A kezdetektől a VIC-20-ig

A személyi számítógépek piacát ma már egyértelműen az IBM PC nyomdokain haladó megoldások uralják, nem megfeledkezve arról, hogy természetesen az Apple Macintosh-nak is sikerült átvészelnie az első modell megjelenése óta eltelt csaknem két évtizedet. Rajtuk kívül azonban van még legalább egy márkanév, amit sokan ismernek, dacára annak, hogy a boltokban már jó néhány esztendeje nem találkozhatunk vele: ez pedig a Commodore. Hosszú életét az emberek emlékezetében olyan termékekkel érdemelte ki, mint például a C64 és a C128, de ennek a cégnek köszönhető az is, hogy ma olyannak ismerjük az Amigát, amilyen. (Hogy ez utóbbi megállapításunk pozitív vagy negatív értelmű, azt az Olvasóra bízzuk.) Pedig ez a felsorolás mindössze a jéghegy csúcsa. A balsorsú vállalkozás fejlesztőműhelyeiben számtalan egyéb figyelemreméltó megoldás született, amelyek sorra megkapták az "első" és a "korszakalkotó" jelzőket.

Sajnos azonban - ahogy erre már láthattunk nem is egy példát - a Commodore a hozzá nem értő vezetésnek köszönhetően végül mégis csődbe ment, noha az utolsó pillanatban is jelentek meg kiváló számítógépei. Voltaképpen az is csak a cég, illetve az általa életre hívott vagy bekebelezett technológiák jelentőségét bizonyítja, hogy 1994-ig sikerült elkerülni a kapuk bezárását, hiszen ha az elnökségen és a marketingosztályon múlott volna, a tragédia akár már tíz évvel korábban is bekövetkezhetett volna.

E cikknek azonban nem célja az, hogy elemezze a vezetés hibáit, hiszen ma már nincs is értelme. 1994-ben óhatatlanul lezárult egy korszak, és így nem marad más hátra, mint emlékezni. Az alábbiakban pedig éppen erre vállalkozunk: bemutatjuk a Commodore történetét alfától omegáig, beleértve mindazokat a fejlesztéseket, eseményeket és embereket, amik, illetve akik meghatározó szerepet játszottak a cég sorsának alakulásában. Reméljük, az elmondottakat érdekesnek fogják találni azok is, akik az életük folyamán nem találkoztak a nevezett termékekkel, hiszen a számítógéptörténelem egyik legfontosabb szereplőjéről van szó.

A kezdetek

A Commodore alapítója, Jack Tramiel (képünkön) Idek Tramielski-ként látott napvilágot Lodz városában, Lengyelországban. Élete hamarosan tragikus fordulatot vett, hiszen éppen betöltötte a tizedik életévét, amikor zsidó származása miatt a náci koncentrációs táborok egyikébe került a második világháború során. 1944-ben Auschwitz-ba szállították át, ahol elszakították édesanyjától, édesapja pedig nem sokkal később meghalt, amikor alultápláltság miatt a betegszobára került, és a további kényelmetlenségek elkerülése végett benzint injekcióztak a vénájába. Maga Idek túlélte a megpróbáltatásokat, és 16 éves volt, amikor 1945-ben sorstársaival együtt kimentették a győztes szövetséges erők. Két évvel később elvett egy másik ifjú túlélőt, Helen Goldrub-ot, akiben életre szóló társra talált.

Az ifjú házasok még 1947-ben emigráltak az Egyesült Államokba, ám az óriási országot akkoriban annyi bevándorló ostromolta, hogy Tramiel nehezen talált magának állást, így a legnyilvánvalóbb megoldást választotta: belépett a seregbe. Fort Dix-ben töltött szolgálata alatt a hadsereg régi írógépeinek javítgatásával foglalatoskodott, és az így szerzett tapasztalatai segítettek neki a "pályaválasztásban": 1952-es leszerelése után egy írógépjavító műhelynél dolgozott, majd New York Bronx negyedében egy saját boltot nyitott, és ott folytatta a tevékenységét (éjszakánként még taxizott is, hogy az így szerzett bevételei révén fenntarthassa az üzletét).

Hamar megértette azonban, hogy a gyártásban és az eladásban rejlik az igazán nagy pénz, így Tramiel rövidesen Kanadába, Torontóba költözött, és az ottani Atlantic Acceptance Corporation támogatásával új céget alapított, amely írógépek importálásával és előállításával egyaránt foglalkozott. A vállalkozás a Commodore International nevet kapta, mégpedig azért, mert Tramiel egy katonai csengésű titulust szeretett volna, ám már minden rmagasabb rang, így a General (tábornok) és az Admiral (tengernagy) is foglalt volt. Ezért hát maradt a Commodore (sorhajókapitány).

Tramiel egyik legjellemzőbb tulajdonsága az volt, hogy mindig kész állt a megújulásra, és ezt hamarosan be is bizonyíthatta. A hatvanas évek elején, amikor Japán elárasztotta az amerikai és az európai piacot nagyszámú és olcsó mechanikus összeadó gépeivel, a kereslet hatására új, rendkívül sikeres Commodore részleg született, amely természetesen asztali számológépek előállításával foglalkozott. Mindehhez azonban sok pénzre volt szükség, és 1962-re a kölcsönök összege már oly nagymértékűre duzzadt, hogy Tramiel cége egy apró névváltoztatást követően Commodore Business Machines-ként belépett a tőzsdére.

Két mechanikus Commodore számológép

A vállalat rövidesen Kanada legnagyobb irodagépgyártója lett, és emelkedése egy ideig még töretlen ütemben folyt, ám hamarosan felmerült a gyanú, hogy a sikerhez vezető út etikátlan lépésekkel volt kikövezve. 1965-ben ugyanis az Atlantic Acceptance csődöt jelentett, miután a vezetőjét, C. Powell Morgan-t - többek között - "kapzsi és elvtelen kezeléssel", valamint "valamennyi elfogadott üzleti elv totális semmibevételével" vádolták. A gyanúsított viszont már nem kerülhetett a vádhatóság karmai közé, mivel néhány hónappal később elhunyt leukémiában. Helyette maradt Tramiel, akit természetesen szintén mélyreható vizsgálatnak vetettek alá, ám vele szemben nem sikerült elég bizonyítékot összegyűjteni ahhoz, hogy vád alá helyezzék. Az ügynek azonban így is meglett az eredménye: a Commodore - rossz sajtóvisszhangja miatt - óriási veszteségeket könyvelhetett el. Ebbe az is beletartozott, hogy - a japánok legnagyobb örömére - alaposan megcsappant az összeadó gépeket illető piaci részesedése. A kanadai üzleti életből mintegy kiközösített cég mindezekután hamar csődbement volna, ha nem bukkan elő a váratlan megmentő, Irving Gould.

A neves befektető 1966-ban megvásárolta a Commodore részvényeinek 17 százalékát mintegy 400 ezer dollárért, és cserébe nem kért mást, mint Morgan megüresedett helyét az élen. Úgy tűnt tehát, hogy a cég megmenekült, ám volt egy apró bökkenő: Tramiel nem igazán tudta, hogy hosszú távon miként állítsa talpra a Commodore-t. Ihletre vadászva látogatást tett az amerikai piac legfélelmetesebb ellenfelénél, Japánban, hogy körülnézzen a konkurencia házatáján. Az út nem bizonyult eredménytelennek, ugyanis felfigyelt egy érdekes fejleményre: az ázsiai gyártók elektronikus számológépek előállításán fáradoztak. Tramiel hazatért, és egy stratégiailag jelentős, éles eszű döntést hozott: ejtette a mechanikus megoldásokat, és minden erőforrást az új termékvonalra irányított. A gyors váltás meghozta a gyümölcsét: 1969-ben a Commodore dobta piacra az első amerikai elektronikus zsebszámológépet, a C108-at, amelynek a lelkét egy Texas Instruments által készített chip képezte. A cég ezzel megütötte a főnyereményt. Habár napjainkban némiképp különösnek tűnhet, hogy akkoriban valaki hajlandó volt akár száz dollárnál is többet fizetni egy apró kis eszközért, amelyhez ma már néhány száz forintért is hozzájuthatunk, és ráadásul csak a négy alapműveletet ismerte, a Commodore alig tudta tartani a lépést az óriási kereslettel. Az újdonság ereje szinte pillanatok alatt lesöpörte a színről az addigi nagy - hordozhatónak (a szó mai értelmében) éppen nem nevezhető - és egyszerű asztali összeadó gépeket.

A Commodore termékei: néhány számológép és egy LCD kijelzős óra

Nem kellett azonban sok idő ahhoz, hogy felbukkanjanak a vetélytársak, és az első természetesen maga a Texas Instruments volt, mégpedig igen jó esélyekkel. A cégnek ugyanis volt egy aduásza: jelentősen alullicitálhatták a Commodore árait, miután ugyanarra a saját készítésű chipre alapoztak, amelyet a konkurenciának nyereséggel adtak el. A vállalat így 1972-ben rendkívül kedvező árú megoldásokkal lépett piacra (a szóban forgó integrált áramkör darabja körülbelül 50 dollárba került a Commodore-nak, és így a kész számológép ára 100 dollár körül mozgott; a Texas Instruments viszont 49 dollárért dobta piacra a saját verzióját). Ráadásul ezzel egyidejűleg az árak meredeken zuhanni kezdtek az új gyártási technológiáknak köszönhetően, és Tramiel hamarosan arra figyelt fel, hogy több raktárnyi készlet maradt a nyakán a régi áron vásárolt chipekkel szerelt számológépekből. Ennek köszönhetően a Commodore - több nyereséges év után - 5 millió dolláros veszteséggel zárta az 1975-ös esztendőt.

Egy Commodore hőfokszabályzó

Tramiel persze tisztán látta, hogy mik jelentették a gyenge láncszemet: a számológépek összetevői. A Texas Instruments is csak azért arathatott sikert, mert saját chipeket használt. Az egyetlen kiutat ezért látszólag az jelentette, ha a Commodore is terjeszkedik, és megpróbál minden szükséges komponenst maga előállítani. Ehhez azonban új technológiákra, illetve más vállalkozások felvásárlására volt szükség, és ez hatalmas tőkét igényelt, valamint rendkívül nagy kockázattal járt. Gould azonban kellőképpen bízott Tramiel-ben, és nem kevesebb, mint 3 millió dolláros kölcsönt ajánlott fel a célra, noha ezt nem kínálta ingyen: az alapító valamennyi Commodore részvényét kérte cserébe (ezek egy részét később visszaadta, mintegy jutalom gyanánt). Az első áldozat pedig nem más volt, mint a 800,000 ezer dollárt kóstáló MOS Technology. (A többi cég, így például a CMOS chipeket gyártó Los Angeles-i Frontier és az LCD kijelzők előállításával foglalkozó MDSA kevésbé játszottak fontos szerepet a Commodore történetében.)

Az akkortájt elsősorban számológépekhez készített chipjeiről híres MOS-hoz (amely a nevét a Metal Oxide Semiconductor rövidítéseként kapta) még 1975-ben csatlakozott Chuck Peddle (képünkön) vezetésével néhány mérnök, akik addig a Motorolánál dolgoztak a 6800-as mikroprocesszoron. A kis csapat nem is tagadta meg a múltját: az új munkahelyen a 6800 közvetlen konkurenciájaként fejlesztették ki a 6501-et, amely még tűkompatibilis is volt a nagy előddel. A Motorolának azonban nem tetszett, hogy hűtlen alkalmazottai egy olyan terméket terveztek, amellyel bármikor feclserélhető az ő megoldása - még akkor sem, ha a 6501 nem volt száz százalékosan gépi kód kompatibilis. Ezért az "óriáscég" perre vitte a dolgot, s miután sikerült több százezer dollárt kicsikarnia a MOS-ból, a kis vállalkozás - figyelembevéve az ezzel egyidejűleg mintegy 200 párhuzamosan futó kutatási és fejlesztési projektet - hamarosan komoly pénzügyi problémákkal nézett szembe. A Commodore ajánlata épp időben jött ekkor, és a vezetés minden tétovázás nélkül fogadta el azt 1976 novemberében.

A MOS (későbbi nevén Commodore Semiconductor Group) ekkora már elkészítette a 6501 utódját, a 6502-t is, amely voltaképpen a 6800 tökéletesített verziója, ám sokkalta olcsóbb annál: 175 helyett mindössze 25 dollárt kóstált darabja. Ez pedig óriási fegyverténynek bizonyult, és a processzor (utódaival együtt) a hetvenes évek végén, illetve a nyolcvanas évek elején megjelent otthoni számítógépek egyik legnépszerűbb választása lett. Többek között a 6510 volt a lelke valamennyi 8 bites Commodore gépnek; maga a 6502 az Apple I-et, valamint az Apple II sorozatot vitte sikerre (az Apple IIGS-be azonban már a 16 bites 65816 került), hogy a 8 bites Atari gépekről vagy akár a Nintendo első megoldásairól ne is beszéljünk (a NES a 6502-t, a SuperNES pedig a 65816-ot használta).

A MOS 6502

Nem kell azonban ilyen messze előreszaladnunk az időben: 1976-ban ugyanis már volt két számítógép is, amelyben bizonyíthatott a 6502. Az egyik az Apple I volt, ami ekkorra már kellő hírnévre tett szert, és Tramiel meg is szándékozta vásárolni a fiatal céget, ám Steve Wozniak 15 ezer dollárral többet kért, mint amennyit a Commodore szánt erre a célra, így az üzlet nem jött létre. Érdekes belegondolni abba, hogy - látszólag - milyen kevesen múlt a megállapodás sikere, illetve kudarca: ha mégis sor került volna a vételre, valószínűleg sok minden egészen másképp alakult volna...

A PET

A másik 6502-es gép a MOS saját fejlesztésű, modulokból összeállítható számítógépe volt, amelynek a központi egysége, a KIM-1(képünkön) 1KB memóriával és egy 6 számjegyű LED kijelzővel érkezett. A hobbifelhasználók számára készített és az Altair mellett is viszonylag sikeres egységből a Commodore később elkészítette a saját verzióit is, ám Tramiel nem ebben látta a jövőt. Ekkor lépett elő Peddle, és azt javasolta, hogy a 6502-re alapozva építsenek egy teljes asztali számítógépet. Tramiel rábólintott, ám nem akart nagy kockázatot vállalni, így hat hónapot adott arra, hogy előálljanak egy kész termékkel, amit aztán bemutathatnak az éppen esedékes számítástechnikai kiállítás alkalmával. A határidőt sikerült tartani, és a PET (Personal Electric Transactor) 2001 óriási sikert aratott a beépített monitorral és billentyűzettel, valamint az adatok tárolására használt kazettás egységgel.

Pedig az előzmények korántsem voltak ilyen kedvezőek. Tramiel ugyanis még a piacra dobás előtt felkereste a Tandy-t a gép prototípusával, hogy a cég Radio Shack elnevezésű részlegén keresztül értékesítse az új terméket. A Tandy azonban aranybányát szimatolt a PET-ben (pontosabban szólva az általa képviselt termékkategóriában), és ezért úgy határozott, hogy inkább saját számítógépet épít. Eközben a hivatalos bejelentés sem hozta meg a kívánt eredményt: a PET papíron csak langyos fogadtatásra talált. Ezekután nem csoda, hogy Tramiel a kiállításon aratott siker ellenére is szkeptikus maradt, és az újságokban megjelentetett hirdetések útján kívánta felmérni a keresletet: 595 dollárért kínálta a PET-et, és hat hetes szállítási időt ígért. Az eredmény meggyőző volt: a Commodore-hoz hamarosan több millió dollár értékben futottak be a megrendelők csekkjei. Úgy tűnt, minden sínen van.

(Mielőtt továbblépnénk, engedtessék meg két gondolat a PET-ről. Az egyik: a 6502 egy órajelciklus alatt több feladatot is képes elvégezni, így az 1 MHz-es órajel csak látszólagos hátrány, mivel a gyakorlatban azonos teljesítményt nyújt, mint egy 4 MHz-es i8086. A másik fontos tudnivaló pedig az, hogy a gép nem ismert grafikus üzemmódot, azaz nem volt lehetőség a pixelenkénti címzésre; csak 40x25 karakteres szöveges üzemmód volt elérhető a 9 inches, fekete-fehér kijelzőn.)

Az eredeti PET

Sajnos azonban nem minden alakult úgy, ahogy kellett volna. A PET ára ugyanis a kezdetektől fogva folyamatosan kúszott felfelé. Eredetileg 495 dollárért hirdették meg (4 KB RAM-mal), ami nem kis mértékben járult hozzá a kedvező fogadtatáshoz, hiszen ezért az összegért a vásárló egy teljes számítógépet kapott, míg ugyanekkor az Apple II 1295 dollárba került - monitor nélkül. Hamarosan azonban kiderült, hogy az ár túlságosan optimista volt, és - az elmondottaknak megfelelően - még az első megrendelések felvétele előtt 595 dollárra emelték az összeget (ez még mindig minimális nyereséget ígért), ráadásul a szállítás igen nehézkesen ment, a támogatás színvonala pedig a nullához tendált. A Commodore ennek ellenére végül még feljebb (795 dollárra) emelte az árat, ám ennek részleges ellentételezéseként 4 KB extra memóriát rakott a gépbe, majd arra kényszerítette a még ki nem elégített megrendelőket, hogy fizessék ki a 200 dolláros különbözetet, vagy visszakapják addig befizetett pénzüket.

A Radio Shack pedig nem tétlenkedett mindeközben, és piacra dobta a TRS-80 Model I-et, mégpedig gyorsabb szállítást, kiterjedtebb szervízhálózatot, és alacsonyabb, 599 dolláros árat ígérve. A PET így már 1978-ban a harmadik helyre szorult az Apple II és a TRS-80 sorozat mögé, dacára annak, hogy belőle is jelentek meg új szériák (a 3000-es és a 4000-es). Tramiel egyedül úgy tudott az élvonalban maradni, hogy jelentős árcsökkentéseket hajtott végre, amelyekkel ugyan az őrületbe kergette ellenfeleit, ám nem ismert kegyelmet. "Az üzlet háború. Nem hiszek a kompromisszumban. A győzelemben hiszek" - szólt egyik közismert mondása.

Eközben azonban a Commodore-nak egy komolyabb veszteséget is el kellett könyvelnie. Tramiel ugyanis annyira igyekezett függetleníteni a cégét a félvezető piactól, hogy számítógépeinek utolsó kívülről jövő összetevőjét, a memóriát is a MOS gondjaira akarta bízni, ám Peddle úgy vélte, hogy ez negatív hatással lenne a PET fejlődésére (minden bizonnyal attól félt, hogy túlságosan szétforgácsolódnának az erőforrások). Tramiel azonban - mint mindig - makacsul kitartott, és keresztülvitte az akaratát, ám pürrhoszi áron: Peddle 1979-ben végleg otthagyta a céget.

A Commodore viszont nem búslakodott sokat, és hozzálátott a PET továbbfejlesztéséhez, ugyanakkor Tramiel számára hamarosan egyértelművé vált, hogy mi az Apple és az Atari sikerének a fő kulcsa: az otthonok meghódítása. Az alapító ezért úgy határozott, hogy ő is letesz valamit az asztalra a részéről eddig még érintetlen piacon, és készít egy színes kijelzős számítógépet, ami hihetetlenül alacsony, 300 dolláros árával elsősorban a játékosokat és a hobbifelhasználókat célozza meg. Ezért felosztotta a fejlesztési osztályt egy professzionális és egy otthoni számítógépeken dolgozó részlegre, s míg az előbbi néhány éven át még folytatta a PET-vonalat, az utóbbi formába öntötte a legújabb elképzeléseket...

Egy 1978-as PET 2001, immáron CBM néven és új billentyűzettel

A VIC-20

Az új gép lelke természetesen a még mindig olcsó és kellően nagy tudású 6502 lett, ami mellé 5 KB memóriát helyeztek (bővíthető 29 KB-ra), valamint beépítették a MOS által készített VIC-et (Video Interface Chip), amely képes volt színes grafika és egyszerű hanghatások előállítására. A felbontás 176x184 pixel lett, de alaphelyzetben csupán szöveges üzemmód volt elérhető, mégpedig 22 soros, illetve 23 oszlopos megjelenítésben. 16 szín állt rendelkezésre, amelyből valamennyit lehetett használni a háttérre, de csupán nyolcat az előtérre, azaz a karakterekre. (A grafikus üzemmódhoz egy extra cartridge-re volt szükség.)

A 300 dolláros álomgép

Már csak egy névre volt szükség, és a Commodore kezdetben a Vixen-re gondolt, ám az végül mégsem jöhetett szóba a kifejezés német nyelvbeli obszcén jelentése miatt. Ily módon a VIC-20 mellett döntöttek (a VIC jelentése itt: Video Interface Computer, a 20 pedig az összmemóriát jelenti: 5 KB RAM + 15 KB ROM = 20 KB), ám kiderült, hogy a VIC még rosszabb megoldás (a német a "V" betűt "F"-nek ejti, s így megint egy szalonképtelen szó jött ki), ezért végül úgy határoztak, hogy az európai piacon majd VC-20-ként terjesztik a számítógépet (a VC a "VolksComputer", azaz a "népszámítógép" rövidítése, hasonlóan ahhoz, ahogy a Volkswagen jelentése: "népautó"). (A probléma egyébként ismerős: a PET meg a franciáknál nem volt jó választás, mivel a francia nyelvben a szó jelentése "szellentés", pontosabban szólva annak egy vulgárisabb szinonimája.) Ezúttal a Commodore-nak sikerült tartania magát az eredeti elképzelésekhez, és a VIC-20 valóban 299,95 dolláros áron került a piacra, amivel óriási sikert aratott - ezzel pedig megkezdődött a mikroszámítógépek háborúja.

Az alacsony árat természetesen néhány apró trükkel sikerült megvalósítani. Először is az új gép rendkívül kompakt volt, hiszen egybeintegrálták a billentyűzetet az alaplapot tartalmazó házzal, emellett pedig nem járt hozzá monitor, hanem csak egy TV-kimenet, amelynek a révén bármilyen televíziókészüléket lehetett megjelenítőként használni. Így valósult meg Tramiel álma, miszerint "Computers for the masses, not the classes", azaz "Számítógépek a tömegeknek, nem az osztályoknak", utalva arra, hogy az új technológiát mindenkihez el kell juttatni, nem csak néhány több tízezer dollárt is fizetni képes vagy megfelelő munkakörben dolgozó kivételezettnek.

A Commodore alapítója mindazonáltal nem elégedett meg a kedvező ár-teljesítmény viszonyból eredő természetes népszerűséggel, hanem az egész világot meg akarta hódítani. Első lépés gyanánt az ősi ellenfél, Japán területén is piacra dobta a VIC-20-at VIC-1001 néven, amelynek a láttán a saját számítógépen gondolkodó Sony, Toshiba és Panasonic/Matsushita elhalasztotta az amerikai piacra való belépést, egészen az MSX szabvány néhány évvel későbbi megjelenéséig. A sikeren felbuzdulva Tramiel egy nagyobb célpontot keresett, és meg is találta a Texas Instruments "személyében" a következő áldozatát, akinek a TI-99/4 sorozatát akarta sárbatiporni. Ez a célkitűzés átmenetileg sikerült is: az akkoriban népszerű amerikai színésszel, a Star Trek sorozat Kirk kapitányaként elhíresült William Shatner-rel forgatott VIC-20 reklámok rendkívül hatásosnak bizonyultak. (Ez egyébként már nem az első eset, hogy a legendás Űrszekerek valamilyen formában kapcsolatba került ezzel a piaccal. Az első kereskedelmileg sikeres mikroszámítógépet, az Altair-t is a sorozat egyik epizódjában szereplő csillag után nevezték el.)

Egyszer csak fordult a kocka: a Commodore új gépére egyre inkább úgy tekintettek, mint valamiféle játékszerre, és ezt a helyzetet kihasználva támadásba lendült a Texas Instruments. A cég éppen azt emelte ki a hirdetéseiben, hogy a TI-99/4 sorozat ugyan szórakozásra is nagyszerű, ám egyszersmind oktatási feladatok ellátására is kiváló. Tramiel azonban nem hagyta magát, és beindította a legendásan erőszakos reklámhadjáratot, amelynek során arra helyezte a hangsúlyt, hogy a hirdetésekben egymás mellé állította a két konkurens megoldást, és egy az egyben kimutatta a kettő közti technikai eltéréseket. (Ehhez hasonló megoldásokat majd a C64 kapcsán mutatunk be.) Az akciónak meg is lett az eredménye: az árak zuhanni kezdtek, a VIC-20 már csak 55 dollárba került (amikor az egy nap alatt előállított példányszám elérte a kilencezret), a Texas Instruments otthoni számítógépekkel foglalkozó részlege pedig tönkrement. A VIC-20-ból végül több millió példány kelt el.

A fejlesztés ugyanakkor természetesen nem állt meg. Egy esztendővel később megjelent a történelem mindmáig legsikeresebb személyi számítógépe, és 1984-ben, illetve 1985-ben kerültek a piacra azok a megoldások, amelyeknek köszönhetően még többen megismerhették a Commodore nevét. Eközben azonban bekövetkezett az a végzetes fordulat is, amely hosszabb távon a cég pusztulásához vezetett.

A C64

A tervezők a VIC-20 látványos térnyerése mellett dolgozni kezdtek a gép VIC-30 fedőnevű utódján, amelynek a fő újdonsága a 64 KB memória és a továbbfejlesztett, egyúttal pedig különválasztott grafikus-és hangvezérlő volt. Az új gép végül Commodore 64 (röviden: C64) néven és 599,95 dolláros áron került a nyilvánosság elé az 1982-es CES alkalmával, mégpedig Tramiel némiképp etikátlan marketing trükkjével megtámogatva. Az elnök ugyanis kihasználta, hogy a termék kezdetben teljesen ugyanazt a házat használta, mint elődje (csak a jelvényt cserélték le rajta), és a hirdetésben ennek megfelelően egy VIC-20 képe szerepelt, amelyen a logó éppen nem volt látható, fölötte pedig egy felirat a gép tulajdonosainak ezreit emlegette, míg magáról a C64-ről csak egy apró kis rész szólt, kiemelve a felhasználóknak kínált óriási lehetőségeket. (Annyi igazság volt a dologban, hogy míg a programok szintjén nem volt kompatibilis a két gép, addig a perifériák tekintetében igen.) A fejlesztők bevették a csalit, ám mindez még csak a kezdet volt. Tramiel a következő lépés gyanánt a VIC-20 kivételével minden más projektet a háttérbe szorított, és óriási készletet halmozott fel a C64-ből, amelyekkel aztán felkereste a legnagyobb viszonteladókat, ahol korábban szép sikert aratott a VIC-20.

A legendás Commodore 64 doboza

Sajnos azonban nincsen rózsa tövis nélkül, és a Commodore megszorító intézkedései következtében - hasonlóan a PET-hez - hamar komoly gondok adódtak az új géppel: az eladott példányok körülbelül egynegyede már a dobozból való kikerülés után csődöt mondott. A cégnek azonban sikerült ezt ellensúlyoznia azzal, hogy szó nélkül kicserélte a rossz termékeket, valamint jelentős árengedményeket tett, és így - ahogy az árak zuhantak -, a Commodore-nak hamarosan sikerült beérnie az Apple-t és az IBM-et. (Néhány hónappal később pedig le tudták szorítani az eleve hibás gépek arányát 4-5 százalékra.) Eközben természetesen folyt a reklámhadjárat a számítógépmagazinok oldalain és a televizóban is, valamint egyéb akciókra is sor került. Tramiel például kitalálta, hogy cége 100 dollárt visszatérít a C64 árából, ha a vásárló beküld bármilyen más számítógépet vagy videójátékot. Egy furfangos New York-i hálózat, a Crazy Eddie ennek hatására 10 (tíz) dollárért (!) kezdte kínálni a Sinclair ZX-81 amerikanizált változatát, a Timex Sinclair 1000-et, így ha a vevő ezután rendelt egy C64-et, 90 dollár tiszta nyereséget könyvelhetett el. A Commodore pedig a sok begyűjtött, olcsó egységet nagyrészt elajándékozta, ám egy részüket megtartotta, és az alkalmazottak ajtótámasztéknak használták...

A C64 titka

A C64 kétségtelenül a történelem legsikeresebb otthoni számítógépe. Mindössze a piacra történő bevezetés után 2 évvel megdöntötte az eladási rekordot több mint 4 millió példánnyal világszerte, a Commodore csődbemeneteléig pedig a legóvatosabb becslések szerint is 17, az általánosan elterjedt nézet szerint azonban 22 millió darab kelt el belőle. Ez óriási fegyvertény, ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan termékről van szó, amely lényegében mit sem változott hosszú élete során: az utoljára előállított példány pontosan ugyanazt tudta, mint a legelső verzió, miután a modern PC-knél megszokott továbbfejleszthetőségről szó sem volt.

A frenetikus siker elsősorban annak volt köszönhető, hogy a C64 - alacsony ára ellenére - olyan lehetőségeket kínált, amelyekről más gyártók megoldásainak felhasználói több-kevesebb ideig még csak álmodhattak. Lássuk ezeket röviden!

A karakteres üzemmódban 40 oszlopos megjelenítést támogató VIC-II grafikus vezérlő nagy felbontású grafikus üzemmódokat tudott, és sprite-okat is kezelt, hogy a színekről ne is beszéljünk. 320x200 pixeles üzemmódban egy 16 színű palettáról 2 színt lehetett választani minden egyes 8x8 pixeles blokkra - ez az úgynevezett hires mód. A multicolor módban már 4 szín érhető el 8x8 pixeles blokkonként, ám ekkor a horizontális felbontás a felére csökken (más megközelítsében: dupla szélességűek lettek a pixelek, így lényegében 4x8 pixeles blokkokról beszélhetünk). Vannak ezen kívül még speciális módok is, amelyeket azonban ritkábabn használtak, mert PAL és NTSC rendszereken eltérő eredményeket adhattak.

Csak összehasonlításképpen: az IBM PC tulajdonosoknak külön kellett megvásárolni a CGA (Color Graphics Adapter) videokártyát az amúgy sem túl olcsó alapgép mellé, és így is csak négy szín volt elérhető a 320x200-as (illetve kettő a 640x200-as) felbontásban. Kezdetben pedig az Apple Macintosh is fekete-fehér volt.

Nem kevésbé volt figyelemreméltó a Bob Yannes által tervezett SID (Sound Interface Device) hangvezérlő sem. Ez olyan színvonalú és minőségű zenék és hatások előállítására volt képes, amilyenekről a Kék Óriás megoldásait és klónjait használók 1987-ig, az Adlib megjelenéséig csak álmodhattak: 3 csatorna, 9 oktáv, 4 hullámforma, és mindez 4/8 biten. (Az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy Yannes döntő szerepet vállalt a VIC-20 megalkotásában is, majd a C64 megjelenése után otthagyta a Commodore-t, és az Ensoniq-nál helyezkedett el.)

Amennyiben az elmondottakhoz hozzávesszünk még olyan "apróságokat" is, mint például a 64 KB memória (ez akkoriban, tehát 1982-ben igen soknak számított!), akkor megérthetjük, hogy a felhasználók és a fejlesztők miért kaptak rá a gépre gondolkodás nélkül; a kazettás magnó kényelmetlenségeit és a hajlékonylemezes meghajtó botrányos lassúságát, illetve kezdeti magas árát megbocsátva elképesztő mennyiségű program, valamint figyelemreméltóan sok periféria készült hozzá (nyomtatók, botkormányok, fényceruzák, stb).

A híres 1541-es lemezmeghajtó egyébként 5,25 inches lemezeket fogadott, amelyeknek egyszerre csak egy oldalát tudta olvasni, és azon összesen 170 KB adatot tárolt, így ha valaki kihasználta mindkét oldalt, 340 KB volt az összkapacitás. Adatátviteli sebessége alaphelyzetben 300 bit volt másodpercenként - ez az oka a meghajtó lassúságának (eszerint ugyanis egy perc alatt alig több mint 17 KB-ot, azaz egy oldal kapacitásának mindössze egytizedét töltötte be). Szerencsére különböző (szoftveres) gyorstöltőkkel ez 4 vagy akár 10 KB/mp-re is feltornázható volt (jellemző, hogy a terjedelmesebb és igényesebb játékok beépítve tartalmaztak ilyen rutint). A C128-hoz készített 1570, illetve a lemez mindkét oldalát olvasni képes 1571 aztán már magától elérte a 3 KB/mp-et (az úgynevezett burst mód támogatásával); a C64-hez, illetve az 1541-essel készített lemezeket azonban csupán 1541-emuláció révén lehetett olvasni. (A felsoroltak a GCR - Group Code Recording - formátum miatt nem kompatibilisek a PC-meghajtókkal, ahogy az Amiga-lemezek sem.) A sort (a Commodore részéről) az 1581 zárta, amely már 3.5 inches és MFM formátumú volt, egy lemezen pedig 800 KB (3160 blokk) adatot volt képes tárolni (természetesen ez is támogatta a korábban bevezetett burst módot). Sajnos az ugyancsak 3.5 inches, 1.44 MB-os 1590-D-1 csak prototípus maradt. (Zárójelben ugyanakkor megjegyezzük, hogy a CMD - Creative Micro Designs - FD2000 néven 1.6, FD4000 néven pedig 3.2 MB-os, 3.5 inches egységeket is készített!)

Szóljunk még röviden a ház színeváltozásairól. Eleinte a C64 külseje - ahogy már említettük - teljes mértékben megegyezett a VIC-20-éval, ám hamarosan annyit változtattak rajta, hogy más lett a színe: a világos drappot barnára cserélték. 1986 májusában érkezett aztán a C64C (vagy másnéven C64-II), amely a C128-hoz hasonlóan egy laposabb, ergonómikusabb házat kínált, magasabb fokú integrációval. Ez azonban nem aratott osztatlan sikert (az új formához nem illeszkedtek jól egyes korábbi kiegészítők).

Végül aztán 1987 augusztusában debütált a harmadik generáció, amely ötvözte az előző kettő előnyeit és hátrányait, magyarán az eredeti házformát és a kisebb, kompaktabb alaplapot.

Időközben egyébként volt még egy extra változat, mégpedig az arany szinű C64, amelyet Németországban az egymilliomodik példány eladásának alkalmából adtak ki, korlátozott számban. (Elméletileg ez a "hagyomány" az Államokból indult ki, ám a tengerentúli változat kevésbé ismert.)

Visszatérve az időrendi sorrendhez, 1983 sem telt eseménytelenül a Commodore-nál, és a cég az Osborne, valamint a Tandy sikerén felbuzdulva elkészítette a C64 hordozható verzióját. A 17 kilogrammot nyomó SX64 lényegében ugyanazt tudta, mint a nagyobb testvére, csak természetesen beépített, 5 inches kijelzőt és hajlékonylemez-meghajtót is tartalmazott. DX64 néven született egy olyan változat is, amelyben két meghajtó kapott helyet. Sajnos azonban egyik modell sem aratott értékelhető sikert - nem sok kelt el belőlük. Ennek ellenére az utókor számára rendkívül emlékezetesek, hiszen úgy vonultak be a történelembe, mint az első hordozható számítógépek színes megjelenítővel.

Az SX64 - jól látható a második meghajtó helye, ahol azonban csak a DX64 esetében szerepel valami

(Az "SX" pontos jelentésére vonatkozóan két lehetséges magyarázat is van. Jack Tramiel szerint a két betű a "szex"-re utal, miután egyik kedvenc mondása volt, hogy "az üzlet olyan, mint a szex: bele kell bonyolódnod". A hivatalos változat szerint azonban a Single Drive EXecutive rövidítése, amiképp a DX a Dual Drive EXecutive-é.)

A fordulat

Az 1983-as üzleti évben 681 millió dolláros bevétel eredményeként 88 millió dollár profitot termelt a Commodore, amely mintegy 85 százalékos emelkedést jelentett, és így a cég kétszer gyorsabb növekedési ütemet mutatott, mint az Apple és a Tandy, elérve ebben az esztendőben a 32 százalékos piaci részesedést. 1984 elejére az egykoron kicsi írógépösszeszerelő vállalkozás éves eladásai már egymilliárd dollár fölé emelkedtek. Ekkor azonban beütött a krach: januárban Tramiel bejelentette, hogy "személyes okok miatt nem áll módomban főállásban folytatni a munkát a Commodore-nál". Egyszerűen és röviden: távozott a saját maga alapította cégtől. Hogy ennek mi volt az oka, senki sem tudja biztosan.

Későbbi interjúk tanúsága szerint Tramiel és Gould között támadt nézeteltérés, ám ennek természetéről egy ideig egyikük sem nyilatkozott. Az alapító azonban hosszú évekkel később így fogalmazott: "Én terjeszkedni akartam, Gould pedig nem."

Nehéz lenne igazságot tenni. Tény azonban, hogy Tramiel túlságosan is összenőtt a cégével, átlátott és áthatott, irányított mindent, aki vagy ami pedig nem tetszett neki, azt lecserélték vagy eltávolították. Olyannyira nem bízott másban, hogy gondosan megválogatta azt a kevés embert is, akire szüksége volt, és egyesek szerint ez lett a probléma egyik fő forrása: betelt a pohár, amikor a saját fiait is be akarta ültetni a vezetésbe, mintha csak egy családi vállalkozásról lenne szó. Ennek következtében az elégedetlenkedők még 1983 novemberében jogi úton próbálták kikényszeríteni a nagyobb fokú rálátást és befolyást a cég ügyeire. Valószínűleg ez utóbbi volt az abszolút utolsó csepp a pohárban, és a nagyobb részvényesek - Gould vezetésével - Tramiel ellen fordultak, miután sérelmezték, hogy következetesen kihagyták őket a legfontosabb döntések meghozatalából. Ami pedig az alapító fenti mondatát illeti ("Én terjeszkedni akartam, Gould pedig nem."), az tökéletesen beleillik a képbe, hiszen az alábbiakban ismertetendő TED-család fejlesztése éppen 1983-ban kezdődött meg, és egy új piac meghódítását tűzte ki célul, ugyancsak Tramiel "ösztönzésére".

Bárhogy is legyen azonban, egyvalami biztos: a Commodore két és fél évtizedes fennállásának legsúlyosabb veszteségét szenvedte el, és ezzel a lépéssel megpecsételte önnön sorsát. Akármilyen diktatórikus is volt ugyanis Tramiel, kétségtelen, hogy a legfontosabb és legeredményesebb döntések az ő nevéhez fűződnek, és a marketingpolitikája - akármilyen szemtelen is volt - komoly szerepet játszott a sikerben. Ennél fogva mindazok, akik szerepet játszottak az eltávolításában, saját maguk alatt vágták a fát.

Az alapító helyére (akit egyébként néhány hónappal később fiai is követtek) Gould jóvoltából Marshall F. Smith lépett, aki már rendelkezett vezetési tapasztalattal, ám mintapéldája annak, hogy aki az egyik területen sikeres, még nem jelenti azt, hogy egy másikon is kiemelkedő teljesítményt nyújt, mégha papíron ugyanazt a posztot tölti is be... Tramiel távozásának átka (illetve Smith kellő hozzá nem értésének jele) már 1984-ben megmutatkozott, és elsősorban nem amiatt, hogy leállították a VIC-20 gyártását. A Commodore ugyanis nem tudott mit kezdeni azzal a sok projekttel, amit Tramiel reá hagyott. Lássuk szép sorban, melyek voltak ezek!

A TED család

Sir Clive Sinclair gépei (a ZX-80, a ZX-81 és a különböző Spectrum-verziók) tagadhatatlanul nagy sikert arattak, mivel - készítőjük szándékának megfelelően - rendkívül olcsók voltak: 100 dollárnál is kevesebbet kellett fizetni darabjukért, ami még 1984-ben is potom összeg volt (a C64 akkortájt körülbelüli 200 dollárba került). Tramiel ezért még 1983-ban beindította a gépezetet, amelynek a célja az volt, hogy a Commodore is előrukkolhasson egy megoldással a legalacsonyabb árkategóriában. Ennek eredménye lett a TED (Text Editing Device) elnevezésű chip, amely egymaga ellátta a grafika és a hang vezérlését, valamint az I/O feladatokat, így mellette szinte már nem is volt szükség másra, csupán egy CPU-ra és természetesen a memóriára.

A Dave Diorio által tervezett megoldás némely szempontból zseniális volt, más aspektusból kevésbé. Mindenképp a javára írható például, hogy a 16 általa ismert szín mindegyikét 8 különböző árnyalatban volt képes megjeleníteni, és így papíron 128, valójában pedig 121 különböző színt ismert (az egyik alapszín ugyanis a fekete volt, és annak értelemszerűen minden árnyalata is fekete). Ezzel szemben viszont óriási hibája volt, hogy nem ismerte a sprite-okat, ugyanakkor tartalmazott néhány olyan figyelemreméltó megoldást, ami segített csökkenteni a rá épülő gépek költségét. Amiben azonban a TED semmiképpen sem volt túl jövőbemutató, az a hangkeltés, bár egy 100 dolláros géptől nem is várhatunk SID-minőséget...

Egyszóval a recept egyszerű volt: vedd a TED-et és a 6502 HMOS (High-Speed NMOS) technológiával ellőállított verzióját, a 7501-et, és megvan a kispénzű vásárlók álmainak gépe. Tramiel több gépet is tervezett az új chipre.

Az első a sorban a C264 volt. A 64 KB RAM-mal ellátott gép 64 KB ROM-ot is kapott, amelynek az egyik felét az operációs rendszer és a 3.5-ös verziószámú BASIC foglalta el (ez utóbbi néhány új paranccsal jelentősen megkönnyítette a programozást), míg a másik felébe az eredeti tervek szerint különböző gyárilag telepített segédprogramok kerültek volna (ez akkoriban úttörő ötletnek minősült): az oktatási célokra szánt kivitelbe egy LOGO értelmező, egy másikba pedig a Pilot; a vállalkozásokat megcélzó kiszerelésbe egy professzionális szövegszerkesztő (SuperScript) vagy egy táblázatkezelő (EasyCalc); egy újabb verzióba egy kommunikációs szoftver (COM 264), míg egy otthoni és irodai munkát egyaránt megkönnyítő változatba a beszédes nevű Financial Adviser segédprogram. A nem választott szoftverek pedig külön cartridge-ek formájában lettek volna elérhetőek. Az elárusítóhelyek azonban egyáltalán nem tartották jó ötletnek ezt az elképzelést, mivel nem kívántak felhalmozni több verziót is ugyanabból a gépből, aminek sikere ráadásul nem is volt garantált a C64-el való inkompatibilitás miatt. Elsősorban ugyanakkor nem is a leltározás látszólagos túlbonyolódása volt a gond: egyszerűen senkinek nem volt kedve értékes raktárterületeket elvenni a biztos bevételt jelentő nagy elődtől, ami még hosszú évekig vezette az eladási listákat...

Az elmondottak hatására a Commodore vezetése úgy határozott, hogy enged a nyomásnak, ám nem akarta veszni hagyni a C264-be fektetett energiát, és jobb híján a TriMicro 3+1 nevű programcsomag került a gép valamennyi példányába, a cartridge ötletét pedig elvetették. Így kapta végül a TED család első tagja a Plus/4 elnevezést. Az 1984 elején bemutatott, új gép azonban csúfos kudarcot vallott, amiben komoly szerepet játszott a használhatatlan, beépített szoftver. 32 KB ugyanis egy alkalmazásnak még éppen elég, ám háromnak már édeskevés, és ez meg is látszott a képességeiken: a szövegszerkesztő, a táblázatkezelő és az adatbázis-kezelő csak viszonylag kis adatmennyisségekkel tudott dolgozni, és persze a szolgáltatás-választékuk sem volt első osztályú...

A Plus/4 fogadtatása természetesen megpecsételte a TED család többi tagjának a sorsát is, amelyek nagy része többnyire piacra sem került. (Azért írjuk, hogy "többnyire", mert a Commodore esetében nincs abszolút értelemben vett "soha": a hivatalosan meg nem jelentetett gépek prototípusai, illetve első legyártott sorozatai rendszerint vagy kiszivárogtak, vagy az egyes kirendeltségek a maguk területén reklámozták, és árusították is őket.) Ez a sors jutott a C232-nek is, ami a nevéhez méltón a Plus/4 csökkentett tudású verziója volt, feleannyi memóriával és beépített segédprogramok nélkül.

A C364 már egy továbbfejlesztett modellnek készült, ami extraként egy numerikus billentyűzetet, 128 KB méretű ROM-ot és egy bővíthető, alaphelyzetben 260 szavas szótárral rendelkező beszédszintetizátort tartalmazott volna (ez utóbbi Magic Voice néven egyébként megvásárolható volt a C64-hez is, mégpedig cartridge formájában). Amennyire köztudott, ez a modell sehol a világon nem került a boltok polcaira.

A következő TED-gép a C116 volt, ami valójában egy még tovább butított Plus/4, hiszen a ház nagyban hasonlított az elődhöz (azzal az egy lényegi különbséggel, hogy a négy kurzorbillentyűt itt egybeépítették), viszont csak 16 KB RAM-mal és 32 KB ROM-mal érkezett (természetesen bárminemű beépített szoftver nélkül). A gép terveit aztán elvetették, ám az első sorozatokból felhalmozott készleteket a Commodore németországi kirendeltsége jobb híján kiárusította oktatási célokra, miközben pedig elkészült a hivatalos változat, a C16, ami az eredeti Commodore 64-hez hasonló házban érkezett, ám ehhez természetesen új alaplapokat kellett előállítani (az eltérő elrendezés miatt). Sajnos azonban a gép így is elbukott, hiszen nemcsak a TED C64-el való inkompatibilitását, hanem az 1984 végén már kevésnek számító 16 KB memóriát sem értékelték sokra a vásárlók...

Nem a TED család sikertelensége volt azonban az egyetlen, amellyel meg kellett küzdenie a Commodore-nak. A cég ugyanis még 1982-ben hozzálátott a PET család utódja, a B/P (másnéven CBM-II) sorozat fejlesztéséhez, aminek azonban meglehetősen érdekesen alakult a sorsa. Számos modellt terveztek ugyanis, ám nagy részük csak a bejelentésig jutott el, kis hányaduk pedig odáig sem. Voltak olyan változatok is, amelyek csak Európában kerültek piacra, ám az Egyesült Államokban egyáltalán nem.

A fő probléma az volt az új gépekkel, hogy sok bug maradt a BASIC ROM-okban, és lényegében befejezetlen modelleket adtak sorozatgyártásba. Így amelyik modell kereskedelmi forgalomba is került, az sem aratott nagy sikert, és amikor a gyártó realizálta, hogy a C64 szép fokozatosan milyen magasságokba emelkedik, az egész CBM-II sorozatot ejtette, és helyette PC-klónok előállításába fogott. A sors iróniája, hogy a PET, ha nem sokkal is, de túlélte saját utódját: egyes verzióit egy rövid ideig még árusította a Commodore, amíg volt rájuk kellő kereslet.

A B/P sorozatban (amelyben a B a Business, azaz az üzleti, a P pedig a Personal, azaz a személyes használatra szánt gépekre utalt, és a betűt követő három szám különböztette meg ezeken belül a különböző változatokat) mindazonáltal voltak kétségkívül figyelemreméltó modellek. A BX jelzéssel ellátott verziók ugyanis például a 128 vagy 256 KB memóriájuk és a 6509-es processzor mellé egy Intel 8088-as CPU-t is integráltak (innen a névben az X, úgymint eXtra processzor), és így képesek voltak futtatni a CP/M-86 és az MS-DOS operációs rendszereket, illetve értelemszerűen az ezek alá írt programokat is (!).

Lévén azonban, hogy ezek a gépek sehol a világon nem arattak értékelhető sikert, ezért ennél részletesebben itt nem foglalkozunk velük. A lényeg végső soron az, hogy ezek a megoldások sem segítettek öregbíteni a Commodore nevét. S ha ez még mindig nem lett volna elég: a PC-kompatibilis megoldások is csak mérsékelt népszerűségnek örvendtek (habár ez is elég volt ahhoz, hogy a cég hátralevő életében folytassák ezt a termékvonalat), és 1984-ben egy rövid időre mintha a C64 eladásai is megtorpantak volna, mintegy az általános kudarc hatására.

A Commodore PC-I (1987-es modell)

A C128 és az LCD

A Commodore-nak sürgősen szüksége volt valami újra, amivel helyreállíthatja némiképp megkopott hírnevét, és 1985 elején, az aktuális CES alkalmával két roppant ígéretes gépet is bemutatott. Az egyik a Commodore 128 (vagy röviden C128) volt, ami technológiailag rendkívül figyelemreméltó képességekkel volt felvértezve.

A legfontosabb újdonságot talán az jelentette, hogy a házban két processzor is rejtőzködött: a 6502 legújabb variánsa, a 8502 mellé egy Zilog Z80A is került, ami által a gép kompatibilis lett a CP/M operációs rendszerrel és az ahhoz készült számos remek üzleti segédprogrammal. Emellett természetesen a memória méretét is megnövelték (a névhez méltón 64 KB helyett 128 KB lett), valamint a grafikus alrendszer is átesett egy kisebb változáson: némi extra RAM révén elérhetővé vált a 80 oszlopos szöveges üzemmód, mégpedig úgy, hogy megduplázták a horizontális felbontást - 320x200 helyett 640x200 pixel lett (ezáltal természetesen a karakterek szélessége felére csökkent a 40 oszlopos megjelenítéshez képest). A dolog egyetlen szépséghibája az volt, hogy e nagyszerű lehetőséget csak egy ezt támogató speciális monitorral lehetett kihasználni - a hagyományos kijelzővel (mondjuk televíziókészülékkel) dolgozó vásárlóknak legfeljebb a virtuális 80 oszlopos mód maradt (ekkor ugyanis a gép csak 40 oszlopot rajzolt ki, de lehetett oldalra görgetni a képet).

Rossz hír az IBM-nek és az Apple-nek...

A Commodore ezzel azonban még messze nem aknázta ki a C128-ban rejlő lehetőségeket. Ennek egyik ékes bizonyítéka, hogy 1987-ben Németországban piacra dobtak egy svájci fejlesztő által készített, apró áramkört 174 márkás áron, amelyet forrasztás nélkül bárki beszerelhetett a gépbe, és elérhetővé vált akár a 720x700 pixeles (!) felbontás is. Gondoljunk bele, mekkora szó ez: az IBM PC-hez készült Hercules szabvány is csak 720x350 pixelt tudott (azaz éppen a felét), és azt is csupán monokróm üzemmódban. A szóban forgó Graphic Booster későbbi verziója egyébként már 720x720 pixelre emelte a csúcsot, és 65 ezer színből (!) egyidejűleg 7200-at (!) tett megjeleníthetővé. Olybá vehetjük, hogy e termékek segítségével a Commodore egyfajta újabb rekordot állított fel.
Az említett fejlesztések ellenére a C128 csaknem száz százalékosan kompatibilis maradt a C64-el, ami érthető is, hiszen a hardver lényegében változatlan maradt, azaz csupán kiegészítések történtek, módosítások nemigen. Mindemellett mégiscsak szükségessé vált az újítások elhatárolása a nagy elődhöz készült programok futtatásának érdekében, ezért a gép bekapcsolásakor egy parancs beírásával (go 64 vagy sys 65357) lehetett elérni az úgynevezett 64 mode-ot. A Commodore ennek megfelelően úgy hirdette a C128-at, mint három gépet egyben: egy C64, egy C128 és egy CP/M-kompatibilis x86-os PC...

A relatíve magas ára és az ezúttal is tragikus marketing miatt azonban a C128 is többnyire csak arra volt jó, hogy új életet leheljen a nagy elődbe, habár hiba lenne azt állítani, hogy egyáltalán nem volt sikeres, mivel azok körében, akik értékelni tudták az előnyeit, néhány évig igen népszerű volt. (Természetesen a C128 sikertelenségéhez hozzájárult még egyvalami: a C64 változatlan népszerűsége. Márpedig a C128 C64-kompatibilis volt, fordítva azonban ez nem volt igaz, a szoftvergyártóknak pedig jobban megérte egy olyan gépre fejleszteni, amelynek már több milliós felhasználói bázisa van, és a hozzá készített programok ráadásul úgyis futnak a nagyobb testvéren is.)

A C128-nál azonban talán sokkal érdekesebb, noha kevésbé ismertebb a vele egyidejűleg bemutatott, mindössze másfél kilogramm súlyú hordozható számítógép, az LCD (Liquid Crystal Display), ami több tekintetben is az élen járt. Elég csak ránéznük, és láthatjuk: a cég nem az Osborne vagy akár az SX-64 több mint tíz kilós kivitele, idézőjeles "cipelhetősége" meleltt tört lándzsát, hanem egy igazán könnyű és kicsi egységet alkotott, amely négy darab 1,5 voltos nikkel-cadmium elemmel volt működtethető. A Commodore (valószínűleg az MDSA örökségének tekinthető) optoelektronikai részlege által készített, rendkívül kontrasztos LCD kijelző is kivételesen jónak bizonyult: 480x128 pixel felbontású képernyőjén 80x16 (virtuálisan 80x25) karakteres szöveges üzemmódot tudott. Alaphelyzetben 32 KB memóriát raktak bele, ami belül 32, kívülről pedig még plusz 64 KB-tal volt bővíthető. A 96 KB ROM-ba a Plus/4-nél sokkal jobb beépített programok kerültek: osztott képernyőn is futni képes szövegszerkesztő és táblázatkezelő; címtároló és állománykezelő; számológép és jegyzettömb (e két utóbbi egyetlen billentyűlenyomással bármikor előhívható volt, a munka megszakítása nélkül), valamint terminál program a beépített 300 bps sebességű modemhez; valamint természetesen az elmaradhatatlan Basic 3.6 (nem 3.5). Hajlékonylemez-meghajtó nem volt a gépben, viszont ott volt a hagyományos IEC port, amire rá lehetett kötni bármilyen soros csatlakozású C64-periféirát, így a nyomtatók mellett akár az 1541-et is. 1561 jelzéssel viszont készült egy speciális hajlékonylemez-meghajtó is, ami szintén működtethető volt elemről, így ideális kiegészítője lehetett az LCD-nek, emellett pedig nem hiányzott a szabványos RS232C csatlakozó sem.

Az LCD kijelző (elnézést kérünk a gyenge képminőségért)

Az LCD-vel kapcsolatban sok szép terv volt; többek között azt ígérték a fejlesztők, hogy a táblázatkezelő gyorsabb lesz, mint a Lotus 1-2-3 az IBM PC-n, illetve gondolkoztak azon is, hogy készítenek egy cartridge-et a géphez, amivel külső kijelzőre lehet kötni.

A Commodore megannyi hibás döntése közt is előkelő helyet foglal el azonban az a ballépés, hogy - számunkra ismeretlen okoknál fogva - az LCD-ből végül soha nem lett semmi (még prototípusok sem készültek nagyobb számban), és a cég rövid időn belül el is adta ígéretes optoelektronikai részlegét.

Quantum Link

Magyarországon kevésbé ismeretes, hogy az America Online jogelődje, a Quantum Computer Services 1985. november 1. és 1994. október 31. között működtetett egy on-line szolgáltatást kifejezetten a C64 és a C128, később pedig az Amiga tulajdonosok részére is. A Quantum Link - népszerűbb nevén Q-Link - a tengerentúlon roppant népszerű eszköz volt a felhasználók közötti kapcsolattartásra és játékra, valamint különböző információk (a legfrissebb hírek, moziműsorok és egyebek) beszerzésére, továbbá demók letöltésére. Igen, nem tévedés: a világ legsikeresebb otthoni számítógépe úttörő szerepet vállalt annak a gyakorlatnak az elterjesztésében, hogy a potenciális vásárlók a telefonvonalon keresztül tölthessék le a különböző szoftverek kipróbálásra szánt, e célból megkurtított, megcsonkított verzióit is. Még a várakozási idő tekintetében is hű elődje volt a Q-Link az Internetnek, hiszen bár a C64-es játékok méretei csak KB-okban és nem MB-okban voltak mérhetők, a modemek is lemaradtak az ezredvégi szabványtól: a másodpercenként 33600 és 56000 baud helyett 300 és 1200 baud között mozgott a sebességük... S ha még ez nem lett volna elég, extra kényelmetlenség gyanánt a C64 memóriája kevés is volt ahhoz, hogy a Q-Link használatához szükséges valamennyi programrészt képes legyen egyidejűleg tárolni, ezért a szolgáltatás egyes részlegei közötti váltás akár fél percnél is többet vehetett igénybe, mégpedig a hajlékonylemez-meghajtó lassúságának köszönhetően (dacára a beépített gyorstöltőnek)...

Mindennek ellenére a Quantum Link érthető okokból rendkívül népszerű volt, ám természetesen nem hazánkban: minket nemcsak a gulyáskommunizmus béklyói, hanem az igen magas telefontarifák is visszatartottak volna attól, hogy kihasználjuk ezt a nagyszerű lehetőséget. (A havi díj egyébként mintegy 10 dollár volt.) Szerencsére azonban akadt egy egykori rajongó, név szerint Jon Purkey, aki vállalkozott arra, hogy képeken keresztül bemutassa az érdeklődőknek a szolgáltatást. Engedélyével mi átmentettünk ide néhányat közülük.

A főmenü

Egy nem éppen átlagos beszélgetés (minta a Q-Link lemezéről)

Belépés a hírek birodalmába

A Commodore 1984-es esztendeje tehát nem sikerült túl jól, az LCD nem került piacra, a C128 pedig nem aratott mindent elsöprő sikert. A cégnek ennek megfelelően még mindig szüksége volt valami forradalmian újra, amellyel berobbanhat a piacra. Időközben fel is csillant egy reménysugár, ám ez egyszersmind azzal a kellemetlen következménnyel járt, hogy a Commodore-nak és frissen elbocsátott alapítójának újra meg kellett ütköznie...

Új irány

Az 1984-es év nemcsak a Commodore számára volt zavaros: a videojátékok piaca is ekkor omlott össze. A Coleco leállította az érintett termékekkel foglalkozó részlegét, a Mattel Electronics Intellivision pedig annyi adósságot termelt, hogy csaknem tönkretette az anyacéget, a Mattel Toys-t. A Warner Communications sem viselte jól, hogy 1983-ban 536 millió dolláros veszteséggel zárt az Atari, így két részre osztotta a céget, s míg az arcade játékokkal foglalkozó Atari Games-t megtartotta (ez nem más, mint a későbbi Time-Warner Interactive, ami ma már szintén nem létezik), az otthoni számítógépekre szakosodott Atari Corporation-t kiárusította az éppen munkanélkülivé vált Jack Tramiel-nek. A Commodore atyja így egyik percről a másikra a konkurencia élén találta magát, és azon törte a fejét, hogy mi legyen a következő lépés, hiszen egyfelől bosszúra vágyott, másfelől pedig újra az élvonalba akart kerülni. Ehhez azonban valami egészen újra volt szüksége, amellyel első lehetett a piacon...

Jay Miner-t (képünkön), az Atari számítógépek grafikus-és hangvezérlőinek atyját 1982-ben beszélte rá egy volt kollégája, hogy alapítsanak egy saját céget. Néhány befektető megnyerését követően többedmagukkal létre is hozták a Hi Toro-t, mégpedig 7 millió dolláros alaptőkével, majd hamarosan új nevet kerestek: először a "barátnő" latin megfelelőjére, az "Amica"-ra gondoltak, ám amikor megtudták, hogy az már foglalt, a spanyol verziót, azaz az "Amiga"-t választották (elmondásuk szerint nem akartak számítástechnikai csengésű nevet). A fiatal cég rövid időn belül néhány egyedi, "high-tech" botkormánnyal jelent meg a piacon (a JoyBoard például úgy működött, hogy ülni kellett rajta, és a hozzá készült programok egyike, a Zen Meditation a relaxációt segítette), ám ezek voltaképp csak fedőtevékenységként szolgáltak a valódi cél megvalósításának finanszírozására, illetve a hírnév megalapozására...

Egy ideig azonban maga a négytagú fejlesztőcsapat (Jay Miner, RJ Mical, Dave Morse és Carl Sassenrath) sem tudta, hogy pontosan mi lesz a cég elnökének felesége után elnevezett Lorraine projekt eredménye. Egy részük ugyanis a videojátékok éppen hihetetlen magasságokba szárnyalló sikerét akarta meglovagolni, és egy olyan gépet szerettek volna, ami megveri a nagy ellenfelet, az Atari-t; mások azonban inkább egy teljértékű számítógépben gondolkoztak. Végül aztán a vitát az döntötte el, hogy 1983-1984 táján - a fentieknek megfelelően - összeomlott a videojáték-piac.

Az 1984-es téli CES alkalmával szűk körben mutatták be az új számítógépet, ami még nem is keltette egy kész termék benyomását, hiszen az egyes összetevői szabadon voltak összedrótozva. Érdemes volt azonban türelmesen kivárni, amíg megtörtént az operációs rendszer betöltése a hajlékonylemezről: a nézők ugyanis döbbenten figyelték, amint egy látványos bemutató keretében kibontakoznak a Lorraine lenyűgöző grafikus-és hangképességei. A fogadtatásból egyértelművé vált Miner és társai számára, hogy alkotásuknak van jövője, ám sürgősen tenniük kellett valamit, mert időközben felélték a befektetők pénzét, és a sorozatgyártásra, illetve a piacra dobásra már nem maradt anyagi erejük. Jobb híján ezért a tőzsdére mentek, és 2 dollárt kértek részvényeik darabjáért. Ekkor lépett a képbe Tramiel, aki technológiai licencek reményében nagy összegű, rövid lejáratú kölcsönt adott a cégnek, ám amikor látta, hogy egyhamar nem kapja vissza a pénzét, úgy döntött, megvásárolja az egész vállalkozást. Kezdetben egy dollárt és hatvan centet ajánlott részvényenként, ám amikor már csaknem ráállt az Amiga, visszakozott, és a végén 1 dollárnál is kevesebbet, 98 centet ígért. A kis kaliforniai cég vezetői a hitelezők nyomására már csaknem elfogadták a nagyvonalúnak éppen nem nevezhető ajánlatot, amikor két nappal a kölcsön visszafizetésének lejárta előtt új szereplő jelent meg a színen: a Commodore a hihetetlennek tetsző 4 dolláros részvényárat kínálta, és ezt végül sikerült 4,25 dollárra feltornászni. A megállapodás reményében a Commodore az Amiga rendelkezésére bocsátotta a hiányzó összeget, és a hoppon maradt Tramiel-t az utolsó pillanatban sikerült kielégíteni.

Így került az Amiga a Commodore égisze alá, és a botkormányok üzletágát azonmód feledve teljes gőzzel láttak neki a Lorraine befejezésének, ami ekkor új nevet kapott az egykoron önálló cég után: Amiga. Nem volt azonban egyszerű feladat formába önteni az új gépet, mert a készítőknek meg kellett vívniuk a harcukat a vezetőséggel, ami a költségek csökkentése végett néhány dolog kiiktatásával alaposan megkurtította Miner eredeti elképzeléseit (így például kimaradt a 300 bps sebességű modem és a nagyobb fokú bővíthetőség).

Az Amiga 1000

Tramiel ugyanakkor nem adta fel. (Igaz, időközben perre vitte az Amiga ügyét, mégpedig arra alapozva, hogy a kölcsönével hozzájárult az Amiga fejlesztéséhez; néhány évvel később azonban a Commodore javára döntött a bíróság.) A rendelkezésére álló összetevőkből elkészítette a sját 68000-alapú számítógépét, és 1985-ben piacra dobta Atari 520ST néven, mégpedig a fejlesztés alatt álló Amiga meghirdetett árának a feléért, és megtámogatva a tőle megszokott aggresszív reklámhadjárattal, amellyel mind a Commodore-nak, mind az Apple Macintosh-nak odavágott.

Maga az Amiga végül július 23-án látott napvilágot, mégpedig egy költséges médiarendezvény keretében, amelyet Thomas Rattigan, a Commodore észak-amerikai kirendeltségének az elnöke vezényelt le (ő később még fontos szerepet játszik a cég történetében). A New York-i Lincoln központban körülbelül háromszázan figyelték, amint a művész Andy Warhol az Island Graphics által készített Graphicraft programmal lerajzolta a Blondie együttes énekesét, Debbie Harry-t, miközben zenei aláfestés gyanánt Roger Powell zenész és Mike Boom, a Musicraft készítője által szintetizált muzsika töltötte be a termet. Az ennek nyomán született cikkek fantasztikusnak és lenyűgüzőnek titulálták a gépet, ami mellett eltörpült a Macintosh és az immár őskövületnek tekintett IBM PC.

Az Amiga 1000 végül októberben került a piacra 1200 dollár körüli indulóáron; a lelkét egy Motorola 68000 processzor képezte (a PAL verzió 7.09, az NTSC változat 7.16 MHz-en futott). Sajnos azonban a gyártó továbbra is híján volt a tehetséges marketingeseknek, márpedig megfelelő reklámozás híján az emberek nem tudtak mit kezdeni a messze a kora előtt járó számítógéppel, és az egyedülálló képességek láttán a legtöbben úgy tekintettek rá, mint egy játékgépre...

Természetesen az is gondot okozott, hogy a bemutató után három hónapot kellett várni, mire az Amiga végre megjelent a boltokban, eközben pedig a vezetés paradox módon úgy reagált a negyedéves veszteségekre, hogy csökkentette a marketingre fordított kiadásokat, és így a forradalmi gép kiesett a vásárlók látóköréből az 1985-ös karácsonyi szezonban. A cég így végül 237 millió dolláros veszteséggel zárta az évet.

Mielőbb továbblépnénk, szeretnénk két apróbb megjegyzést tenni:

• Az Amiga 1000 után szinte valamennyi modell igen sokféle változatban forgott közkézen, köszönhetően a gépek nagyszerű bővíthetőségének, valamint annak, hogy a Commodore az új fejlesztéseket - amennyiben lehetett - utóbb a régebbi termékekbe is beépítette, és a frissebb szállítmányok már így kerültek a forgalomba. E cikknek azonban nem lehet célja az, hogy dokumentálja az összes variánst, így az alábbiakban többnyire az első "hivatalos" verziókra fogunk összpontosítani, és eszerint értékeljük őket.
• A HARDWARE HunPAGE hasábjain 2001 végén és 2002 elején lefolytatott szavazás alkalmával a Commodore-t és az Amigát kettéválasztottuk, lévén, a kettő nem egy és ugyanaz. E cikk keretei közt azonban mégis együtt tárgyaljuk őket, miután a sorsuk rendkívül szorosan összefonódott.

Átmeneti fellendülés

Gould 1986 márciusában igazgatóvá fokozta le a nem éppen tehetséges Marshall F. Smith-t és a helyébe Thomas Rattigan-t állította a Commodore élére. Gould csak annyit adott utasításba új pártfogoltjának, hogy ott csökkentse a költségeket, ahol csak tudja. A bérlistát így ismét jelentősen megkurtították, három üzemet bezártak és Rattigan szétcsapott a pénzügyi osztályon. Mindennek következtében az 1986 decemberében záródott üzleti negyedévben már 22 milliós jövedelmet könyvelhettek el, az 1987 márciusától visszaszámított egy év eredménye pedig összesen 28 millió dolláros profitot mutatott.

Az Amiga 500

1987-ben megjelent két új Amiga modell is. Az Amiga 2000 annyiban jelentett igazi újdonságot, hogy ez a gép már tartalmazta azt a nagyfokú bővíthetőséget, amit a tervezők az Amiga 1000-ből költségtakarékossági szempontok miatt kihagytak. Újdonságot jelentett az is, hogy a ROM mérete 256 KB-ra emelkedett, lehetővé téve az operációs rendszer abban való tárolását és a hosszan elnyúló töltési idő jelentős megkurtítását.

Az Amiga 2000 egyébiránt rengeteg különböző modellt megért; volt többek között Amiga 2000HD (SCSI vezérlővel és merevlemezzel), Amiga 1500 (két hajlékonylemez-meghajtóval, merevlemez nélkül) és Amiga 2500UX (az AT&T Unix System V operációs rendszer 4-es kiadásával, háromgombos egérrel, és rendszerint szalagos streamer-rel, valamint Ethernet-kártyával). A CPU is igen változatos képet mutatott: a kiindulópontot a jól ismert, 7 MHz-es 68000 jelentette az esetek többségében, de processzorkártyák segítségével utóbb akár 50 MHz-es 68060 is kerülhetett a gépekbe, valamint ezek segítségével a Fast RAM méretét is meg lehetett toldani legfeljebb 128 MB-tal. Az Amiga 2000 modellek nagy része amúgy 1 MB memóriával érkezett alaphelyzetben - 512 KB Chip RAM (legfeljebb 2 MB) és 512 KB Fast RAM (maximum 8 MB bővítőkártyákon). Időközben a chipkészlet is változott; amikor az Amiga 3000-rel együtt megjelent az Enchanced ChipSet, akkor az újabb Amiga 2000-modellekbe is azt telepítették.

Az Amiga 2000-nél azonban talán nagyobb jelentőségű volt a kistestvére, a sokkal kompaktabb Amiga 500, ami egybeépített kiszerelése és a bővítőfoglalatok lespórolása révén rendkívül olcsó lett, s így mindenki számára elérhetővé tette a Lorraine technológiáját. (A termék ugyancsak 7 MHz-es 68000 processzorral érkezett, a továbbfejlesztés lehetőségei azonban korlátozottabbak voltak.)

Összességében véve mindkét új számítógép sikeresnek bizonyult, mégpedig többnyire az ST sorozat kárára: az Atari ugyanis nem csinált semmit az 520ST óta, csak kiadta a bővített memóriával kecsegtető 1040ST-t, majd megindult lefelé a lejtőn.

Út a pusztulásba

Sajnos azonban Gould, aki a kezdetekben oly sokszor megmentette a Commodore-t, az utóbbi időben mintha csak folyamatosan a sírjának megásásán fáradozott volna: nem elég, hogy a jelek szerint ő menesztette három évvel korábban Tramiel-t, és választotta a helyébe a tehetségtelen Smith-t, de 1987. április 22-én elbocsátotta az alig több mint egy éve csatasorba állított, és elég eredményesnek mondható Rattigan-t. Hogy mi volt ennek az oka, arról mindkét fél mást mondott. Rattigan azt állította, hogy Gould egyszerűen dühös volt, amiért ő fölözött le minden dicsőséget a Commodore taplraállításának kapcsán, és szerződésszegés vádjával 9 millió dollárt húzott ki peres úton egykori alkalmazója zsebéből; Gould ezzel szemben arra hivatkozott, hogy Rattigan csak a cég bevételeinek 70 százalékát biztosító tengerentúli piacon tudott jó eredményeket felmutatni, míg a hazai (amerikai) piac bevételei körülbelül 54 százalékkal csökkentek az eltelt egy év alatt.

Eközben a Commodore PC vonalának 10-as, 20-as, 30-as és későbbi modelljei továbbra is mérsékelten sikeresek voltak Európában, ám az Egyesült Államok piacára nem tudtak betörni. Némileg ironikus módon még mindig a C64 tartotta el a céget, amelynek sikere töretlenül folytatódott, miközben az ára 100 dollár alá csökkent. Gould azonban tudta, hogy újításra van szükség, mégpedig két fronton is: kell egy forradalmi újdonság a 8 bites megoldások termékvonalán, és a lassan korosodó Amiga-ba is új életet kéne lehelni.

Még 1987-ben elkezdtek titokban dolgozni a Commodore 65 (másnéven C65 vagy C64DX) elnevezésű C64-utódon. A titoktartás azonban nem bizonyult túl sikeresnek, mert elég széles körben terjedtek a pletykák ahhoz, hogy a német 64'er magazin már 1988 áprilisában címlapsztorit csináljon belőle. A Commodore németországi kirendeltsége ekkor csak annyit mondott, hogy dolgoznak a C64 beépített 3.5 inches hajlékonylemez-meghajtóval ellátott verzióján, majd 1989-ben ejtett el egy apró információmorzsát az óvatlan Gould, amikor elhintette a hitelezőknek, hogy dolgoznak a gépen. 1991-ben aztán végre hivatalosan is lehetőséget kaptak a 64'er szerkesztői, hogy megtekintsék Frankfurtban az új gépet, és a kedvezményezettek csak szuperlatívuszokban tudtak beszélni a látottakról: egy fantasztikus megoldást láttak körülbelül nyolcvan százalékos C64-kompatibilitással, ugyanakkor továbbfejlesztett, hatcsatornás sztereó hanggal (két SID révén), 3.54 Mhz-es CSG65CE02 központi processzorral és Amiga-minőségű grafikával, aminek a csúcsát az 1280x400x4-es mód jelentette (80x25-ös karakteres üzemmód is elérhető volt a 40x25 mellett). A hivatalos bemutatóra azonban még nem érett meg a C65, mivel a Commodore még mindig a bugok eliminálásán fáradozott.

A C65, ami új életet lehelhetett volna a 8 bites világba

Időközben az Amiga is előrébb jutott: 1990 áprilisában jelent meg az első 32 bites modell, az Amiga 3000, ami jelentős változást hozott a grafikus képességek tekintetében is, mégpedig a korábban már említett Enhanced ChipSet jóvoltából. Megjelentek az 1280x256/200 és az 1280x512/400 pixeles üzemmódok (egy 64 színű palettából legfeljebb 4-et lehetett használni ezekben), valamint a VGA monitorokkal való kompatibilitás végett minden non-interlaced és interlaced módnak elérhetővé vált egy-egy speciális double scan rate vagy deinterlaced változata (15.625/15.734 KHz-ről 31.25/31.46 KHz-re emelték a frekvenciát, eliminálva a remegést). Processzorkártyákon később akár 233 MHz-es PowerPC 604e CPU-t is lehetett a gépbe illeszteni. Alaphelyzetben már 1 MB Chip RAM volt (maximum 2 MB), és az alaplapra 16 MB, processzorkártyákon 128 MB, bővítőkártyákon pedig akár 1 GB Fast RAM is telepíthető volt. S hogy teljes legyen a kép, még integrált SCSI vezérlő is helyet kapott a technológiailag igencsak "naprakész" gépben.

Ezután azonban jött egy kevésbé sikeres termék, mégpedig a drága CDTV (Commodore Dynamic TeleVision vagy Total Vision), amely a Babe, azaz "csecsemő" kódnevet kapta, miután épp kilenc hónapig fejlesztették. Ez voltaképp nem volt más, mint egy Amiga 500 1 MB memóriával és CD-ROM meghajtóval, infravörös távirányítóval szabályozható konzolként eladva, ami akár teljes értékű számítógépé is alakítható (lásd alább) - igaz, ez utóbbihoz kicsit sokba került (a Commodore e célra külön "bővítőcsomagot" is kiadott). Sajnos azonban hiába volt a CDTV oly figyelemreméltó, mivel a gyártó ismét elmulasztotta megtámogatni legújabb alkotását egy kellőképpen hatásos reklámhadjárattal, és a korát megelőző gépről még az ekkor már jól csengő Amiga logó is lemaradt. Mindemellett pedig igen kevés CD-s játék készült hozzá, és azok sem voltak jobbak a hajlékonylemezes változatoknál. Így a CDTV-nek el kellett buknia - a világ talán még mindig nem volt kész a multimédia forradalomra...

Egy CDTV teljes számítógéppé alakítva

Időközben megjelent az igen rövid életű Amiga 500+, ami lényegében annyiba különbözött elődjétől, hogy alaphelyzetben 2.04-es verzószámú operációs rendszerrel érkezett, és 1 MB Chip RAM volt benne, valamint Enhanced ChipSet került bele. Ezután jött az Amiga 600, ami lényegében nem más, mint egy Amiga 500+ olcsóbb kiszerelésben, lespórolva a numerikus billentyűzetet, és jelentősen csökkentve a bővíthetőséget is (igaz, egyben ez volt az első Amiga 2,5 inches IDE vezérlővel). Egyik sem aratott átütő sikert, és az adósságok csak növekedtek.

1991 végén - a kedvező sajtóvisszhang ellenére - törölték a C65-öt, és 1992-ben hivatalosan is búcsút intettek a 8 bites termékvonalnak, miután a C64 eladásai hosszú idő után csökkenni kezdtek, és a C64GS-hez hasonló próbálkozások kudarcba fulladtak. (A C64 Game System belül pontosan ugyanazt tudta, mint elődje, ám elhagyták a billentyűzetet, és a cartridge-bemenetet léptették elő elsődleges adathordozónak. A tervek szerint így varázsoltak volna konzolt az otthonokban egykor oly sikeres gépből. Sajnos azonban a termék aránytalanul drága volt ahhoz képest, hogy egy kicsivel többért bárki megvásárolhatta a nagyobb tudású asztali rendszert, ráadásul pedig a hardver tökéletes azonossága miatt nem készültek olyan játékok, amelyek csak a C64GS-en futottak, és ennél fogva jó okot szolgáltattak volna annak a megvásárlására.)

Az Amiga csillaga azonban ismét emelkedni látszott, amikor napvilágot látott az AGA (Advanced Graphics Architecture) chipset, az 1992 szeptemberében piacra dobott Amiga 4000-nek köszönhetően. A grafikus képességek igencsak kibővültek: egy 24 bites palettáról legfeljebb 256 szín volt használható valamennyi módban, kezdve a 320x256/200-tól egészen az 1280x512/400-ig, és a remegés-mentesítést itt már nem egy külön chip végezte (mint az Amiga 3000 esetében), illetve 262144 szín is elérhető volt az úgynevezett HAM8 üzemmódban. Az AGA ráaádul cserélhető is volt, hiszen a tervezők gondoltak a később félbehagyott AAA chipsetre való továbbfejlesztés lehetőségére. A gép Motorola 68040 vagy 68030 processzorral érkezett alaphelyzetben, a memóriahatárok pedig változatlanok maradtak. Legfeljebb négy hajlékonylemez-meghajtót lehetett rákötni, és a dupla sűrűségű lemezeket éppúgy támogatta a rendszer, mint a nagy sűrűségűeket, az integrált IDE vezérlő pedig két PIO Mode 0 merevlemezt és képes volt fogadni.

A néhány hónappal később piacra dobott Amiga 1200 voltaképp az Amiga 4000 kistestvére, és egyszersmind az egyik legnépszerűbb modell. Alaphelyzetben Motorola 68020 processzorral érkezett, kevesebb memóriát lehetett bele rakni (de még így is bőven elegendőt), és az IDE port nem volt pufferelt. A gépnek ugyan voltak hibái, amiért Gould idő előtt dobatta piacra a gépet, de az eladások mindennek ellenére jól mentek, és a Commodore felkészült a következő támadásra a konzolpiacon a CD32 "személyében". Az új gép lényegében egy Amiga 1200 volt CD-meghajtóval egybeépítve (a CDTV-hez hasonlóan teljes számítógéppé bővíthető), ami még video CD-k lejátszására is alkalmas volt, és így együtt a termék rendkívül ígéretesnek bizonyult: a növekvő számú kompaktlemezes Amiga szoftvereknek hála rendkívüli népszerűségnek örvendett az 1993-as és 1994-es években.

A CD32...

és egy hirdetése

A vég

Látszólag minden összeállt: az Amiga 1200-ból 100 ezer példány kelt el, a CD32 lassan meghódította a piacot, és a PC-klónok mérsékelt sikere is töretlen volt. Ennek ellenére ezek voltak a Commodore végnapjai: mintha csak arra ítéltetett volna a cég, hogy bármi is történjék, a végén a süllyesztőbe kerüljön...

Gould még 1989-ben nevezte ki a cég élére a pénzember Mehdi Ali-t, akit azonban nem érdekelték a számítógépek, hanem csak egy dolog foglalkoztatta: Gould boldoggá tétele. Ez pedig azt jelentette, hogy profitot kell termelnie, bármi áron. Ezért az elkövetkezendő években folyamatosan csökkentette a kiadásokat és az alkalmazottak létszámát, köztük természetesen azokét is, akik az Amiga népszerűsítésén, illetve továbbfejlesztésén dolgoztak. A rajongók ugyan hosszan kitartottak, ám a fejlesztők kevésbé voltak türelmesek: miután látták, hogy Ali destruktív tevékenységének egyenes következménye lesz a Commodore pusztulása, szép lassan elpártoltak az Amigától, és többségük inkább a sokkal jövedelmezőbb, felfelé ívelő karrierű PC-re váltottak. Mindennek pedig meg is lett az eredménye: amikor már az oly sokáig jó profitot termelő C64 eladásai is csökkeni kezdtek, a rendkívül sikeres Amiga 500 gyártását pedig leállították, hamarosan nem maradt kiadás, amit csökkenteni lehetett volna, és nem maradt alkalmazott, akit el lehetett volna bocsátani - pénz pedig már nem volt egy esetleges fordulatra...

1993-ban 357 milliós veszteséget produkált a Commodore, és a piaci részesedése 1,7 százalékra csökkent. A végső állomásnak az 1994 április 29-én tett hivatalos bejelentést tekinthetjük: ekkor zárta be kapuit az anyacég. A kanadai kirendeltség még 1996-ig bírta, miután addig eltartotta magát a fennmaradt raktárkészletek kiárusításából. A brit kirendeltség már kevésbé volt szerencsés, habár azon kevesek közé tartozott, amelyet megpróbáltak megmenteni saját alkalmazottai: a vezetők azonban túl későn nyilvánították ki szándékukat a cég megvásárlását illetően, hiszen időközben mindenki elpártolt az Amiga-tól, és mellesleg a szükséges tőke sem volt meg.

Két óriáscég, az amerikai Dell és az európai Escom között indult meg végül a harc a romokért. (Az Escom valójában csak a Commodore védjegyre pályázott, ám a csődeljárás vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy egyben szabaduljanak meg mindentől.) Végülis az döntött kettejük között, hogy a Dell 30 napot kért a készletek leltárba vételéhez, ám ez elfogadhatatlannak bizonyult a másik fél számára, aki inkább lemondott egy millióról, és elfogadta az Escom azonnali 14 millióját.

Kontinensünk akkori egyik legnevesebb PC-gyártója azon melegében szétcincálta új tulajdonát: a Commodore nevét felhasználva létrehozta a Commodore BV-t, amely hamarosan Pentium processzorokon alapuló PC-klónokat dobott piacra, miközben az Amiga-t egy külön cégbe osztották, Amiga Technologies néven. Ez utóbbi azonban semmiféle támogatást nem kapott az anyacégtől, amely elsősorban nem is őt akarta, ezért nem történt sokminden azonkívül, hogy született egy új logó, megjelentettek új Kickstart ROM-okat, és piacra dobták a torony kiszerelésű Amiga 4000-et (stílszerűen Amiga 4000T néven), amit azonban még a Commodore fejlesztett ki.

1996 júniusában aztán az Escom is csődöt jelentett, és ez - figyelembe véve a PC térhódítását - az Amiga végét jelenthette volna, főként, miután az amerikai Viscorp irányába történő eladás sem sikerült. Végül aztán egy másik PC-gyártó, a Gateway (a későbbi Gateway 2000) horgára akadt a a cég, ám a régóta várt Amiga OS 3.5 megjelenésén kívül nem történt semmi említésre méltó, amíg az addig ismeretlen Amino Development Corporation megvásárolta a logót, a licencet és a lehetőséget, hogy kezdjenek mindezzel valamit. (Magyarán a Gateway 2000 tulajdonában vannak mindmáig az Amiga és a C64 szabadalmai is.) Ezután új nevet vettek fel: Amiga International, ami még napjainkban is fennáll...

Ami magát a Commodore nevét illeti: azt is kísérte az átok. A Commodore BV az egykori Escom holland kirendeltségének tulajdonába került, és nevet váltott Commodore NL-re. Ez a cég azonban 1997-ben tönkrement, és megvásárolta a holland Tulip BV. Újraindították a Commodore nevét viselő PC-k előállítását évente 1 millió egység előállításának tervével, de aztán a Tulip is csődöt jelentett...

Végül még érdemes külön is említést tenni az egykori MOS Technology-ról, amit a Commodore Semiconductor Group korábbi vezetése vásárolt meg több, mint 5 millió dollárért a tervekkel és az üzemekkel együtt, majd Pennsylvania állam Norristown városában új céget alapítottak GMT Microelectronics néven.

És hogy mi lett a többiekkel?

Tramiel 1986-ra ismét jövedelmezővé tette az Atarit, ám a cég utána elkezdte termelni a veszteséget. 1989-ben az első színes kézijáték, a Lynx sem aratott kellő sikert (habár nagy szenzációnak bizonyult). 1993-ban visszatérés gyanánt előrkukkoltak az első 64 bites konzollal, a Jaguar-ral, ami szép eredményt ért el (körülbelül 200 ezer példány kelt el belőle), ám a cégnek egyszerűen már nem volt helye a piacon a PC hihetetlen térhódítása mellett. A Commodore alapítója pedig gyorsan felismerte ezt, és miután nem akarta, hogy elússzon a pénze egy veszteséges vállalkozás miatt, az Atari-t végül egy Szilikonvölgy-beli lemezmeghajtó-gyártóba, a JTS-be olvasztotta. Ez utóbbiban mindmáig komoly érdekeltsége van, ám aktív szerepet már nem vállal: alapvetően nyugdíjazta magát. (Az Atari-t pedig 1998-ban "kivásárolta" a Hasbro, mindössze 5 millió dollárért.)

Jay Miner a nyolcvanas évek második felében otthagyta a Commodore-t, és később az Atari Lynx megalkotójaként híresült el (átmenetileg visszatért a gyökereihez), majd szívritmus-szabályozókon és egyebeken dolgozott, egészen 1994-ben bekövetkezett halálig. Egyesek szerint a Commodore csődjének a híre vitte a sírba...

Az érdekesség kedvéért még egy extra: egy Commodore 386LT laptop

Konklúzió

Foglaljuk össze röviden, mi mindent ért el a Commodore. A mikroszámítógépek egyik úttörője; eladási rekordokat döntött a VIC-20, majd a C64 révén; nevéhez fűződik az első színes kijelzős hrodozható számítógép és a páratlan LCD; piacra segítette az első multimédia számítógépet, az Amiga-t (ne feledjük, hogy ha Tramiel szerzi meg a céget, az Amiga talán meg sem jelenik, legalábbis a ma ismert formájában biztosan nem); és elkészítette az első CD-alapú konzolokat. Így azonban még messze nem teljes a lista, hiszen nem szerepelnek benne egyes ígéretes technológiai megoldások, mint például a TED, a BX256 vagy akár a C128...

Mindazok, akik mélyrehatóbban foglalkoztak a témával, örökre elátkozták Gould és Mehdi nevét. A jelek szerint valóban ők is voltak a felelősek azért, hogy ilyen szép "életutat" követően a süllyesztőbe került a Commodore. Ám most már késő ezen morfondírozni. Ehelyett reméljük, hogy sikerült meggyőzni azokat is e cég megoldásainak nagyszerűségéről, akik idáig talán nem is tudtak róla, hogy volt élet az IBM-en és az Apple-n kívül, és egyúttal tudtunk némi plusz információval, válaszokkal szolgálni azok számára is, akiknek életében meghatározó szerepet töltött be a C64, az Amiga vagy bármilyen más Commodore termék. Számukra csak egyvalamit tudunk ajánlani: keressék fel az egykori gépekkel foglalkozó kismilliónyi honlap egyikét-másikát, és a letölthető emulátorok és programgyűjtemények segítségével nosztalgiázzanak...