Gramofónia

Az 1920-as évek elejére az akusztikus hanglemez-felvételi eljárás szinte elérte fejlődésének csúcsát. További problémája maradt, hogy minden finomítás és gondos kísérletezés ellenére is a rögzíthető hangtartomány viszonylag szűk volt. A legjobb akusztikus lemezek is csak a 300-4000 Hz frekvenciájú hangsávot tudták szépen rögzíteni. Mindaddig ez nem is volt probléma, amíg főleg énekes felvételeket zongorakísérlettel, illetve fúvós zenekarokat kellett rögzíteni. Az akusztikus felvételtechnika tökéletlensége egyre jobban érezhetővé vált, mert a lemezeken rögzített műsor egyre jobban a hangszeres muzsika területére tolódott át. Legfőképp érezhető volt, hogy egy zenekar sokrétű hangjának, illetve a hangszerek hangszíneinek rögzítését nem sikerült tökéletesen megoldani. Az akusztikus felvételek készítése lényegileg még a 20-as évek elején is a Berliner és Johnson által kikísérletezett rendszerrel történt. 1922-ig ez a probléma mégsem látszott olyan nagynak, mint gondolták volna, mert semmiféle más gépi hangközvetítő eszköz nem volt, így az akusztikus gramofon a hangvisszaadás területén a lehető legjobbnak tűnt.

1919-ben két amatőr, név szerint Guest és Merriman kísérletekbe kezdett az elektromos hangrögzítés területén. 1920-ra kísérleti készülékükkel a Westminster székesegyházban az ismeretlen katonák emlékére tartott gyászszertartást rögzítették. Ez volt a hanglemeztechnika történetének egyik legnagyobb fordulópontja, ugyanis a világtörténelemben először történt meg, hogy a hangot a hangforrástól távol lévő szerkezet rögzítette, és így a hangrögzítő berendezést nem közvetlenül a hangforrás sugárzó energiája működtette. 1922-re megszületett egy új hangközvetítő berendezés, ez pedig a rádió volt. Elveiben a rádiózás már nem volt új, de a 20-as évek elejére sikerült olyannyira tökéletessé tenni, hogy a nagyközönség számára, mint műsorszóró és zeneközvetítő készülék hozzáférhetővé váljék. A rádió tisztán elektromos rendszere rádöbbentette az akkori hallgatóságot, hogy a gépi hangközvetítés hangminősége a gramofonhoz képest ugrásszerűen javítható. A rádió hanghatása döbbenetes volt, mert az elektroncsöves hangerősítőn és hangszórón át megszólaló hang még ebben a korai fázisban is fölülmúlta az akkor legjobbnak tartott gramofonhangot. így bebizonyosodott, hogy az akusztikus hangfelvételi és visszaadási eljárás nem fejleszthető, és a gramofonlemeznek át kell térnie az elektromos felvételi eljárásra. Az előbb említett amatőrök munkásságának eredményeképpen a Bell laboratórium 1920-ban elkezd tudományosan foglalkozni az elektromos hangrögzítés kérdéseinek tisztázásával és a kísérleti elektromos gramofonfelvevő rendszer kidolgozásával. Közel négy évig tartó munka eredményeképpen megszületik az elektromechanikus hangfelvételi eljárás. Fő jellemzője, hogy a hangot mikrofonnal, elektroncsöves erősítővel és elektromágneses vágófejjel rögzítik viaszlemezre.

A készített kísérleti hangfelvételek minden tekintetben felülmúlják az akusztikus felvételeket és a javulás legfőképpen a hangszeres muzsika területén ugrásszerű. A rögzíthető hangtartomány elektromos felvételi eljárással 100-6000 hertz frekvenciáig terjedt, ezzel a zenében megjelentek a mély basszusok, illetve az így rögzített magas hangok a hangszín nagyméretű gazdagodását jelentették, valamint a szabályozható elektromos erősítés következtében a lemezek hangossága is megnőtt Ezzel a hanglemez minden akkori gépi hangközvetítő berendezések közül hangminőség tekintetében az első helyre került. Ezzel együtt egy további probléma felmerült, mert az elektromos felvételek visszaadása érdekében a gramofont is tökéletesíteni kellett ahhoz, hogy az a többlet, ami az elektromos eljárással a lemezre felkerült, tökéletesen visszaadható legyen. Az erősítő és rádiótechnika akkori kisebb fejlettségi szintjén egy komplikált és nehezen kezelhető elektromos lemezjátszó berendezést dolgozott ki a Bell laboratórium, de sajnos ez nagyközönség számára nem volt hozzáférhető, tehát gondoskodni kellett az akusztikus gramofon fejlesztéséről. A tölcséres gramofon hangvisszaadása végképp elavult, ezért a gramofonok akusztikai viszonyainak gondos tanulmányozása alapján megszületett az akusztikus egyenletes ellenállás elve, amely azt jelentette, hogy az új fejlesztésű nyomókamrás tölcsérszerkezettel ellátott gramofonokban a hang útjában lévő összes akusztikai ellenállást egyenletesen osztják el, ezáltal lehetővé vált az exponenciális erősítésű gramofonok előállítása, amely már megközelítőleg képes volt az elektromos lemezek jobb minőségű hangjának visszaadására. Az elért eredmények gyakorlatilag kielégítők voltak és 1924 tavaszán a Bell laboratórium nyilvánosságra hozta az eddig titokban folytatott munka eredményeképpen az elektromechanikus hangrögzítésű eljárást.

A fejlesztésben élenjáró szakembergárda úgy gondolta, hogy a gramofonipar az új eljárás iránt érdeklődést fog mutatni, de sajnos tévedtek. A Victor gyár bemutatóra meghívott szakemberei igen hűvös érdeklődést mutattak az új felvételtechnika iránt. Az újfajta eljárás alkalmazására sem beleegyező, sem pedig elutasító választ nem adtak. Ekkor a Bell laboratóriumot kereskedelmileg képviselő Western Electric cég ajánlattétellel a többi amerikai gramofon vállalathoz fordult. Meglepetésükre egyetlen amerikai gramofongyár sem óhajtott az elektromos felvételi eljárással hanglemezeket gyártani. Már-már csaknem úgy tűnt, hogy az elektromos felvételi eljárás senkit nem érdekel. Csaknem egy év telt el a bemutatástól, mire az egyre csökkenő üzleti forgalom hatására az amerikai Columbia elszánta magát az elektromos hangfelvételi eljárás alkalmazására. A kérdés hosszan húzódó megoldását egy váratlan esemény is meggyorsította. A Bell laboratórium kísérleti felvételeiről a matricakészítést és lemezpréselést a francia Pathé gyár amerikai fióküzeme végezte. Ennek a fiókvállalatnak a vezetője jó barátságban volt az angliai Columbia vállalat igazgatójával Louis Sterlinggel. Karácsonyi ajándékképpen baráti szívességként az elektromos felvételű próbalemezekből néhány példányt küldött Sterling részére Londonba. A lemezek 1924. december 24-én érkeztek meg. Sterling magával vitte, hogy a karácsonyi szünnapok alkalmával otthonában, kellő figyelemmel meghallgathassa azokat. A lemezek hangja Sterlig számára döbbenetes élményt nyújtott. Azonnal rájött, hogy a gramofonipar forradalmi változás előtt áll. Rögtön Amerikába utazva, habozás nélkül hozzálátott az elektromos felvételi eljárás jogának megszerzéséhez. Újabb megdöbbenés várt rá, amikor megtudta, hogy az eljárás felhasználási jogát már az amerikai Columbiának, illetve a Victornak felajánlották. A továbbá ragaszkodtak hozzá, hogy az eljárást először csakis egy amerikai hanglemezgyártó vállalat kaphatja meg elsőként. Sterlingnek nem volt más választása, ezért meg kellett vásárolnia az amerikai Columbiát. Ezt sikerült is véghezvinni, és ezután megállapodva a Western Electrickel átszervezte az új vállalatot az elektromos hangfelvételi eljárás használatával. Erről a Victor társaság is tudomást szerzett, és sietve ő is azonnal elfogadta az elektromos hangrögzítésű eljárást. Nagyjából egyidőben, 1925 végén - úgy Victor, mint a Columbia -piacra hozta az első elektromos felvételű lemezeit. Azonban az elektromos lemezeknek nem csináltak reklámot, mert egycsapásra eladhatatlanná tette volna a régebbi gyártmányokat. Az elektromos felvételű lemezek az új, átdolgozott gramofontípusokon megszólaltatva meggyőzően érzékeltette a hangminőség ugrásszerű változását.

1925-ben Németországban a felvételek még mindig akusztikus úton készültek. Amerikából már beszivárogtak az elektromos felvételű lemezek, és Németországban érezni lehetett, hogy baj van. Ugyan már korábban is folytak kísérletek Berlinben az elektromos hangfelvételi eljárás kidolgozására, de ezek lassan haladtak előre. Mivel Amerikában már rendelkezésre állt az eljárás a Deutsche Gramofonnál tétlenkedni nem lehetett, a lemezek hangminőségét ugrásszerűen javítani kellett. A Polydor megbízást adott a berlini Georg Neumann Elektrotechnikai laboratóriumnak az elektromos felvételi eljárás gyors kidolgozása érdekében. Mivel az amerikai eljárást rengeteg szabadalom védte, annak átvételéről, illetve felhasználásáról szó sem lehetett. Természetesen ez Neumannéknak nem okozott problémát. Egy év alatt kidolgozták a Polyfar elektromos hangfelvételű eljárást, amely 1926-ra rendelkezésre állt A Neumann rendszer mindenben felülmúlta az amerikait. Fő jellemvonása a kondenzátor mikrofonok felhasználása, különleges építésű, többfokozatú csöves erősítő felhasználása, hőkezelt viaszlemez és olajcsillapítású vágófej alkalmazása. Ezzel a rendszerrel 1926-ban 50 Hz-től 8000 Hz-ig tartó sávszélességgel lehetett a hangot rögzíteni, szemben az amerikai 100 Hz-6000 Hz-es sávszélességgel. Európában 1940-ig szinte csak Neumann rendszerrel történt a hanglemezek gyártása. A német lemezek jellemzője
a tökéletes prés, teljesen egyenletes lemezfelület, kiváló anyag és gyönyörű préselés, alacsony lemezzaj. 1936-ban Telefunken kidolgozza a katódporlasztásos ezüstözési matricakészítési eljárást Ezzel megteremtődik a teljesen zajmentes stamper gyártásának lehetősége, illetve a hifi lemeztechnika alapjainak lerakása. 1940-ben a Siemens elektroakusztikai laboratóriuma kidolgozza az úgynevezett Siemens-Spezial hangrögzítési eljárást, amely tulajdonképpen már az első hi-fi rendszernek tekinthető. Frekvencia-átvitele 30-14000 Hz, lemezek felületi zaja pedig a Spezial technológia alkalmazásával 40-42 dB. A rendszer fő jellemzői: több mikrofon használata, az erősítőfokozatok funkciónkénti tagolása; új, különleges lemezvágási karakterisztika bevezetése és az MS elektrodinamikus vágófej alkalmazása. A Siemens-Spezial rendszer alapján készültek 1940-től a német gramofonlemezek. 1942-ben Budapesten a Siemens-Polydor felvevőstúdiót rendezett be, és a magyar felvételű Siemens-Polydor lemezeket is a Siemens-Spezial eljárással vették fel. Hozzá kell tenni, hogy a magyar normál hanglemezgyártás történetének a legtökéletesebb lemezei voltak ezek. Mai füllel hallgatva is kifogástalan zenei élményt nyújtanak. A magyar felvételeket két mérnök készítette, német részről Eric Carl, mint Németországból Budapestre küldött főmérnök, és a Siemens stúdió budapesti mérnöke Szilvássy István. 1949-ben a Telefunken Decca és Capitol cégek egyesülésével létrejött a Teldec cég, amelynek rendszertechnikai alapját a német Siemens-Spezial rendszer jelentette és az angol Decca hangrendszerek. 1950-re a normál lemez elérte fejlődésének csúcsát.

"Odeon és Parlophon lemez, Homocord gramofon a tökéletes műélvezet"

Ezzel a hangzatos reklámmal indította a Lindström konszern az 1933-34-es gramofonáradatot.

1933-ban a magyarországi Odeon és Parlophon lemezek képviselete és forgalmazása az Engel Károly villamossági gyárhoz került. Ez nem volt újdonság, hiszen a Parlophon már 1926 óta jelen volt a magyar piacon, de még Berlinben készültek a felvételek, és a gyártás is ott történt. 1933-ban Budapesten felvevőstúdió építését határozták el a magyar felvételek készítése céljából, s ez 1934 elején meg is valósult a Vörösmarty utcában. A lemezek forgalmazását az EKA kereskedelmi osztálya végezte. Az Odeon magyar műsora elsősorban könnyűzenére specializálódott, de kis számban felvállalta magyar opera- és művészlemezek készítését is. Az Odeon-Parlophon érdekeltségébe tartozott még az időközben megszűnt Homocord is. A Homocord lemezeken Fekete Pál, a Mócsányi-Lakos jazzduó és Verlőczy Ila szerepelt. A Homocord-felvételek és -gyártások is Berlinhez kötődtek, és csak könnyűzenét hoztak forgalomba Magyarországon. Zöld és fekete címkés lemezeik kiválóak voltak. De nemcsak lemezt, gramofont is gyártott a Homocord, ez utóbbit nagy mennyiségben és remek minőségben, olyannyira, hogy 1935-re a Homocord gramofonok szinte uralták a magyar piacot. Ezeken a lemezeken Sebő Miklós, Magyari Imre cigányzenekara és a Magyar Királyi I. honvédzenekar Fricsay Richárd vezényletével szerepelt a legtöbbet, a táncfelvételeket a Dobbri szaxofonzenekara készítette. 1935-től lett az Odeon exkluzív művésze Kalmár Pál. E leghíresebb magyar énekes lemezeit 1935-től kezdődően kizárólagos joggal az Odeon készítette, s több mint 1500 Kalmár-lemezt jelentetett meg 1944-ig. 1938-ban pedig Madách: Az ember tragédiáját is forgalomba hozta 60 lemezes díszalbumban. Ezek a felvételek a rádióban készültek, voltaképpen a gyártást és a forgalmazást végezte az Odeon.

1937-től állandó szereplője a cégnek a rendkívül népszerű Szabó Kálmán és jazztriója. Az üzleti sikerek 1938-ra újabb műszaki fejlesztést tettek lehetővé, ekkor érkezett egy új négycsatornás keverő és két új Neumann viaszvágó is. A fejlesztés hatására az Odeon lemezek hangminősége még kiválóbb lett. Ezzel együtt három állandó stúdiózenekar kezdte meg működését Lantos Jenő, Weidinger Ede és Damith Ede vezetésével. 1939-40-ben kezdtek el lemezsorozatot kiadni a legkiválóbb magyar katonazenekarok közreműködésével. 1942-43-ban az Odeon sztárművésze Weygand Tibor, a stúdió állandó tánczenekara pedig a híres Chappy jazz-zenekar, valamint a Martiny zenekar lett. 1940-től nemcsak magyar, de külföldi felvételeket is forgalmaztak, ezek angol licencű lemezek voltak. A magyar felvételeket először német szakemberek készítették, de 1940-től Balla György is itt dolgozott, akit 1956-tól a londoni CBS-nél alkalmaztak, és itt lett később főmérnök. 1949-ig az Odeon lemezeken a Balla-felvételek feltűnően jobbak voltak az akkori átlaglemezeknél. A magyar Odeon lemezeket 1933 és 1940 között 19 700-as, 1940 után, ill. 194445 között 19 800-as gyártmányszámmal lehetett rendelni. A 23 000-es rendezőszámú lemezek a nemzetközi sorozathoz tartoztak, angol, amerikai, német licencű lemezek voltak. Az angol lemezeken Hany Roy, Nat Gonella és Joe Daniels zenekarai szerepeltek.

A háború utáni, MF és XY jelzésű magyar lemezek sztárművészei Fényes Kató és Gorody Antal, illetve a Tatabányai zenekar. A Martiny tánczenekar 194647-től továbbra is szinte kizárólag Odeon lemezeken szerepelt, énekesei pedig Várady György, Vadas Zsuzsa és a Holéczy ének-együttes voltak. Elmondhatjuk, hogy az Odeon bizonyult a legtermékenyebb magyar lemezcégnek 1933 és 1949 között, mintegy 3000-féle felvételt adott ki neves művészek közreműködésével és jó technikai felkészültséggel. 1949-ben ezt a lemezcéget is államosították, és a Tonalithoz csatolták.

Budapest 1944-es ostromakor szinte valamennyi hangfelvételre alkalmas stúdió rommá lövetve, mindenhol romok és pusztulás, a korábban működő lemezkészítő cégek közül egyedül 1945-ben csak a Durium-Pátria kezdi az újratermelést, de csak kis mértékben, hiszen a rádió műszaki berendezései is súlyosan rongálódtak, és az egyetlen épen maradt viaszvágón kevés felvétel készülhetett. Örvendetes, hogy Kelen Péter Pál a visszamaradt német hadizsákmányból megszerzett 2 db Telefunken lemezvágót, ez 1945 év végén, illetve 1946 első napjaiban történt. A rádiót rohammunkával újjáépítő műszaki dolgozók azonnal hozzáláttak a lemezvágók üzembeállításához, és elkészült a II., III. és X. stúdió is. Most már minden rendelkezésre állt a lemezgyártás nagyszabásúvá tételére. Az ütem és az üzleti sikerek olyanok voltak, hogy a termelést 1946 közepére már fokozni kellett, és ekkor Karády Katalin, Kazal László, Nagy-Kovácsi Ilona, Kapitány Anna és Lantos Olivér kizárólag Durium lemezeken szerepelt, a Durium tulajdonosa pedig a Magyar Központi Híradó Rt. volt.

1946 még más lemezkészítő vállalat újraindulását hozza magával, az év közepére újjáépítik az EKA stúdiót, azaz az Odeon hanglemezgyár is termelőképes. Az Odeon helyzete még rosszabb volt, mint a rádióé, itt szinte mindent újra kellett teremteni, a vágóberendezésekből egy sem maradt üzemképes állapotban. Rohammunkával Balla György és Szilvásy István mérnökök üzembe állították a felvevő stúdiót és a vágóberendezésekhez vágóerősítőt és fejet készítettek. 1946 és 1949 között az Odeon jó és olcsó lemezekkel látta el a piacot. Művészei mindegyike akkori sztárművész, állandó stúdiózenekara a Martiny tánczenekar, Várady György, Vadas Zsuzsa és a Holéczy énekegyüttes, valamint Fényes Kató és Gorody Antal az Odeon lemezek állandó szereplője. A magyar nótákat pedig László Imre énekelte, Kóczé Gyula cigányzenekarával énekelte. Sajnos Székely Pál Radiola lemezgyára nem állt talpra ilyen gyorsan, 1947-től csak korábbi matricáról újragyártott lemezeit forgalmazta, illetve nagyon kevés új felvételt készített Lantos Olivér és Kiss Manyi szereplésével. Majd 1948 végén, 1949 elején beolvad a Magyar Múzsa Irodalmi és Művészeti Vállalatba és lemezeit is Magyar Múzsa márkával jelenteti meg, kevés példányszámban.

Marnitz Frigyes vállalata a Mesterhang azonban a háború után szépen fejlődött és az egyik legjobban működő közepes lemezvállalattá vált. Műsorprogramja tánczene és magyar nóta, a legkülönbözőbb művészek szereplésével, érdekeltségébe tartozott még a Darling lemez is. Az 1949-es államosítási törvény a lemezvállalatokra is kiterjedt. 1949. augusztus 20-án a Magyar Központi Híradó Rt. államosításával egyidejűleg összevonták a lemezgyárakat, a Rádiótól elvették a Durim-Pátriát és az összes többi gyárral együtt a Tonalit művekhez csatolták.

A Tonalit részben új felvételeket készített 1949-től, de a korábbi Odeon és Durium-Pátria matricákat Tonalit márkával jelentette meg. Az új Tonalit MO jelzésű lemezeken tömegdalokat és mozgalmi indulókat kaphatott a lemezvásárló közönség. Az A és T jelzésű lemezeken voltak tánczenék és magyar nóták. 1951-ben ez a vállalat alakult át a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattá.

Az 1949 augusztusában történt államosítás magával hozta a Magyar Központi Híradó Rt. államosítását. Ennek keretén belül pedig a Magyar Rádió is állami kezelésbe került, és a Rádió Durium Pátria lemezüzeme a rádiótól leválasztva a Tonalithoz került, és ezzel együtt megszűnt az Odeon hanglemez is. A Tonalit állami gyárban az Odeon stúdió meghagyásával indult az állami hanglemezgyártás. Új felvételei Tonalit márkával kerültek forgalomba, de korábbi felvételű Odeon és Durium Pátria matricákat is felhasználtak, ezeket gondosan, már kommunista módon megválogatva, kizárólag csak magyar felvételeket gyártva dobták piacra, természetesen Tonalit márkanéven. Az 1949-51 között készült új felvételek főleg mozgalmi dalokból és kevés új tánczene, illetve magyar nóta felvételekből álltak. Az állami Tonalit lemezeken leginkább Lantos Olivér, Karádi Katalin, László Imre és Tabányi Mihály voltak az állandó szereplők. A felvételek részben a Vörösmarty utcai, volt Odeon stúdióban készültek. Jellemző, hogy jazz felvételek, illetve jazz jellegű tánczenei lemezek egyáltalán nem készültek már. A tömegdalok és mozgalmi indulók azonban nagy számban. Ezek a lemezek MO. 400-as széria- és katalógus számmal voltak rendelhetők.

1949-ben elkészült a 10 lemezes díszalbumban forgalmazott "Néphadsereg indulói" sorozat, amely két kivételtől eltekintve szovjet-orosz indulókat tartalmazott a Honvéd Központi Zenekar előadásában, Pongrácz Géza vezényletével. A lemezek gyártását, préselését a kábelgyárban végezték. A lemezek minősége változó volt, mivel a korábban, a forgalomból bevont lemezeket újrahasznosították. A mozgalmi lemez-sorozat mintegy 150-féle lemezből állt. Pl. 3 különféle Sztálin kantátát hoztak forgalomba magyar és orosz nyelvű előadásban. A tánczenei felvételek mind magyar számok voltak, külföldi licenc lemezek nem jelentek meg, magyar nótát pedig László Imre és Solti Károly énekeltek Tonalit lemezekre, melyek minősége szintén változó volt. Az 1951-es esztendő meghozta a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat megalakulását. A Népköztársasági Tanács határozata alapján az alakuló vállalat stúdióhelyiséget a Vörösmarty utcában, illetve a Rottenbiller utcában kapott. Az utóbbi az Odeon mozi nézőtere volt, korábban ezt Kodály Zoltán közbenjárása után kapta meg a vállalat. Alapításakor a lemezgyártó vállalat létszáma 10 fő, főként - néhány kivételtől eltekintve - kinevezett munkáskáderekből állt, Fehérvári Jenő vezetése alatt, aki mellesleg cipészmester volt. A stúdió műszak 2 főből, Balla Györgyből és Radányi Endréből állt. A felvételeket és a vágást ők végezték, a műszaki berendezések szűkösek voltak, és a megmaradt Odeon berendezésekből tevődtek össze. 1 db keverőasztal, 4 db mikrofon, 1 lemezvágó berendezés és 1 db hordozható erősítő 4 mikrofonnal. Ez jellemezte az 1951-es állapotot. A galvántechnika és a lemezpréselés a kábelgyárban történt, a lemezek pedig MHV márkával jelentek meg. Az MHV lemezek felvétele Balla György és Radányi Endre munkájának köszönhetően jó volt, azonban a kábelgyári kidolgozás annál több kívánnivalót hagyott maga után. Sajnos az 1951-54 között gyártott lemezekről csak rosszat lehet írni, ezek a lemezek voltak a magyar hanglemezgyártás történetének eddigi legrosszabb lemezei, szinte lejátszhatatlanok, préselésük hibás, repedezett és alapanyaguk is igen rossz volt. Az 1955-ös műszaki fejlesztés a kábelgyárban már meghozta gyümölcsét a cseh lemezanyag használatával és az új présberendezések üzembe állításával. A lemezek minősége ugrásszerűen javult, úgy, hogy az év végére már külföldi exportra is tudott az MHV jó, normál lemezeket gyártani. Ezek főképp magyar nóta felvételek voltak, Qualiton márkanévvel. Az 1955-62 között gyártott magyar lemezek már szinte kiválók voltak, a Qualiton lemezek hangzása jó, préselése megfelelő volt.

A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat 1957-ig kizárólag normál lemezeket gyártott. Majd 1963-tól megszűnt ezek gyártása Magyarországon, és ezzel a normál lemezek krónikája véget ért.

Az 1940-es évek végére a normál lemez hangminősége szinte a tökéletes lett. A II. világháború után újult erővel meginduló fejlődés a hanglemeztechnikában is kezdte éreztetni a hatását, a béketermelésre egyre inkább visszatérő gyárakból, újra a megfelelő mennyiségű, és minőségű nyersanyagokat használva, valamint sok más egyéb probléma rendezésével, a hanglemeziparban egyre erősödő tömegtermelés kezdett mutatkozni. Csak az Amerikai Egyesült Államokban 1947-ben megközelítőleg 400 milliós volt az éves hanglemezforgalom. Természetesen a hanglemezgyárak műszaki fejlesztésének legfőbb oka a további nagyobb profit elérése volt. Mindez elvezetett a normál lemez egyetlenegy hátrányának, a rövid játékidőnek kiküszöböléséhez.

1948-ban az amerikai Columbiai Hanglemezgyár sajtóbemutatót szervezett, amelynek célja egy újfajta, ún. hosszanjátszó hanglemez első nyilvános bemutatása volt. A sajtótájékoztatóra meghívott újságírók és lemezkritikusok arca elborult, amikor megtudták, hogy egy kísérleti hanglemezt fognak ismertetni, azonban kellemesen csalódniuk kellett. Edward Wallerstein, a Columbia társaság elnöke egy asztalt mutatott be, amelynek két oldalán lemezkupacok emelkedtek. Mindkét oszlopban egyforma műsoridőt tartalmazó lemezhalmok voltak. A szokásos lemezekből hamarosan már egy 2,5 m magas oszlopot raktak, ezzel szemben az újfajta lemezekből ugyanazon műsoridőt tekintve alig fél méteres oszlopocska keletkezett. Wallerstein levett egyet a normál lemezek oszlopáról, és felrakta a lemezjátszóra. A megszólaló muzsika 4 és fél perc múlva, megszakadva a tétel közepén elhallgatott, mert a lemez lefutott. Ezután ugyanezen zeneművet megszólaltatta az új technológiával készült hanglemezről is. A tétele megszakítás nélkül lejátszható volt, és a jelenlévők véleménye szerint a hangminőség semmivel sem rosszabb, sőt az általános vélekedés az volt, hogy még jobb is, mint a szokványos normál lemezek esetében. Ezzel megkezdődött a hanglemeztörténet egy új korszaka, az ún. hosszanjátszó, mikrobarázdás lemez megjelenése. A mikrolemez elveiben és megteremtésének gondolatában már nem volt új. Először 1931-ben került napvilágra egy kísérleti példány, amely az RCA Victor gyártmánya volt, de lassú fordulatszáma miatt a hangminőség nagymértékű csökkenésével kellett számolni. A rosszabb hang miatt inkább megmaradtak a 4 perces játékidőnél. Ezen előzmények után érthető volt, hogy a Columbia lemezbemutatója elé a meghívottak nem néztek túl nagy várakozással.

A mikrobarázdás hanglemez fejlesztését az 1940-es években Németországban a Siemens és Telefunken kutatólaboratóriumában kezdték el. 1943-ra megszületett egy 26 perc játékidejű lemez, amely 40 cm átmérőjű volt, és percenként 78 fordulattal forgott. Kiderült, hogy hosszanjátszó lemez a fordulatszám csökkentésével maradéktalanul nem oldható meg, ezért a német kutatók a fejlesztés irányelveit a barázdaméretek csökkentésében, illetve a lemezátmérő növelésében határozták meg. De a 40 cm-es méret túl nagy volt ahhoz, hogy a közönség soraiban alkalmazást nyerhessen. Mindazonáltal elmondhatók, hogy ezek a kísérleti német lemezek lehetővé tették a 30-15 000 Hz-ig történő hangfrekvenciás sáv rögzítését, maximum 25 perc oldalankénti játékidővel, és igen jó jel/zaj viszonnyal. Az, hogy a mikrobarázdás lemez mégis az amerikai Columbia nevéhez fűződik, annak három fő oka van:

A Columbia vállalat 1944-ben 40/perc fordulatú, 30 cm átmérőjű lemezt kísérletezett ki, amely 16 perc játékidejű, jó minőségű hangfelvétel készítésére volt alkalmas. 1946-ban, a korábbi német eredmények felhasználásával, a barázdaméret csökkentésével, és a 33 1/3-ad fordulatszám felhasználásával megszülettek az első 22-25 perc játékidejű kísérleti mikrobarázdás lemezek. A galvanizálási és préselési technika finomításával, és új lemezanyag felhasználásával pedig 1948-ra megszületett a mono mikrolemez.

A fejlesztések eredményeképpen az amerikai Columbia több más lemezgyártó cégnek is felajánlotta a mikrobarázdás hanglemeztechnika átadását. Az RCA Victor hónapokig nem nyilatkozott A hosszú hallgatásának okára 1949 áprilisában derült fény, amikor is az RCA Victor a Columbia lemezétől teljesen eltérő műszaki megoldású lemezt hozott piacra. Ez nem volt más, mint a 45 fordulatú, 17 cm átmérőjű kis mikrolemez. Jellemzője 5-6 perces játékidő és a könnyű tárolhatóság volt. Érthető ezek után, hogy elsősorban a rövid műsoridejű tánclemezek kedvelt lemeztípusa lett a 45-ös. A kétfajta lemez közötti elsőségért megindult az ún. sebességháború az RCA Victor és a Columbia között, ennek eredményeképpen a lemezvásárlás kezdett visszaesni, és 1949-re az 1948-as lemezforgalomnak mindössze 75%-ára csökkent 1950 elejére, a még mindig eső lemezvásárlás miatt a Capitol lemezgyár a legegyszerűbb megoldást választotta, úgy a 33-as, mind a 45-ös fordulatszámú lemezek gyártását bevezette. Ekkorra az RCA és a Columbia is megegyezett egymással, és mindketten bevezették egymás lemeztípusának gyártását. A gyártott és megvásárolt lemezek tekintetében a komolyzenei felvételeknél a versengés a 33-as lemez javára dőlt el, a könnyű- és tánczenei lemezek esetében viszont a 45-ös kismikro lemezek forgalma emelkedett.

1965 végén a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat két mérnöke, Tóth Zakariás és Radányi Endre külföldi szakcikkek alapján elkezdett kísérleti mikrobarázdás lemezeket vágni 33-as fordulattal. A kísérletek folyamán számos műszaki problémát kellett megoldani, mert az egyetlen ekkor használt vágóberendezéssel még csak normál lemezeket lehetett tökéletesen készíteni. Először is a vágógépet kellett úgy átkonstruálni, hogy azzal normál és mikrolemezeket egyaránt lehessen készíteni. Ne feledjük el, hogy ekkor még a normál lemezek erősen uralták a piacot, de már külföldi, elsősorban orosz és cseh gyártmányú lemezek is kaphatóak voltak, magyar gyártmányú mikrolemez azonban még nem volt forgalomban. Az első magyar mikrolemez 1956 karácsonyára került a boltokba, és népszerű operaáriákat tartalmazott 15 perc oldalankénti műsoridővel. Az első könnyűzenei mikrolemezen pedig Tabányi Mihály és együttese játszott. Ezzel diadalútjára indult az MHV mikrobarázdás korszaka. A műszaki fejlesztés a stúdióban és a Budapest Kábelgyár Lemezüzemében olyan fokú volt, hogy 1958-ra minőség tekintetében a magyar Qualiton és MHV márkajelzésű sárga címkés 25 cm-es lemezek minősége már meghaladta az orosz és cseh mikrolemezekét, és Európai viszonylatban is a legjobbak közé tartozott. Köszönhető volt ez az 1958-ban megérkezett új présberendezéseknek. De a lemezek nemcsak technikailag, hanem művészileg is magas fokon, hiszen Ferencsik János, Tellmányi Emil és Kodály Zoltán előadásában készült felvételek kerületek az új magyar mikrolemezekre. 1960-ban pedig megjelent a 30 és 17 cm-es mikrolemez a boltokban is. Ez utóbbiak kizárólag tánczenei műsorprogrammal jelentek meg. 1961-ben a fellendült üzleti forgalom lehetővé tette a stúdió nagyarányú műszaki fejlesztését. Ekkor komplett Telefunken gép érkezett új keverőasztallal, MIO stúdiómagnetofonokkal és két darab új Neumann vágóberendezéssel. Ezek voltak a mai napig legendásan híres VMS Spezial típusú lakkvágók AM 32B/VA32 főgépegységgel és sztereó-monó üzemre egyaránt alkalmas erősítő- és vezérlőegységgel. Ettől kezdve a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat az akkori legkorszerűbb technikai berendezésekkel felszerelve gyártotta a magyar mikrolemezeket, de egyelőre csak monó vágással kerültek forgalomba ezek a lemezek. 1963-ban Ernőfy Olivér az MHV vágómérnöke elkészítette az első sztereó kísérleti vágású hanglemezt. Ennek tökéletes eredményeképpen 1964-től az MHV bevezette a sztereó lemezek gyártását. 1964-től kezdődően 1993-ig a magyar hanglemezgyártás diadalmas utat futott be, amelynek vége a hanglemezgyártó vállalat szomorú és értelmetlen felszámolása lett.


Homocord lemez 1933	Odeon lemez 1939

Odeon lemez	Parlophon lemez 1932