Sipos Róbert (2019)
Az összeállításhoz használt források:
Stereo Magazin
The New York Times 1983. április 24.
The Emergence of the Compact Disc (Hans B. Peek; IEEE Communications Magazine, 2010. január)
The History of the Compact Disc (Kees A. Schouhamer Immink; NAG/DAGA 2009 - Rotterdam)
SONY - The private life (John Nathan; Mariner Books 1999)
Billboard 1983. február 12.
Billboard 1981. augusztus 22.
Billboard 1983. január 8.
Billboard 1979. május 26.
Billboard 1979. július 7.
Digital Audio and Compact Disc Technology (BH Newnes, 1992)
Roger Nichols: Digital-To-Digital Transfers
Sony PCM-1
The history and evolution of the compact disc
The CD is 30 years old today
A Toshiba EMI első CD-je
The Compact Disc (CD) is Developed
DutchAudioClassics.nl
Kompakt lemez
A világ első CD-je
Polygram első CD
Optical Recording
The history of the CD - The beginning
The history of the CD - The 'Jewel Case'
Compact Disc
The road to CD - prototypes
How Long Do CDs Last? It Depends, But Definitely Not Forever
International Federation of the Phonographic Industry
PDO, Germany

2000 környékén fénykorát élte a Compact Disc. A 18 évvel korábban megjelent optikai hanghordozó a történelemben más hanghordozónál korábban soha nem látott gyors sikert ért el. Szinte egyeduralkodó lett, teljesen leváltotta (a nálunk tévesen bakelitnek hívott) LP-t és a szalagos magnókazettát. Különböző típusai nélkülözhetetlen adathordozók lettek a számítástechnikában, továbbfejlesztett, videót tartalmazó változata a DVD pedig szintén óriási sikert ért el a videóterjesztés terén. A fák azonban nem nőnek az égig. A 2000-es évek elején az internet sebessége már elfogadható mértékűre gyorsult az ún. fájlcserére. A mindennapi hallgatnivaló beszerzéséhez már nem volt szükség újabb fizikai hanghordozó megvételére. A fájlcserét eleinte tűzzel-vassal üldözni próbálták a kiadók, de egy zűrös évtized alatt megjelentek a streaming szolgáltatások és immár legális formában, havi előfizetési díjért cserébe mindenki hozzájuthatott kedvenc régi és új zenéihez. Ehhez pedig immár először a történelemben nincs szükség fizikai hanghordozóra. (A rádió persze mindig is ilyen volt, csak ott nem sok hatásunk van arra, mi szóljon.)

A CD eladásai a 2000-es években óriásit zuhantak, gyakorlatilag visszájára fordult a 90-es évekbeli szárnyalás. A fizikai hanghordozók talán nem fognak teljesen eltűnni, az eddig legyártott sok milliárd CD és hanglemez nagy része pedig ezután is az embereknél marad, de a korábbi szárnyalás valószínűleg sosem tér már vissza. A fizikai hanghordozók ügye egy kis szubkultúra és a retro-rajongók ügyévé válik.

A majd' két évtizednyi óriási sikert 1982 októberében, a compact disc megjelenésekor senki sem merte volna megjósolni, bár az ezüst lemez ígéretes új formátumnak indult hódító útjára a Sony és a Philips boszorkánykonyhájából. Ebben a cikkben bemutatom a kezdeteket és megpróbálom felderíteni, honnan is származik és hogyan fejlődött ki a kompaktlemez, teljes nevén a Compact Disc Digital Audio System. A cikk végén pedig részletes listát adok a világon legelsőként kiadott komolyzene CD-kről.

Az optikai lemezek

A 70-es évekre felmerültek olyan igények, amiknek a korabeli lemezjátszó és az LP már nem felelt meg. Míg a legtöbb hifi komponens méretét elkezdték csökkenteni, a 30 cm-es lemezek miatt ezt a lemezjátszóval nem lehetett megtenni. Az LP ráadásul sérülékeny volt, rendkívül óvatosan kellett kezelni, könnyen elhasználódott, egy karc vagy a porszemek pedig megkeserítették a rögzített zene élvezetét.

A méretcsökkenést a Philips által a Sony közreműködésével 60-as években létrehozott compact cassette (magyar nyelvterületen egyszerűen magnókazetta) nagyon jól megoldotta, de annak a hangminősége a fejlesztések ellenére is elmaradt az LP-től. A Philipsnél felmerült, hogy még korszerűbb alternatívák után kellene kutatni.

Eindhovenben a Philips optikai részlegénél már korábban elkezdtek kifejleszteni egy új technológiát az analóg színes videó tárolására. Klaas Compaan ötlete volt 1969-ben, hogy optikai elven lehetne videójeleket tárolni. Úgy gondolta, hogy egy spirál mentél elhelyezkedő apró mélyedésekkel kódolva egy korongra lehetne rögzíteni a képjeleket. Ennek eredménye lett az 1972-ben bemutatott VLP (az LP nevéből kiindulva: Video Long Play). Ez már lézerrel letapogatott optikai lemezt alkalmazott 60 percnyi színes videó lejátszására. A VLP 1974-ben került piacra, 1978-ban az Egyesült Államokban pedig már LaserVision néven mutatták be. A VLP a lézerrel előkészített mesterlemezről matricákat használva fröccsöntéssel készült és 30 cm átmérőjű volt, valamint hasonlóan piteket és land-eket tartalmazott mint a későbbi CD. Technikája és szabadalmai sokban hozzájárultak később a CD fizikai paramétereinek meghatározásához. (A VLP olyan volt mint egy DVD, csak sokkal nagyobb, nehezebb és kevésbé megbízható. Meg persze analóg jelfeldolgozással működött. Bár technikai siker volt a megjelenése, a vásárlókat nem igazán érdekelte. Eladtak ugyan 400 darab készüléket, de annak a felét is azonnal visszavitték a vevők mert azt hitték, hogy magnó amire hangfelvételt lehet készíteni. A VHS kazetta pedig végül megadta neki a kegyelemdöfést.)

A 70-es években persze nem csak a Philips volt aktív az optikai kép- és hangrögzítés terén. Több cég is fejlesztett olyan optikai lejátszó rendszereket ahol szintén nem volt kapcsolat a lemez és az olvasófej között: a Mitsubishi, Hitaci, Pioneer, Toshiba, TEAC, Nippon Columbia és a történetben szintén fontos szerepet játszó Sony is fejlesztettek 30 cm-es optikai lemezt analóg rögzítéssel. Ebben a videóban éppen Leonard Nimoy mutatja be a Magnavox LaserDisc lejátszóját.

A jövő digitális

A legelső digitális felvételekről korábban már lefordítottam egy cikket, de abban a tárolásról nem sok szó esett. A washingtoni Richland-ban lévő Pacific Northwest Laboratory egyik munkatársa, James T. Russell már 1965-ben felvetette, hogy digitális információt lehetne optikai lemezen tárolni. 1970-ben be is nyújtott egy szabadalmat egy analóg-digitális fotográfiai felvételi és lejátszási rendszerre. 1969-ben pedig David Gregg adott be szabadalmat optikai alapon működő videólemezre. Ezek természetesen messze nem voltak azonosak a későbbi compact disc rendszerével, Gregg szabadalma eleve analóg rendszerrel dolgozott, Russell-é pedig bár digitálissal, egyiküké sem alkalmazott például semmiféle hibajavító rendszert. De látható, hogy a 70-es évek elején a lézeres lemezek témaköre és a digitális hangfelvétel már erőteljesen a cégek érdeklődésének homlokterében állt.

A digitális hangrögzítés úttörői között a Sony előkelő helyet foglal el. A cégen belül a téma első pártfogója Heitaro Nakajima volt. Nakajima 1971-ig Japán közszolgálati műsorszolgáltató szervezeténél, az NHK-nál dolgozott. Ott ki is fejlesztett egy korai digitális szalagos hangrögzítőt, amivel az FM adások hangminőségét szerette volna javítani. A kísérletek során adott frekvenciájú hanghullámokat mintavételezett, a mintát pedig bináris számmá konvertálva tárolta mágnesszalagon. Akkor még senki nem látott fantáziát statikus zajnak nagy és drága szalagon való rögzítésében. Amikor Nakajima a Sony-hoz csatlakozott, a vállalatnál az audio technológiák még elsődlegesen analógok voltak. Ráadásul, mivel egy korábbi digitális számológépük is sikertelen lett a piacon, eléggé ellenségesek voltak a digitális technológiával szemben.

Nakajima viszont nem adta fel, még élénken élt benne az NHK-beli kísérleteinek emléke. Két évvel a Sony-hoz való csatlakozása után két kollégájával elkezdett a digitális audio-val foglalkozni az NHK-nál is alkalmazott PCM kódolással. (Ekkorra a Denon már több digitális zenei felvételen is túl volt!) Mivel az épületük elég messze volt a Sony központjától, zavartalanul dolgozhattak, hiszen a vezetők nem látták, hogy mivel is töltik az idejüket.

A digitális hangfelvétel a korábbi analóg technika tárkapacitásának sokszorosát igényelte, ezért a közkeletű analóg mágnesszalagok alkalmatlanok voltak erre a célra túl kicsi sávszélességük miatt (16 bites, 44,1 kHz-es mintavételezés esetén egyetlen másodpercnyi sztereó hanganyag több, mint 1,4 millió bitet és 1 MHz-nél nagyobb sávszélességet igényel). Az új géphez 2 collos szalagot használtak fixfejes, 56 csatornás megoldással. A kész eszközt 1974-ben jelentették be, X-12DTC néven. Bár csak hangrögzítésre volt alkalmas, hűtőszekrény méretű és súlyú volt. De sokkal fontosabb, hogy ezzel már tudtak kísérleti zenekari felvételeket rögzíteni. A gépet bemutatták Japánban az 1974-es Audio Fair kiállításon is. Néhány szakmabelinek feltűnt a nagyon tiszta hangja, de aztán végül nem került kereskedelmi forgalomba.

Nakajima lelkesedésének hatására egy használhatóbb és olcsóbb eszköz kifejlesztése céljából Toshitada Doi és kollégái is csatlakoztak a csapathoz. A csapat egyik tagjának, Akira Iga-nak támadt egy ötlete: a videóképek rögzítésének és továbbításának frekvenciasávja az analóg hangrögzítés sávjának nagyjából 200-300-szorosát igényelte. Ez elméletileg már elegendő volt a digitális hangrögzítéshez szükséges nagy mennyiségű információ átvitelére. Iga ötlete volt, hogy próbáljanak digitális felvételeket rögzíteni az 1975-ben bejelentett otthoni felhasználásra szánt Betamax videómagnóra.

Terveztek egy olyan PCM áramkört, ami elvégezte a jelfeldolgozási feladatot és lehetővé tette, hogy a Betamax digitális jeleket tároljon és játsszon vissza videókép helyett. Ezt elnevezték PCM Processor-nak. Egy videómagnó és egy PCM Processor együtt már használható digitális hangrögzítő rendszer volt. Ezt bemutatták az 1976-os Audio Fair kiállításon ahol nagy figyelmet keltett. 1977-ben ezt a PCM processzort piacra is dobták PCM-1 néven. (Az analóg-digitális konvertereket, amelyek egyben a videóra rögzíthető jelet is előállítják illetve visszakonvertálják, később PCM adaptereknek hívták, én is így hivatkozok rájuk ezután. A PCM adapter a bejövő analóg jelet digitalizálja, majd (fekete-fehér) videójelet generál belőle ahol a digitális adatokat ráültetik a videó sorjeleire és ezt rögzítik videószalagra.)

pcm1Bár a PCM-1 használatához még egy videómagnó is kellett, ez volt a világ első olyan kereskedelmi forgalomban kapható terméke, ami lehetővé tette a digitális hangfelvételt és visszajátszást. A PCM-1-et otthoni használatra szánták és 480000 jenbe került. Ez ma nagyjából 7400 dollárnak felel meg. (Kép forrása: http://tasan.blog47.fc2.com/blog-entry-1475.html)

A PCM-1 lényegében a későbbi DAT-ok elődjének tekinthető. 14 bites gép volt, bár a kvantálás valójában 13 biten történt, de speciális megoldásaival 14 bitnyi dinamikatartományt tett lehetővé. Mivel NTSC rendszert használt, a mintavételezési frekvencia 44,056 kHz volt. Volt benne egy kapcsolható emphasis áramkör is, ami további 7dB-el növelte a jel/zaj arányt. A korabeli hirdetések szerint kompatibilis volt a Betamax és az U-Matic formátumokkal is. Audio ki- és bemenetként XLR és RCA csatlakozók voltak rajta. A gép 19 kg-ot nyomott, masszív megépítésű volt.

Magas ára ellenére a PCM-1 tiszta hangjával sikert aratott. De nem maradtak el a kritizálók sem. Sokan panaszkodtak, hogy bizonyos eszközökkel (például FM tunerekkel) kellemetlen elektronikus zümmögő hangot produkál. A dinamikatartomány növelése miatt pedig - hacsak nem teljesen csöndes helységben üzemeltették - környezeti zajokat is összeszedett. Ezt pedig sokan gyenge hangminőségnek értelmezték.

A fejlesztőcsapat összeszedte a problémákat. Néhányat arra vezettek vissza, hogy a sietség miatt nem volt elég idő kijavítani bizonyos problémákat, ráadásul a géphez adott használati útmutató is gyenge volt. A beérkező panaszokat és saját tapasztalatikat már fel tudták használni a következő hangfelvevő tervezésekor.

Itt közbe kell vetnem valamit. Ehhez a cikkhez sok forrást felhasználtam (a cikk végén láthatók). Sajnos kiderült, hogy időnként még akár a Sony saját hivatalos leírása is tartalmaz önellentmondást vagy zavaros tényeket. Szerkesztés közben ezeket megpróbáltam (több-kevesebb sikerrel) feloldani.

Nos az mindenesetre egyértelmű tény, hogy a következő PCM rögzítőt a Sony mérnökei már nem otthoni, hanem kifejezetten professzionális stúdió felhasználásra tervezték. Ez lett az 1978 márciusában bemutatott PCM-1600 adapter. Bár akkor még nem tudták, de a PCM-1600 és leszármazottai lettek az eljövendő CD-világ alapkövei. A PCM-1600 már a műsorszórásban használt analóg U-Matic videókazettát használta adattárolásra és 16 bites kvantálással dolgozott. A U-Matic kazettát eredetileg a compact cassette sikerén felbuzdulva a fogyasztói piacra fejlesztették ki 1971-ben, de aztán nagy sikereket a műsorszórásban ért el.

A többi korabeli digitális hangrögzítő rendszertől eltérően a PCM-1600 már nem egyedi megoldásnak készült, hanem kifejezetten kereskedelmi forgalomba szánt sorozatgyártású gépnek, ami immár bármely stúdióba el tudta vinni a digitális világot (már amelyik a borsos árat meg tudta fizetni). A U-Matic videó esetén a PCM-1600 három sztereó audio mintát tárolt el soronként (hármat-hármat a két csatornához). NTSC esetén 245 használható sor volt mezőnként és 59,94 mező másodpercenként (PAL esetén 294 sor és 50 mező). Ebből kiszámolható, hogy a PCM-1600 NTSC estén 3*245*59,95=44,056 kHz-es mintavételezéssel, PAL esetén pedig 3*294*50=44,1 kHz mintavételezéssel tudott működni. Mindkét mintavételezési frekvenciával le lehetett fedni a teljes 20Hz-20kHz-es emberi hallástartományt.

A Billboard magazin 1981. augusztus 22.-i számában jelent meg egy riport arról, hogy a Nippon Columbia (Denon) stúdióját meglátogatták Japánban. Ekkoriban már lehetett kapni a Sony második generációs PCM adapterét is, a PCM-1610-et, ami aztán a CD mastering de facto szabványa lett. Bár a Nippon Columbia volt a PCM felvételek készítésének úttörője és 1972 óta rendszeresen készítettek és jelentettek meg LP-n digitális felvételeket, 1981-re pedig már 10 évnyi tapasztalatuk volt a digitális hangrögzítésben, mégsem próbáltak piacra dobni digitális eszközöket (bár az NHK-nak készítettek egy speciális típust). A cikkből kiderült, hogy úgy gondolták, a digitális hangrögzítés túl költséges és nincs piaci realitása ilyen eszközöknek a professzionális hangtechnikában. Ráadásul úgy vélték, hogy a kazettás tárolás nem igazán elfogadott módszer a hangmérnökök között.

Az évek alatt azért sok fejlesztést végeztek a saját digitális technikájukon. A korai felvételek közül sok nem felelt meg a későbbi minőségi igényeknek ezért javítottak a nagyfrekvenciás átvitelen, csökkentették az alacsony jelszintekre vonatkozó torzítást és megszüntették a korai gépek hangjára jellemző "grízességet". Dr. Takeaki Anazawa, a rendszer egyik kifejlesztője emellett elmondta, hogy nem tartja igazán jó minőségűnek az integrált áramkörökkel megoldott A/D és D/A átalakítást. Beszámolt róla, hogy az Egyesült Államok gyártóitól vásárolt ilyen komponensek 70%-át minőségi kifogások miatt visszaküldték. Emellett azt is elmondta, hogy szerinte a jó minőség egyik legfontosabb összetevője a digitális és analóg egységek közötti jó interfész és az analóg és a digitális részre is egyaránt sok gondot kell fordítani. Nem csak a digitálisra, ahogy más cégek teszik (vajon kire gondolt).

A Denonnak 1981-re már 200-400 felvételből állt a repertoárja, ezek közül válogathatott később a CD indulásakor. A cikk írásakor már építés alatt állt a CD gyártására szolgáló üzemük is Kawasakiban. A jövővel kapcsolatban azt mondta, hogy a mozgó alkatrész nélküli digitális tárolásban hisznek és szerinte 15 éven belül elkészül a CD-t leváltó mozgó alkatrész nélküli digitális lemez. Láthatjuk, hogy lett ugyan mozgó alkatrész nélküli tároló médium, de a történelem végül egész más fordulatot vett.

A Sony digitális hangtechnikája egészen magas helyről is dícséretet kapott. A cég egyik alapítója és akkori vezérigazgatója, Akio Morita régre visszanyúló barátságban volt Herbert von Karajan karmesterrel. Először 1953-ban találkoztak Bécsben amikor Morita első ízben Európába utazott. Később személyes jó barátság alakult ki közöttük és Morita rendszeresen vendégeskedett Karajan házában Salzburgban. Amikor pedig Karajan koncertek miatt Japánban járt, ő is felkereste Moritát.

Amikor 1978 szeptemberében Karajan újra Japánban járt, Morita megkérte Nakajima-t, hogy hozzon nekik valami újdonságot amivel elszórakozhatnak. Nakajima kitalálta, hogy játsszanak le Karajannak valamit a PCM felvevőn. Korábban titokban felvételt csináltak ezzel Karajan egyik salzburgi próbájáról és ezt a felvételt választották ki. A karmester nem haragudott meg a jóvá nem hagyott felvétel miatt, hanem ellenkezőleg, nagyon tetszett neki. "Ez egy új hang." - mondta. Karajant egyébként nagyon érdekelték a technikai újdonságok és saját stúdiója is volt, ahol gyakran maga szerkesztette a felvételeit. Az általa már jól ismert analóg hangfelvételeknél jobbnak találta a PCM hangját. A Sony saját leírása itt ellentmondásba ütközik, mert előbb még azt írja, a PCM-1-et mutatták Karajannak, később pedig azt, hogy a PCM-1600-at. A dátumokból következtetve én a PCM-1600-at tartom valószínűnek.

pcm1600
Sony PCM-1600 hirdetés a Billboard 1979. november 3.-i számában

A Sony lemeze

1975-ben amikor a Betamax piacra került, a Sony elkezdett a Philips által kifejlesztett VLP piacra dobásával is foglalkozni. Ennek a Sony-féle verzióját Senri Miyaoka fejlesztette ki. A cégnél már a PCM-1 fejlesztésének korai fázisában elkezdtek azon dolgozni, hogyan lehetne digitális hangot lemezen tárolni. Doi és kollégái 1976 tavaszán elvitték a PCM-1 prototípusát Miyaoka-nak, hogy fejlesszenek ki egy olyan lemezt ami digitális audio adatokat tartalmaz. Mivel a videólemez is a Betamax kódolását használta, a PCM-1 használható volt a videólemez lejátszóhoz is.

Doi úgy gondolta, hogy az új lemezről is a Betamax által produkált jó hangminőséget fogják kapni. Pont az ellenkezője történt. A lemezről visszajátszva gyenge, alig hallható zajos hangot kaptak. Miután megvizsgálták az okokat, úgy döntöttek, hogy a PCM-1-et kizárólag a Betamaxhoz használják, mert ahhoz fejlesztették ki. Rájöttek, hogy a hanglemez és a videólemez két eltérő dolog amit nem lehet összekötni és ezután csak a digitális optikai hanglemezre fognak koncentrálni. Ehhez pedig egy teljesen új rögzítési módot fognak kifejleszteni és nem a videójelre fogják ráültetni a digitális adatokat. Abban az időben mindenki azt hitte, hogy a videólemez nagy siker lesz, ezért ez nem tűnt jó ötletnek.

Doi azt is eldöntötte, hogy kifejlesztenek egy digitális hibajavító technológiát. Ilyennel korábban még senki nem foglalkozott, pedig nagyon fontos volt, mert az optikai lemezeknél a szalagos rögzítéshez képest nagyobb számú hibás beolvasás jelentkezett a lejátszás során. Számítógépes specialistákat is megkértek, hogy csináljanak nekik számítógépes szimulációt ahol tesztelni tudják az elképzeléseiket. A munkálatok olyan jól haladtak, hogy a Sony az 1977-es Audio Fair kiállításon bemutatta a digitális audió lemezt és lejátszót (az NTSC formátum által adott 44,056 kHz-es mintavételezést használva 16 bites kvantálással). A Mitsubishi és a Hitachi is ekkorra lett kész a saját technológiájukkal, ők viszont videójeleket használtak nagyon egyszerű hibajavítással egy szokványos 30 centis videólemezen. A Sony gépe is módosítás nélküli optikai lemezes videólejátszó volt, de a lemez már nem videójeleket tartalmazott, hanem digitális audio jeleket ún. cross-interleaved hibajavítással.

kep2
A Sony 30 centis audio lemeze (forrás: sony.net)

Az újdonságot megismerve sokan kezdték a Sony-t kritizálni, hogy a videó lemez már valószínűleg ipari szabvány lesz, erre ők előállnak valami mással ami persze nem kompatibilis vele. Doi erre egy rögtönzött beszéddel reagált még helyben az Audio Fair-en, és azt találta mondani, hogy "videójeleket használva nagyjából 30 percnyi műsort lehet tárolni, de ha közvetlenül a hangjeleket rögzítjük a lemezre, akkor a műsoridő 13 óra 20 perc is lehet." Megpróbálta a hallgatóságot meggyőzni a közvetlen hangrögzítés előnyéről, aminek így sokkal jobb a hatékonysága. A beszéd híre azonban eljutott Norio Ohga (a Sony akkori ügyvezető igazgatója, később elnöke) fülébe is, aki nagyon mérges lett: "13 óra 20 perc abszurd hosszú idő. A hardver csak akkor működik ha a szoftvert szolgálja. A Sony-nak megvan a saját hangrögzítő vállalata, a CBS/Sony, de ők nem fognak olyan lemezből profitot csinálni amin ilyen sok óra műsor van."

Az új digitális audio rendszerek elképzelései közben egyre csak szaporodtak. 1977 novemberében az 58. AES konferencián a Mitsubishi mellett két másik japán cég (TEAC, Tokyo Denka Company) is bemutatott tanulmányokat szintén 30 cm-es optikai lemezt alkalmazó digitális audio rendszerekről. Valószínűleg ezeket a folyamatokat látva már 1977 szeptemberében létrejött az ún. DAD bizottság (Digital Audio Disc Committee), amelyben már akkor 29 gyártó vett részt a világ minden tájáról. A Japán Ipari és Kereskedelmi Minisztérium megbízta DAD-ot, hogy értékeljék ki a különböző digitális audio lemez rendszereket és ajánljanak egy világméretű szabványtervezetet. Erre persze - a bizottságok szokványos munkatempója miatt - nem került egyből sor.

A Sony elképzelésének (amit egyébként szintén Digital Audio Disc-nek - DAD - hívtak) lehetséges 13 óra 20 perce persze csak elméleti lehetőség volt. A videólemez korlátai miatt a rögzítés sűrűsége kisebb volt, mint az elérhető maximum. Az első bemutató lemez ideje 1 óra volt amit az 1978-as Audio Fair kiállításra 2 óra 30 percre növeltek. A technológiát aztán 1979-ben bemutatták a Belgiumban március 13-16 között megrendezett Audio Engineering Society konferencián. Éppen egy héttel azt követően, hogy a Philips is megtartott egy saját fejlesztésű digitális lemez bemutatót "Philips Introduce Compact Disc" címmel.

Az ALP projekt

Térjünk vissza ismét Európába és nézzük meg, mi történt a VLP 1972-es bemutatója óta a Philipsnél. A Philips műszaki igazgatója, Lou Ottens jól ismerte a VLP-t és a bemutató után, 1973 környékén megkérte az optikai részleg két fejlesztőjét, hogy vizsgálják meg, nem lehet-e 20 cm átmérőjű optikai lemezre hifi négycsatornás (kvadrofon) jelet rögzíteni. A cég vezetői nem voltak túl lelkesek, mert úgy gondolták, a videó tárolása a nagy feladat, ahhoz képest mi érdekes van a hangtárolásban? Az első kísérletek mindenesetre bíztatóak voltak, így 1974-ben megalakult egy külön csapat audio lemez fejlesztésére. A projektet ALP-nek nevezték el (Audio Long Play), ami a VLP-vel való rokonságára utal. Először - akárcsak a japánok - analóg megközelítéssel kezdtek kísérletezni, ami az FM rádióhoz hasonló modulációt alkalmazott. A további kísérletek során azonban kiderült, hogy az analóg megoldás sajnos még a normál LP-nél is sokkal érzékenyebb a porra és a karcolásokra, emellett igazán hifi hangot sem sikerült így rögzíteni. Három év kísérletezés után az amerikai Sonudstream és a japán digitális hangfelvételi technikák hatására úgy gondolták, hogy inkább digitális megoldással próbálkoznak és hibajavító kódolást fognak alkalmazni ami bizonyos mértékben ki tudja javítani a véletlen és a burst hibákat. Azokat a hibákat pedig amiket nem lehet kijavítani, de detektálni igen, le lehetne némítani vagy el lehetne fedni valamilyen módon.

Előbb egy hibajavítás nélküli delta modulációs (DM) ALP-vel kísérleteztek ami valamivel jobb eredményt hozott mint az analóg változat. A DM implementálása egyszerűbb, mint a PCM, de a tesztek itt is megmutatták, hogy hibajavítás nélkül reménytelen kielégítő eredményt elérni. A DM-ALP-t azért már bemutatták a Philips vezetőségének 1977. november 25-én. A bemutató azzal zárult, hogy a hangminőség még javításra szorul és az LP-nél jobbra kell fejleszteni. Azt is meghatározták, hogy ha elkészül a rendszer, akkor egy világméretű szabványt kell létrehozni, mert nem szerettek volna újabb, egymással versengő szabványokat és formátumokat látni a piacon.

A Philips audio ágazatánál ezután már teljes gőzzel indult a fejlesztés. Az ágazat igazgatójának, J. van Tilburgnak a javaslatára az ALP nevet a compact cassette mintájára Compact Disc-re cserélték. A lemez átmérőjét 11,5 cm-ben határozták meg (ez a kazetta átlós átmérője), játékidőnek pedig egy órát választottak. Létrejött egy Compact Disc Laboratory is, azzal a céllal, hogy készítenek egy lemezt és egy prototípus CD lejátszót amivel nyilvánosan is be lehet mutatni a rendszert. A CD Lab vezetője J. Sinjou lett és kapott egy 35 fős csapatot. Ő kapta meg azt a feladatot is, hogy koordinálja a CD munkálatait a cégen belül.

1978 elején kezdődtek a munkálatok a CD technikai paramétereinek meghatározására. Az optikai részleg nem csak az optikai rendszerek terén, hanem a digitális jelfeldolgozás és a félvezető D/A konverterek terén is tapasztalatokkal rendelkezett, ezért őket is bevonták. A megbeszélések során meghatározták, hogy

A megfelelő hibajavító kódolást úgy lehetett volna ideálisan meghatározni, ha előbb megvizsgálnak tömegtermelt lemezeket, de hát ez ugyebár nem volt lehetséges. A rendelkezésre álló adatok alapján kidolgoztak egy viszonylag elfogadhatónak tűnő módszert, ami már interpolációt is használt, vagyis bizonyos esetekben nem pontosan számította ki a hiányzó mintákat, hanem több mintából próbálta megbecsülni az eredetit. Túl nagy burst hibáknál a lejátszó némíthatott is. Korábbi kutatások kimutatták, hogy mágnesszalagon lévő dropoutok nem hallhatók, ha azok nem lépik túl a 10 ms-ot.

Némítást kétféleképpen lehet kivitelezni. Egyik módszer, hogy a hiányzó adat helyét nullákkal töltik fel, de ez hallható pattanást okoz. A második módszer hasonló a mágnesszalagon lévő dropoutokhoz. Ekkor a jel nem megy azonnal nullára, hanem fokozatosan csökken, majd amikor az eredeti jelalak visszaáll, akkor fokozatosan a lejátszott jel is. Ezt a módszert a CD prototípusnál is alkalmazták amikor a burst hiba már olyan mértékű volt, hogy nem lehetett másképp kijavítani.

A hibajavítás mellett a szervórendszert vezérlő ún. modulációs kódolásra is szükség volt. A szervórendszerek a váltakozó pitekből és land-ekből álló sávokat három dimenzióban követik le, mégpedig radiális, fokális és forgási sebességgel. A mindennapi kezelésből adódó sérülések (por, ujjlenyomatok és apró karcok) nem csak a visszakapott adatokat befolyásolják, hanem a szervó működést is rontják. A legrosszabb esetben a szervó sávot ugrik vagy kifullad és olyankor már a hibajavító rendszerek is használhatatlanok. A jól tervezett csatornakód lehetővé teszi, hogy az ezekhez a lejátszási hibákhoz kapcsolódó problémákat kezeljék és amikor a szervó elveszti a jelet, akkor is az eredeti sávon tudjon maradni. A Philips által kitalált modulációs kódolást M3-nak hívták.

A 14 bites D/A átalakító is az optikai osztály fontos hozzájárulása volt a projekthez. 1978-ban ez volt az egyetlen monolitikus D/A átalakító IC a piacon ilyen felbontással. A prototípusban kettőt használtak.

A prototípus lejátszót 1978 karácsonyára fejezték be és J. Sinjou bemutatta a CD Lab nyilvánosságának. Megkérte a résztvevőket, hogy adjanak a "kissrácnak" nevet. Az egyik mérnök, J. Mons a Pinkeltje nevet javasolta. Mons esténként egy holland népmesét olvasott a gyerekeinek és abban így hívták a törpét.

Mielőtt azonban eldöntötték volna, elkezdjék-e a CD gyártását, meg akarták nézni, a hangminőség megüti-e a mércét. Ezért a Pinkeltjét a CD Lab által gyártott 11,5 cm-es lemezekkel 1979. február 6-án bemutatták a Polygram hangmérnökeinek. A Polygram 1972-ben alakult a Philips és a Siemens LP gyártósorainak egyesítésével, de gyártottak VLP lemezeket is.

A hangmérnökök egy napig tesztelték az eszközt és nagyon sokat oda-vissza kapcsolgattak a CD lejátszóról játszott zene és annak eredeti mesterszalag-változata között, de az lett a végeredmény, hogy semmilyen különbséget nem vettek észre. A lejátszó némítási funkcióját is többször kipróbálták és az is hatékonynak bizonyult. A stratégiai tervnek megfelelően az audio üzletág vezetői ezután úgy látták, hogy eljött az ideje nyilvánosság elé állni a CD-vel.

1979. március 8-án Eindhovenben a Philips a nyilvánosságnak is bemutatta a CD lejátszó és lemez prototípusát 300 újságíró jelenlétében. Ez volt a "Philips Introduce Compact Disc" esemény. A beszámolók szerint a bemutató nagy hatást tett a jelenlévőkre, a háttérzaj teljes hiánya pedig drámai volt.

kep3
Történelmi esemény: 1979. március 8-án Joop Sinjou bemutatja a Compact Disc-et
kep4
A prototípus CD lejátszó: Pinkeltje. Bár a lejátszó kompaktnak tűnik, a kép csalóka:
a doboz csak a futóművet tartalmazta, amihez szalagkábellel csatlakozott egy hűtőszekrény méretű doboz: a dekóder és a D/A konverter
Egy korabeli videón működés közben
kep5
A sajtó érdeklődése
kep5
Prototípus CD-k

A szálak összefutnak

1977. szeptember 2-án a Philips kétfős delegációja meglátogatta a Sony kutatólaboratóriumát Tokióban, hogy megnézzék a digitális hangfelvételi rendszerüket. Doi bemutatta nekik a PCM-1-et és a profi piacra szánt PCM-1600-at is (ha így volt, akkor ez utóbbi valószínűleg prototípus lehetett). Ekkor azonban még nem merült föl az együttműködés lehetősége. A compact disc nyilvános bemutatója után a Philips számára viszont már alapvető fontosságú volt, hogy olyan erős ipari partnereket találjon, akik érdekeltek lennének egy közös CD rendszer szabványosításában. Ezért megkérdeztek több Japán céget, hogy fogadnának-e egy delegációt, akik megmutatnák nekik a CD prototípust. Sok kedvező válasz érkezett és a következő cégeket meg is látogatták: JVC, Sony, Pioneer, Hitachi, MEI (Matsushita), na meg persze a DAD bizottságot sem felejtették ki. A delegáció útja 1979 március 14-23 között tartott.

A Sony-nál az Ottens vezette delegáció nem találkozhatott Norio Ohga-val, mert ő épp a kórházban feküdt. Amikor ugyanis március 16-án az egyik Sony gyárba repült, a helikopterük balesetet szenvedett. (Ottens és Ohga már a 60-as évek óta ismerték egymást amikor a Sony és a Philips még a magnókezetta szabványosításán dolgozott együtt.) Ezen a ponton a különböző visszaemlékezések ismét eltérő verziót adnak elő. Az egyik verzió szerint L. Ottens járt a Sony-nál is és a delegáció utolsó napján telefonhívást kapott Akio Morita-tól, aki azt mondta neki, hogy beszélt a Sony vezetőségével és úgy döntöttek, hogy társulnának velük. Majd Ohga elmegy Eindhovenbe, hogy megbeszéljék a szerződést.

A másik verzió semmit nem mond a japánoknál járt delegációról. Aszerint Ottens (a régi bizalmi kapcsolatra építve) csak egy telexet küldött Ohgának, hogy ha Európában jár, nézzen be hozzájuk mert mutatna neki valamit. Mindenesetre valószínű, hogy 1979 júniusában (megint másik verzió szerint júliusban) amikor Ohga már helyrejött annyira, hogy utazni tudott, akkor meglátogatta a Philips központját Európában. Ottens megmutatta neki az általuk kifejlesztett CD rendszert. Azt is elmondta, hogy az ő 11,5 cm-es lemezüknek egy óra műsorideje van és mérete miatt akár egy autó műszerfalába is beférne, mert megfelel az európai autóipari szabványoknak. Ohga számára a lemez meglepően kicsinek tűnt, bár technológiailag semmi olyan nem volt benne, amit ők is ne tudtak volna legyártani. Úgy vélte, ha egy 30 cm-es lemez 13 óra 20 perces játékidejű, akkor egy óra akár egy 9 cm-es lemezre is ráférne. A Philips úgy gondolta, hogy az ő jó minőségű digitális hangzást produkáló lemezük elég kicsi és könnyen kezelhető hozzá, hogy teljesen leváltsa az LP-t.

Voltak akik a Philips-nél a Matsushitával való együttműködést szorgalmazták volna, de sokan a Sony-t preferálták. Ohga gyorsan döntött. Bár a lemezen még volt háttérzaj, mert a hibajavítás kifejlesztése még mindig nagyon korai fázisban volt, de Ohga látott fantáziát a termékben. Ráadásul mindkét vállalatnak megvolt a saját lemezkiadója, amelyek elláthatják műsorral az új hanghordozót: a Philipsnek a Polygram, a Sony-nak meg az 1968-ban megalapított CBS/Sony. (Abban az időben Ohga a Sony ügyvezető alelnöke és a CBS/Sony elnöke is volt.)

Még 1966-ból volt egy keresztlicenc-szerződés is a két vállalat között a szalagos videórögzítők terén. A digitális audio lemez fejlesztéséhez ezt a szerződést felújították és kiterjesztették a lemezek terére. Az új Sony-Philips partnerség pedig 1979 augusztus végén (más forrás szerint októberben) létrejött. Egyúttal azt is bejelentették, hogy az eredményeket a DAD konferencián fogják bemutatni. Abban megegyeztek, hogy a késztermék marketingjében majd egymás ellen is versenyezni fognak.

A szakértőkből álló CD-munkacsoport néhány hét alatt létrejött. 1979 és 1980 folyamán rendszeresen tartottak találkozókat Tokióban és Eindhovenben, hogy megbeszéljék a fejlesztés aktuális állapotát és technikai kérdésekről döntsenek. A megbeszéléseket műszaki részről általában Kees Schouhamer Immink és Toshitada Doi vezette. Kees Schouhamer Immink 1973 óta dolgozott a Philips optikai rendszereket (ALP) fejlesztő csoportjában. A CD munkálatai során főként a szervórendszer, kódolás és az elektronika fejlesztésében vett részt. Évtizedekkel később több visszaemlékező cikket írt és interjúkat adott a CD fejlesztéséről, ezen cikk is számos ponton támaszkodik az ő írásaira.

kep3
Dr. Kees Schouhamer Immink a CD fejlesztése közben

A közös fejlesztés

Az első találkozó 1979 augusztusában volt Eindhovenben, a második 1979 októberében Tokióban. Ezek során a szakemberek megismerték egymást és lehetőség volt rá, hogy tanuljanak abból amiben a másik a jobb. A Philips nagy tapasztalatokkal bírt az optikai tárolás terén, erre jó példa a VLP, amely kudarca ellenére technikailag egy briliáns megoldás. Ráadásul a Philipsé volt az összes használható optikai rögzítéssel kapcsolatos szabadalmi jog és komoly fejlesztései voltak a szervorendszerek és a jelmodulációs megoldások terén is. A Sony a digitális technikában, a hibajavítás és a modulációs technológiában ért el kiemelkedő eredményeket. A megbeszéléseken részt vevők száma változó volt, de általában 12 volt a létszám. Ha a hivatalból jelen lévő fejeseket levonjuk, akkor azt látjuk, hogy elég kis számú csapat volt ami eldöntötte a CD "Red Book" szabványát.

Mégsem volt könnyű feladat egyezségre jutni, hogy ki melyik területet fejlessze, mert addigra mindkét fél rendelkezett saját fejlesztésű működő prototípussal, amiket közösen megvizsgáltak. A megbeszélések eleinte nyugodtan indultak, de aztán hamarosan előjöttek vitás pontok. Annak érdekében, hogy a legjobb megoldást válasszák a hibajavító és modulációs technika tekintetében, közös kísérletekben egyeztek meg. Az első szakmai vita Eindhovenben nem vezetett eredményre. Hosszú, heves vita után sem sikerült megállapodni a modulációs megoldás kiválasztásában - mindkét fél a saját rendszerét tartotta gazdaságosabbnak. Meg voltak róla győződve, hogy a saját rendszerük alkalmazásával 20-30 %-kal több adat rögzíthető azonos területen, ezért közös tesztekben egyeztek meg. A hibajavítással is ez volt a helyzet, mindkét fél a saját megoldását tartotta jobbnak. Ezért a második találkozóra a Philips mérnökei az egész kísérleti készülékükkel elutaztak Tokióba, hogy ott folytassák a tesztelést. A vezetékekkel összekötött áramköri egységekből, panelekből és az optikai rögzítőből álló prototípus cipeléséhez két emberre volt szükség. Mivel nagyon féltették, nem merték csomagként feladni, hanem vettek neki egy külön első osztályú repülőjegyet. Immink professzor visszaemlékezése szerint: "az utaskísérők imádtak minket, mert végre egy olyan »utas« utazott az első osztályon, aki nem vedelte a pezsgőt és nem kért állandóan ételt".

A harmadik találkozó 1979. december 20-án volt. Ekkor mindkét résztvevő csoport előállt azzal, hogy mi legyen a leendő lemez technikai specifikációja. Bár a lista ennél jóval részletesebb volt, alább bemutatom a legközkeletűbb paramétereket.

Philips Sony
Mintavételezési frekvencia (kHz) 44,0-44,5 44,1
Kvantálás 14 bit 16 bit
Játékidő (perc) 60 60
Átmérő (cm) 11,5 10
Hibajavítás még kifejlesztendő még kifejlesztendő
Csatornakód M3 még kifejlesztendő

Mint látható, a sok munka és megbeszélés után sikerült egyetérteni egyetlen paraméterben: a 60 perces játékidőben. A többi paraméter hasonló volt, de nem egyezett.

1978-ban minden egyes digitális hangrögzítő saját "gondosan kiválasztott" mintavételezési frekvenciát használt valahol 32-50 kHz között. A CD fejlesztéséhez viszont egyet kellett kiválasztani. Mindkét résztvevő számára nyilvánvaló volt, hogy a végeredményt a korabeli videószalagos megoldások alapján kell meghatározni, mert az számított a legmegbízhatóbb tárolásnak akkoriban. A Sony már létező PCM-1600-as PCM adaptere alapján javasolta a 16 bit/44,1 kHz-es mintavételezést.

A másik vitás pont a kvantálási bitek számának meghatározása lett. A Philips a kezdetektől a 14 bitet részesítette előnyben, mert már volt saját 14 bites DAC chipjük. A Sony részéről viszont Doi egyértelműen a 16 bit mellett kardoskodott. Több kvantálási bit elérése akkoriban nagyon bonyolult és drága volt de Doi úgy látta, hogy megéri az erőfeszítést a 16 bites rendszer, mert a technikai fejlődés miatt az sokkal időtállóbb lenne.

A Tokióban tartott negyedik megbeszélésen, 1980. március 18-19-én a Philips végül elfogadta a Sony javaslatát, vagyis a 16 bites kvantálást és a 44,1 kHz mintavételezési frekvenciát. A 44,056 és 44,1 kHz között végülis az döntött, hogy az utóbbit könnyebb volt megjegyezni! (A Philips döntésében a pletykák szerint az is közrejátszott, hogy a Decca akkoriban már rendelkezett nagyon jó 16 bites digitális hangrögzítővel és ők is győzködték a Polygramot, hogy a 14 bit túl kevés az igazán jó minőséghez.)

Utólag már Immink professzor is azt nyilatkozta, szerencse, hogy a Sony a 16 bit mellett állt. Ez jobb hangminőséget ad és jobban illik a 8 bites számítógépes gondolkodáshoz is. A Reed Solomon hibajavító kódhoz is egyszerűbben használható a 8 bites szóból felépülő adat. A Philips számára egy másik mérnök, Karel Dijkmans végül kitalált egy trükköt, amivel a 14 bites átalakító mégis használható 16 bites jelhez. Ez a túlmintavételezésnek használt trükk azóta nagyon elterjedt lett, miközben kevesen tudják, hogy azért született, mert a Philipsnek akkor csak 14 bites átalakítója volt.

A CD lett az első olyan elektronikai tömegtermék is amin teljes hibajavítási és csatornakódolási rendszert alkalmaztak. A két csapat szintén ezen a márciusi találkozón hasonlította össze egymás hibajavítási rendszerét: a Philips az ECC-t, a Sony a CIRC-t javasolta. (CIRC: Cross-Interleave Reed Solomon Code; ECC: Error Correction Code)

Ehhez előbb laboratóriumi körülmények között legyártottak olyan kísérleti lemezeket amik előre jól ismert kódsorozatokat tartalmaztak. Aztán megpróbálták ezeket karcolásokkal, ujjlenyomatokkal sőt krétaporral nehezen lejátszhatóvá tenni. A mérés viszonylag egyszerű volt, de a lemezek "elrontása" nem is annyira könnyű. Hiszen úgy kellett megkarcolni, ujjlenyomatossá tenni a lemezeket, hogy az a mindennapi használatban megjelenő problémákat szimulálja, de azért még lejátszható maradjon. Ráadásul lejátszáskor a legtöbb por leesik a lemezről, bele a lejátszóba. A prototípus lejátszókért felelős optikai mérnökök nem voltak elragadtatva a poros tesztektől.

A tesztek során a Philips rendszere elbukott, ezért a Sony megoldását választották. Bár voltak akik a Philips részéről túlzásnak tartották a tesztkörülményeket, menedzserük J. Sinjou igazságosnak tartotta a versenyt.

A CIRC nemcsak sokkal jobb teljesítményt adott a tesztekben, nagyfokú ellenállóképességet mutatott a burst és a véletlen hibák keverékével szemben az ECC-hez képest, de ráadásul még hosszabb lejátszási időt is tett lehetővé. Hátránya volt, hogy akkoriban rendkívül komplikált volt IC-ben megvalósítani. Az adat szétszórás miatt szükséges Sony által javasolt 16 kB RAM akkoriban 50 dollárba került. Mint Immink professzor később megjegyezte: "Az ára miatt elleneztük, mert mire egy 50 dolláros eszköz az üzletekbe kerül, addigra akár 500 dollár is lehet az ára, és akkor még csak a hibajavító egyik alkatrészéről beszélünk, akkor milyen drága lett volna a CD-játszó?!"

Az Eindhovenben tartott ötödik találkozón, 1980. májusában a partnerek már egyetértettek a CIRC hibajavításban. A teljesen kijavítható burst hossz nagyjából 4000 bit volt (körülbelül 1,5 mm dropout a lemezen), az interpolációt is használva maximálisan lefedhető hibák hossza pedig nagyjából 12000 bit (körülbelül 7,5 mm). A visszaemlékezések szerint a legnagyobb burst hiba amit a tesztek során mértek, 0,1 mm volt.

Beethoven 9.

Az 1980. májusi találkozón valami nagyon jelentős történt. A találkozó eredménye a következő lett:

Az átmérő és a játékidő is jelentősen eltér az 1979 decemberi tokiói javaslatoktól. Mi történt a hat hónap alatt? A találkozók feljegyzései semmilyen támpontot nem adnak a változtatás okáról. Bár a közkeletű visszaemlékezések általában nem említik, láthattuk, hogy a Philips 11,5 cm-je ellenére a Sony kezdetben (a hordozható lejátszásra gondolva) a 10 cm-es lemezátmérőt javasolta.

Nos itt is többféle hivatalos verzió létezik. A legközismertebb szerint Norio Ohga képzett zenész volt és úgy gondolta, hogy akárcsak egy függöny nem mehet le egy opera felénél, egy lemeznek elégnek kell lennie, hogy Beethoven 9. szimfóniája egyvégtében ráférjen. A lemeznek jól használhatónak kell lennie a komolyzene rajongók számára és a klasszikus zenék túlnyomó többsége elfér egy 75 perces lemezen, ehhez pedig 12 cm-es átmérőre van szükség.

A másik verzió szerint Ohga feleségének volt a kedvence a Kilencedik és szerette volna, ha ezt egy CD-ről egyvégtében végig tudja hallgatni. Ezért javasolta férjének, hogy ez alapján döntsenek. Miután megnézték, melyik a leghosszabb belőle, kiderült, hogy a Wilhelm Furtwängler által vezényelt bayreuth-i 1951-es felvétel, ami 74 perc.

Nos ezen verziók ellen szól, hogy Immink és mások visszaemlékezései szerint a megbeszélések korabeli feljegyzéseiben egy szó sincs Beethovenről. Ráadásul a világon legelsőként kiadott komolyzene CD-ken (majd lejjebb látható a listájuk) egyetlen Beethoven 9. sem volt. Sőt, Furtwängler 9.-je csak 1985 környékén jelent meg mégpedig nem is Sony, hanem EMI lemezen (CDH 7 69801 2). (A játékidőt egyébként a gyakorlatban később a U-Matic videókazetta játékideje határozta meg, hiszen azt használták a CD masteringhez a 80-as években. Ez szintén 74 perc. Apró megjegyzés: Jimi Hendrix 75 és fél perces Electric Ladyland-je a 80-as évek elején még 2 CD-s kiadásban jelent meg és 1997 után lett 1 CD-s.)

Immink egy interjúban azt mondta, szerinte a japánok egyszerűen csak a metrikus mértékegységekben gondolkodva javasolták a kerek 12 cm-t (ez azért problémás, mert a 10 cm szintén elég kerek szám). Máshol azt olvasni, a döntés hátterében inkább üzleti okok állhattak, mert a Sony-nak nem volt 11,5 cm-es CD-t gyártó gyára és így versenyhátrányba került volna a Philipshez képest. Én ezt tartom a legvalószínűbb oknak.

Mindenesetre a Philips azzal reagált, hogy egy 12 centis lemez nem férne be egy öltöny zsebébe. A Sony kutatói erre megmérték a japán, amerikai és európai öltönyök zsebét és azt találták, hogy egyik sem kisebb 14 cm-nél. A 12 centi tehát megfelelő lesz.

A műsoridő mellett van egy másik anekdota is a CD-vel kapcsolatban, mégpedig a lemez középső nyílásának átmérője. Ezt is szabványosítani kellett. Amikor ide jutottak a tárgyalások, J. Sinjou egy holland 10 centes pénzérmét dobott az asztalra és azt javasolta, ekkora legyen a nyílás. Ez ellen a nagyon gyakorlatias döntés ellen senkinek nem volt kifogása.

A játékidőt egyébként nem csak az átmérő befolyásolja, hanem a csatornakód is, ami 1980 májusában még nem is volt eldöntve. A találkozó feljegyzései között az szerepel, hogy a fenti paramétereket a Philips M3 csatornakódjával szándékoznak elérni. Ennek az volt a hátulütője, hogy nagy numerikus apertúrára volt szükség ami kisebb termelési kihozatalt eredményezett. Ekkoriban viszont Immink már egy új csatornakóddal is kísérletezett, ami később az EFM nevet kapta (Eight To Fourteen moduláció). Az EFM 30%-kal nagyobb adatsűrűséget tett lehetővé mint az M3, emellett nagyon jó ellenállást mutatott a lemezkezelésből eredő hibákkal (ujjlenyomatok, por, karcok) szemben is. A 30%-os növekedés eléggé impresszív, ha figyelembe vesszük, hogy a 115-ről 120 mm-re való méretnövekedés csak 10% játékidőnövekedést adott.

A 30%-os extra információsűrűség lehetővé tette volna, hogy az átmérőt 11,5 cm-re vagy akár a Sony eredeti tervére, 10 cm-re is lecsökkentsék úgy, hogy természetesen megmaradna a 74 perc 33 másodperc játékidő Ohga úr felesége kedvenc Kilencedikjének. Ilyen döntés akkor persze már nem volt lehetséges, hiszen a nagyfejesek már megegyeztek a 12 cm-ben. A játékidő 97 percre növelése fel sem merült.

Bár ezek a tények az EFM mellett szóltak, a Sony mérnökei először csuklóból elutasították a megoldást. Immink visszaemlékezései szerint a Sony emberei különösen ellenezték az EFM dekóder összetettségét, amihez 256 kapura volt szükség. Erre ő azt hozta fel, hogy a CIRC dekódernek legalább félmillió kapu kell majd, ennek fényében az EFM 256 kapuja jelentéktelen, de lehurrogták. A vita kezdett elfajulni, erre az épp Tokióban tartózkodó Sony és Philips vezetők (Ohga úr és van der Klugt úr) felhívták őket a tárgyalóban és megfenyegették őket, hogy ha aznap nem jutnak döntésre akkor majd másnap ők döntenek helyettük!

Aztán szerencsére kaptak még egy hetet úgyhogy két hét múlva az utolsó megbeszélésen, június 19-én a vezetők finoman erőszakos nyomására megszületett az elhatározás a modulációs rendszerről és az összes nyitva maradt kisebb kérdésről.

Úgy döntöttek, hogy megnövelik a tűréshatárokat úgy, hogy 30%-kal csökkentik az adatsűrűséget: a lemez átmérője marad 120 mm, de a sávtávolság megnőtt 1,45-1,6 mm-re és használt bithossz is 0,5-ről 0,6 mikrométerre. Az EFM-nek köszönhetően eközben a lemez játékideje maradhatott 74 perc. Azzal, hogy a bitméretet két dimenzióban is megnövelték, a nagyobb betűk könnyebb olvashatóságához hasonlóan a lemezt is könnyebb lett olvasni és túl sok technikai probléma nélkül be lehetett vezetni. Ezek után már csak apróbb, kisebb fontosságú kérdésben kellett dönteni, például a trackek, az adatspirál mérete, a lemez vastagsága terén. A lemez fizikai szabványleírása az ún. Red Book-ban jelent meg.

A célegyenesben

Miért volt olyan sürgős, hogy a mérnökök megegyezzenek a lemez paramétereiben? Nos eredetileg az volt a terv, hogy a szabványokat már 1980 áprilisára meghatározzák, hogy a júniusi DAD konferenciára már kész rendszerrel mehessenek. Mire azonban az áprilisi határidő elérkezett - láthattuk - még fontos kérdések voltak eldöntetlenek. Júniusra viszont mindenképpen el kellett készülni a szabványokkal.

A konferencián való bemutatás előtt Nakajima és a Philips képviselője, P.W. Böels egy négyszemközti beszélgetésen eldöntötték, hogy nem fogják elárulni, melyik részt melyik cég fejlesztette ki. Mégpedig azért, hogy megerősítsék azt a vélekedést, hogy a lemez közös fejlesztés eredménye és mindkét cég hozzájárulása egyformán fontos. Gondolták, hogy néhány fejlesztőmérnöknek ez nem fog tetszeni, de őket is meggyőzték róla, hogy a közös munkát helyezzék az egyéni becsvágy elé. A mítoszépítés abban is látható, hogy a CIRC és az EFM kódolásokat is közösen adták be Sony és Philips feltalálók. Viszont a Philips kapta a szabadalom után járó díjak oroszlánrészét, ami azért messze van az egyenlő mértékben elosztástól.

A Sony még ekkoriban is DAD-nak (Digital Audio Disc) nevezte a rendszert, de ekkor eldőlt, hogy a javasolt név a Compact Disc Digital Audio System lesz. A DAD koferencia résztvevői három újonnan kifejlesztett rendszert értékeltek. Egyik volt a Sony és Philips által kifejlesztett optikai lemez, a másik a Telefunken által kifejlesztett mechanikus rendszer, a harmadik pedig a JVC által fejlesztett elektrosztatikus rendszer. A CD és a két másik rendszer között nagy különbség volt. A Sony-Philips rendszerében egy vékony műanyagréteg védte a lemez körvonalában elhelyezkedő piteket és a lemez felületén egyáltalán nem voltak barázdák. Mivel a pickup optikai technológiát használt, a védett felület alá tudott érni anélkül, hogy bármiféle fizikai kapcsolatba lépett volna a lemezzel. A másik két rendszer viszont fizikai kapcsolat során tapogatta le a lemez felületét. A konferencia mindazonáltal nem hozott egyértelmű döntést: úgy döntöttek, hogy mind a Sony-Philips mind a JVC rendszerét elfogadják.

Az ékszerdoboz

Amikor a compact disc technikai kidolgozása 1981-ben lényegében befejeződött, elkezdődtek a csomagolás és marketing munkák, hiszen a CD-hez teljesen új csomagolást kellett tervezni. Nehéz volt ideális megoldást találni, mert a fogyasztók általi elfogadottság nagyon fontos volt. Többféle ötlet felmerült, mintákat készítettek, megvitatták, tesztelték és elvetették őket. Volt ami először még ígéretesnek is tűnt, csak később derült ki róla, hogy a tömegtermelés problémái miatt nem életképes. A Philips prototípus lemezeket az LP-khez hasonlóan még papír tasakba tették, de nyilvánvaló volt, hogy ez nem lesz végleges megoldás.

Az érzékeny felület miatt a CD-t úgy kellett csomagolni, hogy védve legyen a sérüléstől. Füzetnek is helyet kellett biztosítani a tokban és természetesen az automatikus összeszerelhetőség is fontos volt. A Polygramnál Németországban és Hollandiában dolgozott egy termékfejlesztő csapat a megoldáson. Többek között üveget, fát és műanyagot is kipróbáltak, de igazából egyik sem volt kifogástalan. A tervezők úgy döntöttek, hogy az ideális vastagság nem lehet sokkal nagyobb mint maga a CD és a fogyasztónak csúcsminőségű termék benyomását kell nyújtani. Az ár persze egy másik fontos összetevő volt, mert a tokozás megfizethető kellett legyen.

Eindhovenben a Philips Design-nál dolgozó Peter Doodson-t kérték meg, hogy álljon elő új ötletekkel. Végül az ő elgondolása lett a három darabból álló műanyag (polisztirén) tok. Mikor elkészültek az első minták, mindenkinek tetszett az eredmény. Következő lépésként tömegtermelhető árut kellett csinálni az ötletből és el kellett készíteni a fröccsöntő mintákat. Mivel a technológiának akkoriban még volt néhány súlyos korlátja, a lemezt középen tartó pöcköket sokszor át kellett tervezni mire használható lett a végeredmény. A tok az "ékszerdoboz" (jewel case) nevet kapta.

Egyetlen probléma derült csak ki a vásárlói tesztek során: sokaknak nem volt egyértelmű elsőre, hogy kell kinyitni a tokot. Ráadásul minél szorosabban tartották, annál nehezebben tudták kinyitni. Úgyhogy leírásokban és hirdetésekben próbálták megtanítani a vásárlókat a módszerre.

Sok milliárd "ékszerdobozt" gyártottak 1982 óta nagyon sok változatban. Egyes és dupla tartók, átlátszó és színes tálcák, forgó és kiemelt pöckökkel. De a szabványos azóta is az eredeti maradt (apróbb módosításokkal). Az első típusú tok még 100 grammot nyomott és vastag, törhetetlen falai voltak. De a verseny és a költségcsökkentés miatt a súlya később lecsökkent 68 grammra, aminek eredményeképp közkeletű lett a vélekedés, hogy a CD tokok könnyen törnek. A DVD után megjelenő SACD-hez a Philips teljesen áttervezte a tokot Super Jewel Box néven.

A bevezetés előtt

Toshitada Doi szerepe nem csak a CD kifejlesztésében, hanem a népszerűsítésében is nagyon fontos volt. Rá volt bízva az a feladat, hogy a stúdióknak bemutassa a digitális technikát. 30 fiatal kutatóval együtt elkezdték kifejleszteni és piacra dobni a Sony professzionális digitális audio készülékeit. Ekkoriban még a kétcsatornás PCM-1600-at használták demonstrációra, amivel főleg a komolyzene világába lehetett bevezetni a digitális hangfelvételt. A sok csatornás felvételt igénylő popzenébe a szintén általuk kifejlesztett 24 csatornás PCM-3324 hozta el a digitális hangfelvételt 1979 októberében (legalábbis a Sony részéről).

1980-ban meglátogattak számos stúdiót és műsorszóró állomást világszerte, hogy megkönnyítsék a digitális audio rendszerekre való átállást. Bár ekkor már több stúdió használt különféle digitális rendszereket, mégis jelentős ellenállásba ütköztek. A stúdióban dolgozók gyakran eléggé ellenségesek voltak a digitális technológiával szemben. Azon az alapon kritizálták leggyakrabban, hogy sokkal drágább mint az analóg és nem hangzik olyan "zeneinek" és puhának. A hangfelvétel-iparban néhányan meg is alapították a MAD (Musicians Against Digital) nevű szervezetet.

Azért nem mindenki volt ellenséges a digitális hangtechnikával szemben. 1980 áprilisában Morita meglepte Karajant egy digitális felvétellel, ami a Die Walküre próbáján készült. A felvételt Karajan 3/4 collos videószalagon kapta meg. Amikor meghallgatta, kijelentette, hogy a hangzás jobb, mint bármi amit analóg technikával el lehet érni. Morita megkérdezte, beleegyezne-e, hogy a Sony digitális felvételeket készítsen az előadásairól és azzal demonstrálja a CD-t. Karajan beleegyezett, így aztán ő lett az új technika legszenvedélyesebb és leghatásosabb szószólója. De Karajan mellett más híres művészeket, mint Stevie Wondert és Herbie Hancock jazz zongoristát is meggyőzte a Sony digitális hangrögzítőinek hangja. Előfordult, hogy egy AES kiállításon ezek a művészek is ott álltak a Sony standján, míg a digitálisan rögzített felvételeiket lejátszották a közönségnek.

Egy másik forrás szerint a Decca mérnökei is jobbnak tartották a digitális hangrögzítést, mint a korabeli analóg magnetofonszalagot, bár ők saját fejlesztésű és a Sony-énál nagyobb mintavételezésű eszközöket használtak. A visszaemlékezések szerint a hangfelvételek során a hangmérnökök össze tudták hasonlítani a keverőpultról kimenő hangot annak digitális illetve analóg szalagos változatával és egyértelműen a digitális változatot tartották az eredetihez hűebbnek. Ebben sokszor a zenekari zenészek is egyetértettek velük. Egy korai digitális felvétel visszahallgatása során például a Chicago-i Szimfonikus Zenekar egyik fafúvósa megkérdezte a hangmérnököket, hogy ez már digitális felvétel volt? Az igenlő válasz után megjegyezte, hogy "gondoltam, mert a fafúvók és a hegedűk is sokkal tisztábban szólnak."

A DAD konferenciára készülés alatt a Sony csapata elkezdte az első kereskedelmi CD lejátszó fejlesztését is. Ohga úgy döntött, hogy a CD kereskedelmi indulása 1982. októberében lesz, bár nem volt könnyű tartani a határidőt. Nemcsak a terméket, hanem még a gyártáshoz szükséges eszközöket is létre kellett hozni.

A megfelelő alkatrészellátás hiánya miatt először a CD rendszer szíve, a jeleket leolvasó pickup sem volt megfelelő. Nem volt megfelelő minőségű a lemez olvasásához fénynyalábot előállító lézerdióda, az objektív lencséje, ami a lézerből a fényt a lemez felé irányítja, és a kéttengelyű eszköz sem ami mozgatja a lencsét és a fényt a forgó lemez megfelelő részére irányítja. Úgy kellett a fénynyalábot irányítani, hogy 1,6 mikrométer széles helyre felsorakoztatott 0,5 mikrométer széles piteket érzékeljen. 1,6 mikrométer egy hajszál vastagságának 50-ed része. Egy 12 cm-es lemezen nagyjából kétmilliárd pit van. A korábban videólemezeknél használt egyetlen alkatrész sem volt alkalmas ilyen feladat elvégzésére. A Sony csapata csökkenthette volna a lézer méretét félvezetők használatával, de ez a technológia még mindig csak kísérleti stádiumban volt. (A mai lencsék már műanyagból vannak, de 1981-ben még réz hüvelybe kellett a lencséket szerelni.) A lencsének ugyanolyan picinek kellett lenni mint egy mikroszkóplencsének, és több, mindössze néhány milliméteres üveglencséből összeállított eszközt kellett egy egységként mozgatni. Bonyolult feladat volt a pickupot mozgató tengely pozicionálása úgy, hogy a pickup fénye pontosan igazodjon az olvasott pithez. Ezenkívül a lencsék felületét úgy kellett csiszolni, hogy vastagságuk kevesebb mint 0,2 mikrométer legyen.

A félvezetők használatával is volt probléma. A korábban 500 IC-vel megoldott digitális jelfeldolgozást egy LSI áramkörbe kellett passzírozni. Ha ez nem megoldható, akkor a rendszert nem lehet olyan kompakt eszközzé tenni, hogy egy átlagos felhasználó is használhassa.

Amikor a mérnökök összeírták azokat a problémákat amikkel szembekerültek, kétszáz elemnél is hosszabb lista jött össze. A csapat meglátogatott különböző lézergyártókat. Szerencsére a Sharp által gyártott jó minőségű lézerek alkalmasnak tűntek a tömeggyártásra, ezért ezt választották. A mérnöki fejlesztési részleget vezető Katsuaki Tsurushima után elnevezett Tsurusu nevű kettős tengelyű eszközt pedig azért fejlesztették ki, hogy biztosítsák, az optikai pickup fénye pontosan követni fogja a forgó lemez pitjeit.

A végül a Sony Optical Device Division által kifejlesztett optikai pickup kisebb volt mint a többi hasonló eszköz. A Semiconductor Group-nak pedig a D/A átalakítót, aminek addig közel 300000 jenbe került az előállítása az alkatrészek miatt, sikerült egyetlen IC-be miniatürizálni, aminek már csak 10000 jen volt az előállítási ára. Ez jelentősen csökkentette a lejátszó árát, így hozzájárulva a költségcsökkentéshez. Ráadásul a csapatnak sikerült a korábban 500 IC-ből álló jelfeldolgozó áramkört három kis LSI áramkörbe miniatürizálni.

Eközben elindult a CD világszintű bejelentése. Az első és történelmi jelentűségű sajtóesemény a Salzburgi Húsvéti Fesztiválon volt 1981. április 15-én. Itt immár a Sony, a Philips és a Polygram együttesen bemutatták a compact disc-et a nyilvánosságnak mintegy 200 újságíró jelenlétében. Az esemény jelentőségét kiemelte, hogy mindhárom cég vezetői részt vettek rajta, a rendezvény "szertartásmesteri" tisztét pedig maga Herbert von Karajan vállalta. Karajan itt mondta azt a később elhíresült mondatát, hogy a CD úgy viszonyul az LP-hez mint az elektromosság a gázlánghoz. Ezt a poént egyébként 83-ban is elsüti amikor másodszor felveszi a Der Rosenkavalier-t és az első 1956-os felvételét gázlángnak titulálja, jól felbosszantva annak egyik főszereplőjét, Elisabeth Schwarzkopf-ot.

kep7
Akio Morita és Herbert von Karajan 1981-ben a Salzburgi Húsvéti Fesztiválon
kep8
kep10
A Salzburgi Fesztiválon feltűnik egy újabb Philips és egy teljesen új Sony prototípus lejátszó. A képen Joop Sinjou, Karajan és Morita.
(© Deutsche Grammophon)
kep12
A lejátszók hátán látható kábelek alapján ezek a lejátszók is lényegében csak futóművek lehettek, az elektronika nagy része még nem fért el bennük.
(© Deutsche Grammophon)
kep13
A "Goronta" prototípus lejátszó

A CD mellett ekkor már több lemezkiadó is hitet tesz: a Polydor mellett a Polygram (Decca, DG, stb) és a CBS/Sony, valamit a készülékgyártók közül a Sonyn kívül az Akai, a B&O, a Crown, Dual, Grundig, Matsushita (Panasonic, Technics), Nakamichi, Denon és a Revox.

Az 1981-es Audio Fair kiállításon a Sony már a továbbfejlesztett CD prototípust mutatta be. A három LSI áramkört épp csak néhány nappal korábban sikerült legyártani hozzá. A prototípus függőlegesen forgatta a lemezt, amely így fényesen csillogott forgás közben. A függőleges elhelyezést bonyolult volt megoldani és a gép az erőfeszítések ellenére is kicsit ügyetlenül nézett ki, így a "Goronta" nevet kapta, ami a japán goron (terjedelmes, kínos) szóból származik. Eközben a Philips is elkezdte fejleszteni a saját lejátszóját.

Nakajima, Miyaoka, Doi és Tsurushima eközben folytatták a termék előkészítését az 1982 októberi premierre. Ugyanekkor Ohga a Sony amerikai vezetőjével és a DAD promóciós részleg vezetőjével valamint a Philips vezetőivel karöltve előadásokat tartott a lemezcégeknek és zenekiadóknak világszerte, hogy a CD-t nemzetközileg elfogadott szabvánnyá sikerüljön tenni. A bemutatókon a még nem is teljesen kész prototípussal demonstráltak. New York-ban a Philips-szel közösen tartott bemutatón az újságírók látókörén kívül eső egyik mérnök legfontosabb feladata például az volt, hogy a gépet folyamatosan egy japán legyezővel próbálja védeni a túlmelegedéstől. Egy kis idő múlva a világszerte bemutatókhoz használt tesztlemezek aztán visszakerültek a mérnökökhöz. Bár a felületük tele volt karcolásokkal, amikor a lemezeket betették a lejátszóba, a hangminőség pont olyan volt mint újkorukban.

kep14
A már Salzburgban is látott két új prototípus lejátszó egy 1981-es Sony CD bemutatóanyagban is felbukkant.
A Goronta ezt követte a Sony-nál. A kép a "hogyan ne fogjunk meg egy lemezt" ábrázolása.

A rendszer népszerűsítése mellett persze fontos volt a hozzá tartozó lemezek előállítása is. Ahogy Ohga mondta: "ha meg is van a hardverünk, az használhatatlan a szoftver nélkül".

Bár a kis fénylő lemez jól nézett ki, a fekete vinyl lemezek leváltását sokan fenyegetésnek élték meg. Ohga biztos volt benne, hogy a CD előbb-utóbb leváltja az LP-t de azért várt némi ellenállást a lemezipartól. Erre az egyhangú és dühödt ellenállásra viszont nem volt felkészülve. Kezdte magát úgy érezni, mintha a lemezipar ellenségének tartanák. A CD más támogatóival együtt azt hajtogatta, hogy "a CD lesz a zeneipar következő generációs médiuma, jobb ha mindenki tudomásul veszi". Erre persze az ellenzők így válaszoltak: "elég sok munkánk van az LP-hez kapcsolódó szabványok kifejlesztésében. Meg vagyunk ezzel elégedve. Ne akarják, hogy egy csomó pénzt költsünk erre az új médiumra. Ne adjanak nekünk olyan dolgot amire nincs szükségünk."

A legdrámaibb esemény 1981 májusában történt az International Music Industry Conference-en amit a Billboard magazin szponzorált Athénban. Ohga új jobbkezével, Michael Schulhof-fal érkezett a Goronta lejátszóval és a Karajan által vezényelt Berlini Filharmonikusok digitális felvételeivel. A világ minden tájáról összegyűlt lemezipari prominensek viszont egyáltalán nem voltak lenyűgözve. Sőt, ellenkezőleg: dühösek voltak. Az volt a reakciójuk, hogy a CD két készülékgyártásban érdekelt cég agymenése, akik semmit nem tudtak a lemeziparról. Az új formátum hatalmas pénzügyi befektetést igényelt és mindannyian úgy látták, hogy az üzlet szívét, az LP lemezeket fenyegeti. A Philips későbbi igazgatója, Hans Timmer így emlékszik vissza: "Ohgát biztos, hogy nagyon megrázták a reakciók, de nem mutatta ki. Nyugodt volt és folyamatosan bizonygatta, hogy a CD sosem karcolódik meg és a hangzás kiváló. De lehurrogták." Jerry Moss, az A&M records elnöke azt kiabálta, hogy a CD megöli az ipart mert a tökéletes digitális mastert adja a vásárlók kezébe és ez az illegális másolók malmára hajtja a vizet. Egy ponton a lemezipari vezetők felálltak a teremben és elkezdték ismételgetni, hogy "az igazság a barázdákban van! Az igazság a barázdákban van!". Még Timmer is, aki amúgy nagyon nyugodt volt, aggódni kezdett: "azt hiszem nem álltunk messze a tettlegességtől" - mesélte utána.

A Sony-nak volt saját házi lemezkiadója is, a CBS/Sony Records, ami már korábban is elég nagy piaci részesedést ért el. Ohga azt tervezte, hogy kihasználja a műsorgyártási tapasztalatukat és kereskedelmi hálózatukat. A nagyon jó LP eladási mutatók miatt a CBS amerikai vezetői viszont az új digitális audiolemez kifejlesztése ellen voltak. Ráadásul elég nagy befektetés kellett egy új CD gyártó üzem létrehozásához. Az LP lemezek préselési folyamata nagyban eltért a CD-k létrehozásától, aminek csúcstechnikájú számítógépes eszközökre volt szüksége. Egy LP gyárat nem lehetett csak úgy CD gyártásra átállítani.

A közös vállalat miatt a Sony-nak jóváhagyást kellett szereznie a CBS-től, hogy a CBS/Sony a szükséges forrásokat biztosíthassa egy új üzem építéséhez. A CBS/Sony abban az időben jelentősen magasabb nyereségrátával büszkélkedett, mint a japán lemezipar más vállalatai, ezért elegendő forrással rendelkezett a befektetéshez. Ohga meg akarta győzni a CBS vezetőit, mondván, hogy "A CBS/Sony minden évben tőkéjének 100%-át kiadó osztalékot fizet. A cég által generált profit csak egy része is elég lenne hozzá, hogy felépítsünk egy CD gyártó üzemet."

A rábeszélés sikerült, Ohga meggyőzte a CBS vezetőit. Csupán saját befektetést használva (tehát a Sony és a CBS segítsége nélkül) a CBS/Sony vegyesvállalat felépített egy teljes CD gyártó üzemet Shizuoka prefektúrában. A világ első CD gyára 1982 áprilisában állt üzembe. Japánban nem sokkal a CBS/Sony után a Nippon Columbia (Denon) is gyárat épített, ahol szintén 1982-ben indult el a termelés. Európában a Polygram 1981 januárjában már bemutatott laboratóriumban gyártott CD-ket és egyúttal bejelentették, hogy a Hannoverben épülő gyárban indulás után 500000 CD-t fognak gyártani 500 nap alatt. Így Európában a Polygramé lett az első (és 1984 augusztusáig egyetlen) CD-gyár, amely 1982 augusztus 17-én kezdte el a tömegtermelést. Az indulásból természetesen sajtóeseményt csináltak: a híres zongoraművészt, Claudio Arraut hívták meg, hogy indítsa el a termelést. Arrau egyébként szintén híve volt a digitális felvételi technikának és a CD-nek. A következő gyár pedig a Toshiba EMI égisze alatt indult el 1983 áprilisában a Shizuoka prefektúrában lévő Gotemba-ban. A compact disc életének első két évében minden lemezt ezen négy gyár valamelyike gyártotta.

A laboratóriumi prototípus CD-ket a régi prospektusok itt-ott fellelhető digitalizált változatairól nagyon nehéz beazonosítani. Ráadásul az is látható, hogy néha ugyanazt a CD-t egy másik albumot imitáló papír tokba tették, csak a fotó kedvéért. A következő CD-k léte biztosan azonosítható (a címet a lemez feliratának megfelelően jelzem):

kep9
Karajan és Jan Timmer, a Polygram későbbi igazgatója 1981-ben.
Karajan ujján az első immár nem laboratóriumban, hanem a Polygram által iparilag gyártott Deutsche Grammophon tesztlemez.
A lemezen a Karjan-vezényelte Strauss Alpesi Szimfónia van.

A tervezett októberi bemutatóig hátralévő idő minden résztvevőnek problémákkal telt. A prototípus lemezek egyik legnagyobb problémája az elvetemedés volt, ami egészen a sorozatgyártás elindítása előtti utolsó időkig fennált. Többféle anyag kipróbálása után az addig autók lökhárítójának használt új, polikarbonát nevű anyag oldotta meg a problémát. A lemezek sorozatgyártása a Sony/CBS gyárában szeptember közepén indult, nagyjából két héttel a bemutatás előtt.

Bár a Philips és a Sony eredetileg közös indulást terveztek, 1982 januárjának elején azonban egyértelművé vált, hogy a Philips le van maradva az új lejátszó tervezésével. A bemutató elhalasztásáról a Sony hallani sem akart, de beleegyezett egy kétfokozatú bemutatóba. Így a Sony októberben bemutathatja a lemezeket és a lejátszókat Japánban, ahol a Philipsnek nincs részesedése (a Polygram persze lemezeket már forgalmazhat a japán piacon is), a világszintű premier pedig fél évvel később, 1983 márciusában következik immár minden cég részvételével. Egyébként még ez a dátum sem volt elegendő a Philipsnek, így az első Philips lejátszók Sony elektronikával jelentek meg.

A formátum

A CD formátumában minden másodperc sztereó zene 1,41 millió bitet igényel. A lemezen lévő spirális vonal 5,38 kilométer hosszan tartalmaz piteket és land-eket, amikbe több, mint 19 milliárd csatorna bitet rögzítettek. Ezeket a lejátszó "sétáló" sebességgel, nagyjából 4 km/h-val játssza le. A kerületi sebesség konstans, ezért a lemez forgása folyamatosan csökken a belső sávokban 500 fordulatról 200 fordulatra a külső sávokban. (A lejátszás az LP-től eltérően a belső sávban kezdődik.) Illetve a sebesség nem teljesen konstans, ugyanis a szabvány lehetővé teszi, hogy 1,4 és 1,2 m/s között többféle sebességgel rögzítsenek műsort akár egy lemezen belül is, ezt a szervorendszer pontosan képes követni.

A kiolvasáshoz 780 nm hullámhosszú infravörös lézert használnak; a 80-as évek elején a később a DVD-knél használt 650-635 nm-es lézerek még nem voltak elérhetők.

Amint az köztudott, nem a pitek és a landek jelzik a 0-t és az 1-et, hanem a kettő közötti váltás jelez 1-et, a váltás hiánya pedig 0-t. A pitek 0,6 mikron szélesek (1 mikron = 1/1000 mm), 0,12 mikron mélyek és 0,9-3,3 mikron hosszúak. A sávok közötti távolság (track pitch) is változó lehet, a szabvány 1,7 és 1,5 mikron közötti távolságot engedélyez, az általában használt érték 1,6 mikron. (1,2 m/s sebességű és 1,5 mikronos sávtávolsággal rögzített lemez játékideje 80 perc.)

cdfelulet

A CD adathordozója egy átlátszó polikarbonát lemez, amire egy vékony tükröző réteg kerül (általában alumínium, egyes speciális kiadások esetén arany), majd egy védő lakkréteg, amire pedig a lemez nyomtatott felirata.

cdreteg

Kép forrása: Wikipédia

Az új technika első TV bemutatója 1981-ben volt a BBC Tomorrow's World című műsorában, ahol a Bee Gees 1981-es Living Eyes albumát játszották le a Goronta prototípus lejátszón (de pár másodpercre látható a Philips prototípusa is). Az ABC ausztrál TV csatorna 1982-es Towards 2000 című műsorában is bemutatták a CD-t szintén a Gorontán.

A CD logója lényegében már az 1979-es Philips bemutatón kész volt, ez csak a digital audio felirattal egészült ki a hivatalos bemutatóra. Azon lemezek, amelyeken ez a logo rajta van, minden szabványos CD lejátszóban lejátszhatók (kivéve természetesen a korai prototípus lemezeket).

cdlogo

A CD piacra kerül

1982. augusztus 31-én Tokióban bejelentették, hogy a Sony, CBS/Sony, Philips és a Polygram közösen kifejlesztették a CD rendszert amelynek ősszel kezdődik a belföldi forgalmazása. Augusztus 31-én estétől másnap reggelig számos lelkendező híradás tudósított a CD-ről.

1982. október 1-én pedig a Tokyo Hi-Fi Show-val egyidőben végre elindul a CD forgalmazása Japánban. Piacra kerül a világ első CD-lejátszója, a Sony CDP-101. Ez már vízszintesen forgatta a lemezt, nem függőlegesen, mint a Goronta, bár más cégek függőleges forgatással is árusítottak lejátszót. A lejátszó neve a 0101-en alapult, ami a digitális médiumra utal. A bináris 0101 szám decimálissá konvertálva 5-öt ad. A CDP-101-et 168000 jenért árulták, ami ma 2000 dollárnak felel meg. Ez kissé meredek ár volt egy átlagos korabeli felhasználónak, de más rendszerekhez viszonyítva a Sony valójában olcsó volt. A rövid fejlesztési időt figyelembe véve csoda volt, hogy egyáltalán piacra dobták a rendszert. (Az ugyanekkor megjelent Hitachi DAD-1000 és a Japan Columbia lejátszó 189000 jenbe került. A Sharp első lejátszójának ára 165000 jen, az Onkyo és Yamaha lejátszóké pedig 250000 jen volt.)

A lejátszókkal egyidejűleg a CBS/Sony kiadta a világ első 50 CD albumát is (ezek egy részét EPIC/Sony néven). A kiadó nem csak a hifi rajongókat, hanem az emberek minél nagyobb skáláját próbálta elérni, ezért az első lemezek között klasszikus, pop- és rockzene volt. Ezek a lemezek egyszerre kerültek piacra, manapság általánosan elterjedten ezek közül a 35DP 1 számút (Billy Joel - 52nd Street) tartják "a világ első" CD-jének. Év végére a második és harmadik kiadási hullámmal a CD albumok száma elérte a százat.

Október 1-én még Japan Columbia (10 album) és a Nippon Columbia (Denon) lemezek lettek megvásárolhatók. A CD-k ára nagyjából 20%-kal volt magasabb, mint az LP és 3500 jen volt az analóg, 3800 jen pedig a digitális felvétel (ez ma nagyjából 42 és 46 dollárnak felel meg). Sok esetben a legkorábbi kiadásoknál még nem volt füzet sem a tokban, hanem az LP tasakjának hátán látható lapot hajtották négyrét és tették a tokba. A bevezetéskor az árak Japánban mindenhol azonosak voltak, ekkor még nem voltak akciók. A klasszikus zenei albumok nagy része már digitális felvétel volt, a poplemezek viszont nagyrészt korábbi analóg felvételek újrakiadásai.

A Philips kiadó lemezeit Európából importálták és december 16-tól voltak megvásárolhatók, a Polydor DG és a London lemezek pedig október 20-tól (ezek természetesen mind a Polygram gyártmányai voltak). A klasszikus lemezek ára 4200 jen volt, a könnyűzene 3800 jen.

Bár ez a hivatalos bemutató előttre esik, egyes japán források szerint Nyugat-Németországban már 1982. október 15-én megkezdődtek a CD forgalmazások. Az mindenesetre tény, hogy a HiFi Stereophonie magazin már novemberben teszteli a Philips CD 100 lejátszót, ami Japánban Marantz CD-63 néven került forgalomba és 189000 jenbe került.

1982. november 1-én megjelentek a Toshiba EMI első CD-i is Japánban. Az első kiadott album a korabeli népszerű popzenei előadó, Yuming "Pearl Pierce" albuma lett (CA35-1001). Az árak itt is megfeleltek a CBS/Sony árainak. Érdekesség, hogy az első Toshiba EMI lemezeket saját gyár híján még a CBS/Sony üzemében gyártották, aztán 1983 áprilisától már elindult a Gotemba-ban lévő Toshiba EMI gyárban is a termelés.

1983. márciusában aztán hivatalosan is megtörtént a CD európai premierje. Az első lejátszók ára 1800-2200 márka volt, a poplemezeké 33 márka, a klasszikus zenéé pedig 42 márka. Egyes források szerint a Polygram 70 albummal jött ki a bejelentésre, ezek közül a komolyzene aránya ismeretlen. Az első sorozatgyártásba került Deutsche Grammophon felvétel a már említett Berlini Filharmonikusok Karajan-vezényelte Strauss Alpesi szimfóniája volt.

A Billboard magazin 1983. január 8.-i száma arról tudósított, hogy a Polygram (London, Deutsche Grammphon és Philips) az észak-amerikai piacra csak 1983 végén fog nyitni, előbb az európai és japán piacra koncentrálnak. A hivatalos források szerint a CD USA-beli indulása 1983 augusztusában volt (egyes források alapján 100, mások szerint 250 Polygram albummal). A The New York Times 1983. április 24.-i számában viszont már lehet olvasni a CD amerikai megjelenéséről és ott a Polygram lemezeit júniusra ígérték. A cikk szerint a CBS/Sony 16 albuma viszont már március óta elérhető (a cikkben konkrétan említett CBS/Sony lemezek: 38DC-1, 38DC-7, 38DC-8, 38DC-9, 38DC-10, 38DC-12, 38DC-16, 38DC-21). A cikk írója ugyanakkor arról tudósít, hogy a lemezekből hiány van, az elméletileg elérhető kiadványok is csak rendelésre, várólista alapján érkeznek. Még neki is hiába voltak a Sony-nál kapcsolatai, ő is csak 10 lemezt kapott és azokat is csak kölcsönbe. A Billboard magazin szerint a Telarc nyár közepén fog piacra lépni 15-30 albummal. Az RCA Európában 21 komolyzenei albumot fog kiadni kora tavasszal, ebből 10 saját felvétel, 11 pedig az Oratox kiadóé.

Elterjedés

A CD bevezetésével a vele konkuráló de még nem elkészült rendszerek bevezetése értelmetlenné vált, a cégek pedig elfogadták a Sony és Philips szabványát. A kezdeti viszonylag lassabb indulás után aztán egyre jobban beindult a termelés és egyes vélemények szerint végül a CD elterjedése és felfutása gyorsabb volt mint bármely másik otthoni szórakoztató elektronikai médiumnak a történelemben.

Japánban az érdeklődés már a kezdetektől fogva nagyon intenzív volt. A Hifi Stereophonie 1983. márciusi száma arról tudósít, hogy Japánban az eltelt néhány hónap alatt 30 ezer lejátszó és 300 ezer lemez fogyott és az eladott lemezek 60%-a komolyzenei kiadvány volt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a 80-as évek első felében a Polygram által termelt lemezek nagy része is Japánba került.

Hollandiában már óvatosabb volt a fogadtatás. Az emberek általában pozitívan fogadták a CD-t, de nem voltak róla meggyőződve, hogy sikeres lesz. A kereskedők nem fogadták kitörő örömmel, hogy innentől dupla befektetést igényelt a raktárkészlet: egyszer CD-re, egyszer pedig LP-re kellett költeni. Sokan tartottak CD-ből és lejátszóból is kezdetben bemutató példányt az üzletben, mert úgy gondolták, az újdonság miatt többen betérnek az üzletbe már csak a kíváncsiság miatt is. A kritizálók közül érdemes egy amszterdami kereskedőt idézni. Ő félt, hogy a kisebb méret miatt a CD-ket jobban ellopják (jól el is zárta őket az üzletben), sőt úgy gondolta, hogy a kisebb méret miatt a vásárló számára nem lesz akkora értéke mint az LP-nek.

A lemeztársaságok a kivárás taktikáját választották. A bemutatókat sokan ígéretesnek tartották, de nem akartak elsők lenni. Többen féltek attól, hogy esetleg egy másik formátum bevezetésével formátumháború jöhet, sokan pedig úgy gondolták, hogy a CD inkább a kazettát fogja leváltani, nem pedig az LP-t.

A kezdeti óvatosság nem tartott sokáig és nagyon gyorsan megváltozott a piaci helyzet. A kereslet annyira gyorsan nőtt, hogy a Polygram-nak nagy erőfeszítéseket kellett tennie a robbanó kereslet kielégítése érdekében. A hannoveri gyár 1982-ben 400000 lemezt gyártott, ami a következő évben 6 millióra, 1984-ben 13 millióra, 1985-ben pedig 25 millióra nőtt. 1986-ban pedig ez is megduplázódott. Ekkor a világon gyártott lemezek nagyjából egyharmadát a Polygram gyártotta, ők voltak 1985 derekán a legnagyobb gyártó, a második helyen a CBS/Sony állt.

A lejátszó eladások a legoptimistább előrejelzéseket is felülmúlták. 1985-ben nagyjából 5 millió lejátszót adtak el, a következő évben pedig már a dupláját. Egyre több gyártó lépett be a piacra és ez a lejátszók túltermeléséhez vezetett, de a CD-re magára ez nem volt igaz. A lemezgyártók még 1986-ban is képtelenek voltak lépést tartani a növekvő kereslettel annak ellenére, hogy világszerte már 60 millió lemez készült. Újabb és újabb gyártók szálltak be a termelésbe és 1987 végére érte utol a kínálat a keresletet. Az LP-vel eközben ennek pont az ellenkezője történt. Japánban 1984 végén a CD-k mennyisége nagyjából az LP-termelés egytizede volt, de 1986-ban ez már 45 millió darabra emelkedett, túlszárnyalva az LP-t. 1988-ra már 100 millió CD-t gyártottak évente, ami megegyezett az LP termeléssel annak fénykorában. 1992-re a CD termelés elérte az évi 300 milliót. 1989-ben a CD eladások a teljes hanghordozók 80%-át tették ki, az LP pedig 12%-ra csökkent. Az egyik első cég a Deutsche Grammophon volt aki 1989 szeptemberében bejelentette, hogy megszünteti az LP gyártást és az új kiadványokat csak CD-n jelentetik meg.

Gyártás

A 80-as években még nagyon kevés olyan adathordozó volt amin a CD-hez szükséges, akkoriban óriásinak számító adatmennyiséget tárolni lehetett. Ekkoriban a legtöbb CD egy U-Matic videókazettán PCM mesterszalagként kezdte az életét. Gyakorlatilag a Sony PCM-1600 és annak leszármazottai, az 1981 februárban megjelent PCM-1610 és a PCM-1630 voltak az ipari szabványok a CD gyártásban. A 90-es évekig a CD mastering gyárak és a stúdiók között ezeknek megfelelő videókazettákon folyt az adatcsere. Természetesen analóg mesterszalagok esetén előbb meg kellett keresni a legjobb minőségű mesterszalagot majd arról digitális változatot készíteni (esetleg zajcsökkentést használva).

A digitális hangrögzítési technológiák különböző és egymással nem kompatibilis változatban fejlődtek a 70-es években. Mint fentebb is írtam, 32 és 50 kHz közötti különböző mintavételezési frekvenciák voltak, a tárolási formátumok pedig eltértek egymástól (bár általában valamilyen videószalagos megoldáson alapultak). 1980 környékén a kereskedelmi digitális felvételek általában az alábbi PCM rendszerek egyikével készültek:

Gyártó Típus Megjelenés Mintavétel Kvantálás Sávok Adattárolás
Nippon Columbia (Denon) DN-023R 1972 47,25 kHz 13 bit 8 Hitachi 4 fejes videó
DN-034R 1977 47,25 kHz 14 bit 8 Hitachi 4 fejes videó
DN-035R 1979 47,25 kHz 16 bit 8 U-Matic 4 fejes videó
Soundstream prototípus 1976 37,5 kHz 16 bit 2 módosított Honeywell 5600e
prototípus 1977 42,5 kHz 16 bit 2 módosított Honeywell 5600e
1978 50 kHz 16 bit 4 módosított Honeywell 5600e
Sony PCM-1600 1978 44,056 kHz; 44,1 kHz 16 bit 2 U-Matic
PCM-1610 1981 44,056 kHz; 44,1 kHz 16 bit 2 U-Matic
3M Digital Audio Mastering System 1978 50 kHz 16 bit 32
Mitsubishi X-80 1 1981 50,4 kHz 16 bit 2 fixfejes szalag
EMI SE7000
DECCA 1978 48 kHz 16 bit3 módosított IVC2 Model 826P videómagnó

1: a típusból 200 példány készült

2: International Video Corporation

3: bár több forrás 18 bitesnek írja az első DECCA digitális felvételek formátumát, egészen biztos, hogy a 70-es évek végén még 16 biten rögzített a DECCA is, mert a korabeli digitális eszközök nem tudták kezelni a 18 bit által igényelt sávszélességet, még ha a DECCA szalagos rögzítője egyébként tudta is volna. Hogy mikor váltottak át 18 bitre, azt sajnos nem tudtam kideríteni.

1980 júniusában Soundstream rendszeren készült a Philips első digitális felvétele: a "Pops In Space". A 9500 921 számú lemezen kiadott felvételen a Boston Pops zenekart John Williams vezényelte. A felvételt a Decca korábbi hangmérnöke, Michael Mailes vezette csapat készítette és Stanley Goodall állította be a mikrofonokat és a keverőt. A digitális rögzítőt a Soundstream csapata kezelte. Az RCA első klasszikus zenei digitális felvétele is Soundstream rendszeren készült 1979 áprilisában. Ezen az Ormándy Jenő vezényelte Philadelphia Zenekar Bartók Concerto-ját rögzítette. Az RCA később is előszeretettel használta a Soundstream rendszert, legalábbis míg a cég be nem zárta a kaput.

A Deutsche Grammophon első digitális felvételét 1979 decemberében készítette a 3M rendszerével: Csajkovszkij Hegedűversenyét Gidon Kremer és a Lorin Maazel által vezényelt Berlini Filharmonikusok adta elő. Ez volt a műből egyben az első digitális felvétel is. (Érdekesség: Gidon Kremerrel soha többé nem készült felvétel ebből a műből.)

A Columbia Masterworks első kereskedelmi kiadásra szánt digitális felvétele is a 3M akkor legújabb 32 sávos rendszerét használta. Ez 1979. május 5-én készült: Sztravinszkij Petruskáját a Zubin Mehta vezényelte New York-i Filharmonikus Zenekar adta elő (a felvételen 29 mikrofont használtak). A Columbia Masterworks egyébként ennek ellenére legtöbb korai digitális felvételét Sony rendszeren csinálta.

Az EMI SE7000 nevű rendszeréről nem sokat tudni, de annyi bizonyos, hogy a cég első digitális felvétele 1979. július 2-3 között készült ezen a felvevőn az Abbey Road Stúdióban. A Londoni Szimfonikus Zenekar André Previn vezényletével Debussy két művét vette fel: Images és az Előjáték az Egy faun délutánjához. A felvétel később az EMI "Great Recordings of the Century" sorozatban is megjelent.

A könnyűzene nagy részét egyébként még sokáig analóg módon rögzítették, mert nem volt gazdaságos a sokcsatornás digitális felvevők használata.

Látható, hogy sok különféle forrásból kellett előállítani a CD-re való masteringhez az egységesen 44,1 kHz/16 bites formátumot. A korabeli technológiával nem volt olyan egyszerű az újramintavételezés, ezért feltételezhető, hogy a fenti különféle digitális forrásokból sokszor úgy készült a CD master, hogy az eredeti digitális mesterszalagot lejátszották az eredeti eszközön, a jel átment egy D/A átalakításon, majd az analóg kimenetet egy szabványos CD formátumot produkálni képes eszközön (például Sony PCM-1610) újra digitalizálták és az ment a masteringre. (A 3M rendszerének például nem is volt digitális kimenete, csak analóg.) Steve Marcus 1971-es "Something" albumáról már volt szó az első digitális hangfelvételeket bemutató cikkben, mert ez volt a legelső, kereskedelmi forgalomba került digitális felvétel (akkor még természetesen analóg LP-n). Ebből az albumból 2013-ban készült CD kiadás és egy japán forrás szerint ezt is úgy készítették, hogy a felvételről fennmaradt analóg szalagot digitalizálták be, mert ekkor már nem volt meg a digitális szalagok lejátszásához szükséges korabeli eszköz. (Sok korai digitális felvételt még úgy készítettek, hogy biztonsági okokból azzal párhuzamosan készült analóg szalagos felvétel is.)

A Mitsubishi rendszere viszont (illetve annak továbbfejlesztett változatai) egyes források szerint már a kezdetektől képes volt CD formátumot előállítani a saját nagyobb felbontású forrásából. Az 1982. márciusi AES konferencián pedig a Studer kutatói bemutatták egy professzionális mintavételezési konverter technikai és matematikai hátterét. Ebből lett később az egyik első konverter, a Studer SFC-16, amit hivatalosan 1983-ban mutattak be. Ez képes volt 48-ról 44,1 kHz-re is konvertálni, de egyes korai Telarc lemezek füzetében is szerepel az a leírás, hogy a Soundstream formátumát is az SFC-16-tal konvertálták CD formátumra és a digitálisan rögzített információ már semmilyen analóg átalakításon nem ment át.

Az elsők

Most, hogy részletesen megismertük a kompaktlemez születését, az alábbiakban bemutatom a világ legelső komolyzenei CD kiadványait. A CD-vonatra természetesen legelőször a Sonyhoz és Philipshez kapcsolódó kiadók ültek fel, vagyis a már említett CBS/Sony és a Polygram-csoport tagjai (Deutsche Grammophon, Archive, Philips). Őket követték szorosan a Denon, az EMI, a DECCA, az RCA, de olyan kis kiadók is, mint a Chandos. Sőt, a Polygram és a Denon segítségével már 1983 végén megjelentek a Hungaroton első CD-i is a nyugati és japán üzletekben. Az alábbi listában a lemezek műsorát és előadóját abban az írásformában adom meg, ahogyan az a borítókon szerepelt (a sortöréseket / jellel jelzem).

CBS/Sony

A világ legelső CD kiadványai. 15 komolyzene lemez jelent meg 1982. október 1-én Japánban, a kínálatot ezután folyamatosan bővítették. A lemezek digitális felvételeket tartalmaztak, 38DC jellel kezdődött a számozásuk, 3800 jenbe kerültek. Bár hivatalosan erről nincs elérhető információ, de szinte biztos, hogy ezek a lemezek Európában nem kerültek forgalomba. A kísérőfüzet is kizárólag japán szöveget tartalmazott, bár a borító angol nyelvű lett.

Lemez azonosító Kiadás Japánban Kiadás Európában Felvétel Felvételtechnika Cím Előadó
38DC 1 1982. október 1. 1980 digital recording Beethoven Symphony No.5 in C minor/Schubert Symphony No8 in B minor "Unfinished" Lorin Maazel/Vienna Philharmonic Orchestra
38DC 2 1982. október 1. digital recording Beethoven: Symphony No.3 EROICA Zubin Mehta/New York Philharmonic
38DC 3 1982. október 1. 1980 digital recording (Sony PCM-1600; mastering: CBS DisComputer) Mozart Symphony No.35 "Haffner"/Symphony No.36 "Linz" Rafael Kubelik/Symphonie Orchester des Bayerischen Rundfunks
38DC 4 1982. október 1. digital recording (Sony PCM-1600; mastering: CBS DisComputer) Mozart Symphony No.38 In D Major, K.504 "Prague"/Symphony No.39 In E Flat Major, K. 545 Rafael Kubelik/Symphonie Orchester des Bayerischen Rundfunks
38DC 5 1982. október 1. digital recording Kubelik * Mozart/Symphony No. 40 In G Minor, K. 550 / Symphony No. 41 In C Major, K. 551. "Jupiter" Symphonie-Orchester des Bayerischen Rundfunks
38DC 6 1982. október 1. 1979 digital recording Bruckner/Symphony No.4 In E-Flat Major/"ROMANTIC" Rafael Kubelik/Symphonie-Orchester des Bayerischen Rundfunks
38DC 7 1982. október 1. digital recording Tchaikovsky/Symphony No. 5 In E Minor, Op. 64 Lorin Maazel, conductor/The Cleveland Orchestra
38DC 8 1982. október 1. digital recording LEONARD BERNSTEIN/NEW YORK PHILHARMONIC SHOSTAKOVICH/Symphony No. 5 in D minor, Op.47
38DC 9 1982. október 1. digital recording (Sony PCM-1600; Sony DAE 1100) Tchaikovsky: 1812 overture/Marche Slave/Beethoven: Wellington's Victory Lorin Maazel/Vienna Philharmonic/Chorus of the Vienna State Opera
38DC 10 1982. október 1. 1980 digital recording Richard Strauss/Also Sprach Zarathustra Zubin Mehta/New York Philharmonic
38DC 11 1982. október 1. 1979 digital recording Stravinsky PETROUCHKA (1947 VERSION) Zubin Mehta/New York Philharmonic
38DC 12 1982. október 1. 1981 digital recording (3M; mastering: CBS DisComputer) Holst: The Planets Lorin Maazel/L'Orchestre National De France
38DC 13 1982. október 1. 1981 digital recording (Sony PCM-1610; Sony BVU-200B; Sony DAE-1100) Dvorák/Cello Concerto In B Minor, op. 104 Tsuyoshi Tsutsumi, Cello/Zdenék Kosler, Conductor/Czech Philharmonic Orchestra
38DC 14 1982. október 1. 1979 digital recording (Sony PCM 3224) Grieg Piano Concerto In A Minor op. 16 Chopin Andante Spianato and Grand Polonaise Brillante Hiroko Nakamura, Piano Tokyo Philharmonic Yoichiro Omachi, Conductor
38DC 15 1982. október 1. 1981 digital recording Chopin/Prelude, Waltzes, Nocturnes, Polonaises Piano/Hiroko Nakamura

38dc6

38dc6_1

A CBS/Sony 38DC 6 kiadvány. Minden 38DC lemez ilyen egyen-fekete festést kapott. A később kiadott lemezeken (a 38DC 16-tól) a DIGITAL RECORDING felirat alatt a JASRAC felirat, vagyis a japán jogvédő szervezet rövidítése is megjelent.

matrix1A lemezek többféle sorozatban készültek, erre a mátrix számokból lehet következtetni (a lemez közepén olvasható, a lemez anyagába vésett azonosító). Itt jobb oldalon látható a két leginkább megkülönböztethető sorozat. A bal oldali vélhetően a korai típus, durván vésett azonosítókkal. Felül a lemez száma (itt 38DC-16-2), a másik oldalon pedig "1A4", ami talán a nyomómatricára utalhat. Minden japán gyártmányú lemez már a kezdetektől fogva átlátszó műanyag belső gyűrűvel készült, amin belül a "MANUFACTURED BY CBS/SONY RECORDS INC" felirat olvasható. A későbbi gyártású sorozat már kidolgozottabb, pontmátrix-jellegű karaktereket kapott. Ebből is többféle létezik, a képen vélhetően a legkésőbbi sorozatból egy példány. Korábbi példányokon a "+++++" nem látható, és az azonosító formátuma is kissé eltér.

simaEzen a ponton kell külön kitérni a korai CD-k tokjára, az ugyanis kissé eltért a maitól. Azt már említettem, hogy ezek a tokok még vastagabb és strapabíróbb anyagból készültek, mint a későbbiek. A korai tokok legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy a szélük nem recés, hanem sima oldalú (smooth sided) volt. (A képen felül egy modern, alul egy régi típusú tok.) Ez minden európai, japán lemezre igaz volt. Valószínűleg az első 1-2 évben gyártottak ilyen tokokat, de szinte meghatározhatatlan ma már, pontosan mikor jelent meg a mai, recés szélű tok. Valószínűleg Japánban még sokkal később is gyártották ezeket, míg Európában hamar felváltotta őket a recés tok. A korai tokok felső oldala még csak két reteszt tartalmazott a füzethez. A japán tokok jellegzetessége volt, hogy a nyitó-csukó retesz a legkorábbi kiadványoknál egyetlen hosszú csíkból állt, de vélhetően hamar rájöttek, hogy így eléggé nehéz kivenni a füzetet belőle, így nagyon hamar felváltotta ezeket a két csíkból álló változat. Az európai lemezeknél már kezdetektől fogva az időnként ma is látható, pici dudort alkalmazó megoldás volt használatban, azonban megfigyelhetjük, hogy a mai lemezektől eltérően a fröccsöntő forma fúvókájának nyoma még nem látható a két dudor között. Természetesen ma sem teljesen egyformák a tokok, de a negyedik minta egy tipikusnak mondható mai tok (a fröccsöntő nyoma csak nagyon halványan látható a fotón).

tokok

logoMa már léteznek teljesen átlátszó tokok is, a kezdeti tokok esetén minden típusnál még fekete volt a lemezt tartalmazó tálca. A tálca sarkában látható felirat is eltért: az európai lemezeknél a compact disc bele volt kissé süllyesztve a tálcába és a tok két ellentétes oldalán is látható volt, míg a japán lemezeknél csak a jobb felső sarokban volt és nem volt süllyesztett. Ez a felirat elég sokáig rajta volt a tokokon, csak a különböző egyéb CD-formátumok megjelenése után szűnt meg. A japán CD-knél pedig van még egy érdekesség: már kezdetektől fogva megjelent a tok bal oldalára helyezett papír matrica, ami körbefogta a tokot. Ez a japán lemezeknél máig meglévő elem, bár a régi lemezeknél már legtöbbször hiányzik. Alább a CBS/Sony 38DC 16-os kiadványa látható ezzel a levehető bal oldali papír borítóval (Prokofjev 5. szimfónia; Izraeli Filharmonikusok/Leonard Bernstein). A képen egy nagyon korai kiadású példány látható, még a tok is a legrégebbi típusú, hosszú középső csíkkal.

38dc16

Mind a japán, mind az európai gyártású korai kiadású lemezeknél volt még egy jellegzetesség a tokon, mégpedig egy domború "Patent pending" felirat a hátoldal jobb alsó sarkában. Ez szintén csak a nagyon korai tokoknál meglévő tulajdonság, ami azt jelzi, hogy a CD-vel kapcsolatos szabványok már elbírálás alatt állnak, de még nem jegyezték be a hatóságok. Már 1983-ban eltűnt a tokokról. Az alábbi képen egy korai európai Deutsche Grammophon tok hátoldalán látható (a kiadványról még lesz később szó):

patentpending

Denon (Nippon Columbia)

A Denon szintén saját gyárral rendelkezett, ezért október 1-én szintén piacra léphettek saját lemezekkel. Ők 5 klasszikus kiadványt adtak ki C37 számozással. Nem sokkal ezután megváltoztatták a számozást 38C37-re és kiadtak még 6 lemezt szintén 1982-ben. Érdekes, hogy a Denon ekkor már igen nagyszámú digitális felvétellel rendelkezett, hiszen a technika úttörői voltak, mégis ilyen kevés lemezt adtak ki 1982-ben. (A C37 sorozatú lemezek a második sorozatban is megjelentek, de ekkor már ezek is 38C37 előtaggal.)

Lemez azonosító Kiadás Japánban Kiadás Európában Felvétel Felvételtechnika Cím Előadó
C37-7001 1982. október 1. 1981 digital recording Beethoven: Symphony No. 5 Berlin Staatskapelle/Otmar Suitner
C37-70021 1982. október 1. 1981 digital recording (Denon DN-035) DVORÁK/FROM THE NEW WORLD/SYMPHONY No.9 IN E MINOR, Op.95 VÁCLAV NEUMANN conducting/CZECH PHILHARMONIC ORCHESTRA
C37-7003 1982. október 1. 1982 digital recording MOZART/TWO STRING QUARTETS/IN B-FLAT MAJOR, KV 458 "HAUNTING"/IN D MINOR, KV 421 SMETANA QUARTET
C37-7004 1982. október 1. 1979 digital recording DIE GROSSE SILBERMANNORGEL/DES DOMES ZU FREIBERG J.S.Bach/Hans Otto
C37-7005 1982. október 1. digital recording KANTOROW/ZIGEUNERWEISEN/Chausson-Saraste-Saint-Saens-Ravel-Beethoven JEAN-JACQUES KANTOROW/MICHI INOUE conducting NEW JAPAN PHILHARMONIC
38C37-7011 1982. november 1980 digital recording BEETHOVEN:SYMPHONY No.3/EROICA OTMAR SUITNER/STAATSKAPELLE BERLIN
38C37-7012 1982. november digital recording ROMANTIC OVERTURES KEN-ICHIRO KOBAYASHI/THE TOKYO METROPOLITAN SYMPHONY ORCHESTRA
38C37-7013 1982. november 1979 digital recording VIVALDI/THE FOUR SEASONS Gunars Larsens*Rudolf Baumgartner/Festival Strings Lucerne
38C37-7014 1982. november 1976 digital recording MOZART/STRING QUINTET/No.3 IN C MAJOR, KV515*No.4 IN G MINOR, KV516 SMETANA QUARTET*JOSEF SUK
38C37-7015 1982. november digital recording THE ORGAN CONCERT/AT OUR SAVIOUR'S CHURCH CHARLEY OLSEN, Organ
38C37-7021 1982. december 1982 digital recording BEETHOVEN/SYMPHONY No.9/CHORAL SUITNER/STAATSKAPELLE BERLIN/VOCAL SOLOISTS & CHORUS

1: Supraphon-koprodukcióban

c377004

A Denon C37-7004 eredeti első típusú tokban és papír matricával.

c3770041

A legtöbb japán első kiadású lemeznél a füzet utolsó oldala egy rövid leírást is tartalmazott a CD és a digitális hangrögzítés technikájáról, hiszen az még rendkívüli újdonságnak számított. Igaz, hogy bonyolultsága miatt elég nehezen lehetett ezt egy mindenki számára érthető és rövid szövegben megfogalmazni. Ezt a Denon vitte a tökélyre, ők még egy kis Móricka-ábrát is rajzoltak a lemez felépítéséről a füzetbe.

denon_leiras

c3770042A Denon CD-k is fekete-fehér festést kaptak. Már ezeknél a legelső kiadásoknál is megjelent az IN:DEX szolgáltatás. Ez benne van a CD szabványban és egy sávon (track) belül külön tagolási lehetőséget jelent, itt például az 1-es index a prelúdium, a 2-es a fúga, de például szimfóniák esetén a tételek szerkezeti tagolását is mutatta (szonáta esetén például hogy mikor kezdődik a főtéma, melléktéma, kidolgozás, visszatérés és a kóda). Erre külön nem lehetett pozicionálni, mint a sávra, de a lejátszó kijelzőjén megjelent, hogy melyik indexnél járunk. A Denon előszeretettel használta ezt a lehetőséget, de a többi kiadó nem (hiszen ez az editálásnál külön munkát jelentett volna...). Ma már a begrabbelt lemezek és a streaming világban (és egyes modern CD-lejátszóknál) ez a tulajdonság eltűnt. Így fejlődik vissza a technika.

A legkorábbi Denon lemezeknél a mátrix számot még - akárcsak az LP-knél - kézzel karcolták a nyomóformába! A fenti C37-7004 lemez látható a jobb oldalon.

Toshiba EMI

Az EMI Japánban 1973 óta vegyesvállalatban működött a Toshiba zenekiadóval, ezért a CD-k is Toshiba EMI kiadványként jelentek meg. (A kapcsolat 2007-ben szűnt meg a cégek között.) A lemezek egységes számozással, de több fantázianevű sorozatban jelentek meg. Ez "East World" volt a könnyedebb zenéknél, az Európában is használt "EMI Angel" pedig a klasszikus zenénél.

A Toshiba EMI 1982. november 1-én adta ki első 6 komolyzenei CD-jét CC38 szám alatt. A legelső lemezeket ma már "black triangle" néven szokás gyűjtői körökben emlegetni, mert a lemezek mintája jellegzetes fekete háromszög volt. Később ezek nagyon sok újrakiadást megéltek, amelyek ugyanilyen mintával, csak piros, majd kék színnel jelentek meg, akárcsak a CC38 jelű sorozat későbbi lemezei.

Lemez azonosító Kiadás Japánban Kiadás Európában Felvétel Felvételtechnika Cím Előadó
CC38-30031 1982. november 1. 1981 digital recording El noi de la mare Kiyoshi Shomura
CC38-30041 1982. november 1. digital recording I Dream of Jeannie Roger Wagner Chorale In Digital
CC38-3005 1982. november 1. 1980 digital recording Sibelius Symphony No. 2 Karajan/Berlin Philharmonic Orchestra
CC38-3006 1982. november 1. 1980 digital recording Wagner/Music from/THE RING OF THE NIBELUNG/** KLAUS TENNSTEDT/Berlin Philharmonic/Orchestra
CC38-3007 1982. november 1. 1980 digital recording BEETHOVEN: VIOLIN CONCERTO ITZHAK PERLMAN/CARLO MARIA GIULINI/PHILHARMONIA ORCHESTRA
CC38-3008 1982. november 1. 1980 digital recording Schubert Quintet in A major "The Trout" Sviatoslav Richter/Members of the BORODIN QUARTET with Georg Hörtnagel, double-bass

1: East World

cc38_1

EMI Angel CC38-3021 kiadvány 1983-ból.

cc38_2

A nevezetes "black triangle" lemez.

Philips

Európában hivatalosan 1983 márciusában volt a CD premierje, de mivel a gyártás már 1982 végén elindult, a szerencsésebbek (és a hifi újságírók) már korábban is hozzájuthattak lemezekhez. A Polygram egyik legfontosabb márkája a Philips volt, a legtöbb első komolyzenei lemezt ők adták ki. Sajnos a Philips esetén elég nehéz meghatározni, hogy mely kiadványok pontosan mikor jelentek meg (ezért a táblázatban sem szerepel). Hasznos forrás viszont egy 1983-as nemzetközi Polygram lemezkatalógus, amit a legelső Philips CD 100 lejátszókhoz kapott a boldog tulajdonos. Az ebben lévő lemezek már nagy valószínűséggel kaphatók voltak 1983-ban.

catalog

A katalógust közzétette: "Rundfunk"

Ez, valamint a katalógus számok alapján próbáltam meghatározni a legelső Philips CD-ket. A Polygram számozása ugyanis a klasszikus lemezeknél 400-zal, a popzenénél 800-zal kezdődött, a szám végén pedig a -2 jelezte, hogy CD-ről van szó (nem LP-ről). A középső három számjegy volt a termékszám, amelyben mindegyik kiadónak saját intervalluma volt. A Philips első lemezei például a 400 011-2 és a 400 025-2 intervallumban, a Deutsche Grammophon a 400 026-2 és 400 045-2, a DECCA pedig a 400 046-2 és 400 060-2 intervallumban jelent meg. Bár léteznek hiányzó számok is, kijelenthető, hogy a 400-as lemezeknél a második 3-ból csak 2 számjegy volt felhasználva, a következő, 410-es sorozattól lett mind a három lényeges.

Lemez azonosító Kiadás Japánban Kiadás Európában Felvétel Felvételtechnika Cím Előadó
400 011-2 1983. március 1981 digital recording Ketèlbey/In a Persian Market/In a Monastery Garden/In a Chinese Temple Garden Ambrosian Chorus/London Promenade Orchestra/Alexander Faris
400 012-2 1983. március digital recording Famous Waltzes/Berühmte Walzer/Valses célébres/Emil Waldteufel/Espana - Estudiantina - Les Patineurs Wiener Volksopernorchester/Franz Bauer-Theussl
400 013-2 1983. február 20. digital recording Famous Waltzes/Berühmte Walzer/Valses célébres/Aufforderung zum tanz - Donauwellen/Dynamiden Wiener Volksopernorchester/Franz Bauer-Theussl
400 014-2 1983. február 20. 1981 digital recording Volks&Kinderlieder Wiener Sängerknaben/Vienna Boys' Choir
400 015-2 1983. január 20. digital recording José/Carreras/o sole mio/Santa Lucia Luntana/Funiculí, Funiculá/Torna a Surriento/Core 'ngrato English Chamber Orchestra/Edoardo Müller
400 016-2 1983. február 20. 1980 digital recording Saint-Saëns/Carnaval des Animaux/Ma Mére l'Oye/Ravel ANDRÉ PREVIN/PITTSBURGH SYMPHONY ORCHESTRA
400 017-2 1980 digital recording Alessando Scarlatti/6 Sinfonie/di Concerto Grosso I Musici/William Bennett/Hans Elhorst/Lenore Smith/Bernard Soustrot
400 018-2 1982. december 16. digital recording Mozart/Alfred Brendel/Concertos/pour piano/ns 15&21 Academy/of St.Martin-/in-the-fields/Neville Marriner
400 019-2 1981 digital recording Jessye Norman/Sacred Songs/Geistliche Lieder/Chants sacrés/Ave Maria/Greensleeves/The Holy City/Sanctus/Amazing Grace Ambrosian Singers/Royal Philharmonic Orchestra/Alexander Gibson
400 020-2 1983. március 1981 digital recording Dvořák/Serenades Op.22 & 44 Academy/of St.Martin/in-the-fields/Neville Marriner
400 021-2 1983. január 20. 1979 Rimsky-Korsakov/Scheherazade Concertgebouw Orchestra, Amsterdam/Herman Krebbers, solo violin/Kirill Kondrashin
400 023-2 DEBUSSY/ Trois Nocturnes/ Jeux Concertgebouw/Orchestra, Amsterdam/BERNARD/ HAITINK
400 024-2 1974, 1978 Joaquin Rodrigo/Concierto Madrigal/Concierto Andaluz Los Romeros/Academy of/St.Martin-in-the-Fields/Neville Marriner
400 025-2 1983. március 1979 Chopin/Waltzes/Walzer/Valses Claudio Arrau
400 071-2 1981 digital recording (Soundstream) Pops Around/the World/Digital Overtures John Williams*Boston Pops
400 072-2 1981 digital recording Richard Strauss/"ALSO SPRACH ZARATHUSTRA" Joseph Silverstein/Solovioline/Boston Symphony Orchestra/Seiji Ozawa
400 074-2 1978 STRAVINSKY L'OISEAU/DE FEU CONCERTGEBOUW/ORCHESTRA, AMSTERDAM/COLIN DAVIS
400 076-2 1980 digitally mastered BACH/The Brandenburg/Concertos/NOS. 1,2&3 HENRYK SZERYNG/HEINZ HOLLIGER/CARL PINI*MICHALA PETRI/ANDRÉ BERNARD/ACADEMY OF ST.MARTIN-/IN-THE-FIELDS/NEVILLE MARRINER
400 077-2 1980 digitally mastered BACH/The Brandenburg/Concertos/NOS. 4,5&6 HENRYK SZERYNG/JEAN-PIERRE RAMPAL/MICHALA PETRI/ELISABETH SELIN/GEORGE MALCOLM/ACADEMY OF ST.MARTIN-/IN-THE-FIELDS/NEVILLE MARRINER
400 078-2 1977 digitally mastered SCHUBERT/FORELLENQUINTETT OP.114/"THE TROUT" "LA TRUITE" ALFRED BRENDEL/CLEVELAND QUARTET
400 089-2 1979 digital recording WAGNER OVERTURES/TANNHAUSER/Der Fliegende/Holländer/Die Feen CONCERTGEBOUW ORCHESTRA, AMSTERDAM/Edo de Waart
400 090-2 digital recording TCHAIKOVSKY/Symphony No.4 Op.36 Pittsburgh Symphony Orchestra/ANDRÉ PREVIN
410 001-2 1982. december 26. 1982 digital recording Vivaldi/Le Quattro/Stagioni/The Four Seasons/Die Vier Jahreszeiten I Musici/Pina Carmirelli - violin*Violine

A legelső Philips kiadványok megkülönböztető jellegzetessége a füzet bal felső sarkában lévő "digital recording" volt, amely csak néhány eredetileg analóg felvételnél hiányzott. Alább a korai kiadású 400 072-2 album látható.

4000722

4000722_1

Az első Philips lemezek azonnal felismerhetőek jellegzetes kék festésükről, gyűjtői körökben ezeket "blue face Philips"-eknek hívják, angol nyelvű aukciós oldalakon sok találatot kaphatunk, ha így keresünk a lemezekre. Gyűjtői szempontból ezek a blue face Philips-ek a legértékesebbek, ezek voltak a legelső Philips CD lemezek.

A korai lemezek egyik jellegzetessége (minden európai és minden japán lemezen, szinte kiadótól függetlenül) a viszonylag szerény műsoridő és az, hogy a hosszabb zeneműveket is egy track-ként írták a lemezekre. Ez látható a fenti esetben is, a teljes szimfonikus költemény egyetlen, 33 perces track a lemezen, ami ezen kívül semmi mást nem tartalmaz. Klasszikus, többtételes szimfóniáknál általában már akkor is külön track volt minden tétel, de például ismerek olyan CBS/Sony lemezt 1983-ból ami Haydn fuvolatriókat tartalmaz (38DC 42), ott még tételenként sem választották szét a műveket, egy mű egy track. Egyetlen kivétel a Denon volt: mint fentebb is látható, ők már az IN:DEX funkciót is alkalmazták. A műsoridő kiadótól függetlenül minden korai CD-nél 30-60 perc között járt, egy korai lemezt sem ismerek, ami akár csak megközelítette volna az eredeti CD formátum 74 perces elméleti maximumát.

A fenti táblázatban csak a legelsőként kiadott lemezek szerepelnek, a blue face Philips-ek száma ettől jóval nagyobb. 1983 folyamán később kiadott lemezek esetén a kivitel némileg változott. A hátoldalon a vonalkód tiszta fehér alapúra változott, a műsor szövegét pedig jobban tagolták, vízszintes vonalakkal is elválasztva, mint az alábbi, 410 042-2 számú kiadványon is látható (ahol már a tételek is külön track-ként szerepelnek).

410042

410042_1

Mint láthattuk, eddig minden első sorozatú lemeznél gyakorlatilag maximum két színből állt a festés, a korabeli technológiával ezt lehetett kivitelezni. A legutolsó sorozatú Philips blue face lemezeknél viszont egy további apró változtatás is történt: az előadó adatait és a lemez azonosítóját ezeknél már fekete karakterekkel nyomtatták.

Mint láttuk, Japánban megpróbálták a vevőnek a füzetben elmagyarázni, mi is az a Compact Disc. Európában ezt nem vették ilyen komolyan, de itt is bekerült azért a füzetek utolsó oldalára egy kis leírás, ami inkább marketing és kezelési jótanács volt. A legkorábbi kiadványoknál még az alább bal oldali formában szerepelt a füzetekben, majd ezt már 1983 folyamán lecserélték a jobb oldali, profibb kivitelű formára, amit aztán minden audio CD-nél bele is tettek a füzetekbe egészen a 90-es évek elejéig.

leiras

A korai Philips lemezekből nagyon sok Japánban került forgalomba, a japán forgalmazó kb. 1983 őszétől ezekhez a Polygram által gyártott CD-khez egy 40CD-1 egyedi azonosítót is rendelt, ami a lemezekhez társított, fentebb már látottakhoz hasonló papír borítón szerepelt. Ezután, bár belföldi változatok is megjelentek, ahol már a csomagolás és a füzet is japán volt, de a lemez maga még Made in West Germany.

Később (már 1983 végétől kezdődően) sok korai lemezt újra kiadtak, vélhetően a készlet fogyásától függően. Ezeknél az újrakiadásoknál már teljesen megváltoztatták a lemezek arculatát is, eltűnt a "blue face", a füzet felső oldalára pedig egy piros csík került "Digital Classics" felirattal.

Deutsche Grammophon

A Deutsche Grammophon lemezek is a Philips kiadványokkal egyidőben kerültek forgalomba. Míg a többi kiadó esetén viszonylag változatos előadógárdával találkozhatunk az első lemezek között, itt nagyon sok lemezen Karajan és a Berlini Filharmonikusok nevét olvashatjuk. A DG esetén ugyanakkor már minden kiadvány tisztán digitális felvétel volt, amit kevés kivétellel 1980-1981 során készítettek.

Lemez azonosító Kiadás Japánban Kiadás Európában Felvétel Felvételtechnika Cím Előadó
400 026-2 1982. október 20. 1980 digital recording Johann Strauss/An der schönen, blauen Donau/The Blue Danube * Le beau Danube bleu Berliner Philharmoniker * Herbert von Karajan
400 027-2 1982. december 25. 1979 digital recording (3M) TSCHAIKOWSKY * VIOLINKONZERT/Violin Concerto * Concert pour violon/Sérénade mélancolique Gidon Kremer * Berliner Philharmoniker * Lorin Maazel
400 028-2 1982. október 20. 1981 digital recording GUSTAV HOLST/THE PLANETS Berliner Philharmoniker * Herbert von Karajan
400 029-2 1982. december 25. 1980 digital recording Peter Tschaikowsky/SYMPHONIE NO.6 "PATHÉTIQUE" Los Angeles Philharmonic Orchestra/CARLO MARIA GIULINI
400 030-2 1982. december 25. 1980 digital recording OPERN-GALA/Gala Opera Concert*Grands airs d'opéras Placido Domingo*Carlo Maria Giulini/Los Angeles Philharmonic Orchestra
400 031-2 1982. október 20. 1980 digital recording Mendelssohn*Bruch: Violinkonzerte/Violin Concertos/Concertos pour violon Anne-Sophie Mutter/Berliner Philharmoniker*Herbert von Karajan
400 032-2 1982. október 20. 1980 digital recording LALO*SYMPHONIE ESPAGNOLE/Berlioz*Réverie et Caprice ITZHAK PERLMAN/ORCHESTRE DE PARIS*DANIEL BARENBOIM
400 033-2 1982. október 20. digital recording MAHLER * SYMPHONIE NO.1 Chicago Symphony Orchestra/Claudio Abbado
400 034-2 1982. december 25. 1981 digital recording MOZART: EINE KLEINE NACHTMUSIK/Une petite musique de nuit/Grieg: Holberg-Suite*Prokofiev: Symphonie Classique Berliner Philharmoniker * Herbert von Karajan
400 035-2 1982. október 20. digital recording TSCHAIKOWSKY * OUVERTURE "1812"/Capriccio italien*Marche slave Chicago Symphony Orchestra*Daniel Barenboim
400 036-2 1982. október 20. digital recording BEETHOVEN*SONATEN/"Pathétique" * "Mondschein/Moonlight/Clair de lune" Emil Gilels
400 038-2 1982. december 25. 1980 digital recording Tschaikowsky*Dvorák: Streicherserenaden/String Serenades*Sérénades pour cordes Berliner Philharmoniker * Herbert von Karajan
400 039-2 1982. október 20. 1980-1981 digital recording Richard Strauss/EINE ALPENSINFONIE/An Alpine Symphony*Une Symphonie alpestre Berliner Philharmoniker * Herbert von Karajan
400 040-2 1982. október 20. 1980 digital recording Neujahrskonzert*New Year's Concert/Concert du Nouvel An á Vienne Wiener Philharmoniker*Lorin Maazel
400 042-2 1982. október 20. 1980 digital recording Igor Stravinsky * Pétrouchka London Symphony Orchestra/Claudio Abbado
400 043-2 1982. december 25. digital recording Brahms: 4 Balladen op.10/Schubert: Klaviersonate*Piano Sonata D.537 ARTURO BENEDETTI MICHELANGELI
400 044-2 1982. október 20. 1980 digital recording Jacques Offenbach/OUVERTÜREN*OVERTURES Berliner Philharmoniker * Herbert von Karajan
400 061-2 1982. október 20. 1981 digital recording RAVEL*BOLERO/La Valse*Pavane pour une infante défunte/Daphnis et Chloé: Suite No.2 Orchestre de Paris*Daniel Barenboim
400 062-2 1982. október 20. digital recording SCHUMANN*GIULINI/SYMPHONIE NO.3 "RHEINISCHE*RHENISH*RHÉNANE"/Manfred-Ouvertüre Los Angeles Philharmonic Orchestra
400 063-2 1982. október 20. 1981 digital recording Camille Saint-Saëns/SYMPHONIE NO.3 "ORGAN*ORGEL-SYMPHONIE*AVEC ORGUE" Pierre Cochereau*Berliner Philharmoniker/HERBERT VON KARAJAN
400 064-2 1982. október 20. 1981 digital recording BRAHMS: VIOLINKONZERT/Violin Concerto*Concerto pour violon Anne-Sophie Mutter/Berliner Philharmoniker*Herbert von Karajan
400 065-2 1982. december 25. digital recording MOZART: EINE KLEINE NACHTMUSIK Rainer Zepperitz*Gerd Seifert*Manfred Klier/AMADEUS-QUARTETT
400 066-2 1982. december 25. digital recording BRAHMS*SYMPHONIE NO.2 Los Angeles Philharmonic Orchestra/CARLO MARIA GIULINI
400 067-2 1982. október 20. 1981 digital recording MOZART*GROSSE MESSE C-MOLL/GREAT MASS IN C MINOR/GRANDE MESSE EN ÚT MINEUR, K. 427 Barbara Hendricks*Janet Perry*Peter Schreier*Benjamin Luxon/Wiener Singverein*Berliner Philharmoniker/HERBERT VON KARAJAN
400 068-2 1982. október 20. digital recording Mozart: Klavierkonzerte Nos.20&12/Piano Concertos*Concertos pour piano London Symphony Orchestra/RUDOLF SERKIN*CLAUDIO ABBADO
400 070-2 1982. december 25. 1981 digital recording Franck*Symphonie/d-moll/In D minor/en ré mineur/Saint-Säens Le Rouet d'Omphale Orchestre National de France*Leonard Bernstein

alpesi

alpesi

A Deutsche Grammophon és egyben a Polygram első CD kiadványa: a Karajan-vezényelte Alpesi Szimfónia (400 039-2) a legkorábbi, "Patent pending" tokban. Az európai CD-k esetén a DG füzete volt a legigényesebb, kivitele lényegében azóta sem változott. Mint más lemezeknél már látható volt, a CD itt is egyetlen, 50 perces track-ből áll.

dgmatrixA legkorábbi Philips, Decca és DG lemezek mátrixszáma még jellegzetesen kötőjel nélkül és egybeírva szerepelt a lemezeken. A 400 072-2 esetén például 400072 2 formában. A szám után egy két számjegyből álló jelölés jelezte, hogy melyik sorozatból származik a préselés, a kisebb szám feltehetően korábbi préselést jelent (általában 01, 02 vagy 03 szokott itt szerepelni). Ezeken kívül semmilyen más jelölés nem szerepelt a lemezeken. Ez csak a legkorábbi kiadásokon volt így (vélhetően 1982-ben gyártottakon), később már az album száma ugyanolyan formában szerepelt a lemezen is, ahogy a borítón (vélhetően 1983-tól).

Bár a lemez fő fizikai tulajdonságait a szabvány definiálta, a különböző japán, európai és később amerikai gyárakban voltak olyan apróbb gyártási eltérések amik észrevehető különbségeket jelentettek ha nem is a lemezek lejátszásában, de megjelenésükben igen. A legkorábbi lemezeknél az elsőre észrevehető eltérés az, hogy a Polygram gyártmányainál az alumíniumréteg a lemez teljes felületét befedte (ez a fenti mátrixszámos képen is jól látható), míg a japán gyárakban ez a középső terület - mint láttuk - már a kezdetektől fogva átlátszó volt. Később az amerikai gyártmányú lemezeken is a teljes felületet fedő alumínium terjedt el (az Egyesült Államokban egyes források szerint 1984 végén, más források szerint 1986 végén indult a CD gyártás). A teljes felületet fedő alumíniumos megoldás valamikor a 90-es évek elején tűnt el teljesen. Ami a lemezeket kézbe fogva azonnal érezhető, az, hogy a japán lemezeknél a lemezek széle teljesen függőlegesen simára levágott, míg a legkorábbi európai lemezeknél ez enyhén sorjásra van hagyva. Ezt valamikor 1983 végén javították ki, amikortól az európai lemezek széle enyhén lekerekítetté vált.

DECCA

A legpatinásabb komolyzenei kiadó a CD európai indulására 22 lemezt jelentetett meg 1983 márciusában. Ezek többségét Japánban már korábban is forgalmazták. Három kivétellel ezek már mind a DECCA saját 48 kHz-es mintavételezésű digitális technológiáját használták 16 vagy 18 bites dinamikatartománnyal (mint fentebb is írtam, erről sajnos nincs megbízható információ). A három maradék lemez korábbi analóg felvételek átírása volt, ezt a lemezeken digitally mastered jelölte.

Lemez azonosító Kiadás Japánban Kiadás Európában Felvétel Felvételtechnika Cím Előadó
400 046-2 1982. október. 20 1983. március 1979 digital recording Berlioz Symphonie Fantastique Mehta New York Philharmonic
400 047-2 1982. október. 20 1983. március 1979 digital recording DVOŘÁK SYMPHONY NO.9/From the New World/du Nouveau Monde*Aus der neuen Welt WIENER PHILHARMONIKER/KIRILL/ KONDRASHIN
400 048-2 1982. október. 20 1983. március 1979 digital recording BEETHOVEN/VIOLIN CONCERTO/VIOLINKONZERT KYUNG-WHA CHUNG/WIENER PHILHARMONIKER/KIRILL KONDRASHIN
400 049-2 1982. október. 20 1983. március 1981 digital recording RICCARDO CHAILLY/ROSSINI/ 7 OVERTURES/OUVERTURES/ OUVERTUREN National Philharmonic Orchestra
400 050-2 1982. október. 20 1983. március 1979 digital recording "BEETHOVEN/PIANO CONCERTO No.5""EMPEROR""/KLAVIERKONZERT NR.5" RADU LUPU/ISRAEL PHILHARMONIC ORCHESTRA/ZUBIN MEHTA
400 051-2 1982. október. 20 1983. március 1980 digital recording Mussorgsky/Ravel/PICTURES FROM/AN EXHIBITION/Ravel: le tombeau de Couperin Chicago Symphony/Orchestra/SIR GEORG SOLTI
400 052-2 1982. október. 20 1983. március 1981 digital recording BÉLA BARTÓK/CONCERTO FOR ORCHESTRA/DANCE SUITE CHICAGO SYMPHONY ORCHESTRA/SIR GEORG SOLTI
400 053-2 1982. október. 20 1983. március digitally mastered Pagliacci*Martha*Carmen*La Bohéme*Rigoletto/ Faust*Tosca*Aida*Turandot*Il Trovatore Luciano Pavarotti/Arias*Airs*Arien
400 054-2 1982. október. 20 1983. március 1980 digital recording RODRIGO/CONCIERTO DE ARANJUEZ/FANTASIA PARA UN GENTILHOMBRE CARLOS BONELL/Orchestre symphonique de Montréal*CHARLES DUTOIT
400 055-2 1982. október. 20 1983. március 1980 digital recording RAVEL/DAPHNIS ET CHLOÉ Choeur et/Orchestre symphonique de Montréal/CHARLES DUTOIT
400 056-2 1983. január 20. 1983. március 1980 digital recording SIBELIUS/SYMPHONY No.4/FINLANDIA/LUONNOTAR ELISABETH SÖDERSTRÖM Philharmonia Orchestra/VLADIMIR ASHKENAZY
400 057-2 1982. október. 20 1983. március 1979 digital recording VERDI LA TRAVIATA/ Highlights*Sélection*Auszüge Sutherland*Pavarotti*Manuguerra/ National Philharmonic Orchestra/Bonynge
400 058-2 1983. január 20. 1983. március digitally mastered JOAN SUTHERLAND/LUCIANO PAVAROTTI/OPERATIC DUETS/DUOS D'OPERA/OPERN DUETTE National Philharmonic Orchestra/RICHARD BONYNGE
400 059-21 1982. október. 20 1983. március 1978 digitally mastered GEORGE FRIDERIC HANDEL/Water Music-Suite/The Musick for the Royal Fireworks/ Wassermusik*Feuerwerksmusik THE ACADEMY OF ANCIENT MUSIC/CHRISTOPHER HOGWOOD
400 060-2 1983. január 20. 1983. március 1981 digital recording BEETHOVEN SYMPHONY No.5/LEONORA No.3 VLADIMIR ASHKENAZY/PHILHARMONIA ORCHESTRA
400 080-21 1983. január 20. 1983. március 1981 digital recording JOHAN SEBASTIAN BACH/Violin Concertos 1&2*Concerto for 2 Violins JAAP SCHRÖDER*CHRISTOPHER HIRONS/THE ACADEMY OF ANCIENT MUSIC/CHRISTOPHER HOGWOOD
400 081-2 1983. január 20. 1983. március 1981 digital recording Rachmaninov/SYMPHONY No.2 CONCERTGEBOUW ORCHESTRA/Vladimir Ashkenazy
400 082-2 1982. október. 20 1983. március 1981 digital recording Schubert/Symphony No.9 Wiener Philharmoniker/Sir Georg Solti
400 083-2 1983. március 1. 1983. március 1979 digital recording Verismo Arias*Airs*Arien LUCIANO PAVAROTTI
400 084-2 1982. október. 20 1983. március 1981 digital recording STRAVINSKY/LE SACRE DU PRINTEMPS/The Rite of Spring ANTAL DORATI/DETROIT SYMPHONY ORCHESTRA
400 085-2 1983. január 20. 1983. március 1979 digital recording Richard Strauss/Don Juan/Till/Eulenspiegel/Tod Und Verklärung Detroit Symphony Orchestra/ANTAL DORATI
400 087-2 1982. október. 20 1983. március 1980 digital recording MOZART/PIANO CONCERTOS*KLAVIERKONZERTE/ No.23 K.488*No.27 K.595 VLADIMIR ASHKENAZY/Philharmonia Orchestra

1: L'Oiseau-Lyre sorozat

A legelső DECCA lemezek esetén leggyakrabban "AN ORIGINAL DIGITAL RECORDING" felirat jelezte a lemezen a digitális felvétel tényét, ez később "DIGITAL RECORDING" felirattá rövidült.

400046

A jellegzetes DECCA logo 1984-1985 körül cserélődött ki a mai, keret nélküli változatra. Bal oldalon a régi, jobb oldalon az új logo.

deccalogo

Hungaroton

A fenti nagy kiadók mellett az induláskor vagy nem sokkal utána megjelentek kisebb kiadók lemezei is, ezek közül a Chandos és a Telarc az ismertebb, de én a továbbiakban mégsem velük, hanem egy számunkra fontosabb kiadóval szeretnék még foglalkozni.

A CD indulásakor, a 80-as évek elején a vasfüggöny mögött a hazai piacon bár érdeklődésre igen, de nagy vásárlóerőre nemigen számíthatott. A Hungaroton jó érzékkel látta, hogy a világpiacon viszont érdemes az elsők között megjelenni magyar lemezekkel. A korabeli Hifi Magazinokból szerencsére nyomon lehet követni lemezkiadónk kezdeti próbálkozásait a CD kiadás terén. Magyar kiadónak külföldön leginkább komolyzenével volt érdemes szerencsét próbálni, így tett a Hungaroton is.

A cég első digitális felvételét 1980/1981-ben készítette: Csajkovszkij Vonósszerenádját a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában egy kölcsönbe kapott Sony PCM-1600-as processzorral rögzítették. Ezt követően vásárolt a cég egy PCM-1610-et és DAE-1100 szerkesztőt, ezekkel készültek aztán éveken keresztül a Hungaroton digitális komolyzenei felvételei.

Az 1983. február 12.-i Billboard magazin már arról tudósít, hogy a Hungaroton (amit következetesen Hungariton-nak írnak) komolyzenei CD-ket fog importálni az Egyesült Államokba. Az importot a Qualiton Imports nevű cég végzi és ekkor már 20 címről beszél a magazin, főként operafelvételekről, de még erre az évre ígérik a szimfonikus és kamarazenét is. A lemezek gyártását természetesen a Polygram végezte bérmunkában. Hogy aztán pontosan mikor jelentek meg az Egyesült Államokban a magyar kiadványok, arról nincs megbízható adat, az viszont biztos, hogy az 1983-as őszi Hungaroton Hanglemez Hetekre hivatalosan megvásárolhatóak lettek a magyar CD-k, ez tehát a compact disc magyar történetének kezdőpontja. 14 lemez jelent meg ekkor, mindegyik digitális felvétel.

Lemez azonosító Kiadás Japánban Kiadás Európában Felvétel Felvételtechnika Cím Előadó
HCD 12414-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) MENDELSSOHN/Symphony No.4 "Italian"/Symphony No.5 "Reformation" Hungarian State Orchestra/Iván Fischer
HCD 12446-2 1983. szeptember 16. digital recording (Sony PCM-1610) FERENCSIK*LISZT/LES PRÉLUDES/ORPHEUS/TASSO HUNGARIAN STATE ORCHESTRA
HCD 12468-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) JOSEPH HAYDN/SYMPHONY NO. 49 "LA PASSIONE"/SYMPHONY NO. 45 "FAREWELL" LISZT FERENC CHAMBER ORCHESTRA, BUDAPEST
HCD 12601-2 1983 1983 digital recording (Sony PCM-1610) Johannes/Brahms/Sonata No.3 in F minor, Op. 5 Zoltán/Kocsis/piano
HCD 12254-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) Bluebeard's Castle/Elene Obraztsova Yevgeny Nesterenko/János Ferencsik/BARTÓK/ A/kékszakállú/herceg/vára
HCD 12490-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) PUCCINI/SUOR/ANGELICA ILONA/TOKODY/LAMBERTO/GARDELLI
HCD 12541-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) PUCCINI/GIANNI SCHICCHI MAGDA KALMÁR/GYÖRGY MELIS/DÉNES GULYÁS/JÁNOS FERENCSIK
HCD 12610-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) Donizetti/DON PASQUALE/EXCERPTS József Gregor/Magda Kalmár/István Gáti/János Bándi/Iván Fischer
HCD 12609-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) Giuseppe Verdi: Ernani (Excerpts) Giorgio Lamberti, Miller Lajos, Kováts Kolos, Sass Sylvia, a Magyar Állami Operaház Zenekara, Lamberto Gardelli
HCD 13611-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) Giuseppe Verdi: Simon Boccanegra (Excerpts) B. Nagy János, Kincses Veronika, Gregor József, Miller Lajos, a Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara, Giuseppe Patané
HCD 12462-2 1983. szeptember 16. digital recording (Sony PCM-1610) Johann Sebastian Bach/CANTATAS/ COFFEE*PEASANT KRISZTINA LAKI*ISTVÁN GÁTI*ATTILA FÜLÖP/CAPELLA SAVARIA/DIRECTED BY PÁL NÉMETH
HCD 12360-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) Joseph Haydn/Harmoniemesse JÁNOS FERENCSIK
HCD 12352-2 1983 digital recording (Sony PCM-1610) THE CHORAL MUSIC OF KODÁLY 1./.../HUNGARIAN RADIO AND TELEVISION CHORUS/LAJOS MILLER/JÁNOS FERENCSIK
HCD 12566-2 1984 digital recording (Sony PCM-1610) BEETHOVEN/SYMPHONY No.3/eroica Hungarian State Orchestra/János Ferencsik

Valószínűsíthető, hogy a korai lemezek még szintén sima szélű tokban kerültek forgalomba, az viszont biztos, hogy a legelső sorozat feltűnő ismertetőjegye, hogy a lemezek jobb oldalán még a "Hungarian Gramophone Company" felirat volt olvasható és nem a Hungaroton.

12601

Minden korai Hungaroton lemez füzete jellegzetes szürke sávot tartalmazott a felső részén, amiben a lemez és felvétel adatai voltak. A hátoldalon nagyon sok esetben találjuk meg a Qualiton Imports cég matricáját, jelezve, hogy Egyesült Államokba szánt lemezről van szó.

12601_1

A Hifi Magazin 1985-ös első száma aztán már arról tudósít, hogy a Hungaroton a Sanyo-val és a Denonnal is szerződést kötött lemezek gyártására. A Denonnak annyira tetszettek a magyar felvételek, hogy elvállalta a Hungaroton japán képviseletét is. Azt is hírül adja a magazin, hogy az addig forgalomba került CD-kből a Kékszakállúból és a Les Preludesből adták el a legtöbbet, 3-3 ezer példányt (Franciaországban, Angliában, Hollandiában, az NSZK-ban és az USA-ban). Ekkor pedig már belföldön is forgalomba kerültek a lemezek, mégpedig 700 (1985-ös) forintos áron, bár csak külön rendelésre.

Utóélet

ddd Mint látható volt, a cégek eleinte különböző megoldásokkal igyekeztek jelezni, hogy digitális felvételről van-e szó. Ennek egységesítésére a Polygram 1985-ben elkezdte a komolyzenei lemezeken és borítókon még ma is gyakran látható AAD, ADD, DAD és DDD jelzések használatát, amit a többi cég is átvett (bár Japánban aztán hamar abbahagyták a használatát). A három betű közül az első jelezte a felvételi technika, a második a keverés és editálás, a harmadik pedig a mastering technikáját, A az analóg, D a digitális jele volt. CD esetén a harmadik betű természetesen mindig D volt. A DAD néhány korai lemezen volt csak látható, amikor még a digitális keverés nem volt elterjedve, ma szinte már sosem látunk ilyet a lemezeken.

kodokA lemezek jelzésrendszerében jelentős változások jöttek már a 80-as évek derekán. A Polygram International vállalatban 40%-os részesedést birtokló Siemens a részesedése nagy részét 1984 végén eladta Philipsnek, majd 1987-ben a maradékot is. A hannoveri gyár 1986-ban a Philips és a DuPont vegyipari társaság közös tulajdonába került. Nagyjából ekkortól kezdett megjelenni a lemezek belső sávjában a MADE IN W. GERMANY BY PDO felirat (Philips Dupont Optical). 1991-ben aztán újabb szervezeti változtatás történt és a PDO-ból PolyGram Manufacturing And Distribution Centers (PMDC) lett, majd 1999-ben a cég az Universal égisze alatt folytatta. Ekkor mindig változott a lemezeken lévő felirat is. A dolgokat bonyolította, hogy időközben a CD gyártó üzemek száma is növekedésnek indult.

1984. augusztusában indult el Nagy-Britanniában, a wales-i Wyastone Leys-ben a Nimbus gyára, szintén ebben az évben az Egyesült Államokban, Indiana-ban Terre Haute-ben a Digital Audio Disc Corp. (DADC) gyár, Japánban a Matsushita (Technics) és a JVC gyárai, Franciaországban pedig az MPO gyár. Ezek természetesen mind elkezdték saját módon jelezni a gyártás helyét a lemezeken.

Végül a lemezkiadók világszintű szervezete, az International Federation of the Phonographic Industry (IFPI) 1994-ben bevezette az ún. SID kódokat. Ez szintén a lemez belső sávjában lévő apró kód "IFPI XXXX" formában, ahol az IFPI-t 4 vagy 5 karakterből álló kód jelöli, ami a gyártás helyére utal.

Ezek a tények mind bonyolítják az 1984 utáni lemezek pontos azonosítását, de ennek a cikknek ennek a részletes tárgyalása már nem témája.

Élettartam

perfect

A kezdeti "perfect forever" reklámszlogent sokszor emlegették ironikusan amikor kiderült, hogy az ezüstlemezek egyáltalán nem örök életűek. De meddig tartanak a CD-k? Attól függ, de biztos, hogy nem örökké.

A 90-es években történelmi társaságok, múzeumok, zenekarok elkezdték archiválni az adataikat az akkor legtartósabbnak gondolt médiumra: a CD-re. De hamarosan problémák adódtak a lemezek leolvashatóságával. Az alábbiakban - akárcsak eddig - kizárólag a gyári lemezekkel foglalkozom, a 90-es években megjelent írható lemezek (CD-R és CD-RW) teljesen más technológiával készültek és máshogy is viselkednek!

Az Amerikai Kongresszusi Könyvtár a 2010-es évek elején végzett különböző teszteket a lemezek élettartamával kapcsolatban. Úgy gondolták, hogy speciális hőmérsékleti szabályzással felgyorsítható a CD-k öregedési folyamata. Azzal, hogy növelik a páratartalmat és a hőmérsékletet, növelik a kémiai reakció sebességét is. Ezzel nemcsak azt próbálták szimulálni, hogy mi történik a lemezekkel hosszú idő alatt, hanem azt is meg próbálták határozni, hogy mi az a tárolási körülmény ami a legoptimálisabb a hosszú élettartam szempontjából.

Sajnos az derült ki, hogy a CD-k nem egyformán viselkednek. Mivel a 90-es évekre nagyon sok gyár sokféle gyártási eljárással ontotta a lemezeket, az élettartam függ a gyártótól és attól is, mikor készült. A lemezekre az egyik legveszélyeseb az, amikor a védőbevonat valamiért megsérül és a fényvisszaverő alumíniumréteg valahol szabadra kerül és elkezd oxidálódni. Angol nyelvterületen CD rot-nak hívják a CD tönkremenését. A 90-es évek elején jelentős sajtóvisszhangot kapott, hogy egyes lemezek nagyon korán tönkremennek, mégpedig úgy, hogy a teljes fényvisszaverő rétegük bronzszínűvé vált és olvashatatlanná lettek. Mint hamarosan kiderült, ez az angol nyelvterületen CD bronzingnak hívott jelenség leginkább azokra a lemezekre volt igaz, amelyek az angol Blackburn, Lancashire gyárban készültek 1988 és 1993 között. (Bár egyes hírek szerint bizonyos Philips-DuPont gyárban készült lemezek is érintettek voltak a problémában.) A vizsgálatok kimutatták, hogy a füzetekhez kéntartalmú papírt használtak és a papírból kipárolgó kén reakcióba lépett a lemezekkel, ez okozta a problémát. Később egyébként néhány speciális sorozatnál (főleg Japánban) készültek alumínium helyett arany visszaverő réteggel is lemezek (például Karajan néhány speciális, Japánba szánt lemeze a "Karajan Gold" sorozatban). Bár ezekről nem találtam adatot, vélhetően az arany miatt ezek megfelelő kezelés mellett igen hosszú élettartamúak lehetnek.

Néhány korai Nimbus lemeznél pedig azt tapasztalták, hogy a nyomtatás olyan gyenge minőségű volt, hogy egy idő után ragacsossá vált, tisztítás során pedig a puha ronggyal vagy nedves anyaggal próbálkozóknak a porral és az ujjlenyomatokkal együtt a feliratot is sikerült letörölni a lemezről. Más gyártóknál ilyen nem fordult elő.

A Kongresszusi Könyvtár kutatására visszatérve: a könyvtárnak nagyjából 400 000 CD-je van a kongresszusi nyilvántartásoktól a popzenéig, de rendszeresen kapnak CD adományokat is. Amikor viszont azt kérdezzük, mennyi egy lemez átlagos élettartama, arra nincs jó válasz, ugyanis mint láttuk, nincs átlagos lemez. A kutatók szerint gondos tárolás mellett sok lemez akár évszázadokig is használható marad. A lemezek tönkretételének leggyorsabb módja, ha az autóban hagyjuk őket egy nyárra - nagyon sok ember egyébként pont ezt csinálta. Sajnos a nagyon sokat lejátszott lemezek is hamarább tönkremehetnek.

Az én gyűjteményemben jónéhány első kiadású lemez is található már 1982-1983-tól kezdődően, saját tapasztalat alapján ezek ma is tökéletesen lejátszhatóak - ha megfelelően voltak tárolva. A lemezek megfelelő kezeléséhez néhány jótanács:

Ha ezeket a szabályokat betartjuk, akkor a lemezek tisztítást sem igényelnek és talán beválik a lemezek füzetébe írt szöveg: "the Compact Disc will provide a lifetime of pure listening enjoyment".