Ez a cikk Arthur Salvatore amerikai audiofil írásának magyar fordítása.
A hifi világban az egyik legnagyobb kiábrándulásom a magazinokkal kapcsolatban történt, közülük is leginkább az ún. földalatti vagy underground sajtóval. Egyetlen más társaság sem, a gyártók, kereskedők sem nyomják el ennyire az audiofil közösséget. A hifi sajtó viselkedése az elmúlt 15-20 év alatt hatalmas bizalmi törést okozott. Annyira sok kifogásom merült fel, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Talán érdekes lesz a leghíresebb és legnagyobb példányszámúval, a Stereophile magazinnal kezdenem. Ezután a többi magazint is számbaveszem; néhány jól és néhány kevésbé ismertet, majd a média jelenlegi helyzetével kapcsolatos gondolataimat osztom meg. Külön kitérek a jelenlegi "tesztelőkre", akik egy újságnál a legfontosabb tisztségben vannak.
A legrégebbi "földalatti" magazin. A különc J. Gordon Holt indította. Erőfeszítéseinek eredménye a számos utódmagazin lett és az, hogy rögzítette a becsületes tudósítás szabályait. Végül több év küzdelem után eladta az újságot Larry Archibald számára. Néhány évvel ezután az új tulajdonos kicserélte Holt-ot és a szerkesztői székbe fiatal munkatársa, John Atkinson került. Az újság ezután már soha nem lett az, ami előtte volt.
A Stereophile jelenleg a legjelentősebb cégek marketing gépezete, de az a néhány új cég is helyet kap, amelyek meg tudják fizetni a nemritkán többszáz vagy több ezer dolláros hirdetés díjat. Ezeken kívül csak azok a cégek vannak megemlítve a lapban, amelyek tulajonosa vagy barát vagy pedig valamiféle személyes kapcsolatban áll a főbb írókkal vagy a szerkesztővel. Mindenki más kimarad, különös tekintettel azokra a kis újonnan alakult ígéretes cégekre, akik fenyegetést jelentenek a fentiek számára.
Az újság ítészei ritkán nyilatkoznak végleges, közvetlen és egyértelmű módon. Az olvasóknak a "sorok között kell olvasni", remélve hogy sikerül megfejteni az író igazi véleményét és gondolatait. Hangbeli hibákat ritkán írnak le nyíltan. A legjobb és legértékesebb tesztek azok, amelyek rávilágítanak a lényegre, kihívó dolgokat állítanak és néha vitathatóak. Mikor lehetett utoljára ilyen tesztet olvasni a Stereophile-ben? Ez a magazin valaha azt tekintette céljának, hogy tájékoztassa az olvasóit, ma viszont az a célja, hogy a legújabb, legdivatosabb készülékeket eladja. Ipari bírálókból iparági tapsgépekké váltak.
Az újság készülékajánlója is tükrözi ezt a tényt, hiszen majdnem minden tesztelt készülék elnyeri egyszer ezt az egykor oly sokat jelentő helyezést. És ez még nem minden: ma már több ajánlott készülék szerepel az A osztályú, "elérhető legjobb" készülék között, mint a C osztályban, ami "a legjobb ár-érték arányú". Ez természetesen teljesen lehetetlen. Olyan, mintha a hadseregben több tábornok lenne, mint tizedes. A lentebb olvasható "A szabályok" című rész összeállításakor ennek a magazinnak a gyakorlata elsődleges példaként szolgált.
Ez az újság szintén sokat romlott az évek folyamán. Egy példa: a #114-es számban "tesztelték" a VPI Aries lemezjátszót a JMW hangkarral 4995 dollárért és a Jadis 845 csöves erősítőt. Vajon milyen versenyben mérték le a VPI tudását? Hogy mit tud egy 695 dolláros Rega Planar 3-al szemben (ez komoly)! Vajon melyik volt jobb? Van valaki az audio iparban, akit egy ilyen összehasonlítás ki tudna hozni a sodrából? Nem lenne fontosabb egy jövőbeli vásárlónak az, hogy egy futómű/hangkar kombinációnak milyen a relatív értéke?
És mi van a 20000 dolláros Jadis erősítővel? Ilyen árért ennek a lehető leginkább kompromisszummentesnek és kinyilatkoztatásszerűnek kellene lenni. Vajon melyik "a pénz nem számít" erősítővel hasonlították össze? A "referencia" ebben az esetben a VTL KT-90 PP erősítő és egy eredeti raktári Dynaco Stereo 70 (250 dollár)! Ennek a kettőnek az ára összesen sem sokkal több, mint a Jadis ÁFÁ-ja és egyik sem SE, mint az.
Ami ebben az esetben igazán bántó volt, hogy a TAS több, mint két évtizedig a legjobb magazinnak számított. Nemcsak az alapos és megbízható készülékismertetésben, hanem a megfelelő zenék felkutatásában is mértékadó volt. A nyolcvanas évek közepe táján kezdett zuhanni a színvonala, amikor a "nincs reklámozás" elvet megváltoztatták és a helyzet a The Perfect Vision elindulása után még súlyosbodott. Persze itt is megvolt a maguk politikája és a részrehajlások, de úgy tűnt, hosszú távon mindig túl tudnak lépni rajta és meg tudják tartani ritka erényüket. Most, 2003-ban már csak árnyéka régi önmagának; új tulajdonosai vannak, új arculata van és már nem tartja kezét az audio világ ütőerén. A két használhatatlan "teszt", amit fentebb említettem nem fordulhatott volna elő a TAS legszebb éveiben, ma viszont már mindennaposnak számít.
Harry Pearson, a szerkesztő szinte minden számban megváltoztatja "referencia" készülékeit. A tesztelők és különösen a szerkesztő úgy tűnik egy egyre hanyatló versenyben vesz részt, mégpedig hogy ki tud minél több pénzt (mások pénzét) elkölteni (vagy inkább elpazarolni) hifi rendszerre. Az ítész a negyedik helyen áll, 200000 dollárral, de a "győztes" természetesen a szerkesztő, több, mint 400000 dollárral.
A legrosszabb példa. Nézze meg egy számát, de nehogy fizessen érte! Szinte minden szerkesztői jegyzet olyan, mint valami hirdetés másolata csak kevesebb szerénységgel. "Tesztjeik" tulajdonképpen életrajzok a vizsgált gyártóról, meg képek róluk, a családjukról, házastársukról, a gyárról, stb. Mintha a többi magazinban található részrehajlás és gyávaság paródiája lenne. Természetesen minden kiválasztott, aki ilyen királyi bánásmódban részesül, később a legnagyobb hirdetőjük lesz. Az AA olvasása erős hányingert és szédülést okoz.
Kíváncsiak rá, mi történt a magazin korábbi tulajdonos-szerkesztőjével, Thomas O. Miller-el? A fiúk gondoskodtak róla. Szinte rögtön elszegődött a TAS-hoz, mint fő újságíró és ő is versenyez a föntebb bemutatott ki tud többet költeni versenyben.
Ez is egy alapigazság az audio sajtóban: ha egyszer bekerülsz, akkor már mindig benn is maradsz, föltéve, hogy csukva tartod a szád és betartod a szabályokat. (Lásd lejjebb.)
2002 augusztusában a Listener megszűnt. Ez eléggé szégyen, mert volt valami, amiben különbözött és mert az olvasótábora egyre nőtt. A magazint Art Dudley indította egy nagyobb újságkiadón keresztül. Egyik hátránya volt erős részrehajlása az angol készülékek iránt: Linn, Naim, Spendor és a többi. Csakhogy nem követte az ipar dogmáját, mégpedig hogy minél több pénzt elköltök, annál jobb lesz. Volt ezen kívül egy rovat Harvey Rosenberg tollából, ami általában provokatív kérdéseket vetett föl. Voltak lemezkritikák is. Csak egy tesztelőjük volt, mégpedig Rob Doorack, aki erősen jeleskedett az olvasók félrevezetésében és a tudatlanságban. (Megnéztem számos beírását az Audio Asylum fórumon is. Voltak tesztjei a Listener-ben amelyek udvariasak és tapintatosak voltak. Ezt követő beírásai a fórumban komoly kérdéseket vetettek föl az újságbeli tesztjeit illetően. El kell azonban ismerni, hogy a fórum hozzászólásai közül néhány valóban tényszerű és informatív.)
Szintén egy újság, ami külön említést érdemel, mert sok tekintetben ez is egyedülálló. Eredetileg a 70-es évek végétől 1981-ig létezett, de 1987-ben feltámadt. A köztes években a kiadó a hangsugárzó üzletben lett érdekelt. Az első periódusban még én is előfizető voltam, és tetszett is egy kicsit a lap. Elég precíz volt és nem tűrt semmiféle ál-tudományos bálványozást. Emellett hirdetéseket sem fogadott. Sajnálatos dolog, hogy elveszett.
Másodszorra aztán alaposan megváltozott, köszönhetően annak, hogy a szerkesztő meggyőződése is megváltozott.
Még mindig elég tudományos alapokon közelíti meg a dolgokat és nem fogja vissza magát. Ez az egyetlen olyan általam ismert magazin, ami megtörte a lentebb ismertetett "szabályokat". A legújabb probléma, ami nemcsak engem, hanem másokat is zavar: a szerkesztő kétségbe vonja, hogy a hangsugárzókon kívül más komponens is hallható változást (javulást) okozzon a hangban. Azt állítja, ezekre az ABX tesztek során jött rá. Az analóg hangreprodukcióról az a véleménye, hogy sokkal rosszabb, mint a CD, a csövek pedig fajankóknak valók. (Nem túlzok.)
Egyetértek, hogy a legfontosabb szerepük a lehallgató szobáknak és a hangsugárzóknak van, viszont abban nem, hogy az analóg idejétmúlt és a hangsugárzón kívül minden más dolog cseréje fölösleges, mégha az esetek többségében a hangi különbségek tényleg túlzottak is. Egybként is: ha a szerkesztő helyében lennék, ilyen hozzáállással nem kezdtem volna hifi magazin kiadásába. Az ő tapasztalatai és filozófiája szerint a legjobb hanghoz csak annyi szükséges, hogy megvesszük a legolcsóbb rádiót, CD-lejátszót és kábeleket és a maradék pénzből a kedvenc hangsugárzónkat. Az egyetlen javulás, amit elérhetünk, hogy jobbra cseréljük a hangsugárzót. Minden más már eleve tökéletes, hiszen úgyis ugyanúgy zenélnek. És a lap egész hangvétele dühös, keserű és általánosan elutasító, ami sokakat elkedvetlenít.
Az 1980 óta Peter Moncrieff által megjelentetett International Audio Review (IAR) is érdemes az említésre. Eléggé szakavatottan áll a dolgokhoz, a szerkesztő vitathatatlan érdeme pedig, hogy felfedezett korábban névtelen, de nagyon jó hangú készülékeket. Hosszan értekezik róla, hogy mitől is a legjobbak, de azért gyakran túloz. Sajnos a passzív alkatrészek iparában (kondenzátor és kábel) is érdekelt. Sajnos a megjelenési periódus is elég hosszú, mostanában kevésbé érdekes (digitális) komponensekkel foglalkozik és leginkább az Audio Research készülékeivel. Ennek ellenére néhány száma igen provokatív és tanulságos, a 80-as évek elejétől kezdve pedig nagyon sok hasznos információt halmozott fel. Ma már honlapjuk van, néhány minta teszttel.
Amióta ismerem, ez a magazin csak az interneten jelenik meg. A számos általam ismert használhatatlan (és ingyenes) hifi honlaptól eltérően itt előfizetéses rendszer működik. A kiadó-szerkesztő Richard Hardesty, aki már szintén régóta szakmabeli (30 éve foglalkozik kereskedelemmel, tervezéssel és javítással), sőt még zenei képzettsége is van. Tapasztalata félelmetes, kritikus hozzáállása pedig hasonló az enyémhez.
"A Stereophile tartalmazni fog hirdetéseket... nem fontolgatjuk... hirdetések elfogadását a gyártóktól. Túl bizalmas kapcsolat van egy termék és a hirdetése között... nem vagyunk biztosak benne, hogy valóban figyelmen kívül tudjuk hagyni a tényt, hogy egy lesújtó cikk nagyon sokba kerülhetne nekünk... ha (a gyártó) egyébként rokonszenves srácnak tűnik, de túl szigorúak vagyunk a hibákhoz... de az olvasóink figyelmét fell kell rá hívni" - J. Gordon Holt; Stereophile (3. szám, 1971, második oldal)
"A magazinok - mindegyik - a hirdetésekből élnek és csak ez számít. A példányszám nagyon fontos, mert ez határozza meg, hogy milyen árat lehet kérni a hirdetésekért. Ha csak az eladott példányszámból élnének, a legtöbb magazin veszteséges lenne. A hirdetések azok, amelyek igazán fontosak." - Michael Fremer a Stereophile-tól (2000. október 29-i leveléből)
Ez sokkal többről szól, mint a hirdetések bevételeiről. Mivel ez a gyökere minden bajnak, ezért beszélnünk kell a kellemetlen, de elkerülhetetlen anyagiakról.
Szóval ha valaki fizet 20 dollárt egy éves előfizetésért, egy gyártó (vagy kereskedő) pedig fizet akár 200000 dollárt egy évben a hirdetésért, akkor a kiadó sokkal jobban nyugtalankodik a jelenlegi és potenciális hirdetők miatt. Az újságnak meg kell védeni a hirdetőit, máskülönben azok elpárolognak, mert egyik sem él meg a másik nélkül. Ez lesz a folyamat, amíg az olvasók még többet akarnak és hajlandóak ki is fizetni.
Bámulatos, hogy egy nagy méretű, színes, 200 oldalas magazinért 2 dollárt fizetnek az audiofilek és cserébe teljes őszinteséget várnak el. És mindezt annak ellenére, hogy a hifi üzlet támogatja az egész előállítást a hirdetési pénzekkel, berendezések "kölcsönadásával" és egyéb ajándékokkal. Talán úgy tűnhet, én most a magazinokat és a tesztelőket védem, de nem így van. Bárki elismerheti, hogy a hirdetőktől függnek és nincs más választásuk csak hogy kedveskedjenek nekik, hogy a minél nagyobb példányszámot, gyakoribb megjelenést alacsonyabb áron adhassák el. Azt mondják az olvasóknak, amit hallani akarnak; sokkal több mennyiséget és sokkal kevesebb minőséget.
A legtöbb "földalatti" kiadó és szerkesztő stratégiája:
Az elkerülhetetlen eredmény: nagyon kevés igazán velős tartalom vagy egyértelmű választás: 50 csúcs-erősítő 4 helyett. Látják, hogy néhány régi audiofilt elveszítenek, de hát az elenyésző kisebbség. Mára már csak nagyon kevés; néhány ezer előfizető van, aki még emlékszik a régi, "nincs hirdetés" napokra és az egyértelmű, egyenes tesztekre. A magazinok kereskedelmivé váltak. A gazdagság (sokaknak a fő cél) ritkán adatik meg a maximalistáknak és becsületeseknek.
A magazinok elhatározták, hogy hirdetőik rövid és hosszú távon a legjobb, legmegbízhatóbb bevételi forrásaik. Könnyen meghatározható egy magazin irányvonala, ha megnézzük, mennyibe kerül az előfizetés. Minél olcsóbb és csábítóbb az előfizetési díj, annál kevésbé függenek az előfizetőiktől és annál jobban a hirdetőiktől, hiszen így a lehető legtöbb előfizetőt toborozhatják és maximálisra emelhetik a hirdetési díjakat. A magazinok kiváltják az előfizetőiket az olcsó előfizetési díjakkal.
Az első és legfontosabb probléma a részrehajlás. Ez nem kerülhető el, hisz az emberi természetben mélyen benne van. Vajon az olvasók valaha is megismerhetik az igazi kapcsolatot a gyártók/kereskedők és az újságírók között? Mennyire közel állhatnak egymáshoz? Milyen szívességeket tesznek egymásnak? A "kölcsönadás" mikor ajándék? Egy ítész "megvásárlása" mennyibe kerülhet? Mennyire fontosak a személyes kapcsolatok és mit tesznek ennek megtartásáért?
Ezeket a kérdéseket csak a bennfentesek tudják megválaszolni. Hiszek benne, hogy a letöbb újságíró becsületesen és idealistán kezdte a szakmáját. Ezek a tulajdonságok azonban nem tartanak soká. Mindazonáltal csak kevés újságíró lesz azonnal korrupt a hirtelen megnövekedett nyomás és kihasználás miatt. Eleinte sokuk távol tartja magát ettől, de előbb vagy utóbb "kisegíti" őket egy gyártó. Ez lehet egy régen vágyott egzotikus készülék "kölcsön" adása, vagy hirtelen leárazása. Ha drága bővítést szeretnének, az sem gond, sőt általában a saját lakásukban. Ezután egymás után ajánlanak "referencia" komponenseket, így szép lassan kiépül a kapcsolat.
A kapcsolat akár évekig is tarthat, állandó kölcsönös együttműködéssel: telefonhívásokkal, vacsorameghívásokkal, kirándulásokkal és egyéb kedvezményekkel (még a közeli barátoknak is). Egy idő után még akár igazi barátság is kialakulhat, de a kapcsolat általában csak a kölcsönös segítségnyújtáson és függésen alapul. Mindez persze azon a feltételezésen alapul, hogy a tesztelő a dícséretben őszinte és tényleg tetszenek neki azok az eszközök, de ahogyan a nappal követi az éjszakát, ítészünk elkerülhetetlenül találkozik egy olyan komponenssel, ami jobb, mint a "referencia" és még olcsóbb is. Mit lehet tenni ilyenkor?
A tesztelő (és a magazin) választása egyértelmű. A hirdetés az ítész szempontjából nyilván nem az elsődleges szempont. Ha viszont becsületesen beismeri az új komponens fölényét, tudja, hogy összetűzésbe kerül és összedőlhet a hosszú idő alatt kiépített "kapcsolat" az eredeti gyártóval.
Az eredeti gyártó, bár tudja, hogy a tesztelő segített neki a múltban, ezt gyorsan elfelejti, amikor a versenytárs jobb termékéről az ajánlat megjelenik. Ez sérti az érdekeit vagy akár még csődbe is viheti. Elárulva érzi magát azok után, hogy mennyi mindent tett a tesztelőért akár éveken keresztül. Ő viszont nem akarja felégetni ezt a fontos hidat, aminek a kiépítésére éveket áldozott. És eszébe jut, hogy a jövőben is együttműködés lesz közte és az eredeti gyártó között, nem is beszélve a hirdetési pénzről, amit a kiadó, az ő munkaadója kap. Ez az a pont, ahol a szabályok bejönnek a képbe. Ezek pedig biztosítják, hogy mindenki - kivéve az olvasó - hosszú távon biztosított és elégedett lesz.
Nyilvánvaló a folyamatos és elkerülhetetlen kísértés és nem meglepő, hogy sok ember nem tud ellenállni. Íme egy tipikus példa:
"Hosszú távú köcsön" címén egy gyártó 20000 dolláros erősítőt kínál a tesztelőnek. A gyártó nem sokkal ezután dicshimnuszt kap (nincs névleges megegyezés). Ennek köszönhetően a gyártó elad néhány tucat erősítőt, így azt mondja a tesztelőnek, hogy tartsa meg a kölcsönbe kapottat (vagy esetleg megveheti alkatrész áron, ami 4000 dollár vagy még kevesebb). A tesztelő így el tudja adni akár 10000 dollárért, vagyis az új ár feléért. Ez különösen azért könnyű, mert tesztje mesterséges keresletet gerjesztett. Ez aztán még többször is megismétlődik, az olvasók pedig mit sem tudnak róla.
Hogy megérthessük, a tesztelők túlnyomó többsége hogyan gondolkodik (a legismertebb és a legismeretlenebb is), képzeljük magunkat a helyzetükbe. Átlagos olvasóként vagy vásárlóként kezdik, mindenért teljes árat fizetnek, nincsenek különleges helyzetben. Aztán egyszer csak újságítóvá válnak, üzleti ajánlatokkal, betekintéssel, "tisztelettel" és olyan előnyökkel, amiről sosem álmodtak. Mi válik egyértelmű és legfőbb törekvésükké, amikor az újdonság sokkja elmúlik és logikusan tudnak gondolkodni? A válasz egyszerű:
A legtöbben szinte bármit megtesznek, hogy megtartsák ezt a váratlan és előnyös státuszt. Ez azt jelenti, hogy megelégedetté kell tenni szerkesztőjüket/kiadójukat és rajtuk keresztül a gyártókat. Ezt tartsa észben, amikor "munkájukat" értékeli.
Nincs még egy olyan komponens, amin ennyire le lehetne mérni, ennyire jellemző lenne a magazinok és újságírók becsületességére, mint a kábelek. Az elmúlt 25 év alatt a kábelek sokadrangú komponensekből a legtöbb rendszer fő beruházásává váltak. Az árak elszabadultak és kevesebb, mint 50 dollárról tízezrekre emelkedtek az úgynevezett "legjobbak" körében. Ezzel párhuzamosan a kábelcégek lassacskán szinte minden magazin legfőbb hirdetőjévé váltak. Ígyhát a magazinok teszteket és ajánlásokat hoztak létre a legjobban ismert (és leggyakrabban hirdető) modelleknek. Ezalatt...
Szinte semmi mást nem írtak a kábelekről. Valaki megkérdezheti, hogy akkor mi a baj a magazinok önként kinyilvánított becsületességével? Ők őszinték, nyíltak, nem?
Az előbbi bekezdésben kábelcégekről írtam. Miért nem kábelgyártókról? Elvégre ez az a szó, amit a magazinok használnak (vagy legalábbis erre utalnak). Én jó okból nem használtam. Azért, mert nem ez az igazság. Hogy mi az?
Meglepő, nem? En is meglepődtem, amikor megtudtam, hiszen akkor már 20 éve ebben az üzletágban dolgoztam. Felfedeztem (a gyártóktól), hogy a legtöbb kábelcég még csak nem is maga tervezi a kábeleit. Egyszerűen választanak egy tervet, anyagot, színt, csatlakozókat és átlagos hosszt. Aztán kimondanak egy árat és ennyi. Néhányan esetleg csinálnak hozzá saját csatlakozókat a "gyáraikban", de ennyi.
A magazinok és újságíróik persze tudják ezt, de abban is piszkosul biztosak, hogy az olvasók nem.
Mert tudják, hogy a "gyátó" szó magába foglalja a nagy anyagi és időbeli befektetési költségeket, valamint igazi méretet és fontosságot jelent. Rendeljünk csak 50 vagy 100 pár kábelt egy nagy, 50 éve működő gyártól az átlagos mennyiségi árengedményen. Ez már önmagában a nagy méret, szakértelem, elkötelezettség, tekintély jele. Így már a vevő kevésbé fog habozni, hogy kifizesse a szokatlanul magas árat. Kézenfekvő, hogy bárki, aki ennyi pénzt fektet be, így tesz. A magazinok azt a látszatot akarják kelteni, hogy az ő hirdetőjük nem lehet "akárki". A kábelcégek részéről az egyetlen igazi anyagi "befektetés" a termékeikre fordított marketing.
A többi komponenstől eltérően a kábeleket könnyű összehasonlítani, mostanában "közvetlen rövidzárral" is [? straight bypass - A ford.] (közvetlen kapcsolat két komponens között, amik rövidre zárják a kábelt). Nyilvánvaló, hogy az a kábel lesz a jobb, ami közelebb van a rövidzárhoz.
A Wireworld kábelcég megjelentette a Comparator termékét, ami lehetőbé teszi a körvidzáras és a hagyományos tesztelést. Ezt a nagy hifi kiállításokon és a legnagyobb viszonteladóiknál használják. (Az újságírók a bemutatókon a nyilvánosság előtt sosem használják, a leleplezéstől való félelmükben.) Van egy régebbi eszköz is, az ABX kapcsoló, ami szintén könnyűvé teszi az összehasonlítást. Hány magazin használ ilyesmit? Egyik sem! Még a számukra egyébként ingyenes Wireworld Comparator-t sem. Néhányan ugyan kipróbálták egyszer, de aztán többé nem említették. De még amikor használták is, az eredmény sosem volt meggyőző, minden kábel "egyformán különbözőnek" nyilvánult.
A tény, hogy a magazinok visszautasítják még ezt az egyszerű módszert is, nem is beszélve az eredmények nyilvánosságra hozataláról, a cáfolhatatlan bizonyíték, hogy megvédjék az alacsonyabb rendű referenciáikat. Így hát azok továbbra is eladhatják termékeiket, adhatnak "mintákat" az újságíróknak és kifizethetik számláikat (beleértve a nagy hirdetési díjakat).
Az új évtizedbe lépve már nem meglepő, hogy még rövid kábelekért is elkérnek több ezer dollárt. Néhány példány már több, mint 20000-be kerül páronként! 20 éve még a legdrágábbak sem kerültek többe 200 dollárnál, mégha tiszta ezüstöt is tartalmaztak. Mi történt?
Nos, a kábelcégek rájöttek, hogy néhány vásárló többet is fizetne, sokkal többet! Sőt arra is rájöttek, hogy a magazinok sosem kérdezősködnek az ár után. A kiskereskedők sem panaszkodnak, egy 200 dolláros kábel 5000 lett. Senki, még a nem hirdető kábelcégek sem lettek kérdőre vonva, hogy miért oly magasak az áraik. Nem számít, miből készülnek a termékeik, milyen a megépítés minősége, milyen a tervezés. Senki nem kérdezősködik. Miért?
A magazinon szinte rettegnek, hogy a vásárlók és olvasók felfedezik, hogy a kábeleken lévő áremelkedés már az illegális kábítószerek világát idézi, több, mint 1000%-os! A felháborodott olvasók elveszíthetik Audio Hitüket (a következő téma).
A magazinok "ne kérdezz, ne válaszolj" stratégiája itt nem áll meg.Többé már nem hasonlítanak össze (ma már ritka) jutányosan árazott kábeleket a legdrágább modellekkel, hacsak nem biztosak benne, hogy azok gyengébbek. Miért?
Mert tudják, hogy ha egy olcsó kábel is jobb lenne, az egész mítosz arról, hogy a jó kábelek drágák, örökre összedőlne. A magazinok sosem kompromittálják a kábel cégeket. Ezért léteznek ma referencia kábelek dicshimnuszba hajló bemutatókkal néhány jól ismert cég palettáján, amiből egy 20 cm-es pár 9500 dollár, habár a valódi gyártó költsége kevesebb, mint 100 dollár (a csatlakozókat is beleértve!). És a valódi gyártó szépen a hományban marad.
A magukat "a te barátod az audio világban" felkiáltással jellemző magazinok furcsán mutatják ki barátságukat. Támogatják, sőt gerjesztik azt az illúziót, hogy mindenki nagy és komoly gyártó. Még a legalapvetőbb és legegyszerűbb teszteket is elkerülik a nagyon drága termékek között. 20000 dollár fölött már nem kérdezősködnek a kiskereskedelmi árról, és minden jutányosan árazott kábel el lesz halgatva, mintha az audio igazság széruma lenne.
Röviden, teljes egészében mellőznek minden komoly vizsgálódást és kérdezősködést ezzel a termékcsoporttal kapcsolatban.
Egyértelmű a következmény és a viselkedés. A kábelek tesztje megmutatja minden magazin becsüetességét és szavahihetőségét. Nincs még egy ilyen oldala a hifinek, ahol az olvasók ennyire alulinformáltak és sebezhetőek lennének, a magazinok ekkora hirdetési bevételekre, íróik pedig "ajándékokra" tehetnének szert, az úgynevezett "gyártók" pedig ekkora profitot termelhetnének.
Az az olvasó, aki meg szeretne bizonyosodni a fenti írás igazságáról és szeretne egy példát az ipar gátlástalan áremeléséről, olvassa el az Audio Asylum ide vonatkozó fórumát. Itt tünteően hiányoznak azok a neves zsurnaliszták, akik rendszeresen nagy felhajtást csinálnak a témában említett gyártó termékei körül. Erősítésként itt írogat néhány arcátlan kábelgyártó is. Steve Eddy, egy tag lenyomozta ezt az értékes információt, ezzel nagyszerű szolgálatot tett az audio közösségnek. Gratulálunk!
Sok olvasónak talán már régi hír, hogy az észak amerikai "kábelgyártó" Tara Labs nagy pácban találta magát, amikor 42000 kábelt rosszul címkézett fel "Made In the U.S.A." felirattal, amikor azok saját gyára Ázsiában van és átlagosan 14 dollárba kerülnek (hasonlítsd össze ezt az összeget a Tara kiskereskedelmi áraival). A Sterophile magazinban van egy rövid cikk is. A Cable Asylum és Audiogon fórumokon a 2004 szeptemberi résznél is vannak erről témák. Még védőket is lehet találni.
Személyes megjegyzés: a Tara Labs kiszervezéses modellje [az a modell, hogy a gyártást valójában más végzi - A ford.] egyáltalán nem egyedülálló, sőt szabályszerű a kábelcégek között.
A The Absolute Sound magazinban volt a legutóbbi incidens, ami szintén jól mutatja a kábelüzlet jelenlegi állapotát és alátámasztja, amit a kábelekben lévő példátlan profitról írtam. A Critics Asylum, Romy the Cat's fórumokon valamint a TAS saját "fórumán" szereplő információk szerint a TAS fő írója, Jonathan Valin kapott egy 17 méteres pár igen drága Nordost összekötő kábelt egy teszthez. Ő sosem fizetett értük. Később Valin és egyik barátja feldarabolták 17 darab egy méteres párra és eladták az Audiogon gyanútlan vásárlóinak. Hogy a befolyt összeg hogyan oszlott el a "barátok" között, nem tudni.
A Nordost természetesen szokásához híven nem kérte vissza a kábelét. Ez annak ellenére igaz, hogy saját kábeleit több ezer dollárért adja el (ez megmutatja, milyen kicsi is a valódi gyártási költségük). Természetesen Valin is tudta, hogy a Nordost nem fogja visszakérni a "kölcsönt". Csak azért derült ki a dolog, mert egyik vásárlójuk felhívta az 1 méteres pár valamilyen hibája miatt a céget, akik nem tudták, hogy hogyan került a 10 méteres pár sorozatszáma egy 1 méteres darabra. Egy kis nyomozás és néhány telefon után kiderült az igazság, de csak miután Valin kijelentette, hogy "elvesztette" a kábelt.
Hogy mit történt ezután Valinnal? Semmi. Minden felelősség a "barátjára" hárult.
Titkos szabály: minél tisztességtelenebb egy magazin, annál jobban bizonygatja becsületességét.
"Ami igaz a valóságban... és aminek semmi köze nincs a hifihez!" - Michael Fremer, Stereophile (2000. október 29-i levél)
Azon audiofilek, akikben megvan ez a hit, erős meggyőződéssel hiszik, hogy minden készülék tisztességesen árazott (még akkor is, ha nem hozzáértők tervezték vagy nem a hívő "ízlése" szerint való). Emellett abban is hisznek, hogy minden alapvető emberi gyarlóság azonnal tovaszáll, amikor valaki "hifi gyártó" lesz. Ráadásul abban sem kételkednek, hogy minden tesztelő hozzáértő és becsületes, hiszen mi más lehet az oka annak, hogy abban a vágyott és magas rangú pozícióban vannak, és mindegyik csak az olvasók jólétével törődik, nem pedig a magazin és a gyártók érdekeivel, akik egyébként "kölcsönzik" számára a készülékeket. A hívők fel vannak szólítva, hogy kifejezzék hálájukat a gyártóknak, akik építik és eladják termékeiket.
A magazinok fő célja, hogy ezt a hitet fenntartsák olvasóikban, mert jól tudják, hogy amikor egy olvasó elkezd kérdezősködni valamely gyártó árai, becsületessége, és egy ítész hozzáértése felől, akkor az olvasó mindannyiukról véleményt alkot. Ezt pedig nem akarják. Félnek, hogy az olvasók rájönnek, a dolgok mögötti igazságokra, eltűnik a gondtalanság és a móka képe, amin oly régóta dolgoznak. Mi ez a valóság?
A brutális igazság, hogy a "hifi" csak egy a sok komoly, versengő és kíméletlen üzlet közül. Az ipar tulajdonosai komoly üzletemberek, akik legtöbbje csak a profitban érdekelt. Ez pedig szinte mindegyik hifi magazinra is igaz. Amikor ez a nyomasztó valóság kiderül, és az ember elfogadja, rögtön védekező álláspontra kényszerül. Ez az a pillanat, amikor a gyártók elvesztik "romantikus" aurájukat, a sajtó elveszti befolyását, ezzel egyetlen erejét.
Már egy évtizede van egy egyre terjedő (és ki nem mondott) "trend" a hifi magazinok között. Mostanában olvastam, hogy egy szerkesztő/újságíró (Jonathan Valin) kijelentette és megvédte teóriájának vagy hitének egy változatát az egyik legelőkelőbb magazinban ("TAS"). Ezt én a hifi relativizmusnak hívom.
A hit, hogy szinte minden komponensnek van értéke és nagyszerű hangot tud adni, ami megfelel valaki "ízlésének", ha megfelelően párosítják más komponensekkel. Mik ennek a feltevésnek a következményei?
Ez a hit nagyszerűen megfelel létrehozóik, a hifi magazinok és ítészek számára. Azt a lehetőséget és mentséget adja nekik, hogy minden egyes értékelt készülékben találjanak valami jót, valami indokot a megvásárlására. Hogyan?
Mert ha ez a hit igaz, mindegyik készülék - a megfelelő körülmények között - ki tudja elégíteni hallgatóját, ugyanannyira, mint bármely másik hasonló áron. Csak idő és szerencse kérdése, hogy megtaláljuk a hozzá passzoló másikat. Tehát: minden készülék teljesítménye "relatív", nincsenek "abszolútumok", csak "lehetőségek".
Egyáltalán nem értek egyet ezzel a hittel.
1. Ha igaz, nincs valódi fejlődés a hifiben az elmúlt 40 év vagy még több óta, hiszen minden fejlesztés
csupán "ízlés" kérdése, ennyi az egész.
2. Ha igaz, sosem lehet semmi igazi, objektív (vagy akár "szubjektív") előrehaladás a hangreprodukcióban a jövőben.
Elméletben csak "relatív" fejlődés lehetséges, ami a hallgató érzéseinek vagy ízlésének változásából ered, hogy
hogyan viszonyul rendszerének hangjához.
3. Ha igaz, nincs készülék vagy teljes rendszer sem, amit nyíltan vagy deklaráltan közelebb állna a "referenciához"
(az eredeti felvételhez vagy az "élő" zenéhez), mint bármely másik rendszer vagy készülék.
Én vagyok az első, aki beismeri, hogy az "ízlés" vagy az elsőbbségi igények jelentősek, amikor készüléket választunk,
hiszen semmi sem "tökéletes". Ez viszont korántsem ugyanaz, mintha azt mondanám, hogy:
1. csak az "ízlés" számít
2. minden készülék ugyanolyan vagy másképp egyenlő
Ez a két állítás hamis és pont. A hifi nem olyan, mint a borkóstolás vagy az élelmiszer kóstolás. Ez egy tudományos és technikai hozzáállás, ami megkísérel újra létrehozni egy korábbi (zenei) eseményt. Akik tervezik és építik a hifi komponenseket, mérnökök és technikusok, nem pedig mesterszakácsok. Bár a tökéletlenség miatt mindig lesz szerepe az egyéni ízlésnek az elérésében, vannak azért objektív és alapvető mértékek (az eredeti felvétel és az "élő" zene), még akkor is, ha ezek gyakran ködös és változó célok. Ez pedig sosem igaz a borkóstolásra.
Hatalmas különbség van a tökéletlen zene reprodukció szubjektív leírása és az arra való szubjektív reakció között. Enzt az alapvető különbséget sosem szabad elfelejteni.
Ez az elmélet csak még egy szánalmas próbálkozás a hifi magazinok és ítészek részéről, hogy elkenjék az olvasók által rájuk rótt kötelezettségeiket:
Akárki, aki azt állítja, hogy nincs igazi fejlődés az otthoni hangreprodukcióban, vagy hogy tulajdonképpen minden készülék egyaránt képes az "élő" zene valóságának és lényegének visszaadására, valamint hogy minden "ízlés" és illeszkedés kérdése, az félrevezető, tudatlan, hazug, gyáva és hozzá nem értő.
1. Sosem szabad dühösen írni egy védett iparági szereplőről, aki lehet:
2. El kell hallgatni bármiféle komoly problémát egy "védett" termékről, amíg nem jelenik meg új, egekbe magasztaló cikk annak "javított" változatáról, ami a korábbinak minden problémáját eltünteti.
3. El kell kerülni a mindenféle közvetlen összehasonlítást a "védett" komponenssel, de ha erre nincs lehetőség, a következő megoldások vannak:
Olyan problémák vagy tökéletlenségek, amelyek nem kézenfekvőek (például hiányzó mélyhangok 40 Hz alatt
egy kis hangsugárzónál) lehetnek "komolynak" jelölve, de csak az első három pont egyidejű megléte esetén.
A harmadik esetben használt módszer esetén bármiféle problémát csak "aprónak" vagy "nehezen észrevehetőnek" szabad
nyilvánítani, ha csak lehetséges.
4. Sosem szabad leírni, hogy egy védett gyártó hifi tuningeszköze szinte ugyanolyan kivitelben sokkal olcsóbban is elérhető.
5. Mindenféle személyes kapcsolatot el kell titkolni.
6. Sosem szabad megadni, hogy egy készülék előállítási vagy beszerzési ára mennyi.
7. Sosem szabad azt állítani, hogy egy készülék túlárazott.
8. Minél korruptabb egy magazin, annál hevesebben hirdeti becsületességét.
9. A magazinok sosem teszik közzé, a hirdetési bevételeik milyen arányban állnak a teljes bevételhez képest.
10. Az első három szabályt csak akkor lehet megszegni, ha a cég és az újság között komoly szerződésszegés vagy sértés történt vagy nem fizeti, esetleg lemondta a hirdetéseket.
Néhány magazinba belepillantva ezek értékesnek tűnnek: Bound for Sound, UHF kanadai, International Audio Review és még a Vacuum Tube Valley specialista kiadvány a csöves erősítőkről. Néhány internetes magazin is érdekesnek tűnik, például a The Audio Perfectionist. Egy korábbi nyomtatott újság is megjelent már a weben, a Positive Feedback, de ez sajnos nem olyan jó, mint papírbeli elődje. A The Sensible Sound (TSS) az alacsonyan árazott készülékekkel foglalkozik, amelyeket az audiofilek "belépő szintnek" hívnak. Nagyon sok ismertetőt és tesztet csináltak és ezen a szinten az egyik legjobbak szerintem. Sajnos az összes tesztelő úgy látja, hogy az erősítők, kábelek és CD-k alapvetően egyformán szólnak (mint a The Audio Critic esetén). Az is elég elterjedt, hogy azt mondják, a lényeg, hogy minél több vatott kapjunk a pénzünkért (mennyiség a minőség helyett). Ezért nem tudom igazán ajánlani ezt a magzint, kivéve a hangsugárzó tesztjeit.
Az UHF a kanadai Quebec tartományban jelenik meg. Jó összetétele a teszteknek és a technikai jellegű cikkeknek. Gerard Rejskind a szerkesztő és munkatársai elfogulatlanok és mindig a jó berendezéseket keresik. Tesztjeik kissé egyediek, általában négyen hallgatóznak és mindegyikük leírja a tapasztalatait. Egyetlen erkölcsi botlás a dologban, hogy az UHF árul is néhány, korábban tesztelt és ajánlott készüléket.
A Bound for Sound már 10 éves. A kiadója és szerkesztője Martin DeWulf, aki lassan egész jó hírnévnek és megbecsülésnek örvend. Ebben a kiadványban nincsenek hirdetések, ami a szerkesztő szerint ijesztő azon cégekre, akik megszokták az üzleti kapcsolatokat a kiadókkal. Következésképp ezen gyártók termékeiről nem sok tesztet közöl a lap. Ehelyett inkább kisebb, ismeretlen cégek jobb termékeivel foglalkozik és vállalja a becsületes tesztek rizikóját. A lap havonta jelenik meg, előfizetési díja nem túl magas, színvonala viszont igen.
Az International Audio Review akkor ajánlott, ha nem érdekel a rendszertelen és ritka megjelentetési periódus. Viszont fontos tényező, hogy ebben az újságban nincsenek hirdetések. Sajnos a múltban ez a lap nagyon Audio Research párti volt. Ezért én már elég szkeptikus vagyok, amikor ARC komponenseket ajánlanak. Honlapjuk elég sok információt tartalmaz, de jobb elkerülni az ARC dicshimnuszokat.
A Vacuum Tube Valley különösen a csöves berendezésekre és magukra az elektroncsövekre szakosodott. Ettől eltekintve pártatlannak mondható. Nagyon hasznos a csőpártiak számára, akik akár még referenciaként is használhatják. Jóval drágább, mint a többi magazin, de mivel olyan információkat tartalmaz, amit máshol nem lehet elérni, végülis megéri. Nekik is van honlapjuk, amit előfizetés előtt érdemes átolvasni, hiszen minta-cikkek találhatók rajta. Sajnos mostanában itt is negatív hatású átszervezések voltak. Megdöbbentő volt olvasni, hogy a szerkesztő, Harry Pearson "hódolattal" adózik egy készüléknek rögtön a címlapon. Bár vannak pozitív tulajdonságai, például a valódi kritikai hajlam, mégis ez a lap minden egyes számmal közelebb kerül a Stereophile színvonalához (negatív értelemben). Valaha volt hasznos honlapjuk is ma már szinte teljesen üzleties és használhatatlan lett.
A nyomtatott Stereophile csak néhány érdekes rovatot tartalmaz, ilyen például az Industry Update (Ipari Aktualitások) és az írók saját rovata. Meglepő, hogy al-kiadványuk, a The Guide To Home Theater milyen jó magazin volt, legalábbis évekkel ezelőtt, amikor előfizetőjük voltam. A Stereophile egy nagy és egyre bővülő honlapot is üzemeltet, rengeteg letölthető cikkel. Bár a cikkek vélemény része teljesen használhatatlan (sőt néha egyenesen hazugság), egyébként fontos információkat tartalmazhatnak a készülékekről. Az újság használtcikk rovatában ugyanazok a hirdetők, mint az Audiogon-on. Ez jó szolgálatot tehet az audiofileknek. Az újság honlapja tehát a készülékek értékelésétől eltekintve egész jó.
A Positive Feedback egy elég tartalmas és nem túl befolyásolt magazin volt, jóval szélesebb érdeklődési körrel, mint a VTV. Főként a triódás erősítőkre és a nagy érzékenységű hangsugárzókra koncentrál. Már nincs papír változata. Nemrég az Audio Musings-hoz csatlakozott. Cikkeik még mostanában is elég jók, de a sok összehasonlítás és tesztelő ellenére egyre gyanúsabbak. Hogy mégis mi a probléma? Íme az új tesztelési játékszabályuk:
"Ha keményen dolgozunk rajta, mégsem találjuk meg benne a »varázslatot«, a készüléket teszt nélkül visszavisszük. Ez már számos esetben megtörtént, de nem jelenti azt, hogy az a komponens »rossz«, egyszerűen csak nem találtuk meg azt a környezetet neki, amiben igazán megmutathatná nekünk magát. Egyéb rendszerekben ennek ellenére valószínűleg tökéletes produkciót nyújthat. Az olvasóknak inkább azt szeretnénk elmondani, hol van biztosan az arany, nem pedig, hogy hol lehet valószínűleg.
Ahogy egy olvasó rávilágított, ez már megint egyfajta "audio relativizmus" lehet. Ez jó meglátás, de én ezt megintcsak tipikus "audio gyávaságnak" és megalkuvásnak tartom. A kiadó biztos akar lenni benne, hogy egy szilárd eszközellátás jöhet létre kölcsönzés folytán. Ez a "csak a jó számít" politika garancia erre. Miután a fentieket leírtam, a helyettes szerkesztőtől kaptam egy levelet, melyben kifejti: úgy látja, túl szigorú voltam hozzájuk és biztosított róla, hogy azért egyensúlyban lesz a jó és a rossz, mint az életben. Remélem, de majd az idő eldönti.
A The Audio Perfectionist teljesen hirdetés-mentes és megéri befektetni egy on-line előfizetésre. A szerkesztőnek még nálam is nagyobb a tapasztalata, és elég független benyomást tett rám. Az alapokra koncentrál, amiket a legtöbb magazin elkerül vagy átugrik. Ez pedig fontos, különösen a kezdőknek.
Mindannak, amit eddig írtam, nincs túl nagy értéke anélkül, hogy bevallanánk, mik is a hifi tesztelők tulajdonképpeni célja. Mi a céljuk és mire van szükségük, hogy elérjék azt? A fő cél az, hogy tudassák a vásárlóval, hogy mit vásároljon most vagy a jövőben. Rengeteg olyan dolog van, amit érdemes figyelembe venni, mielőtt egy hifi eszközbe beruházunk és ezek a tesztek fő célpontjai. Ezt a feladatot nem lehet teljes körűen elvégezni, hacsak nem ír le mindent a tesztelő a leendő vásárló jövőbeli nézőpontjából. Mivel minden tesztelő valamikor vásárló volt, ez nem lehet nehéz dolog, különösen a karrierje kezdetén. A tény, hogy ez ma már milyen ritka, súlyos vád a jelenlegi hifi újságírás egészére és a fő oka annak, hogy miért is jött létre ez a cikk.
A tesztelés első és leglényegesebb összetevője egyértelmű: leírni a komponens hangját és azt, milyen hatással van a zenereprodukcióra. Ez komoly gond lehet, hiszen egy komponens hangját egy erősen tökéletlen rendszerben kell felismerni egy szintén tökéletlen műsoranyaggal. Mindazonáltal hatalmas tapasztalattal egy audiofilnek képesnek kell lenni rá, hogy meghallja, mit csinál a komponens saját rendszerében és ha szükséges, később más rendszerekben is ellenőrizheti tapasztalatai valószerűségét. Bármely olvasó, aki úgy érzi, ez túl van a lehetőségein, nem szabad, hogy ebbe a hobbiba túlságosan belebonyolódjon.
A legtöbb esetben az is értékes információ lehet, ha a tesztelőnek egy szempontból problémái vannak a berendezéssel akár hangi akár kompatibilitási szempontból. A képesség, hogy az újságíró részletesen be tudja mutatni egy készülék karakterét úgy, hogy azt mások is megértsék, szintén fontos és lényeges tulajdonság.
Fontos, hogy a tesztelő folytasson más, konkurens készülékekkel összehasonlító teszteket a cikk során és ha megoldható, néhány "referencia" készülékkel is. A legfontosab a hasonló árszinten lévő konkurensekkel való összehasonlítás. A konkurenseknek a már befutott, megalapozott márkák közül kell kikerülniük, amelyek hasonló árban vannak és nem a "futottak még" kategóriából. Már nem kapható modellek, amelyek azonban megelőzik a jelenlegieket, szintén hasznos hivatkozási pont lehet. A sokkal drágább vagy sokkal olcsóbb kategóriával való összevetés a legtöbbször használhatatlan. A ritka kivétel az, ha a készülék produkciója annyira nagyszerű, hogy ez mégis szükségessé válik. Az összehasonlításoknak alaposaknak kell lenni és a végén az olvasóval tudatni kell, hogy a tesztelő melyik komponenst helyezi előtérbe és miért. Emellett arról is tájékoztatni kell, hogy pontosan mennyibe is kerül neki ez a jelentős minőségi ugrás és pontosan mit is tartalmaznak a fejlesztések. Ez különösen fontos azon olvasóknak, akik még nem döntötték el, hogy milyen ársávban gondolkodnak és ezért minden lehetőségről tudniuk kell a döntés előtt.
A tesztelő minden véleménye és ítélete természetesen csak akkor ér valamit, ha a személyének hitele van. Ennek kialakulása persze időbe telik. Az a legkevesebb, hogy őszintének és becsületesnek kell lennie a saját hangbeli elvárásait illetően is. Emellett folyamatosságot és következetességet kell mutatnia cikkről cikkre. Ennek az eredménye az egyre nagyobb tapasztalat és a fejlesztések részletes kifejtése, amit az olvasókkal is meg kell osztani. Az olyan tesztelők, akik mindennel foglalkoznak (tranzisztoros/csöves, dinamikus/dipól) teljesen használhatatlanok. Ők valójában minden hónapban elölről kezdik; mindent amit a múltban írtak lényegtelennek számít. Még az a legjobb eset, ha ők csak zavarodottak, határozatlanok és éretlenek. Legtöbbször viszont félnek az elkötelezettségtől, mert ebben az esetben felbosszanthatnak valakit a hifi iparban, úgyhogy mindenáron elkerülik a szilárd pontokat. Minden igazi audiofil, akit ismerek, végül kiválaszt egy biztos irányt és nem lép vissza, mert az ésszerűtlen és nem fér össze a korábbi választásaikkal, természetükkel és ízlésükkel.
Az újságírónak egyéb kötelezettségei is vannak. Az olvasót tájékoztatni kell minden összeférhetetlenségi problémáról és hogy az adott termék megéri-e a pénzt vagy nem, beleértve a termék alkatrészeit is, különösen azokat, amelyek hamar elhasználódnak. A legtöbb olvasónak a belépő szint készülékei valódi és becsületes értéket képviselnek nemcsak hangban, hanem megépítésben és kezelhetőségben. Egy folyamatosan változó hifi világban ez a legjobb garancia a hosszú távú megelégedettségre
Már évekkel ezelőtt lehetett hallani csődbe ment magazinokról, gyártókról és kereskedőkről. Ezen nem tudok segíteni, de a fentebb vázolt problémák hosszú távú hatásai nem kerülhetők el. Ennyi ideig középszerű termékekre ekkora keresletet csak mesterségesen lehet gerjeszteni. Az igazi tragédia, hogy a valóban értékes komponensek építői (mint a Counterpoint) hamar pénzügyi bajba jutnak, hiszen az igazi minőséget nem ismerik el. Amikor már minden "erősen ajánlott", termékek tucatjai "a legjobbak", akkor már nincs igazi magas minőség többé. A valaha ritkán használt nagy szavak is elvesztették erejüket. Ami ezután történik, elkerülhetetlen. Az igazán nagyszerű készülékeket nem ismerik fel, az átlagosakat pedig magasztalják. A személyes elégedettségen kívül nincs többé hajtóerő, hogy valami igazán egyedit alkossunk. A legtöbb kreatív embernek ennél többre van szüksége és itt nemcsak a pénzről van szó.
A vásárlók is kiábrándultak lesznek. A bizalom hiánya miatt nincsenek igazi standardok, amire törekedhetni lehetne, még akkor sem, ha esetleg momentán nem tudja megfizetni.
A magazinok a hifi világ nélkülözhetetlen szereplői. Nekik a középpontban kellene elhelyezkedniük, mint becsületes tájékoztatónak. Ehelyett rendszeresen visszaélnek a bizalommal, amit a múltban kaptak, cinikusan kihasználják az olvasók ártatlanságát, tudatlanságát és lustaságát.
Természetesen az olvasók és a vásárlók sem bűntelenek, hiszen a fentebbi helyzet elfogadásáért ők a felelősek. Miért? Amíg az olvasók továbbra is előfizetnek a "szabályokat" követő magazinokra, megvásárolják az általuk "ajánlott" termékeket, addig nincs okuk a változtatásra. Az olvasók saját bizonytalansága és annak hiánya, hogy valaha is komolyan ellenőrizzék az újságok állításait teremtette azt a helyzetet, amit a magazinok jelenleg jól kihasználnak:
Ha a fentebb írtakat egy mondatba kellene sűrítenem és elmondanom, mi történt az elmúlt 25 évben, ezt mondanám:
Nem volt öröm megírni ezt az esszét. Nem jó dolog mindent felforgatni és a többi audiofilt tudatni róla, hogy szórakozásukat ugyanazok az üzleti szabályok uralják, mint minden mást. Mindazonáltal tisztában kell lennünk a fájdalmas igazságokkal és felhasználni ezeket, hogy megkerüljük azokat, akik kizsákmányolnak és tisztességtelen profitot zsebelnek be a lelkesedésünkből és a minél jobbak kutatásából. Ez jusson eszébe, amikor legözelebb is elolvassa egyik-másik cikket és csodálkozik, hogy miért utálta meg annyi audiofil az egész high-end világ kommercializálódását.