LONDON
Ez a cikk Arthur Salvatore amerikai audiofil írásának magyar fordítása.
Oldalaim közül ez az egyetlen, amely a műsorral foglalkozik és ezen belül is csak az LP-vel. A CD-t nem szeretem annyira és nincs is azon a téren akkora tapasztalatom, hogy egy használható cikket írjak róla. Ez a cikk a komolyzenei használt és új LP-k vásárlásával foglalkozik főként a kiadók, préselések témakörében. Az itt található információk, élmények és tanácsok csupán általánosítások. A specifikus LP lista más cikkben található: A legjobb felvételek. Ez egy nagy méretű lista az általam hallott legjobb hangzású, főként (de nem kizárólag) klasszikus zenei felvételekről. Legtöbbjük - ha szerencsénk van - nem is drága. Megemlítek még néhány elkerülendő drága és túlértékelt lemezt is. A listában minden LP mellett szerepel egy rövid leírás a hangminőségükről és elfogadható árukról. Ritkán értékelem a felvétel művészi értékét, viszont annál inkább a különböző kiadók és felvételek hangminőségét. Azok számára készült ez az írás akik elfogulatlanok és/vagy kevés tapasztalatuk van a klasszikus zenei LP-k minőségéről. Leírom számolatlan órányi különböző rendszeren történt zenehallgatás és összehasonlítás eredményét. A leírtak természetesen vitathatóak. Bele fogok gázolni sok ember előítéletességébe, önérzetébe, hírnevébe és legfontosabbként: személyes és üzleti befektetésükbe.
Az első fontos szabály:
Soha ne következtessünk egy lemez hangminőségére az eladási ára alapján.
Az általam ismert lemezek közül nagyon sok 5-10 dolláromba került, nem pedig 50-100, vagy még többe. A drágaságok általában hatalmas kiábrándulást jelentettek és nem csak azért, mert az elvárásaim is magasak voltak. A legtöbb esetben nem voltak még annyira jók sem, mint a jobb 10 dolláros lemezek, amelyek viszont nincsenek az égig magasztalva. (Ironikus, hogy egy jól ismert kereskedő egy régi Dual lemezváltós készüléket használ a minőség eldöntéséhez, ami után 1000 dollárért ad el egy-egy használt lemezt!)
A komoly zenekedvelők szerencséje, hogy a komoly lemezgyűjtőknek van egy "szokása", ami elkerülhetetlenül leleplezi őket. Ez pedig egyedi nyelvük és a lemezek azonosítására használt módszerük. Ezzel ellentétben a zeneszerető vagy egy átlagember, ha egy lemezről akar beszélni, akkor a zeneszerzőt, az előadókat, stb. nevezi meg. Ez a fanatikus lemezgyűjtőkre nem igaz. Ők mindig a lemez számát használják. Ez különösen akkor igaz, ha egymás közt vannak. Íme egy példa, hogy a két csoport hogyan azonosít egy híres lemezt:
Zenekedvelő: Rimsky-Korsakoff, Seherezádé, Reiner Frigyes, Chicago-i Szimfonikus Zenekar stb.
Fanatikus lemezgyűjtő: 2446, 10S (Senki ne várja, hogy megmondjam a számok jelentését.)
Többet jelent ez, mint egyszerű kontraszt? Igen, ez azt jelenti, hogy mindazt az erőfeszítést és tehetséget, ami egy zenemű komponálásához és előadásához szükséges, a "gyűjtők" egyszerű számokká degradálják.
A zenekedvelők zenét gyűjtenek, ami történetesen lemezeken elérhető. A lemezek tulajdonképpen lényegtelenek számukra, a cél az, hogy megszerezzék és élvezzék a zenét.
A lemezgyűjtők lemezeket gyűjtenek, amik történetesen zenét tartalmaznak. A zene tulajdonképpen lényegtelen számukra, a cél az, hogy megszerezzék a lemezt, ami számukra valamiféle "trófea".
Elkerülhetetlen, hogy nézeteltérés és vita kerekedjen abból, melyik lemez, kiadás, préselés, kiadó garantálja a legjobb hangot. Figyelembe kell venni ízléseket, a lemezek állapotát, hifi rendszereket, felvételi filozófiákat, érzelmi kötődést, stb, stb.
Igen meglepő, hogy nagyon sok újságíró és gyűjtő szerint az eredeti nyomások hangminőségét egyik újrakiadás sem tudja elérni vagy meghaladni, még ha az eredetiek 30-45 éve készültek is. Ebbe mindenkit beleértenek; a régi, még az eredeti kiadó újranyomását és a jelenlegi, legmodernebb mastering és préselési technológiákkal működő kis független cégeket is (Classic Records, Cisco, stb). Ezek az emberek semmiféle technológiai fejlődést nem ismernek fel a lemezek készítésében. Azt sem veszik figyelembe, hogy a gyártásban részt vevő mérnökök tapasztalata és tudása is fejlődött.
Nagyon kevés kivétellel (ilyen az RCA) ezen dogmatikus hit követői semmiféle tudományos vagy technológiai magyarázatot nem adnak vélekedésük alátámasztására. Csak az átlagos, szubjektív és esetleges összehasonlítások alapján vélekednek. És még ezeket az összehasonlításokat is hasonló meggyőződésű társaik körében végezték el. Elkerülnek minden olyan helyzetet, ami szilárd meggyőződésüket megingathatná. Például soha nem vesznek részt olyan vakteszteken, ahol az egyes LP kiadások közötti különbségeket vizsgálják (ott nem tudják, melyik az eredeti). Vajon miért?
Mert amikor (nem pedig ha) végül kiderül, hogy akár csak egyetlenegy újrakiadás is jobban szól, mint az eredeti, akkor az egész mítoszuk megrendülne. Ez pedig azt jelentené, hogy időt és fáradtságot kellene befektetni abba, hogy meghallgassák az összes újrakiadást és kemény döntéseket kell hozni ahelyett, hogy továbbra is fenntartsák a jelenlegi gondolkodásmentes hitszerű álláspontjukat, miszerint mindig a lehető legkorábbi kiadást kell megkeresni. Egy igaz hívő lemezgyűjtőnek minden ritka, régi LP bármely kiadótól mindig jobban szól, mint az olcsóbban, könnyebben elérhető újrakiadások. Milyen hihetetlen egybeesés! Milyen váratlan! Milyen egyszerű az élet!
Fontos: a fentebb írtak szigorúan csak a klasszikus zenét tartalmazó lemezekre érvényesek. A különböző piacnak, mértéknek, mérnöki hozzáállásnak, gazdaságnak és a vásárlók elvárásainak köszönhetően a nem klasszikus zenét tartalmazó új lemezek majdnem mindig gyengébbek, mint a régiek.
Most pedig elárulok egy rossz hírt, ami az LP-vásárló közönség soraiban egyáltalán nem közismert:
Bárki, akinek elég tapasztalata van a lemezgyűjtéssel és összehasonlítással, hamar egy elég nyomasztó felismerésre jut: nem csak a különböző préseléseknek van eltérő hangminősége, hanem még az azonos sorozatú préseléseknek is!
Az azonos préselések (ugyanaz az anya, minta) is eltérően szólhatnak számos ismeretlen tényező miatt:
Hogyan lehet eldönteni, hogy melyik a jobb? Egyszerű:
Tanulság: ha a hangminőség elsődleges, sose vásároljunk nagyon drága lemezt úgy, hogy nem tudunk a vételtől visszalépni. Nem számít a sorozatszáma, vagy az eladó megítélése!
Egy (jól ismert) LP gyűjtő (tesztelő, kereskedő) évekkel ezelőtt egy ismerősömet meglátogatta, hogy hasonlítsanak össze lemezeket. Ő egy igazi eredeti kiadás-imádó volt. Szilárdan hitte: teljességgel lehetetlen, hogy egy újrakiadás jobb legyen, mint egy eredeti. Amikor megérkezett, kijelentette, hogy sosem vesz részt vaktesztben. A tulajdonképpeni összehasonlítások viccesek de ugyanakkor szomorúak voltak. Az ismerősöm feltett nagyon sok lemezt, számos kitűnő újrakiadást is, de nem számított, mit hall a gyűjtő, mindig az eredeti kiadást választotta. Ha az sokkal tisztább, transzparensebb volt: "Látod, megmondtam!". De ha ugyanez az újrakiadással történt, akkor a válasz az volt: "Ezt átkeverték!". Tehát egyáltalán nem ismerte be, hogy az új bármiben is jobb lehet. (Egy vakteszt természetesen megtévesztené őt). Ebben az esetben is látható: egyszerűen elutasította, hogy a saját fülének higgyen. Ez egy nagyon jó példája az igaz hívőnek.
A valóság ezzel szemben a következő.
Ami a hangi jellemzőket illeti, itt olvasható a valóság, amit nagyon ritkán hallani a használtlemez kereskedőktől vagy a gyűjtőktől, mert nekik túl sok dollárjuk fekszik a dologban vagy esetleg érdekeik mást kívánnak.
Az általam hallott legjobb zenekari és különösen opera felvételek a DECCA kiadótól származnak, de sajnos ezek minősége elég változó. Ezzel kontrasztban a konkurens EMI átlagos színvonala egyenletesen magasabb, de nem éri el a Decca legmagasabb színvonalát. Még rosszabb, hogy a préselések szintén nem egyenletesek, tehát amit itt írok, valóban csak általánosítás. A legjobb nyomások csökkenő sorrendben a következők:
1. Késői angol - 1970 és 1979 között. Ezek szinte mindig biztonságos minőséget nyújtanak és jó választásnak bizonyulnak. Ritkán van komoly hangi problémájuk. Ezeket a lemezeket nehéz megkülönböztetni más Decca/London kiadásoktól. Igaz ugyan, hogy fényesebb, ragyogóbb anyaguk van a korábbiakhoz képest. A címkék is kicsit modernebbnek tűnnek és élesebbek. Azonnaliságuk szinte mindig tiszta hanggal, szuper és dinamikus basszussal párosul. Sajnos ezek a lemezek eléggé ritkák nem csak a magas kereslet következtében, hanem mert elég keveset is gyártottak belőlük. Sajnos a London/Decca katalógusnak csak egy kis részét gyártották ebben a periódusban, de szerencsére a Holland nyomások - legalábbis részben - megoldják a problémát.
Van valami megmagyarázható oka is a hangi felsőbbrendűségüknek?
Igen:
(Megjegyzés: a "gyűjtők" a lemezek készítésében semmiféle technikai fejlődést nem ismernek el 1965 óta.)
2. Holland - A legtöbb holland lemez felveszi a versenyt a legjobb késői angol lemezekkel, sőt néhány kevés kivételtől eltekintve még akár jobbak is lehetnek. A holland lemezek lakklemezei is Angliában készültek és majdnem mindig felülmúlják a késői brit kiadásokat azonnaliságban, tisztaságban és transzparenciában. A hangi fejlődés a még korábbi kiadásokkal összehasonlítva különösen szembetűnő. Sajnos néhány holland lemez "száraz" és néha gyenge, erőtlen basszusa van. Számos esetben a zenét, a hifi rendszert és az ízlést figyelembe véve ezek a problémák annyira komolyak lehetnek, hogy kiütik őket a versenyből.
1979-től a holland lemezek teljesen leváltották a késői angolokat. Mivel a 80-as évek elején kitört a nagy lemezpánik, amikor a sok használtlemez kereskedő igyekezett megszabadulni tőlük, még mindig elérhetőek. Be kell, hogy ismerjem, az akkori propagandának én is bedőltem ezért puszta kétségbeesésből én is csak néhány holland lemezt vásároltam. Aztán persze rájöttem, hogy a "nagyszerű eredeti préselések" helyett milyen jó az ún. "holland szemét". Enyhe kifejezés, hogy mennyire megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy ezek mennyivel jobbak az eredetieknél. Ez volt az az eset, ami arra késztetett engem és néhány más audiofilt, hogy teszteket végezzünk. (És ez volt az oka, hogy soha többé nem bíztam a "gyűjtőkben" és a "kereskedőkben".) Ma már leginkább holland vagy késői angol préselésre vadászom, főleg, hogy összehasonlíthassam a korai angol megfelelőjével.
3. Középidős britek - 1968-tól a 70-es évek közepéig készültek. Ezeket a legkönnyebb fellelni manapság is. A korábbi lemezeknél alkalmazotthoz képest továbbfejlesztett vágófejet használtak, de még nem érték el azt a tisztaságot, mint a későbbiek (amik még precízebb megmunkálást és jobb alapanyagot használtak). De még mindig jobbak, mint a legkorábbi London (a Blueback) lemezek vagy a velük egykorú Decca-k. Mivel elég gyakoriak, sokkal alacsonyabb áron kelnek el, mint a korai lemezek. Nagyon sok probléma ezekkel és a korábbi angol lemezekkel, hogy ragadós, műanyag belső tokban vannak, ami néha hozzáragad a lemezhez. A későbbi angol és holland lemezek másfajta tokban vannak, ami nem ragad. (Szerintem a tokot legjobb a vásárlás után rögtön kicserélni.) Az alapanyag gyengébbnek néz ki, mint a korábbi lemezeké; nem olyan fekete; mintha a vinil nem lenne olyan tiszta. A későbbi préselések, mind a holland mind a brit lemezek esetében egyértelműen jobb minőségűek és több alacsony szintű zenei információt hordoznak.
Robert Moon és Michael Gray írta a The Audiophiles Guide to London Bluebacks(20. oldal): "...van egyfajta kellemetlen éles hang a korai Decca-London sztereó lemezeken, mert a lemezvágók nagyon gyengén tudták reprodukálni a 10 kHz fölötti frekvenciákat. Az 1968 után készült lemezek (tudomásom szerint mind FFRR [megjegyzés: full frequency range recording]) a Neumann SX-68 hélium hűtésű vágófejjel készültek, ami már reprodukálni tudta az eredeti szalagon lévő érzékeny magas frekvenciákat. Ez az oka, hogy a késői FFRR lemezek gyakran jobbak, mint a korai FFSS-ek."
4. Korai Britek (1958-1968) - A legritkább és legdrágább lemezek. Emellett a legrosszabb minőségűek és legrosszabb állapotban lévőek is. Ez nem a hozzáértés vagy a jó munka hiánya okán van így, hanem azért, mert abban az időben a mérnökök elég rossz mastering berendezésekkel dolgoztak, legalábbis azokhoz képest, amik a későbbiekben elérhetővé váltak. Mindig A király új ruhája című klasszikus gyermekmesére gondolok, amikor ilyen lemezeket nevetségesen magas áron gyűjtő embert látok. Sokan azt hallják, amit hallani akarnak. OJ Simpsonra emlékeztetnek: megtagadják a nyilvánvaló igazságot. Ezek madjnem minden esetben gyengébb lemezek, leszámítva az elbűvölő eredeti borítót. Most, hogy kijöttek a 180 grammos újrakiadások, ezen eredetiek még kevésbé kívánatosak. Az új lemezek szinte minden esetben jobb hangminőséget nyújtanak, ráadásul a gyönyörű eredeti borítóban! A nosztalgián és a presztizsen kívül már valóban nincs más oka, hogy ezen újrakiadott lemezek helyett régit vegyünk. Egyetlen ok az lehet, ha az eredetit nem adták ki újra. Csak ezek az igazi "gyűjtői darabok".
Egy dolgot tehát hadd erősítsek meg: sosem szabad automatikusan a ritkaságot vagy az árat a hangminőséggel párhuzamba vonni. Néha együtt járnak, de a legtöbbször nem.
London "Stereo Treasury Series" - A kiadó olcsó, Angliában (és nem az Egyesült Államokban) készült lemezei. Ugyanolyan változatosságot mutatnak, mint a többi, Angliában készült lemez. Tehát ezek a lemezek ugyanannyira értékesek, mint a többi ettől a kiadótól, csakhogy az árak általában jóval alacsonyabbak. Ez szintén igaz a ritkább Brit Decca újrakiadásokra (Jubilee, stb.). Az egyetlen probléma, amit meg kell említenem, az átlagosan magasabb alapzaj. Olyan, mintha olcsóbb vinilt használnának vagy a minta sorozatának végén készültek volna. Ez a hiba nem mindig egyértelmű, de azonnal kiderül, amikor a korábban kiadottakhoz viszonyítunk. Az amerikai préseléseket ajánlatos elkerülni.
Észak-Amerikai préselések - Néhány amerikai lemez egész jól szól, de mindig rosszabbak, mint holland vagy brit megfelelőjük. El kell őket kerülni.
Kanadai préselések, különösen ha Montreal-ban készültek, jobbak, mint az amerikaiak, de még mindig rosszabbak, mint az angolok és hollandok. Néhányuk viszont nagyon hatásos. Csak kevés lemezt készítettek és elég olcsóak.
LONDONEz az írás nagyon hiányos lenne, ha nem tenném fel a kérdést: a Decca lemezek jobbak, mint a London lemezek? A rövid válasz a következő:
Ez függ attól, hogy mikor és hol készültek - mint ahogyan fentebb is írtam. Amikor mind a lakklemez mind a sorozat ugyanazon a helyen egy időben készült, akkor általában igen. Más szavakkal: a különböző cégek azonos préselései majdnem mindig ugyanúgy szólnak. Csakhogy:
Fontos: még az azonos préselések is szólhatnak máshogyan, mint ahogyan azt fentebb írtam.
Kivétel: a Decca és a London Phase Four lemezek különböző lakklemezről származnak. Ez dokumentált tény.
A Decca lemezekért kifizetendő pénzügyi többlet a Decca márkanév viszonylagos ritkasága és az ebből adódó nagyobb kereslet miatt adódik. Ez a nagyobb kereslet az elterjesztett dícséretek és a használtlemez kereskedők valamint a lemezgyűjtők (aki gyakran ugyanaz az ember) ostobasága miatt adódik (lásd lejjebb). Egyáltalán nem a Decca lemezek jobb minőségéből adódik.
Az egyetlen praktikus előnyük a Decca lemezeknek a későbbi dobozos kiszerelés, aminek segítségével a lemezek időrendi sorrendben lejátszhatóak és nem kell állandóan cserélgetni őket. Így az automatikus lemezjátszókban jobban használhatóak.
A "gyűjtők" természetesen arról fognak beszélni, hogy a Decca lemezek mindegyike jobb, mint a Londonéi és minél korábbi kiadásúak, annál jobb. A tény, hogy pont a korai Decca lemezek a legritkábbak, természetesen csak "szerencsétlen egybeesés". Ez a bölcsesség, tehát hogy minden Decca jobb és hogy a korábbi préselések mindig jobbak abszurd, irracionális, tudatlan és tisztességtelen, mint ahogyan alább be is fogom mutatni. Figyelem! Az olvasó most belép egy bizarr fantáziavilágba, ahol az ego, és a kapzsi gondolkodás uralkodik. (De nem kell aggódni miatta: a logikus gondolkodás és a humor a legjobb fegyverek ellene.)
Lássunk először néhány történelmi tényt. A Decca és London lemezek, amelyekről itt szó van, körülbelül 25 éven keresztül Angliában készültek, aztán még 5 évig Hollandiában. Ezen kívül mind a Decca mind a London
Mit jelent mindez?
Nos, ha a Decca lemezek jobbak, mint a London lemezek, akkor az alábbi események lehetnek a háttérben:
És ez még nem minden...
Az RCA-tól és a Mercury-tól eltérően a Decca tulajdonképpen ugyanazokkal a mérnökökkel végeztette a lemezvágást hosszú időn keresztül. Ezt arról lehet ellenőrizni, hogy a belső címkén "G", "W" és "Y" jelek láthatóak. Mit jelent ez?
Ha a gyűjtőknek és a kereskedőknek igazuk van és a korábbi példányok jobban szólnak, az azt jelenti, hogy a következő eseményeknek kellett végbemenni 30 év alatt:
Ha ez mind megtörtént, vajon milyenek lehettek azok a mérnökök?
És ez még nem minden. A 30 év alatt egyik mérnökben sem volt kíváncsiság és lelkesedés, hogy kipróbálja az új, továbbfejlesztett technológiákat. A "gyűjtők" és kereskedők szerint tehát azt állítják, hogy a mérnökök csaló életet éltek. Sőt, ezek a szakemberek úgy vittek véghez fejlesztéseket a gyártási folyamat során, hogy tudták, ezek a fejlesztések nem igaziak és a nagyközönség számára soha nem fognak elérhetővé válni.
Igazán sajnálom azt az olvasót, aki elhiszi, hogy ezek az események valóban megtörténtek. Pedig ilyen "igaz hívők" valóban léteznek, csak elő kell fizetni a "Phonogram"-ra és egyből találni lehet belőlük. Ebbe beleszámítanak azok a jól ismert "lemezkritikusok", akik sosem vették a fáradtságot (vagy nem volt meg hozzá a képességük), hogy végiggondolják az őrült teóriájuk következményeit. Néhányan kapzsiak, másoknak erre a hitre szükségük van, hogy igazolják pénzügyi (vagy érzelmi) befektetésüket, a legszánalmasabbaknak pedig hinniük kell benne, hiszen szerelmesek a lemezgyűjteményükbe és a korai préselések ezoterikus tudománya különlegessé teszi őket; úgy gondolják, hogy így emberileg többet érnek. Néhányan egyszerre több kategóriába is besulykolhatók. Elhinni, hogy mindezek az elképzelt, elfajzott, alattomos tevékenységek és összeesküvések valóban történelmi tények és igazságok (ami az alapja annak, hogy a korai Decca lemezek valóban felsőbbrendűek), nos ez már túl van a felfogóképességemen. Ha ez nem egy buta hit, akkor nem is tudom, mi.
Mindig emlkezzünk rá:
A legpontosabb, legnyíltabb kifejezés, amit szerintem ezekre a "gyűjtőkre" lehetne alkalmazni, a "márkafanatikusok". Ez sugározza elfogultságukat, bizonytalanságukat, tudatlanságukat és sznobériájukat.
Eldöntöttem, hogy bár vonakodva, de elárulom az igazat. Aki eddig elolvasta, már tudhatja, mi tartott nekem évekig: megtanulni azt, hogyan lehet felkutatni a legjobb Decca/London/Argo lemezeket. Nagyon egyszerű: egy "G" jelet kell keresni a lemez számában. A "G" a Decca lemezvágó mérnökének, Ted Burkett-nek a jele. Például: Albeniz-Suite Espagnol-London CS 6581-"ZAL-8284-3G"
Burkett lakklemezei szinte mindig jobbak, mint a többieké, bár a "W" (Harry Fisher) és a "K" (Tony Hawkins) lemezek is majdnem olyan jók. Nem tudom, miért van így, de feltételezem, hogy a jobb berendezések miatt, mert a szakértelem önmagában, még ha "zseniről" is lenne szó, ilyen folyamatosan magas hangminőséget nem eredményez. (Nagyobb tisztaság, transzparencia és részletesség, kiterjedt magasak és nagyon alacsony hangszint.) Ha van rá lehetőség, mindig a G jelűt kell választani, ha nincs ilyen, akkor még a W és a K is jó. A többi lutri.
Kaptam egy levelet, amiben az író a Brit Decca préselésről ír. Íme:
"Honlapodon a késői angol Decca lemezekről írod: »Ezeket a lemezeket nehéz megkülönböztetni más Decca/London kiadásoktól. Igaz ugyan, hogy fényesebb, ragyogóbb anyaguk van a korábbi préselésekhez képest. A címkék is kicsit modernebbnek tűnnek és élesebbek.«
Megnéztem két ilyen kiadványt (85d és 156d) és észrevettem, hogy a belső borító alsó sarkába van nyomtatva a dátum. A 85 1977-et jelent és a tok azt írja, hogy 1-78, a 156d esetében pedig 9-79. Ez hihetőnek tűnik, mert a hátán kézzel írva a dátum: 1980-3-25" (8/05)
Megjegyzés: megnéztem néhány Decca lemezemet és úgy tűnik, a tényleges dátum a szokásos belső tok hátán található a bal alsó sarokban, bár csak a késői nyomásokon. Ez igaz az általam megvizsgált Argo és London lemezekre is. Ezer köszönet az olvasónak.
Már több, mint 10 éve, hogy eljutottam a sokak által vitatott állításomig, miszerint a Decca és a London Classical Records lemezek ugyanazon a magas gyártási színvonalon készültek (kivétel a "Phase 4" sorozat). Ezalatt majdnem minden komolyzene-lemez gyűjtő és használtlemez kereskedő kijelentették (éles ellentétben az enyémmel), hogy minden London lemezt óvatosan szándékosan rosszabb színvonalon gyártottak, annak ellenére, hogy a Decca szakemberei és marketing vezetői ezt mindig erősen tagadták. Azóta nagyon sok ember még mindig elhiszi a "London összeesküvés- elméletet", minek értelmében a komoly gyűjtők csak Decca lemezt vesznek, természetesen jóval magasabb áron.
Kaptam egy levelet Európából: "Van egy eredeti Decca gyári mintám 1962. október 9.-i, SXL6036, amihez csatolták a Decca jegyzékét arról, hogy mely márkákat gyártottak erről a lakklemezről és ezek között mind a Decca mind a London szerepel (még sztereó és monó is). Ez pedig bizonyítja, hogy gondolataid arról, hogy ezek a lemezek megegyeznek, helytálló. Már zártam le vitákat ezzel még fanatikus Decca gyűjtőkkel is és többen igen jelentős pénzt ajánlottak érte. (Néhányuk kereskedő, lehet hogy a megsemmisítésén gondolkodtak.)"
Személyes megjegyzés: láttam ezt a dokumentumot, de mégsem vagyok biztos, hogy amit állítok az teljesen végleges lenne. Sajnos híján vagyok a megfelelő számítógépes ismereteknek, ezért nem tudom közzétenni, de a tulajdonosa jóváhagyta, hogy továbbítsam másoknak.
Középső és késői préselések - a 70-es évektől. Az EMI lemezek között nincs akkora szórás, mint a Londonok között. Időnként a 70-es évekbeli préseléseknek kicsit melegebb, testesebb hangzása van, mint a (nagy Nipper-logós) utolsó sorozatoknak. Még jobban igaz ez a vastagabb lemezekre. A késői EMI lemezek viszon sokkal tisztább hangzásúak, nagyobb rajtuk az azonnaliság. A "gyűjtők" mindig a korábbiakat részesítik előnyben, de ez nem meglepetés. Mint a holland London lemezek, ezek is gyártásban voltak a 80-as években is, így a többit már lehet tudni. Ne dőljön be nekik!
Korai préselések - az 50-es évektől a 60-as évek végéig. Ezek ritkák és drágák, ráadásul nem is szólnak túl jól. Mint a korai London-ok, fátyolosak, torzítanak, híján vannak az apró részleteknek és a dinamikai árnyalatoknak. Az előbbi csoportnak (középső és késői lemezek) lényegesen jobb a hangzása. Nem úgy mint a Decca esetében, ezek nagyon ritkán lettek újra kiadva, úgyhogy igen gyakran csak az eredetiek fellelhetők. Jól néznek ki, talán még jól is szólnak egészen addig, amíg meg nem hallgatja az ismerőse újrakiadását, amit az ön árának 20%-áért vett és összehasonlíthatatlanul jobban szól. Sok eredeti EMI Columbia néven ki lett adva "SAX" jelöléssel, de ezek is EMI felvételek, függetlenül a névtől.
Nem angol préselések - az első és legfontosabb szabály: el kell kerülni minden észak-amerikai préselést (Angel), kivéve ha digitálisak. Az Angel lemezekhez régi, de felújított mastering szalagokat és berendezéseket használtak, valamint gyenge, zajos vinilt. Az észak-amerikai Seraphim márka még rosszabb.
A Német lemezek gyakran ugyanolyan jók, mint az angolok, de csak ha az eredeti felvétel is Németországban készült. Egyéb esetben is majdnem ugyanolyan jók és további előny, hogy csendesebbek is. Sajnos a kísérő füzeteik között ritka az angol.
A Francia lemezek is egész jók, de az angol vagy német megfelelőikhez viszonyítva gyakran fátyolosak és színezettek, bár még így is sokkal jobbak, mint az amerikaiak.
Korai kiadások - na ez az a pont, ahol a gyűjtőknek és a kereskedőknek igazuk van! A korai préselések a legjobbak és minél korábbi, annál jobb, persze ha jó állapotban vannak. A különbségek általában csekélyek, ezt gyakran eltúlozzák. Persze néha elég nagy az eltérés, még az azonos sorozatúak között is. A későbbi lemezek egyre gyengébbek. Csak a mostani újrakiadások vannak versenyben (a Classic márkától) a koraiakkal.
Késői kiadások - a 60-as évek végétől a 80-as évekig. Nagyon kiábrándítóak és csak néhányuk szól kiválóan. A mostani újrakiadások a Classic Records jóvoltából ezeket a lemezeket elavulttá teszik, kivéve ha valaki nem fanatikus gyűjtő, akit nem érdekel a hang. De a fanatikus gyűjtők viszont ezt az esszét nem olvassák el.
Victrola olcsó újrakiadások - ezeket a kiadásokat is az RCA bocsátotta ki röviddel a "Shaded Dog" eredetiek után. Néhányuk eredeti kiadás. Jó megítélésük van a gyűjtők között, mint mindennek, ami régi. Az eredeti, kutyás lemezekkel összehasonlítva hangjuk zajos és torz. Erre talán az a magyarázat, hogy gyengébb és zajos vinilt használtak, meg a kopott nyomómatricákat. Én - ha lehet - elkerülöm ezeket.
Történelmi tény (és a cég által is hirdetett üzletpolitika), hogy az RCA a 60-as évek végétől egyre olcsóbbá tette a lemezeit, valamint több hangi módosítást is bevezetett (mind egyre rosszabbá tette a lemezeket).
Az első ilyen a Dynagroove, amit arra találtak ki, hogy egy természetellenes színezést vigyen a hangba, így a hang egy "átlagolt" hangerőn szól.
Aztán jött a Dynaflex, aminek eredménye a történelem során legkevesebb vinilből gyártott lemez. Az eredménye a számtalan megvetemedett és zajos LP (legalábbis a klasszikus zenei felvételek között).
Abban az időben az RCA természetesen mindig azt állította, hogy ezek "fejlesztések". Persze kevesen hitték el, pláne miután meghallották a siralmas végeredményt. Azóta még az RCA is elismerte, hogy hibázott.
Ezen kétségtelen tényt, ami csupán egyetlen márkánál fordult elő, gátlástalanul kihasználták a kereskedők és a gyűjtők és azt hangoztatják (mindenféle bizonyíték nélkül), hogy minden újrakiadás rosszabb, mint az eredeti. (Persze van rá bizonyíték, hogy bizonyos okokból néhányan mások is eldöntötték (Everest, Mercury), hogy módosítják a hangzást, de nagy különbség van a "néhány" és a "mind" között.
Az audiofilek és a kezdő lemezgyűjtők ezeket a "megfigyeléseket" készpénznek vették, hiszen amikor megjelentek (20 évvel ezelőtt), az audiofil közösség mindent elhitt, amit olvasott még akkor is, ha ők a saját fülükkel nem is azt hallották. De ebben az esetben az eredetiek olyan ritkák voltak, hogy csak nagyon kevés embernek volt objektív lehetősége arra, hogy összehasonlításokat tegyen, ami megerősíthetné vagy cáfolhatná az eredetiek sugallt felsőbbrendűségét. Amikor ilyen ellenőrzések nincsenek, a megfigyelések "közösségi bölcsességgé" válnak, később pedig megfellebbezhetetlen törvénnyé. Ahogy én tudom, ez az esszé az első és egyetlen, ami megkérdőjelezi ezeket a "törvényeket". És ez itt is marad, mert én elvégeztem az összehasonlításokat és most már tudom, hogy ezeknek a "törvényeknek" semmiféle reális alapjuk sincs. Másszóval: nagy hazugságok. Ahogyan a náci propagandafőnök, Joseph Göbbels mondta:
Azok, akik kapzsiságból, mohóságból és előítéletből hirdetik és terjesztik ezeket a "törvényeket" az igazi ellenség a rágalmazott felvevő és lemezvágó mérnökökre, akik valódi, de el nem ismert hangminőségbeli fejlesztéseket vittek véghez két évtized alatt és a számos audiofilre és zenebarátra, akik nem élvezik ezen mérnökök kiváló berendezéseinek és erőfeszítéseinek eredményét.
"Golden Import/Series" Hollandiából és Kanadából - nincs még egy akkora mellébeszélés, mint a Mercuryval kapcsolatban. Körülbelül 25 összehasonlítás során, amikor az eredetieket, az újrakiadásokat és az utolsó holland lemezeket vizsgáltam, arra a következtetésre jutottam, hogy az esetek három negyedében a holland lemezek mindenben jobbak. Sajnos azonban van egy nagy probléma velük: néhány esetben az egyik oldalra túl sok műsoridőt engedtek, ami komolyan csökkenti a dinamikát és növeli a torzítást. A másik probléma több esetben a gyenge basszus. És hát néhány eredeti Mercury-t nem is adtak ki újból. De általában, mint a Decca/London esetén a holland Mercuryk tiszztábbak, transzparensebbek, csendesebbek és jóval több alacsony szintű információt tartalmaznak. De ez nyilvánvaló is, hiszen sokkal jobb erősítőket és tisztább, hibátlanabb vinilt használtak, mint 20 évvel korábban. Az újabb kiadások sokkal csendesebbek és nincs meg az a "régi lemez" hangzásuk. A ritka angol Mercuryk néhány tekintetben még jobbak, de csak keveset adtak ki és néhányat Philips borítóval. A kanadai kiadások (Golden Series) valószínűleg csöves erősítőkkel készülhettek és szintén kiválóak valamint olcsóak, de sajnos ritkák.
Hogy ennyi ember miért hiszi el, hogy milyen fejlődés volt a lemezek lejátszásában, miközben a gyártásukban semmi, még mindig teljesen rejtély számomra. Ez a fajta gondolkodás teljesen irracionális, ha nem bolod.
Korai préselések - talán ezek minden idők leginkább túlértékelt lemezei. Tulajdonképpen a műsoranyag "Linn Sondekjei", bár a gyűjtőknek és kereskedőknek igazuk van, amikor azt mondják, hogy a korábbi USA préselések jobbak, mint a későbbiek. Ez nagyon hasonló az RCA helyzetéhez, de csak akkor, ha kihagyjuk a számításból a holland és kanadai (és a ritka angol) kiadásokat. Az eredetiek valóban jók: kiemelkedő basszusuk és dinamikájuk van, köszönhetően a dícséretre méltó erőfeszítéseiknek és az oldalankénti rövid műsoridőnek. Ezen kívül nagy és jól fókuszált a tér is. Ha lenne rá mód, hogy összevegyítsük ezen korai lemezek és a késői hollandok erényeit, a valaha gyártott legjobb LP-k készülnének. Sajnos a korai lemezek általában erősen kérdéses állapotban vannak és ne felejtsük el, hogy gyenge és zajos alapanyagot használtak. Micsoda dilemma! Ez a dolog állítólag megoldódna a Classic Records újrakiadásaival, de sajnos csak 6 felvételt adtak ki.
Késői USA préselések - ebben az esetben a gyűjtőknek és a kereskedőknek igazuk van: minél későbbi a kiadás, annál rosszabb a hang. Nem tudom miért, talán hogy csökkentsék a követési problémákat? Biztosan van technikai oka, de így van. Csak remélni tudjuk, hogy a Mercury újrakiadások hamarosan megjelennek.
Erről a vitatott témáról volt egy topik az Audiogon-on 2006. decemberében. Mint általában, az egyik hozzászóló azt írta, hogy "nevetséges" azt állítani, hogy bármiféle újrakiadás - mint a Golden Import is - akár csak meg is közelíthetné az eredeti "Living Presence" Mercuryk hibátlan hangját. Így hát eldöntöttem, hogy két Mercuryval újabb próbát teszek. A műsor ugyanaz volt, a híres: "Winds in Hi-Fi"
Az eredmény meglepett. Azt gondoltam, szorosabb lesz a verseny, de a Golden Imports annyival jobb volt, hogy azon gondolkodtam, hogyan is mondhatnám el, mekkora a különbség**. Nos, a különbség akkora, mintha a valaha hallott legjobb MC hangszedőt hasonlítanánk egy elfogadható 50 dolláros MM-hez és akkor még enyhén fogalmaztam. Ha őszinte akarok lenni...
Amikor lejátszottam a Living Presence-t, úgy szólt, mintha a rendszeremben egy komponenst egy hibás, de azért még működőre cseréltem volna, és ez nem túlzás. A különbségek pedig nem "audiofilek"; még a szomszéd vagy a rokon is könnyen észrevenné. Majdnem 40 éve vagyok audiofil, miközben két évtizedig még saját boltom is volt, ahol minden elképzelhető készülékek ezreit hasonlítottam össze, de soha nem emlékeztem olyanra, aki ilyen minőségcsökkenést előnyben részesített volna.
Olvastam egy cikket a "kognitív disszonanciáról". Erre egy híres példa, amit igazából nem tudok, hogy valóban megtörtént-e: 1492-ben a benszülöttek tulajdonképpen nem is voltak képesek meglátni Kolumbuszt, ahogyan hajóján közeleg az óceánon, mert annyira idegen volt képzeletük számára, hogy ilyen egyáltalán lehetséges. Bárki, aki összehasonlítja ezt a két lemezt*** és a Living Presence-et választja a Golden Imports-al szemben, az ebben az állapotban van.
*Egészen meghökkentem, hogy Harry Pearson annyira meg volt elégedve ennek a lemeznek az átlagos hangminőségével, hogy külön kiemelte. Egyáltalán nem értek egyet a véleményével, miután szó szerint több ezer jobban szóló LP-t is hallottam már. Sőt, még a Golden Imports, a maga sokkalta jobb hangminőségével sem érdemelte ki az ajánlásomat. Már ez az egy lemez is megmutatja a Pearson és az én hangbéli elvárásaim közötti éles különbséget.
**A Golden Imports lemezek sokkal azonnalibbak, transzparensebbek, természetesebbek, tisztábbak, csendesebbek és sokkal több részletet tartalmaznak; jobban elkülönülnek rajtuk a hangszerek és nagyszerű a mikrodinamika. A hangszint is sokkal alacsonyabb. A basszus, a dinamika is sokkal jobb.
***Nem csinálok "törvényt" ebből az egy tesztből az összes Mercury lemezre vonatkozóan. A legtöbb Golden Import újrakiadásnak megvan a maga problémája, főként abból adódóan, hogy túl sok műsort vettek föl a lemezekre, úgyhogy egyikük sem mindig jobb, mint a másik. A lényeg, amire utalni akartam: nem tartalmazzák az 50-es és korai 60-as évek technikai és mérnöki gyengeségeit és az akkori Mercury-kban használt olcsó vinil is pénzkidobás volt a tapasztalatok alapján.
Korai kiadások - Ebben az esetben is a korai kiadások szólnak jobban. A különbségek észrevehetőek; melegebb, természetesebb, testesebb hangzás, nagyobb színpad, stb. (Hasonló a korszak tranzisztoros és csöves erősítői közötti különbséghez.) Így hát megéri felkutatni ezeket, de csak ha a zene és az előadás fontos a számunkra. Mert hát egyik Columbia lemez sem szól olyan jól, hogy igazi jó vásárt jelentenének. Miért? Még a legjobb Columbia lemezek hangja sincs az RCA vagy a Mercury színvonalán, nem is szólva a Decca és EMI lemezekről. Észrevehetően piszkosabb, zajosabb és természetellenesebb hangúak és különösen a magas frekvenciás tartományban gyengébbek, legalábbis a legjobbakhoz viszonyítva.
Késői kiadások - Ahogyan fentebb is írtam, nem olyan jók, de a legtöbb esetben végülis nincs igazán mitől tartani. Az ok gyanúim szerint egyszerű: a mesterszalagok nem voltak olyan jó állapotban. Egyébként a Columbia által kiadott jazz, Miles Davis lemezek egész más történet. A korai lemezeik sokkal jobbak és megéri őket felkutatni és picit magasabb árat kifizetni értük. A Classic Records mostani újrakiadásai pedig már általában mindegyik korábbi lemeznél jobbak, legalábbis így hallottam. Sajnos a saját tapasztalataim elég gyérek ebben a témában. Sokan, akik ítéletében megbízom és több tapasztalatuk van, még mindig az eredetieket részesítik előnyben.
Akár hiszi, akár nem, a DGG általam hallott legjobb lemezei kanadai nyomásúak. Miért? Úgy hallottam, jó minőségű csöves erősítőkön készült a master. És ráadásul még olcsóak is. Sajnos nem sokat adtak ki, de nem árt lecsapni rájuk. A korai német lemezek néha egy picit jobbak, mint az újrakiadások (vastagabb vinilt használtak), de a különbségek még csekélyebbek, mint a Columbia esetén. Szinte nem is érik meg a kutatást, kivéve a fanatikusok számára, mert maguk a felvételek majdnem mindig átlagosak.
RCA (Classic Recordings) - Egészében ezen újrakiadások sikere elég vegyes. A legtöbbjük jobb, mint az eredeti, így hálásak lehetnénk értük. Amikor 8 éve először írtam róluk, eléggé felértékeltem a hangminőségüket. Mostanra már szinte majdnem mindegyik Classic újrakiadást meghallgattam és a benyomásaim nem olyan nagyon pozitívak, mint először. A gyűjtők és a kereskedők közelebb vannak az igazsághoz, mint gondoltam, bár az átlagos hozzáállásuk akkor is önző és nonszensz. A tiszta gyűlölet, ami feléjük a Classic Records felé árad, abból adódik, hogy így az eredetiek értéke igencsak megcsappant, a néhány rendkívül ritka példány tulajdonosai pedig bosszankodhatnak, hogy az újrakiadásokkal bárki megveheti azokat. Ezek a gyűjtők igen sok pénzt fizettek ezekért a lemezekért és úgy gondolták, hogy értékük ráadásul még növekedni is fog. Ez a fantázia most végetért.
A lemezek arculata természetesen messze felülmúlja az eredetiekét: a fényes borító kitűnő, a lemezek anyaga tiszta 180 grammos vinil. A hang - természetesen a legfontosabb szempont - a legtöbb tekintetben sokkal jobb, mint az eredetieké, de nem minden esetben! Sok korábbi újrakiadás hangja "hideg, analitikus". Nem "sterilek", de jelentősen kevesebb bennük a természetes melegség és élet. Legrosszabb esetben néhányuk időnként természetellenesen fényes, sőt fémes hangú. Ez valós probléma, de a használtlemez kereskedők természetesen még aránytalanul fel is nagyítják ezeket, mert szinte minden más esetben (tisztaság, azonnaliság, pontosság, dinamika, frekvenciaátvitel) az újrakiadások sokkal jobbak, mint az eredetiek. Sőt, ezek a lemezek ÚJAK, ennek minden előnyével.
A probléma talán a következőkből adódhat: csöves mastering helyett félvezetőset használtak, az eredeti mesterszalagok is gyengébbek lettek az idővel és a gyengébb vinil. A későbbi RCA újrakiadások már új alapanyagot használnak, sőt a vágás során végre csöves erősítőket. Ezek már lényegesen joban szólnak és az igazi fanatikusokon kívül mindenki számára egyértelműnek kell lenni, hogy jobbak, mint az eredetiek.
El kell, hogy ismerjem, sosem nyűgöztek le annyira az eredeti RCA lemezek, vagy még a legjobb Classic újrakiadások sem, mint a többi kiadó lemezei. Úgy gondolom, a Decca, az EMI és a Mercury jobb felvételeket és jobb lemezeket csinált. Igaz, hogy szerintem is az RCA legjobb lemezei (legvalósabb, legtermészetesebb hangúak) a 60-as évek közepéig készültek. Ezeket a korai lemezeket jobbnak ítélem, mint a riválisok korabeli megfelelőit, de nem jobb azok későbbi, jobb préseléseitől. Tehát: az RCA aranykorából származó lemezek valóban nagyon jók voltak akkoriban, de ez ma már nem igaz.
Chesky - Ezek a lemezek már több, mint tíz éve készültek és elég változó a minőségük. A borító elég fantáziátlan, korai kiadásaik pedig zajos alapanyagot használtak. Későbbi, 180 grammos változataiknak már nincs meg ez a problémájuk és ráadásul nagyszerű erősítőket is használnak. Az egész Chesky katalógust sajnos törölték. Ez valódi tragédia, mert néhány későbbi újrakiadásuk igazi mestermunka, sőt az egyikük (Petroushka-Danon) talán a legjobb zenekari LP, amit valaha gyártottak!
Decca (Speakers Corner) - Majdnem mind kiváló, a nagy javulás különösen a korai felvételek esetében hallható. A szó legpozitívabb értelmében "modern" hangzásúak. Úgy találtam, hogy minél újabb keletű a felvétel, annál kisebb a javulás az eredetihez képest, de ez valószínűleg azért van, mert maga a Decca is nagyon jó minőségű eszközöket használt már akkor a gyártás során. Viszont néhány újrakiadás - bár nagyon jó - nem éri el a Decca eredeti lemezeinek minőségét. Nem úgy, mint a Classic RCA esetén, ezen kiadásoknak nincs rossz tulajdonságuk, a műsorválasztás pedig nagyszerű.
Decca/EMI (Alto) - Alapvetően ugyanaz a minőség, mint a Speakers Corner esetében. Sőt, két EMI Alto újrakiadás esetén, ahol a műsort három oldalra vágták az eredeti kettő helyett, elképesztően jól szól. Mindkettő benne van az ajánlott lemezeim között.
EMI Testament - Ezen újrakiadások főként a korai, EMI hegedűfelvételekre koncentrálnak. Elég jól szólnak és csendes a felületük, de végülis kiábrándulást okoztak. Bár tiszták és transzparensek, egyúttal száraz és analitikus hangzásuk van. Az eredetijük általában rendkívül túlárazott és túlértékelt lemezek, de hangi szempontból mégis azokat részesítem előnyben.
Analogue Productions - Elég kevés klasszikus zenét adnak ki újból, inkább más irányzatokat részesítenek előnyben (jazz, stb), de amiket kiadnak az nagyszerű, néhány esetben pedig kivételesen kiemelkedő. Elég szégyen, hogy - akárcsak a Chesky esetén - elég kevés példányban kelnek el, pedig ha nem így lenne, sokkal több nagyszerű újrakiadást préselnének. Ehelyett az audiofilek a gyenge és túlárazott eredetikre költik a pénzt.
King Super Analogue - Szintén Decca/London drága japán újrakiadások voltak, de mára már törölték a sorozatot. Sajnos általában elég alacsony jelszinten vágták, tehát a hangerőt kicsit feljebb kell tekerni és a borító szövege csak japánul van. A japán lemezek egyenletesen kiválóak, még a brit vagy holland megfelelőjükkel összehasonlítva is. Nagy előny a csendes és nehéz vinil és a nagyszerű vágó erősítők használata. Néhányuk még a brit megfelelőjüktől is jobbnak bizonyult (A háromszögletű kalap - Ansermet és Mahler 3. szimfónia - Mehta), de néhányuk nem (Orosz zene-Ansermet). De mindegyikük kiváló. A későbbi (Cisco) préselések az USÁban még mindig elérhető, de nem olyan sikeresek, mint a régebbi japánok. Nem tudom, miért, de jobb válogatással, másik présüzemmel és nyersanyaggal talán sikeresebb lehetne. Közvetlen összehasonlítás során a Speakers Corner lemezek jobbnak bizonyultak, így csak akkor ajánlottak, ha nincs más választás.
Mercury (Classic Recordings) - Csak hat lemez jelent meg és most már kétséges, hogy több kijön-e. Csöves erősítőkön készült a mesterlemez, mint ahogyan az eredetiek esetében is. A Mercury felvételei az egyetlenek, amiket még nem sikerült teljes minőségükben megjelentetni lemezen. Legalább 50 felvétel lenne különösen ajánlott. Csak remélni tudjuk, hogy valaki üzletet köt velük és kiaknázza a lehetőségeket. A 6 lemezből ötöt hallgattam meg. Hármuk fantasztikus volt, kettő pedig nagy kiábrándulás. A legjob felvételek között bővebben is írok róluk.
Mobile Fidelity - Csak kis számú klasszikus zenét adtak ki újból, főleg a 80-as évek elején. Mivel általában kiválóak és eléggé alulértékeltek, néhányuk jó választás lehet és még elfogadható áron. A pop, rock és jazz Mobile Fidelity lemezek viszont már sokkal változatosabb képet mutatnak. Néhányuk nagy kiábrándulást jelentett.
Ezen írásomban csak általánosságban fogalmaztam. Így kellett tennem, hiszen a lemezkiadásban és a kiadók terén nincsenek "abszolútumok". Vannak kivételek; néhány eredeti lemez kiváló hanggal rendelkezik, míg néhány újrakiadás kiábrándítóval. A lényeg egyszerű: