. Amikor megtapasztaljuk a tökéletességet, ami bizony egyedi, a "leírhatatlan" ez esetben nem egy kibúvó, hanem becsületes beismerése, hogy nincs mit kritizálni rajta.
A figyelmes olvasó megkérdezhetné: "még ha egyet is értek ezzel, mit tudnék csinálni a valódi készülékekkel, amikor mindnek megvan a maga gyengesége?" Nos ez az a pont, ahol fontosnak ítélt véleményemet el tudom mondani.
Lássuk a (ritkán tapasztalható) "félig üres" megközelítését a komponensek értékelésének.
Úgy vélem, csak a komponensek gyengeségeit lehet teljesen és részletesen ismertetni és csakis ez az, ami igazán
fontos lehetne a komoly audiofilek számára. Még számomra is, aki a legkevesebb hallható hibát szeretné. Ez
szöges ellentétben áll azokkal a hifistákkal, akik leginkább valami olyasmit szeretnének, ami "kellemes",
"gyönyörű", "zenei", "édes", "erős", "félelmetes" és minden olyan divatos szó, amit még kifelejtettem. Ezeknek
a szavaknak a használata ugyanis annyira szubjektív és ködös, hogy meggátolja az érdemi kommunikációt nem is
beszélve az ésszerűen elérhető legjobb teljesítmény eléréséről.
A mindenhol előforduló felsőfokú jelzők használata szinte szabályszerű manapság az hifi tesztekben. Ez viszont
komoly ember számára nem eléggé pontos, nem használható és még kevésbé becsületes. Ahogyan az egyre növekvő
számú kiemelkedő készülék eléri a gyakorlati lehetőségek tetejét, a megmaradó gyengeségek egyre inkább
kritikussá válnak, amikor ezek egymástól való megkülönböztetése a cél. A dícsérés használhatatlan, hacsak nem az
az ítész célja, hogy még több "barátot" szerezzen ahelyett, hogy a fontos különbségekre rámutatna és meghatározná
a készülékek egymáshoz viszonyított helyzetére.
Ha a "leírhatatlan" a lehető legmagasabb elismerés, mi van azzal a kevés készülékkel, ami megközelíti ezt? Hogy következetesek legyünk, minél közelebb van egy komponens ehhez a tökéletességhez, annál nehezebb pontosan jellemezni, mert egyre kevesebb hibára és hiányosságra kell rámutatnunk. Ennek van egy másik lényeges következménye is: átalakítja a hifi komponensekhez való átlagos és egy komponenshez való sajátságos hozzáállásunkat. Hadd magyarázzam meg: amikor csak egy komponenst vagy inkább annak hibáit, tökéletlenségeit vizsgáljuk, hajlamosak vagyunk úgy tekinteni rá mint
Ezért pedig sokkal kevesebb lehetőségünk van a fejlődésre, mégpedig azért, mert egyfajta érzelmi kapcsolatba kerülünk vele. Ez azt jelenti, hogy amikor valami mást szeretnénk, még kevesebb hibával, az eredeti készülék érzelemmentesen lecserélhető, mint bármilyen más berendezés a lakásban. Ez a racionális megközelítés kissé kegyetlennek tűnhet, de szükséges és nagyon sokan így is vannak vele.
Mindig vannak "tolmácsok" köztünk és az eredeti zenei források között és mindegyiküknek megvan a maga jellegzetes karaktere. Az ötlet tehát, hogy többé ne legyen egyetlen sem, elsőre talán unalmas helyzetnek tűnhet. Mintha desztillált vízzel főznénk ízletes bor helyett (vagy ami még rosszabb: azt innánk). Természetesen van azonban egy döntő különbség: nekünk az eredeti zenei forrásra lenne szükségünk úgy, ahogy az megtörtént. Csakhogy nekünk mindössze az eredeti felvétel a legtöbb, ami rendelkezésünkre állhat és ennek következtében ez lesz az eredeti "tiszta forrás". Semmi nem lehet jobb, mint hagyni ezt a felvételt beszélni mindenféle módosítás nélkül. A hifiben az első szabály ez lehetne: sérülés nélkül hagyni. Ez azt jelenti, hogy kutatásra van szükség, hogy kiválasszuk azokat a készülékeket, amelyek elállnak a zene útjából.
Az ismétlődés (és a természetellenes színezés) hiánya visz legmesszebb az unalomtól és lehetővé teszi a hallgató számára, hogy a zenészek és a mérnökök eredeti művészi célját és üzenetét megértse. Mivel minden felvétel egyedi, a legutolsó várható eredmény lesz az unalom, hisz nincs ismétlődés. Hogy a következő szóra térjünk - ami szerintem a legjobban leírja az eredetileg felvett zene hangjait, képzeljük el, hogy teljesen száműzzük a hallgató által monotonnak és megjósolhatónak ítélt zavaró tényeket.
Amikor ezt a szót használom, csak arra utalok, hogy a felvétel karaktere előre megjósolhatatlan, így a hallgató
rendszere a legjobbját nyújtja. Ez átlagos kellene, hogy legyen. Egy ideális világban egy zenerajongó hangverseny-élménye
legjobban úgy lenne megközelíthető, ha egy audiofil egy megfelelő szobában leírhatatlan hangkarakterű készülékekből
összeállított rendszert hallgatna. Egyetlen hallgató sem tudná pontosan, hogy mire is számítson. Természetesen
a koncertteremnek és a hallgató szobának megvannak a saját jellegzetességei, amelyek nem egyeznek, de most nem
abszolút kinyilatkoztatásokat teszek, csak egy következetesen felépített példáról beszélek. A lényeg az, hogy
mindkét hallgató (a szobában lévő és a hangversenyteremben lévő) folyamatosan "meglepődik" a hallottakon.
Ez pedig a legkívánatosabb eredmény, amit el tudok képzelni és majd a következő szóhoz vezet. Mindazonáltal nagyon
sok időbe és még több pénzbe telik, hogy egy igazán egyedi rendszert tudjunk összehozni és elérjük a célt.
Természetesen számos más jó kifejezést is lehet használni, de én az egyszerűséget és közvetlen jelentést szeretem,
ezért a harmadik szó:
Amíg a "megjósolhatatlan" egy száraz, gyakorlatias, majdhogynem technikai szó, a "meglepő" már inkább ugyanannak az érzelmi oldalát világítja meg. Természetesen vannak más jó kifejezések is: bámulatos, megdöbbentő, félelmetes, csodálatos. Ezek megpróbálják leírni azokat az érzelmeket, amit egy pozitív helyzetben váratlanul átélünk. Szinte mindannyian ismerünk olyan szavakat, amelyek megfelelően kifejezik belsőbb érzéseinket. Ezek mindannyian indokoltak és minden olvasó találhat köztük olyat, ami számára a legmegfelelőbb.
Végülis a zene csak "létezik". Leírhatatlan, saját korlátai között pedig végtelen. Ennek az alapvető ténynek audio
filozófiánkat is nagy mértekben alá kell rendelni. Készülékeinknek ennek megfelelően a lehető legnagyobb mértékben
"leírhatatlannak" kell lennie, mégha a végső célt sosem érhetjük el. Ezt sosem szabad elfelejtenünk,
vagy ha igen, nem vagyunk igazi audiofilek; mindig keresnünk kell a határtalanságot és a tökéletességet.
Végülis nem tudok elképzelni kívánatosabb célt egy audiofil zenerajongó számára, mint hogy folyamatosan meglepődjön.
Ennek keresése egész életemet kitöltötte, kihatott a zenére, kompromisszumok nélkül.
Egyik munkatársamnak más véleménye is van a fentiekről. (Ugyanaz, aki a "zenei és magával ragadó" esszére is írt.) "...Egy készülék a következő két módszer segítségével jellemezhető:
A legtöbb tesztelő, aki a számunkra kedves komponensekről ír, az utóbbit választja. Aki a kevésbé kedveltekről, az az elsőt. Mivel a legtöbb komponensnek az a dolga, hogy a bejövő jelet a lehető leghűségesebben tovább adja, minden tesznek az első megközelítést kellene választani (mennyiben tér el ettől). Következésképpen a teszteknek csak negatív leírást kellene tartalmazni, hiszen pozitív változtatásokat nem lehet egy komponensnek tulajdonítani. Egy erősítőnek nem lehet "nagyszerű basszusa". Ez egyszerűen csak át kell, hogy adja a mélyfrekvenciás jeleket a lehető legnagyobb jelhűséggel. Egy előfoknak nem lehet szárnyaló, csengő magasai vagy édes középtartománya. Egy komponens nem tudja ezeket a paramétereket hozzáadni. Csak a bejövő jelet több-kevesebb hűséggel továbbadni.
Tökéletesség: nemcsak, hogy ma nem léteznek tökéletes komponensek, SOHA NEM IS LESZNEK. Az ember nem tud tökéleteset alkotni. A tökéletesség csak egy eszménykép. Valami olyan dolog, amiért küszködünk, de soha nem érjük el. A tökéletesség azt jelenti, hogy hibátlan, teljesen pontos. A tökéletlen lények (emberek) soha nem tudnak tökéleteset alkotni. Így hát ha egy teszt azt állítja, hogy az adott készülék nem tökéletes, az semmit nem mond. Tautologikus, mert csupán a nyilvánvalóról állította, hogy az.
Ami azt illeti a te elképzelt tökéletes rendszereden a hang úgy szólna, mint egy Seinfeld epizód - mint SEMMI. Ez bizonyíték lenne, hogy nincs saját hangja. Mindenféle torzítás, változtatás és hamisítás nélkül adná tovább azt a jelet, amit megkapott. A róla szóló ismertetés mentes lenne mindenféle dicshimnusztól és ömlengéstől. A fenti mondat elegendő lenne a rendszer bemutatásához.
Személyes megjegyzés: általában egyetértek a segítőtársam idealisztikus nézőpontjával. Ő a "semmi", én a "leírhatatlan" kifejezést használom. Mindkettőnek ugyanaz az alap jelentése: egyik a komponens produkcióját méltatja, a másik inkább a végső hatást festi le. Van két terület, amiben azonban eltérően gondolkodunk:
További gondolatok arról, hogy hogyan kötődünk a hifi berendezésekhez.
Sajnos sok audiofil kötődése a kedvenc készülékeihez olyan erős, hogy szinte már háziállatként vagy családtagként kezelik őket. A legextrémebb esetekben (mind amilyenek a "Linnik" [a Linn Sondek-rajongók - A ford.]) a komponens lecserélése árulásszámba megy a többi tulajdonos között. Az idők során már láttam barátságokat megrendülni, sőt megszűnni, amikor valaki eladott egy közösen használt eszközt. Beismerem, hogy a legtöbb audiofil általában szereti a hifi készülékeket, ez azonban nem jelenti azt, hogy a "szeretet" egyetlen komponensre kell, hogy kiterjedjen. Ez sosem segíti elő, hogy jobb rendszert építsünk.
Van még egy megjezésem a "meglepő" szóhoz és a többi szinonímához. Ezek a szavak valami más jelentésárnyalatot is tartalmaznak: mindegyikben van valamiféle alázat az élményekkel szemben. Ez az alázat bár közhelyes, de egyáltalán nem univerzális a modern nyugati társadalmakban és ennek az oka az utóbbi ötven év példátlan teljesítménye. A nyugai zene és tudomány története a fő példa erre. Sok ember van (sőt, egész kultúrák), akikből hiányzik ez a fajta jellemvonás. Néhányan ezt gyengeségnek tartják és valami olyan dolognak, amit inkább rejtegetni kell. Sajnos ők sosem lesznek képesek megismerni és kifejleszteni minden képességüket. Ezen emberek számára a feladás félelme és a fájdalma valamiféle nyugalmat ad és így valójában beismerik korábbi korlátaikat és hibáikat. Ez bennük erősebb, mint annak a reménye és öröme, hogy valami igazán különlegeset találhatnak. Ahogyan Szókratész mondta: "megvizsgálatlan életet nem érdemes élni".
A hifi és az audio technika a tudomány és technológia azon ága, ami zenét szolgáltat. Semmi több, ezt a meghatározott irányú kapcsolatot soha nem lehet visszafelé értelmezni! A zene sosem szolgálhatja az audio-t, kivéve azon beteg audiofilek eseteit, akik a teljesítmény megszállottai.
Bach, Furtwängler és Callas művészek voltak, De Forest, Wilkinson és Klipsch tudósok. Előbbiek "létrehozták" és "interpretálták" a zenét, utóbbiak a tudomány segítségével "reprodukálták" azt. Ezek csak tények és nem pedig ítéletek egyéni teljesítményük vagy emberi nagyságuk fölött. Egy hifi komponensben minden, az utolsó csavarig a tudományon alapszik. Ez még akkor is igaz, ha jelenleg nem tudunk mindent méréssel alátámasztani, amit hallunk. Nincs "varázslat" és "művészet" a hifiben. Ennek értelmében tehát kerüljünk el:
Most már bárki jogosan kérdezheti, mi van akkor azzal az elkerülhetetlen tervezési szabadsággal, ami abból adódik, hogy a fizika, kémia, akusztika és elektronika törvényeinek engedelmeskedve kell minél kompromisszummentesebb készülékeket létrehozni? Igen, igazi kihívás lecsökkenteni és láthatatlanná tenni ezeket a kompromisszumokat. De ha a hifi művészet, akkor a sikeres harckocsi és vécé tervezés is az... Amikor majd a legügyesebb és legtehetségesebb harckocsi és vécé tervezők elkezdik magukat mérnökök helyett művésznek hívni, akkor kell komolyan elgondolkodni álláspontunk felülbírálatán.