Fordította és összeállította: Sipos Róbert
Források:
Local History - Gavin Chappell
Go Olaf go!
Az emberiség krónikása
Biography

"A jövőt illetően legalább egy dolog bizonyos: hogy jórészt olyan lesz, amilyennek ma elképzelni sem tudjuk."

kep1 Ezt a gondolatot Olaf Stapledon első regényének előszavában olvashatjuk, amely az emberiség múltját, jelenét és jövőjét kétmilliárd éven keresztül bemutató gigászi mű, a Last and First Men. (Magyarul 1989-ben jelent meg Az utolsó és az első emberek címmel a Galaktika Baráti Kör kiadásában.) Szerény sorok egy tudományos-fantasztikus írótól. Pedig kortársai közül egyedül barátja, H. G. Wells vehette fel vele a versenyt. Regényeinek egyes fejezetei egész scifi-műveket inspiráltak és olyan írókra hatottak, mint Arthur C. Clarke, Stanislaw Lem, Brian Aldiss, C. S. Lewis, John Maynard Smith vagy a feltaláló, Freeman Dyson, aki a Star Maker hatására találta ki a scifiben ma már közhellyé vált Dyson-gömböt. (Ilyen gömb látható például a Star Trek The Next Generation sorozat "Relics" című epizódjában.) A magyar science-fiction rajongók között mégis alig ismert, ennek egyik oka (vagy következménye?), hogy magyarul mindössze két regénye jelent meg. Ezen a helyzeten próbálok kicsit javítani ezzel az életrajzi esszével.

William Olaf Stapledon Poulton-cum-Seacombe-ban maps született 1886. május 10-én. Egyetlen gyermeke volt William Clibbert és Emmeline Miller Stapledonnak. Gyerekkora első hat évét azonban Egyiptomban, Port Said-ben töltötte maps, ahol apja egy hajózási vállalat menedzsere volt. Széles érdeklődési körének és különös hajlamainak gyökere egészen biztosan gyermekkorában keresendő: a hajózás és a hajóépítés visszatérő motívuma valószínűleg apja üzletéből származik, elfogulatlansága és írásainak politikai liberalizmusa pedig haladó gondolkodású szüleitől eredhet, akik bátorították fiuk önálló gondolkodásra való hajlamát. Az idegen életformák általi megigézettség az olyan könyvekben, mint a Star Maker valószínűleg szintén a kozmopolita port said-i gyermekévek eredménye, ahol alkalma volt sokféle különböző kultúrából származó emberekkel találkozni. Amikor a család 1901-ben hazatért, egy West Kirby-ben lévő házban laktak maps. Tíz évvel később, ahogy tehetősebbé váltak, házat vásároltak a Caldy Hill-en maps. Innen észak felé West Kirby-ig és a tengerig lehetett ellátni, nyugatra pedig a Dee torkolatán keresztül a wales-i hegyekig. Caldy Hill-nek később nagy jelentősége lett Stapledon műveiben, mert számára különösen kedves hely volt és Sir A. V. Patonnal és egyéb helyi jótékonykodóval együtt egyike volt azoknak az embereknek, akiknek "megvolt a képzelőerejük és a bátorságuk, hogy megvédjék a vidék természetes szépséget az építkezők elől az embereknek mindörökre megmaradó örökségként."

Liverpoolban több különböző iskolába is járt, mielőtt az Abbotsholme-ba ment ami egy utópisztikus magániskola volt, ahol a fizikai erőnlétet legalább annyira fontosnak tartották, mint az intellektuális szigort. Ez annyira erős hatással volt rá, hogy aztán egész életében igen aktív maradt. Különc és extravagáns "maradjunk fittek" hírneve ekkori diákéveinek öröksége. Naplójában (1914 január 5.) megörökíti, hogy "viharban és jégesőben futottunk Oxtonba és vissza, visszafelé részben biciklivel. Ez nagyjából 20 kilométer. Annyira jól éreztem magam, hogy végig tudtam volna kiabálni az egészet."

Ezután az oxfordi Baliol főiskola következett, ahol 1913-ban szerzett diplomát. Diákévei végeztével azonban nem sikerült állást szereznie. Szocialista hajlamai és a közeli Port Sunlight (egy önellátó közösség) arra inspirálták, hogy inkább csak játszadozzon a karrierépítéssel. Dolgozott egy keveset a hajózásnál és az oktatásban is de még saját bevallása szerint is kevés sikerrel. Első könyve, a versgyűjtemény Latter-Day Psalms még az első világháború kitörése előtt megjelent. Lelkiismeretes tiltakozó módjára nem lépett be a seregbe, ehelyett inkább mentősofőrként vette ki részét a háborúból Franciaországban és Belgiumban.

Szülei bátorításával és anyagi segítségével a háború utáni években a munkahelykeresés helyett inkább az iskola keretein kívüli tanulást valamint a Liverpool-i Egyetem posztgraduális képzését választotta, ahol 1925-ben elnyerte a filozófia doktora címet. Számos filozófia publikációja és egy könyve, a The Modern Theory of Ethics (1929) ellenére sem tudott rendszeres előadóvá válni az egyetemen. A háború után vette feleségül unokatestvérét, Agnes Millert is, akibe már gyerekkora óta szerelmes volt. A szerelem ellenére később a felesége tudtával és nem túl lelkes beleegyezésével házasságon kívüli viszonyokat is folytatott és megörökítette őt a Star Maker-ben is, mint személyes életének "használható, de gyakran bosszantó járulékát". Két gyermekük született, Mary (1920) és John (1923). Apja esküvői ajándékként 1920-ban egy házat adott nekik a Grosvenor Avenue-n maps, ami a Star Makerben is megjelenik. (A Nebula Maker-ben, ami egy poszthumusz megjelent korai vázlat "vacak kis villa"-ként jellemezte.) Ez a ház ma West Kirby-ben van, az Ashton Park-i út mentén, ahol egy kis tó partján annak idején gyerekeinek lelkesen saját kezűleg épített modellhajóit úsztatta.

kep3
A Llanbadrig félsziget egy része madártávlatból.

Ekkoriban több filozófiai témájú könyvet is írt, rendszeresen adott órákat a Worker's Educational Association számára és a Liverpool-i Egyetem rendezvényein is előadott. Mégsem volt e tekintetben túl sikeres és biztosan sikertelensége volt az egyik oka annak, hogy ötleteivel szélesebb hallgatósághoz akart szólni és kitalált történetekkel kezdett foglalkozni. Első regénye 1930-ban jelent meg, ez volt Az utolsó és az első emberek. Az első inspirációt még akkor kapta hozzá, amikor egy családi kiránduláson a fókákat figyelte a Llanbadrig fésziget szikláiról maps 1928 nyarán. A fókák napoztak és sikoltoztak, amikor a hullámok csapkodták a sziklát, fürödtek a vízpermetben, sebezhetőségük majdnem emberi volt Stapledon szemében. Későbbi könyve, a The Opening of the Eyes szerint ekkor történt, hogy "látomása volt: meglátta az emberiség egész jövőjét, a különös viszontagságok évmilliárdjait egymás után és a hősies erőfeszítéseket az egymás után következő világokban." Ennek eredményeként létrejött a mű, ami az egész emberi faj jövőjének történelmét írja le egészen az utolsó Neptunusz-lakókig, akik kétmilliárd évnyi mutálódás és evolúció után jönnek létre, mialatt a faj olyan viszontagságokon megy keresztül, mint például egy invázió a Marsról vagy az "amerikanizált bolygó". A llanbadrig-i fókák közvetlenül inspirálták az "ötödik embereket", akik a Vénuszon élnek, miután a Föld lakhatatlanná vált és alkalmazkodtak a bolygó nedves éghajlatához. Leszármazottaikat viszont, a repülő embereket, akik az emberi faj hetedik evolúciós fokán állnak, a Dee folyó tölcsértorkolatánál élő tengeri maradak inspirálták, akiket Olaf lelkes ornitológusként egész életében tanulmányozott. Művét West Kirby-ben írta a Grosvenor Avenue-n álló házának tetőtéri dolgozószobájában. Általában délelőtt 11-ig dolgozott rajta, ezután teázott feleségével és lányával, ilyenkor pedig néha mesélt nekik a munkájáról. Agnes emellett kritikusként és korrektorként is közreműködött; sok vázlatát "gyilkos józansággal" átnézve.

A könyv meglepő népszerűsége és a kritikusok, mint például J. B. Priestley pozitív visszajelzései (mesterműnek nevezte a regényt) megerősítették Stapledon elhatározását, hogy regényíróként hagyja ott kézjegyét a világon. Az utolsó és az első emberekre olyan művek voltak hatással, mint például J. B. S. Haldane spekulatív esszéje, a "Man's Destiny" (1928) és a "The Last Judgement" (1927), de ettől eltekintve ez legtöbb tekintetben egy meglepően eredeti mű. A történet széles áradása elképesztő: Stapledon bemutatja hatalmas civilizációk felemelkedését és bukását, megkülönböztet 18 különféle emberi fajt, időről időre katasztrófákkal helyezi szembe őket, két bolygóközi költözés és két halálos, földönkívüli civilizációkkal történő találkozás során az emberekből előjön hősiességük, emberséges szellemük. Talán a leghatásosabb az, hogy képes leírni nemcsak a különféle emberi és földönkívüli fajok anyagi kultúráját, hanem pszichológiájukat és filozófiájukat is. Emellett sikeresen szakad el az idegen lények antropomorf ábrázolásától, az emberiség túlélésének szempontjából kiirtandó Mars- és Vénusz-lakók közel sem hasonlítanak a földlakókhoz.

Vespacrabro leírása különösen jól összefoglalja a regényt:

"A könyv azt a már-már perverz megalomániával határos célt tűzte ki maga elé, hogy egy kötetben tekintse végig a leginkább talán szellemi értelemben vett emberiség evolúciós pályafutását, egészen Stapledon saját korától (az Első emberektől) a faj milliárd évekkel későbbi végső pusztulásáig (ami a Tizennyolcadik emberek alatt éri el). Megjegyzem egyébként, Mr. Stapledon kicsire nem ad, úgyhogy a magyar fordításban meg nem jelent Star Maker lapjain hasonló módon az egész értelmes élet történetét elmondja. A »szellemi értelemben vett« kifejezés azért szükséges, mert genetikai tekintetben a történet vége felé már épeszű mai ember nem nevezné a saját fajtájának az akkori embereket, hiába van közöttük töretlen leszármazási vonal. Természetesen egy ilyen történet teljes részletességgel való leírása esetén azt maximum a Tizennyolcadik emberek vehetnék a kezükbe (igen, az még van nekik), de mivel azt úgyis ők diktálják a narrátornak, ennek nem lenne sok értelme. Így hát az események haladtával a nézőpont fokozatosan tágul és kisebb közjátékokkal akár évmilliókat ölel fel fejezetenként a könyv vége felé. Ha figyelembe vesszük, hogy az írás 1930-ban, a második világháború és az első komoly számítógépek előtt született, akkor látszik igazán, milyen ékes példája a könyv annak, hogy Stapledon megdöbbentően pontos megérzésekkel ötvözött, kötöttségeket nem ismerő képzelete mi mindenre képes. Az még különösebben nem is meglepő, hogy a könyv gyakorlatilag megjósolja a második világháborút, hiszen azt már többen megtették közvetlenül az első vége után. Az már annál figyelemreméltóbb, hogy hajmeresztő pontossággal leírja a golbalizációs jelenséget, az USA »A Világ Rendőre szerepét« és úgynevezett kultúrájának mindent bekebelező diadalmenetét, az energiahordozók mértéktelen és haláltáncszerű felhasználását (amely gyakorlatilag az Első emberek bukásának legfőbb oka). Megjelenik az írásban a jövőbeli, hatalmas erejű Kína és az USA konfliktusa, bakteriális fegyverek, házméretű, biológiailag manipulált emberi agyak és áramkörök amalgámjából épült szuperszámítógépek, és így tovább, sorra olyan dolgok, amelyek a mai modern SF-nek vagy éppen a valóságnak is elemei. Néha kifejezetten az az érzés lengi körül a leírásokat, hogy Stapledon szinte csak a mai kifejezést és a technológiai hátteret nem ismerte a dologra amit megjelenített, de minden egyebet igen, pl. a génmanipuláció esetében.

Ami miatt még inkább kedves az írás a szívemnek, az annak a tévhitnek a félredobása, ami még a mai világban is mélyen gyökerezik, jelesül, hogy az emberi faj jelen állapotában valamiféle hegytetőre ért, ahonnan letekinthet fejlődése korábbi szakaszaira, de ahonnét tovább már nincs út. Stapledon emberisége olyan akár az agyag, az evolúció örökkké gyúrja-alakítja, új formákba kényszeríti az evmilliók folyamán. Még azzal a tévhittel is sikerül leszámolnia, hogy az evolúció valamiféle ideális lény felé való tökéletesedést jelent. Stapledon emberisége többször majdnem az állati lét határára kerül, nem csak kulturális, de biológiai értelemben is, ahogyan a törzsfejlődés kevés híján kioltja benne az értelem szikráját (sőt, egy mellékágon meg is teszi). Ezzel együtt, az emberben mindig megmarad valamiféle különös lélek, amelynek fejlődése független a hús formáitól és végigkíséri a fajt egészen a végig."

Az utolsó és az első emberekben használt narrátoros elbeszélő stílus újra megjelenik a regény folytatásában, a Last Men in London-ban (1932), ami némileg önéletrajzi ihletésű mű is. Ez egy modern angol ember, Paul történetét használja kiindulópontként a XX. századi civilizáció széles körű bírálatához. Bár a mű a legtöbb olvasónak túl terjengős és elvont, a könyv a modern ember helyzetének nyílt és világos vizsgálata és benne Paul életének elemzése különösen érdekes, hiszen Stapledon saját élményein alapul.

Harmadik regénye látókörben némileg szűkebb és formában sokkal hagyományosabb, mint a Last men könyvek: az Odd John (1935), a superman regények klasszikus példája. A narrátor, egy újságíró mutatja be John Wainwright életét, akinek emberfeletti képességei elkerülhetetlenül konfliktushoz vezetnek az őt körülvevő társadalommal és ebből elkerülhetetlenül következik a John és más természetfeletti képességekkel rendelkező emberek által alapított utópisztikus kolónia pusztulása. Elég egyértelmű ebben Friedrich Nietzsche hatása, legnyilvánvalóbban John egyik vitájában, amikor azt állítja, hogy a superman-t nem szükségszerűen kell, hogy megkösse a többi ember morális rendszere. Szocialistaként persze Stapledon sosem tudna teljesen azonosulni Nietzsche a normál emberek és az Übermensch közötti megkülönböztetésével és a kétségei a késői 30-as és korai 40-es években egyértelműen csak erősödtek, amikor látta, hogy a nietzsche-i ötleteket használták fel a náci Németország fajelméletéhez. A könyv, ami legtisztábban bemutatja Stapledon kétségeit, 1944-ben jelent meg és a Sirius címet viseli (magyarul Szíriusz néven lehet fellelni az antikváriumokban). Ez egy rendkívül intelligens kutya története, ami sok tekintetben visszájára fordítja az Odd John kiindulópontjait. Gyakran nevezi például az embereket (a narrátort is beleértve) kutyáknak, ráadásul a Szíriuszban a kutya egyértelműen felsőbbrendű élőlény. Spirituális és szellemi felsőbbrendűsége ellenére - nem úgy, mint John - Szíriusz sosem tekinti az embereket jelentékteleneknek, sőt inkább testvéri érzésekkel viseltet feléjük még akkor is, amikor arra kényszerítik, hogy öljön meg egy brutális farmert, hogy megmentse a saját életét. Nietzsche erkölcsi érvelésének visszautasítása itt különösen meglepő, mivel Szíriusz, mint Nietzsche Übermensch-e egyedülálló teremtmény, akit gyötör saját elszigeteltsége. Szíriusz jellemének bemutatása a maga sajátosságaival és belső életének bemutatásával a szerző egyik legkiválóbb teljesítménye. Sokan Stapledon Magmun Opusának tartják.

Tulajdonképpen minden könyve hangsúlyozza a közösség szükségességét és számára a közösség elsődleges mintája saját családja volt. Képzeletének zabolátlansága ellenére mindig személyes élményeiből nyeri inspirációját.

A 30-as és 40-es években számos tudományos és szakmai konferencián is részt vett, ahol fel is olvasott. Ezek közül talán a legfontosabb (és a legvitatottabb) volt a Cultural and Scientific Conference for Peace (New York, 1949), amit az amerikai sajtó kommunista-domináltnak jellemzett. Részben ezeken az előadásokon való részvétele részben pedig írásai miatt Stapledon a brit értelmiség sok tagját megismerte, különösen azokat, akik baloldali érzelműek voltak és szoros kapcsolatot ápolt olyan emberekkel, mint H. G. Wells, J. B. S. Haldane, Bertrand Russell, J. B. Priestley, C. E. M. Joad és Gerald Heard. 1940-ben felépítette saját lakását a Simon's Field-en a Caldy-ban Barton Hey Road-on, ahol aztán haláláig élt maps.

Legambíciózusabb regénye, a Star Maker 1937-ben jelent meg. Ez az olvasót már elviszi a Földtől, keresztülhalad az egész univerzumon, majd újra visszatér. A történet a narrátorral kezdődik, aki egy családi vita után felmegy a háza mögött álló dombra. A jelenet sivársága Dantét visszhangozza az Isteni színjáték elejéről: "Az emberélet útjának felén" (látókörben persze jóval szélesebb annál, bár néha mintha parodizálná is). A narrátor leírja a virágba borult dombtetőt, a lenti külvárost, házának "függönyözött ablakait", a dombokat, a tengert. Eleddig ez eléggé önéletrajzi: a domb a Caldy Hill, a ház West Kirby-ben a Grosvenor Avenue 7, a környező táj pedig Wirralt, Walest és az ír tengert tartalmazza.

A Star Maker egy látomás keresése: megtalálni az univerzum teremtő és fenntartó erejét. A dombtetőről egy képzeletbeli utazáson át végigutazunk az űr korlátlan terein, szembekerülünk új és új világokkal, idegen civilizációkkal, földönkívüli fajokkal, galaktikus birodalmakkal és háborúban álló világokkal. Megjelennek különös érző létformák, amelyek az "emberi tüskésbőrűektől" az intelligens csillagokig terjednek. Egyszer csak eléri a "másik Földet", egy bolygót, ami nagyon hasonlít a miénkre az írás idején. A hely, ahol megpihen a másik Földön egy "tengerparti megye a mérsékelt égövben, egy rikítóan zöld félsziget", ami valójában egy másik Wirral: ez talán az egyetlen ilyen párhuzam a science fiction egész történetében. Végül visszatér a végtelenség roppant tereiből Caldy Hill aprócska tájára, miután szembetalálkozott a látomással, az isteni Star Makerrel és a kozmikus elme része lett. Megtapasztalta a globális háború szélén álló teljes világ képzetét.

A regény egy korai vázlatában, amit 1976-ban fedeztek fel és tettek nyilvánossá "Nebula maker" cím alatt Stapledon még úgy tervezte, hogy a narrátor megtalálja Istent, de a Star Maker végső verziójában mégis kizárja, hogy az isten általános elképzelése több lenne, mint a Star Maker antropomorfizált és hiányos változata, akinek a hozzáállása a teremtményeihez nem a keresztények által Istentől elvárt szeretet, hanem az univerzum kritikus és némiképp közömbös szemlélete. A Star Maker egyaránt scifi mestermű és serkentő filozófiai regény.

kep1 Míg az Utolsó és az első emberek-et mesterműnek tartották, a Star Maker - ahogyan Stapledon előre megjósolta - vihart okozott mind bal- mind a jobboldalon. A politikai és vallásos jobboldali C. S. Lewis (a modern kori fantasy atyja) sietett elítélni a könyvet, aminek teljesen amorális istenség-ábrázolása "nyílt sátánimádás" volt számára. Lewis úgy jellemzi Stapledon-t, mint akinek szocialista, agnosztikus (és valljuk be, imperialista) nézete van az univerzumról. Hogy ellentétes világnézetét bemutassa és reagáljon a "tudományos humanizmusra", megírta keresztény scifijét, a kozmikus-trilógia első kötetét, A csendes bolygó-t (Out of the Silent Planet - 1938). Állítólag Stapledon-ról mintázta negatív hőse, professzor Weston alakját is, akinek a szájába számos olyan szöveget ad, ami felnagyított formában Lewis szerint Stapledontól származik. Lewis, akárcsak J.R.R. Tolkien rendszeresen megfordult Wirral-ban, de nincs egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy ő és Stapledon valaha is találkoztak volna, aki viszont egy beszélgetés során 1948 októberében Manchesterben megemlítette, hogy egyik kedvenc scifije Lewis kozmikus trilógiája.

Ötleteinek ennél sokkal rokonszenvesebb kezelése található Arthur C. Clarke műveiben, akinek saját bevallása szerint Az utolsó és az első emberek megváltoztatta az életét. A gyerekkor vége felsőbbrendű elméje pedig a Star Maker kozmikus elméjének egyfajta újragondolása. Más tudományos-fantasztikus írókra való befolyása annyira átható, hogy talán nem is szükséges példákat hozni, de annyit még mindenképpen érdemes megemlíteni, hogy Stanislaw Lem azt vallotta, Stapledon munkásságának nagyon nagy hatása volt az ő műveire.

kep1 Az 1942-ben megjelent Darkness and the Light két lehetséges jövőképet vázol fel az emberiség számára aztán következett a már említett Sirius (1944); majd a Death into Life (1946), ami egy kissé zavaros könyv; az értelmes közösségi emberi szellem keresésével foglalkozik a Második Világháború pusztításai közepette. A The Flames (1947), egy metsző hangvételű, ironikus könyv arról, hogyan próbál egy láng-élőlény kapcsolatot teremteni az emberekkel; végül pedig A Man Divided (1950), egy tudathasadásos ember története. Általánosságban véve ezek a történetek mind ugyanazokat a témákat járják körül, mint Az utolsó és az első emberek és a többi korai regény: a szükségérzet, hogy elérjünk egy "felvilágosult", "felébredt" emberképet, ami túlszárnyalja a helyi nézőpontokat és az egyéni elfogultságokat; a lehetőség, hogy az értelem számos különböző formában létezhet; a szoros kapcsolat a politikai, társadalmi vagy technológiai körülmények között; a spirituális fejlődés és a meggyőződés, hogy a modern ember szembekerül egy politikai, spirituális krízissel, aminek a során szükséges lesz választani az önzés "elavult" és a hatalom valamint a felvilágosult elme "teljesen emberi" értékei között. Ugyanezek a témák jelennek meg két posztumusz megjelent könyben is, a The Opening of the Eyes (1954) és a 4 Encounters (1976) lapjain. A The Opening of the Eyes-t már a felesége fejezte be a jegyzetek alapján és egy olyan fejezetet is tartalmaz, ahol a narrátor felmegy Caldy Hillre, mintegy a Star Maker kezdetének visszhangjaként, bár ennek a címe "The Heavens Declare - Nothing" - már egy teljesen sivár és istentelen univerzumot sugall, de ez egyben már misztikus vallomás az őt élethosszan foglalkoztató filozófiai igazság összegzéséről.

Wells-hez való viszonya különösen érdekes, mivel megmutatja a kapcsolatot Stapledon és aközött az író között, akiről azt mondják, meghatározta a science fictionhöz való hozzáállását. Ahogy első levelében, 1931. október 16-án írta: sokkal tartozik Wellsnek, de a hatás főként Wells késői műveiből származik; korai scifijei közül csak egyet olvasott, a Világok harcát (1898) és egy novellát, a "The Star"-t, mielőtt Az utolsó és az első emberekhez hozzáfogott volna. De a következő évtizedben állandó kapcsolatban álltak és számos alkalommal találkoztak, elsőként 1936 áprilisában. Stapledon sok levélben (és néhány könyvében is, például az 1934-es Waking World-ben) kritizálja Wells-t, hogy az élet spirituális aspektusait sosem veszi figyelembe - ezt különben sokszor felhozta a kommunistákkal szemben is - de ennek ellenére világos, hogy Wellst a XX. század egyik legnagyobb gondolkodójának tartotta és hogy mélyen hatott rá Wells kutató szelleme, amivel az ember biológiai és gazdasági környezetben elfoglalt helyét vizsgálta.

Stapledon feltűnő megjelenésű ember volt, vastag sötét hajjal, mélyen ülő szemekkel és hosszúkás, tűnődő arccal. Patrick A. McCarthy és az író szomszédai szerint "inkább barátságos fickó volt, mint különc vagy hóbortos", bár egy különc tulajdonsága volt: egész évben szeretett a szabadban úszni. Tavak nem voltak elérhetőek West Kirby-ben; ha az Ashton Park-i tóban maps úszott (vagy mondjuk a Marine Lake-ben maps), akkor eléggé érthető, hogy hóbortosnak tűnt. Amikor már az 50-es éveiben járt, a szomszédok csodálkozva látták, hogy januárban feltöri a jeget a tölcsértorkolatban, hogy úszhasson. Egyik novellájában (East is West, 1934) felvázol egy olyan West Kirby-t, aminek a világában a kínai és a japán kultúra vált dominánssá és ebben magát is leírja, amint a torkolatban úszik.

A Dee is egészen biztosan fontos volt számára és a környék madárvilága teljesen elbűvölte ráadásul mint már korábban említettem, a torkolati madarak adták az inspirációt Az utolsó és Első emberek repülő emberfajához.

Aktív életmódja ellenére 64 éves korában szívkoszorúér-elzáródásban halt meg. A Landican Creatoriumban hamvasztoták el, a díszbeszédet a Liverpool Egyetem alkancellárja mondta. Halála után végakaratának megfelelően hamvait családja Simon's Fieldből elvitte és szétszórták a Dee folyóra néző sziklákon, ahol a madarak, akiket Stapledon annyira szeretett, továbbra is szálldostak, mint a hetedik emberek, akiket Az utolsó és első emberek-ben vízionált.

Stapledon alkalmanként etikáról és filozófiáról is írt tudományos folyóiratokba. Ő elsősorban nem regényíró, hanem filozófus, ezért stílusa néha nehézkes és nyers, de gondolatainak eredetisége és brillianciája elfeledteti ezeket a gyengeségeket. Elmer Davis bár elismeri, hogy a "kitaláció olyan eszköz, amit ügyetlenül használ" mégis azt mondja, hogy a Star Maker "talán korunk legmerészebb és leginteligensebben kreatív könyve." Stapledon maga is "messze a legjobb" művének tartotta.

Regényeit igazából nem teljesen pontos megfogalmazás science-fictionnak nevezni, E. V. Rieu úgy nevezte ezeket, hogy "kozmikus történetek a jövőről". Szerinte ő az egyik leginkább kreatív intelligencia azok közül, akik regényeket írtak. Basil Davenport hozzáteszi: "inspirációvá vált a jó írók számára valamint az ötletek igazi lelőhelye a zugíróknak. Ugyan nem volt nagy költő, sőt az általános elvek szerint mégcsak igazán jó szerző sem, de mítoszgyártó volt és mint ilyen egyedülálló. Saját maga által választott területén, könyveiben teljességgel bámulatos az intellektuális brilliancia, az ötletek áradása és a tragikus magasztosság tekintetében."

Végül érdemes még idézni, mit írt saját magáról: "Nehéz összegezni főbb érdeklődési köreimet és a főbb hatásokat, amik engem értek. A filozófia mindig nagy részt vállalt az életemből. Korábban az angol irodalom is sokat jelentett. A tudomány - bár nincs tudományos képzettségem - egyfajta hitet jelent és újabban olyan nagy befolyásra tett szert, amit óvatosan kell kritizálni. Soká tartott, míg rájöttem igazi értékeire és hibáira. Politikai téren elfogadom a szocialista címkét, habár minden címke félrevezető. Legfőbb szórakozásom a külföldi utazgatás és az erőltetett séta egy csipetnyi sziklamászással fűszerezve. Nagy szenvedélyem az úszás és szeretem a kertészkedés fárasztó és buta oldalát is."

Az egyiptomi korai éveinek és az Első Világháborúban való részvétele ellenére viszonylag csendes élete volt. A scifi-rajongók azonban másik oldalát ismerik: egy író, akinek a képzelete Sam Moskowitz scifi történész szerint "a legtitánibb volt". Látomásainak mélysége és átfogósága, témáinak fontossága, narratív stílusának újdonsága, befolyása a későbbi írókra mind azt mutatják, hogy elmondhatjuk: Olaf Stapledon az egyik legfontosabb személy a modern science fictionben.

Science fiction regényei

Last and First Men: A Story of the Near and Far Future. (1930)
Last Men in London (1932)
Odd John: A Story Between Jest and Earnest (1935)
Star Maker (1937)
Darkness and the Light (1942)
Old Man in New World (1944)
Sirius: A Fantasy of Love and Discord (1944)
Death into Life (1946)
The Flames: A Fantasy (1947)
A Man Divided (1950)
Nebula Maker & Four Encounters (a bevezetést írta Arthur C. Clarke és Brian W. Aldiss - 1983)

Science fiction novellái

"The Road to the Aide Post," (1916)
"The Seed and the Flower." (1916)
"A World of Sound." (1936)
"Arms Out of Hand" (1946)
Far Future Calling: Uncollected Science Fiction and Fantasies of Olaf Stapledon (Tartalmazza: "The Man Who Became a Tree," "A Modern Magician," "East Is West," "Arms Out of Hand," "A World of Sound." és Stapledon kiadatlan rádiójátéka, Az utolsó és az első emberek alapján írt "Far Future Calling,")
"The Peak and the Town." (1984)
"The Story of John" (1997)