Tótfalusi András
Publikálás dátuma: 2005.06.08 13:07
Forrás: Találjuk ki Közép-Európát!

A történelem eddigi legnagyobb atomkatasztrófájának helyszínén ma is 3 millió ember él, pedig a sugárzási szint a megengedett százszorosa, és az atomerőművet lezáró betonszarkofágon egyre nagyobb repedések keletkeznek. – A Tiltott Zónában készített riportot 19 évvel a katasztrófa után Tótfalusi András.

"Itt az én helyem. Itt akarok meghalni is"

kep1 1986. április 26. A Csernobilban és a környék falvaiban élők nem sejthették, hogy egy szerencsétlen kísérletsorozat eredményeképpen még aznap kora délután gyökeresen megváltozik az életük. Csakúgy, mint több millió emberé Európában, Magyarországon is. A 19 évvel ezelőtti atomerőmű-katasztrófa körülményeit azóta jórészt sikerült tisztázni, az okokra azonban még most sincs elfogadható válasz. Csernobil, a Leninről elnevezett erőmű 30 km-es körzete, a Tiltott Zóna azóta is egy letűnt rendszerre, az emberi felelőtlenségre és a helytállásra emlékezteti az oda látogatót.

Oda látogatni persze ma sem könnyű, de nem is lehetetlen. Némi készpénz szükséges hozzá, de azután olajozottan megy minden a maga útján, egy középkék Lada és vezetője jóvoltából. Nemcsak Európából, hanem távoli földrészekről is érkeznek ide – a kutatókon kívül – érdeklődők és persze televíziós stábok.

A Tiltott Zóna külső határán sorompóval lezárt ellenőrzési pont. Ezen túlra már csak a Különleges Helyzetek Minisztériumának illetékes ügyosztálya engedélyével lehet eljutni. Az itt felállított térképen sötét színnel jelölték meg a sugárveszélyes területet: az atomerőmű szűkebb körzetét.A szarkofággal lezárt erőműhöz és a közelben fekvő Pripjatyba, a szellemvárosba is ellátogatunk majd, előbb azonban Csernobil, ahol az egykori pártiroda helyén most információs központ működik. A város korántsem mondható kihaltnak, igaz, a korábbi több tízezres lélekszám mára töredékére apadt. Hivatalosan csak a helyben dolgozók lehetnek itt, de ők is csak kéthetes váltásban, a sugárzás miatt. A város felé vezető úton fákkal sűrűn benőtt kertekre, elhagyott házakra bukkanunk. Látszik, hogy itt évtizedek óta nem lakik senki: most ugyan birtokháborítást követünk el, de benézünk, mi is maradt a házban.

Az egykori tulajdonosok igyekeztek minden menthetőt elvinni, a többi az enyészeté. A földön hever egy darabka múlt: a Pravda egy példánya, 1986. április 17-ei szám, csütörtök. Lássuk, mi történt április 16-án Moszkvában: A Szovjetunió Kommunista Pártjának delegációja külföldre utazott, egy kongresszusra. Mihail Gorbacsov találkozott Ingvar Karlsson svéd miniszterelnökkel. Mindez néhány nappal, jó egy héttel a robbanás előtt történt.

Pár perces autózással már Csernobilban járunk. Az út menti táblán ez áll: Sok szerencsét! Az egykori pártiroda most információs központként szolgál. Előbb egy gyors ellenőrzés – káros sugárdózis eddig nem ért, jelzi a zöld lámpa, majd elindulunk helyi idegenvezetőnk irodájába.

"Ez itt a szigorúan lezárt zóna külső határa, amely egy pontosan 30 km sugarú kör az erőmű körül, mintegy 3000 négyzetkilométeres terület. Amint a térképen is látszik, a zónahatár nem ismer országokat, mert a leginkább szennyezett rész éppenséggel Belorussziában van, de jutott sugárszennyezésből Oroszországnak is, és ez csupán a közvetlen környezet. Ami a Tiltott Zónán belül élőket illeti, ők viszonylag szerencsés helyzetben vannak, mert az erőműtől délre eső rész aránylag kisebb dózist kapott. Ezzel persze annak idején nem sokat törődtek, és a detonáció középpontjától számított tíz kilométer sugarú körből kitelepítettek mindenkit" – magyarázza Rimma Kiszelica tolmács és idegenvezető.

Azok az idős emberek, akik azután saját felelősségükre visszaköltöztek szülőházukba, számot vetettek a veszéllyel, de már több mint másfél évtizede, háborítatlanul élnek itt, még a templomot is felújították – meséli Polina Zaharovna, aki takaros, saját maga renoválta házában fogad. Mint mondja, a néhány hónapos kényszerű kitelepítéstől eltekintve gyakorlatilag nem hagyta el Csernobilt, pedig a talajcsere ellenére meglehetősen magas a háttérsugárzás. Az itteni átlagos sugárzás – persze területenkénti ingadozással – 0,02 mikroröntgen óránként, Pripjatyban viszont egyes helyeken ennek százszorosát, a 2,3-as értéket is meghaladja. (Normális esetben az átlag 0,002.) Polina, mint mondja, még lakást is kapott volna az államtól, de azt lányának adta. A veteményeshez meg a cicához váltig ragaszkodott. Férje a katasztrófa idején helikopterről szórta a homokot a megrongálódott erőműre.

- Ez itt a fényképen a férje, ugye?
- Igen, ő az. 1994-ben halt meg. 1986-ban a robbanás után helikopterről szórta a homokot a blokkra. Akkor kapott halálos dózist.
- Gyerekek vannak?
- Kijevben élnek, egy fiú meg egy lány. Itt a városban a mindennapi életünket éljük sokan, akik velem együtt visszaköltöztek. Termelünk ezt-azt, kis zöldséget, paradicsomot, uborkát, amit lehet. El is szoktam tenni télire.
- A baleset idején is itt volt?
- Igen, az után jó másfél napra rá költöztettek ki bennünket. Több helyen is voltam, Makarovban, Belocerkovban. Ott lakást is akartak adni nekem, de nem fogadtam el, visszahúzott a szívem. Azóta a földet kicserélték, a házakat lemosták, úgyhogy néhány hónappal a robbanás után visszaköltöztem. Ennek már majd két évtizede. Látja, ez az én veteményesem, meg a virágoskert. Nyáron itt tele van minden virággal, rózsával, tulipánnal, nárcisszal. A kert majdnem fele csak virág. Állatokat nem tartok, tudja, sokat vagyok távol, nem tudnám gondozni őket. A háború alatt fogságba kerültem, Németországba vittek, lágerbe. Akkor lehettem épp 14 éves. Egy környékbeli család magához vett, ott tanultam meg a kerti munkát, a ház körüli teendőket. Nekem tetszett ott. Rendesek voltak velem.
- Németül is megtanult?
- Igen, a legfontosabb szavakat, de már majdnem mindet elfelejtettem. Weidenben, Bayreuthban voltam, 300 km-re Drezdától, az amerikai zónában. A háború végén aztán hazaengedtek bennünket.
- Nem gondolt arra, hogy Amerikába menjen?
- Nem, dehogy! A hazámba akartam visszatérni. Ide, a szülőházamba. Nagyon sokat sírtam is emiatt, gyötört a honvágy. Annak éltem, hogy egyszer végre hazajussak. Itt az én helyem. Itt akarok meghalni is.

Pelageja szerencsére jó egészségnek örvend, mint elmondja, a rendszeres szűrővizsgálatok nem találtak semmi rendellenességet. Úgyhogy marad. Pedig az erőmű itt áll egy kőhajításnyira. A legújabb, V-ös és VI-os blokk néhány évvel ezelőtt még működött, mert nagy szükség volt az általa termelt áramra is. 2000-ben azonban bezárták. Teljes a nyugalom, csupán a sugárzásmérő jelzi, hogy nem akárhol járunk. Az értékek jóval meghaladják az elfogadható szintet.

"A munkálatok során hőszigetelésre nem került sor"

Már az erőmű építése közben számos szabálytalanságot követtek el a kivitelezők. Igaz, az akkori szovjet gyakorlat nem volt híres a technológiai fegyelem szigorú betartásáról . A KGB helyi vezetése azonban 1979 januárjában és februárjában több, Moszkvába és Kijevbe küldött levélben is jelezte a hiányosságokat.

A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága részére.
Jelentés a Csernobili Atomerőmű építésénél tapasztalt szabálysértésekről.
TITKOS!

A beérkezett operatív adatok szerint a Csernobili Atomerőmű építkezésének egyes részlegeinél előfordulnak a tervektől való eltérések, amelyek üzemzavarhoz és szerencsétlenséghez vezethetnek.
A gépterem oszlopai a kitűzési tengelyektől 100 mm-ig terjedő eltéréssel lettek felállítva, egyes oszlopok között pedig hiányzik a vízszintes összekapcsolás.
A falpaneleket 150 mm-es elhajlással rakták le. A terem födémét az előírásoktól eltérően építették ki. A gépteremben lévő emelődaruk mozgáspályáin 100 mm-ig terjedő eltérés van, helyenként 8 fokos szögben lejtenek.
A különlegesen nehéz beton öntése közben a munkát több alkalommal megszakították, a betonozás minősége alacsony. A munkálatok során hőszigetelésre nem került sor, ez a talajvíznek az épületbe való behatolásához, környezetszennyezéshez vezethet.

Kijev, 1979. január 17.
Aláírás: a KGB eseti vizsgálóbizottságának elnöke, Jurij Andropov
(Forrás: az Ukrán Biztonsági Szolgálat Állami Archívuma, 16. Tárló, 42 ügyirat, 247-248. ív)

"Csak 36 óra elteltével hozták meg az illetékes hatóságok a döntést a város kiürítéséről"

Pripjatyba, az atomerőműtől kőhajításnyira fekvő városba utazunk. Az elhagyott épületekre az enyészet vár. Pedig hajdan nyüzsgő élet zajlott az atomerőműben dolgozók elszállásolására felépített város központjában. Az üres élelmiszerbolt már sohasem fogad vásárlókat. A sugárzás miatt a huzamosabb itt tartózkodás nem ajánlatos. Alkalmi idegenvezetőnk, Rimma Kiszelica mondja el a pontos részleteket:

kep2 - A súlyos baleset az atomerőmű IV-es blokkjában április 26-án, szombaton hajnalban 1 óra 23 perc 43 másodperckor történt. Csak 36 óra elteltével hozták meg az illetékes hatóságok a döntést a város kiürítéséről. Április 27-én, vasárnap 14 óra tájban kezdődött meg az ötvenezres lélekszámú Pripjaty evakuálása. Ennek lebonyolítására a környékről 1200 autóbuszt vezényeltek ide. Mindenkinek el kellett hagynia a lakását, órákon belül.
- Mennyien haltak meg?
- Tudja, amikor a csernobili katasztrófáról beszélnek, az szokott elhangzani, hogy több száz áldozatot követelt a robbanás. Pedig ez nem igaz. A szerencsétlenség éjszakáján a berendezést kezelő operátor és egy másik, szintén irányítást végző szakember halt meg. Utóbbi a blokk felforrósodása nyomán kicsapó gőztől. Azután a mentési munkálatokban részt vevő tűzoltók közül kaptak 32-en halálos sugárdózist. Arról viszont máig nincsenek pontos és hiteles statisztikák, hogy a reaktorblokk tetejének felrobbanása következtében levegőbe került szennyező anyag hány ember életét oltotta ki. Egyes felmérések tízezres, mások százezres nagyságrendről beszélnek. Köztudott, hogy ok-okozati összefüggést kimutatni az erőmű-katasztrófa és az egyes – évekkel későbbi – halálozások között korántsem egyszerű feladat.

kep3 A világ eddigi legnagyobb – és reméljük, utolsó – atomerőmű-balesetéhez, mint oly sok más borzalomhoz itt a Földön, az emberi "jó szándék" és kísérletező kedv vezetett.

Az erőmű egyik mérnökét annak a problémának a megoldása foglalkoztatta, hogy egy esetleges leállás esetén a turbinák tehetetlenségük folytán még negyven másodpercig képesek-e áramot termelni. Ennyi időre volt szükség ugyanis ahhoz, hogy a dízelmotorok beinduljanak, és áramot állítsanak elő a fő keringető szivattyúk ellátására. Mindezt azonban csak az erőmű tényleges – átmeneti – leállításával lehetett kipróbálni. Anatolij Diatlov tavasszal kapott engedélyt a műveletre. A teljesítményt április 25-étől fokozatosan csökkentették, azonban több lényeges szabályt figyelmen kívül hagytak, sőt a vészjelző rendszert is kikapcsolták a művelet zavartalan elvégzése céljából. 26-án a görögkeleti naptár szerint Nagyszombat volt. Aki tehette, dácsájába utazott. Így az ellenőrzéstől sem kellett tartaniuk. A teljesítménycsökkenés miatt felszaporodott "reaktorméreg", a xenon-gáz koncentrációjának csökkentése érdekében a megengedettnél jóval nagyobb mértékben emelték ki a láncreakciót szabályozó grafitrudakat. Az akkori műszaki szabvány még lehetővé tette ezt a veszélyes műveletet. Éjjel 1 óra 7 perckor Diatlov újabb utasítást ad arra, hogy a rudakat húzzák ki a reaktortérből. Ezután kiiktatják a biztonságvédelmi automatát is. 1 óra 23 perc: végre kezdődhet a kísérlet. A másik turbinát is leállítják.

20 másodperc elteltével hirtelen emelkedni kezd a hűtővíz hőmérséklete, ezért a szabályozórudak automatikusan elindulnak lefelé. Emiatt azonban kis időre grafit kerül a járatokba, a neutronok szabad utat kapnak, és nagyságrendekkel megnő a reaktor teljesítménye.

1 óra 23 perc 43 másodperc: A hirtelen és megállíthatatlan túlhevülés miatt a grafitrudak csatornái elgörbülnek, a rudak elakadnak bennük. A teljesítmény már több mint tizenötszöröse a leállítás előttinek, a hő miatt deformálódnak a hűtőközeg csövei. A hirtelen fejlődő gőz robbanást idéz elő. 1 óra 24 00: A kiszabaduló víz reakcióba lép az uránrudakat burkoló cirkónium-ötvözettel és a fejlődő gázok újabb robbanást okoznak. Ez utóbbi robbanás szakítja le a reaktor tetejét. Ketten, Kodemcsuk technikus és Sasenok villamosmérnök, azonnal meghalnak.

"Bocsáss meg nekem, kisfiam!"

A fiatal Valerij Kodemcsuk. Halála után neve a világsajtót is bejárta. Édesanyja, Anna Kodemcsuk, jó néhány esztendővel fia elvesztése után levelet írt hozzá:

Drága, egyetlen fiam! Nem tehetek mást – olthatatlan vágy tört rám, hogy írjak neked, neked, aki már a túlsó parton vagy, de biztos vagyok benne, hogy megértesz majd. Sem a sírás, sem a jajveszékelés nem segített már rajtam, nem enyhítette mély szomorúságom. Idestova tíz év telt el már, de nem vagyok képes betölteni szívemben azt az űrt, amely hiányoddal támadt lelkemben.
Úgy érzem, lassacskán az én életem is a végéhez közeledik, s nemsokára találkozni fogunk odaát. Szeretném azért elmondani neked, hogy mi minden is történt az óta, hogy itt hagytál bennünket. Pripjaty városát, a várost, amelyről esténként olykor órákon át meséltél nekem, kiürítették. Az ismerőseid közül sokan Kijevben kaptak új lakást. Lányod, Larissza, időközben férjhez ment, és született egy gyönyörű kislánya, akivel úgy hasonlítotok egymásra, mint egyik tojás a másikra.

Minden év április 26-án ellátogatunk egy kis baráti társasággal Csernobilba, ahol rólad is a hősöknek kijáró tisztelettel emlékeznek meg. Minden esztendőben várom ezt a napot, mert legalább a közelében lehetek annak a helynek, amely végül a síroddá vált. A te sírhantod az egész IV-es blokk.
A múlt évben azonban úgy hozta a sors, hogy nem tudtam elutazni Csernobilba. Tudod, Ukrajnában az élet azóta, hogy függetlenek lettünk, nehezebbé vált. Tudom, ha találkoznánk, biztosan megkérdeznéd, hogy miben segíthetsz, de hidd el, nem szorulok segítségre. Mindenem megvan, ami szükséges: van kis megtakarított pénzem, van ruhám, és ennem is van mit. Ha valami vagy valaki hiányzik, az egyedül Te vagy, gyermekem. 35 éves sem voltál, amikor itt hagytál. Bocsáss meg nekem, amiért nem voltam képes arra, hogy megvédjelek a haláltól. De az is igaz, hogy előle a leggazdagabbak sem menekülhetnek el. Csak hát ilyen korán… Emlékszel még arra a kis dalra, amelyet elalvás előtt énekeltem neked – egy cseresznyefáról szólt, amely dúsan virágzik, de gyümölcs alig terem rajta. [...]

Bocsáss meg nekem, kisfiam!

Pripjaty temetőjéből az erőműre látni. 1986 után itt nem helyeztek örök nyugalomra senkit. Szeretteikhez azonban ma is sokan kijárnak, nem törődve azzal, hogy ezen a területen a legnagyobb a sugárszennyezettség: meghaladja a 2 mikroröntgent óránként.
A volt szovjet állambiztonsági szolgálat még évekkel a baleset után is vizsgálta az erőműben dolgozók hangulatát, hiszen a magasabb háttérsugárzás ellenére a többi blokk még évekig működött Csernobilban.

Ukrajnai Kommunista Párt Központi Bizottsága
V.V. Scserbickij elvtárs részére

Jelentés

Az Ukrán KGB-hez beérkező tájékoztatás arról tanúskodik, hogy a Csernobili Atomerőmű 4. Blokkja biztonságának szavatolása terén egész sor probléma áll fenn, melyeken tovább dolgoznak a tudósok és a szakemberek. A legnagyobb nyugtalanságot a reaktorban lévő fűtőanyag maradványainak mennyisége és az eloszlására vonatkozó, hitelt érdemlő információk hiánya, valamint a szerencsétlenség előtti építészeti konstrukciók állapota váltja ki belőlünk.
A reaktor silójának alsó részében egy, a robbanás által nem károsodott, 3 méter vastagságú grafitfal maradványaira bukkantak. Ez azért nyugtalanítja a szakembereket, mivel a falazat hőmérséklete (129° C) és a neutronáramlás sűrűsége annak felszínén magasabb, mint a lefojtott reaktorban (10-50-szeresen meghaladja azt), s ez olyan fűtőanyag meglétére mutat, mely bizonyos körülmények között képes lehet az önfenntartó láncreakció kiváltására.

Kijev, 1987. július 7.
N. Golusko, a bizottság elnöke
(Forrás: az SZBU Állami Archívuma, 65. Tárló, 1. ügyirat, 286-87. ív)

"A szarkofágon egyre hosszabb és egyre mélyebb repedések keletkeznek"

kep4 Még egy utolsó pillantás a robbanástól megsérült blokkra. A szürkés szarkofág nem nyújt teljes védelmet a mélyben most is több ezer fokkal izzó grafitrudak hője és a radioaktív sugárzás ellen – a legfrissebb mérések szerint a betonburkon már több mint 400 méternyi repedés keletkezett.

Szergej Rumjancev orosz atomenergiaügyi miniszter nemrégiben ezekkel a szavakkal írta le újságírók előtt a helyzetet:

"Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy a szarkofág milyen körülmények között készült el. A munkások radioaktív sugárzásnak voltak kitéve, ezért a halálos dózis elkerülése érdekében igen gyorsan kellett dolgozniuk. Azokban a napokban senki sem ellenőrizte a felhúzott fal tömörségét. Nagyon is elképzelhető, hogy az egész tartószerkezet egy szép napon összeomlik. Másrészt pedig magán a szarkofágon egyre hosszabb és egyre mélyebb repedések keletkeznek. Ezért az sem zárható ki, hogy egyes helyeken lékek jöjjenek létre rajta. Annak érdekében viszont, hogy megakadályozzuk a radioaktív anyagok újbóli levegőbe jutását, még egy szarkofágot kell építenünk a meglévő fölé."

Mindez azonban pénzbe, sok pénzbe kerül. Előzetes számítások szerint valamivel több, mint egymilliárd dollárba. Az ukrán kormány mindössze ennek töredékét képes rendelkezésre bocsátani. Külföldi, elsősorban európai uniós felajánlásokból viszont már majdnem a teljes összeg rendelkezésre áll. A tervek szerint a meglévő fölé emelendő újabb szarkofág 2009-re készülhet el, csak remélhetjük, hogy még időben.

Az erőmű többi blokkjának sorozatos meghibásodása, a számos üzemzavar ellenére az ukrán vezetés csak az ezredfordulón szánja el magát az erőmű teljes bezárására.

"A kormány ma döntött arról, hogy 2000 végén beszünteti a csernobili atomerőmű összes blokkjának működését. A legfontosabb feladat most számunkra az, hogy az ennek nyomán felmerülő szociális gondokat megoldjuk" – nyilatkozta Szergej Tolub ukrán kormánymegbízott 2000. március 29-én.

"Az atomerőmű végleges leállítása előtt még számos kérdés vár megoldásra. Egyebek közt gondoskodnunk kell az így kieső elektromos energia pótlásáról" – tette hozzá Julija Timosenko akkori miniszterelnök-helyettes, jelenlegi miniszterelnök. Ukrajna ugyanis energiaszükségletének 40%-át fedezte a csernobili és négy másik atomerőművéből.

kep5 Több, egymástól függetlenül elvégzett mérés szerint a Magyarország területén élők nagyjából egy tüdőszűrésnyi dózisnak megfelelő többlet-sugáradagot kaphattak. Az erőmű körzetében, valamint a szennyezett felhő útvonalán azonban több százezer ember ennél jóval súlyosabb sugárfertőzésnek volt kitéve. Az ukrán egészségügyi minisztérium arról adott tájékoztatást, hogy a mentésben részt vevő több százezer ún. likvidátor közül két évtized múltán 12500-an haltak meg. Nem hivatalos források szerint 8000-en a káros sugárdózis következtében.

"Ötmillió ember élete változott meg közvetve vagy közvetlenül a csernobili robbanás miatt"

A Tiltott Zónában és környezetében ma is mintegy hárommillió ember él a megengedettnél magasabb háttérsugárzásban. Az atomerőmű-baleset hosszú távú kihatásai kiszámíthatatlanok. A legveszélyeztetettebbek a fiatalok és a gyerekek. Becslések szerint legalább ötmillió ember élete változott meg közvetve vagy közvetlenül a csernobili robbanás miatt, és mintegy másfél millióan kaphattak az átlagosnál magasabb sugárdózist. A mentésben részt vevők közül több ezren haltak meg néhány évvel a katasztrófa után. S itt vannak a néma szemtanúk, a Tiltott Zóna fái és állatvilága – az emberrel együtt égtek meg a láthatatlan tűzben.