Ez a cikk Arthur Salvatore amerikai audiofil írásának magyar fordítása.
A Linn Sondek LP12 egy olyan idejétmúlt, 70-es évekbeli lemezjátszó technológia terméke, ami az elmúlt 25 év folyamán számos kisebb (csak hangban, nem árban!) módosításon esett át. Ez minden idők legtúlértékeltebb hifi komponense és kiváló példa rá, hogy különösen a hifi világban a marketing sokkal fontosabb egy termék kereskedelmi sikerében, mint annak nagyszerű képességei.
Bár a Linn valóban "nagyon jól szól", minden [Salvatore saját listája szerinti - A ford.] felsőbb osztályban lévő lemezjátszó jobb nála, némely sokkal jobb. (Sőt, még a C osztályú Maplenoll is jobb.)
Hogyan lehetséges? Mindegyik jobb futóműnek modernebb a felépítése. Sőt, egészen meglepő, hogy a Linn egyáltalán ilyen jól szól, bár a Cetech modifikáció (lásd lentebb) megmutatja, hogy a cég nagyon sok alapvető dolgot figyelmen kívül hagyott az évek során. Ez annak az eredménye, hogy a marketing fölöslegessé teszi a mérnöki munkát.
A Linn "egyszerűsíti" és homogenizálja a zenét és meglehetősen színezett a hangja, legalábbis a többi versenyzővel összehasonlítva. A sávszélek (különösen a basszus) szintén gyengék. Ez az oka, hogy a Linn és a többi kereskedő általában a legegyszerűbb audio tulajdonságokra tereli a figyelmet a bemutatáskor ("figyeld a dallamot" és "PRaT"). A Linn pedig valóban kitűnik ezekben. Miért? Azért, mert a dallamot és a ritmust mindig könnyebb észrevenni a jobb lemezjátszókhoz képest, amikor a zene természetes komplexitása erősen csorbul vagy hiányt szenved. Ezt a trükköt felhasználva egy cinikus és félrevezető markating stratégiában a tulajdonképpeni gyengeségeket "előnyként" lehet eladni.
(Azon olvasóknak, akik további igazolást szeretnének ezen a téren ritka csemege kínálkozik a legismertebb Linn-kedvelőktől: a hifi újságoktól. Itt nagyszerűen meg lehet figyelni a 3. titkos hifitesztelési szabályt.)
A következőket írta Art Dudley, amikor a Linn-t a VPI Aries/JMW 10 összeállítással hasonlította össze a Listener 6/2-es számában:
Az Aries hangképe különbözik az LP12/Aro kombinációtól. Az utóbbi kicsit "közlékenyebb", a VPI viszont az akkordokat gazdagabban, sűrűbben és sokkal összetettebben jeleníti meg. Melyik a helyes? Nem tudom.
Mr. Dudley bizony leírta, hogy a Linn "egyszerűen" szól az összehasonlítás során. Csakhogy elkerülte, hogy pontos állást kelljen foglalnia. Én egy kicsit egyenesebben fogalmazok: amikor zenéről van szó (nem pedig hifiről):
Mégha a Linn kellemes hangkarakterű is, ami egy ártalmatlan színezésből és torzításból adódik, ez ezt a rajongói hamisan "zenei előnynek" mutatják be. A Linn-nek ezen kívül van egy gyakorlati hátránya is: néhány más függesztett vázú lemezjátszóhoz hasonlóan "ugrál", ha nincs megfelelő polcon vagy állványon elhelyezve. Ezt a problémát nem árt korrigálni, mielőtt egy drága hangszedőt beszerelünk. Van viszont egy fontos előnye: amikor megfelelően be van állítva, egyfajta "zenei életet" mutat, amit sok más lemezjátszó nem képes bemutatni ebben a mértékben. Ez a fő oka, hogy a Linn még mindig referencia, mégha ez az "élet" főként saját magából adódó torzítás is. Ez egyfajta "bélhúr" érzés, ami viszont nagyon sokfajta zenére jótékony hatással van.
Mindezen hangi problémák ellenére, az LP12 még mindig referencia de csak bizonyos lényeges feltételek megléte esetén. Ha használtról van szó, akkor a következő feltételek megléte esetén megéri:
Ebben az esetben a pénzügyi befektetés és a rizikó elég kicsi és van egy lemezjátszónk, ami jobb, mint bármely Rega, Ariston és a legtöbb Thorens, stb. A Linn szervíze is jó hírnévnek örvend.
Mindenféleképpen el kell kerülni a Lingo-t (RFI problémákat okoz) és a többi drága kiegészítőt (hacsak nem a készülékkel jár). Ennyi pénzért bármely B kategóriás gép jobban megéri. Talán jól együtt él majd használt Linnjével, de ha mégsem, nagyjából a bekerülési költségen túl lehet adni rajta. De sose csapjuk be magunkat azzal, hogy "miénk a világ egyik legjobb lemezjátszója", mert nem.
Végül egy pragmatikus megjegyzés: a komolyabb audiofilek a Linn-ajnározást az ítész és az önjelölt "profi" hitelességének megítélésére is felhasználják. Egyszerű: minél inkább a Linn LP12-t részesíti előnyben egy ítész vagy egy másik audiofil a referencia komponensek lemezjátszóival szemben, annál kevesebb a hitelesség, amire érdemes.
Mivel az én (tulajdonképpen a mi) véleményünk ezzel a lemezjátszóval szemben a legellentmondásosabb az összes komponens közül, talán néhány személyes megjegyzés segít megértetni.
Első Linn Sondek LP-12-met 1976 körül vehettem. Vettem aztán egy másikat is 1979-ben, amikor rájöttem, hogy nagy hiba volt eladni az elsőt (számos drága direct-drive hajtány és egy Ariston hatására). Nagyon élveztem akkoriban a produkcióját. Azóta én vagy az üzletem már 20-nál is több LP12-vel találkozott. Utolsó élményem 1999-ben volt. Majdnem minden verzióját hallottam már.
Nem is emlékszem már minden Linn-összehasonlításra amelyek közül számos a tulajdonosok otthonában zajlott. Minden alkalommal ugyanazt a hangkar- és hangszedő-típust használtam mindegyik lemezjátszón, mert ez a feltétele, hogy az összehasonlítás pontos és tisztességes legyen. Sokszor még ennél is tovább mentem: egy hangkart és hangszedőt használtam, amit az egyik futóműről szereltem át menet közben a másikra, így a különbségek aztán tényleg a futóművön múltak.
Volt egy profi segédem a tulajdonképpeni munkához, így biztosítva volt a pontosság és kizátram a bizonytalanságot. A Linnek képességeinek teljes mértékű kidomborításához még speciális állványokat is használtam. Mindezen összehasonlítás eredménye fentebb olvasható volt. A többi hallgató is nagyjából mindig azonos véleményen volt. Ez is volt az oka annak, hogy a boltom lassan megtelt használt Linnekkel... Éveken keresztül tartottam egy állandó LP-12-t a boltomban, hogy segítsem a VPI HW-19 eladását: így egyszerűen lehetett A-B teszteket végezni. Ennek eredményeképpen én voltam a legnagyobb forgalmú VPI kereskedő a világon a 80-as években. Vannak ilyen trükkök.
Ez a szilárd eredmény egyáltalán nem volt meglepetés. Szinte minden általam ismert, a hifi üzletben tájékozott ember számára nyilvánvaló, hogy a Linn alapvető konstrukciója a Goldmund, a Townshend Rock és az Oracle óta elavultnak számít. Akkoriban persze, 20 évvel ezelőtt mindannyian azt hittük, hogy a Linn majd fejleszt, de ők inkább úgy döntöttek, hogy beszállnak a "figyeld a dallamot" marketing játszmába. A tény, hogy ez a trükk milyen sikeres lett, eléggé elszomorító.
A másik meghatározó élmény, ami régebben ért, de még ma is igen meghatározó, hogy a legtöbb Linn tulajdonos nagyon ritkán végez komoly összehasonlításokat más lemezjátszókkal (ha végez egyáltalán). És ennek jó oka van. Ugyanaz, amiért a vallási fanatikusok sosem merülnek el komolyan más vallásokban vagy amiért egy komoly hívő elkerüli az "alternatívákat". Minél erősebb és abszurdabb a hit, annál kevésbé vizsgálnak meg a hívők olyan bizonyítékokat vagy akár csak információkat, amelyek ellentmondhatnak a hitnek. Rengeteg Linn tulajdonosnak óriási "érzelmi befektetése" áll a lemezjátszójában. Így hát nagyon fájdalmas és zavaró lenne felismerni számukra, nem hogy felismerjék hanem akár csak hogy elgondolkodjanak is rajta: ez a komfortos és megnyugtató meggyőződés hamis. Rájöttem, hogy mekkora kultusz (és óriási érzelmi befolyás) kötődött ehhez a lemezjátszóhoz az évek során. De ez engem nem érdekel. Számomra a Linn Sondek csak egy eszköz a zene reprodukálásához, mint ahogyan minden más lemezjátszó (erősítő, hangsugárzó, stb.) is az. Semmi más.