katolnai.virtus.hu

A megkülönböztetett képességekkel rendelkező Püthagorasz szívesen látott vendég volt és kitűnő tanulóként 22 évet töltött el az egyiptomi templomokban.

kep A világ egyik legnagyobb, óriási hatalommal bíró vallása a kereszténység; hittudományát, tételeit, tanításait, erkölcsi és etikai nézeteit szinte majdnem mindenki ismeri. De ha akad is egy-egy "kultúrember" aki nem pontosan ért ezekhez a dolgokhoz, Jézus történetéről mindenki hallott. A Kajafás, Pilátus, Szűz Mária, Szent Péter nevek ismertek az egész világban, még ott is ahol keresztények nem élnek, neveik puszta említése tiszteletet, csodálatot vált ki. A kereszténység alapját képező "Jézus Misztériumot" tanulmányozni, annak rejtekeibe pillantani mindig mindenkinek izgalmat és örömöt nyújtott, aki csak valaha is ehhez a témához kicsit komolyabban hozzányúlt. Ez természetesen nem azt jelentette, hogy mindig mindenki, aki e tárgykörrel foglalkozott helyesen értelmezte, értette a régi emberek régi üzenetét. A papiruszokra görögül, latinul felrótt nehéz vallási szövegek helyes értelmezése most, több száz év múlva egyre inkább eltér; egyetértés csak ott található, ahol a vallásos meggyőző erő közös olyan megkérdőjelezhetetlen "alapigazságokban", mint pl. az Újtestamentum térben és időben lezajlott eseménysorozatának történelmi valósága. Ahol a közös vallási háttér hiányzik, ott a valláskutatással foglalkozó szakemberek kérdések és elméletek gazdag sokszínűségét vetítik elénk, megváltoztatva ezáltal a korábban belénk rögződött elképzelések határozott talapzatait.

A képet ma már sokkal több forrás, elmélet és tárgyi bizonyíték árnyalja, mint mondjuk hatvan-nyolcvan évvel ezelőtt. Hol voltak még akkor a papirológiával foglalkozó szakemberek, hol voltak a tanulmányok a Nag Hammadi könytár anyagáról, hol volt bármilyen értelmes, egyházi tanításoktól független pogány és gnosztikus vallásokkal foglalkozó munka, amely esetleg összefüggésbe merte hozni ezeket a vallási illetve kultikus áramlatokat a Jézus Misztérium kialakulásával. A kereszténység kezdetével foglalkozni, annak igazságát megismerni mindig is izgalmas kihívás volt, úgy írni erről, hogy az olvasót megfogjuk, érdeklődését fenntartsuk: az pedig már szinte művészet.

A kereszténység kialakulásának, megismerésének elengedhetetlen feltétele az, hogy egy kicsit ismerjük az ókori világ vallásait, filozófiáját és a mögötte húzódó társadalmi-politikai erőket. A pogány vallások felületes, lenézéses megközelítése csak korlátozott megértéshez vezethet, ami csupán képtelenségeket eredményez. Meddig kell visszamenni az évszázadok, évezredek homályos útjain kutatásainkban, hogy jobban megértsük azt a folyamatot amely a nikeai zsinattal záródott időszámításunk után 325-ben? Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik a sumér kultúra ősi vallásvilágáig akarnak visszanyúlni, mert a sumér vallásból született a babilóniai vallás, az pedig hatott volt az ősi zsidó törzsek hitének formálódására. Sok valláskutató talál szálakat oly mélyen visszatekintve az időben, hogy az olvasó a fonalat elveszítve nem nagyon érti, hogy mindez hogyan is kapcsolódik Jézus Misztériumának kibontakozáshoz.

Mégis vissza kell mennünk időben, ha nem is évezredeket, de időszámításunk előtt 550 tájára, amikor az akkori görög kultúrvilág legkimagaslóbb egyénisége Püthagorász engedélyt kapott, hogy Egyiptomba utazhasson. Egyiptom abban az időben egy teljesen zárt ország volt; olyasmi mint Tibet, úgy száz évvel ezelőtt. Idegeneket nem szívesen engedtek be, az egyiptomi papság féltékenyen őrizte tudását. Azonban a megkülönböztetett képességekkel rendelkező Püthagorász szívesen látott vendég volt és kitűnő tanulóként 22 évet töltött el az egyiptomi templomokban. A templomok ebben az időben főiskolák, egyetemek szerepét is betöltötték és az egyiptomi kultúra fellegvárai voltak. Tanulóévei letelte után visszatért görög területekre; Dél-Itália görög településén, Krotonban iskolát alapított és az egyiptomi Ozirisz Misztériumot átültette, bevezette a görög hitvilágba. A mai ember Püthagorászt úgy ismeri, mint az első görög tudóst, aki a matematikát, algebrát, mértant korábban nem látott szintre vitte. Iskolájából származik a törzsszám, összetett szám, összemérhetőség fogalma és természetesen a derékszögű háromszögre vonatkozó híres tétel. Zene, irodalom, filozófia, asztronómia szintén tantárgyként szerepelt iskolájában, ám számunkra az a legfontosabb, hogy vallásalapító, főpap, és misztikus nagymester is volt.

Egyiptomi tanulóévei alatt Püthagorász elsajátította az oziriszi misztériumok tanításait, rejtelmeibe beavatást nyert és azok átadását, tanítását a tökéletességig vitte. Egyes hagyományok szerint Püthagorász Trákiában is megfordult, ahol beavatást nyert az ottani ősi "orfeuszi" misztériumokba, mely rendkívül hasonlított az oziriszi misztériumokhoz. Oziriszről tudjuk, hogy Egyiptom egyik legnépszerűbb istene, kultusza jelentősebb volt talán bármelyik más istennél. Ő a meghaló és feltámadó isten, Ízisz testvére és férje. Bátyja Szét megöli, de ő újból feltámad és az alvilág királya ill. annak bírája lesz. E mitológiai mozzanat a meghaló-feltámadó természet körforgását, napunk nyugvó (meghaló) és felkelő (feltámadó) állapotát éppúgy szimbolizálja mint azt a misztikus tanítást, hogy miként kell "meghalni" majd "feltámadni", ezáltal örök életet nyerni, vagyis Ozirisszel egyé válni. Abban az időben az embereket sokkal jobban érdekelte, hogy mi lesz a halálunk után, létezik-e egyfajta élet azután hogy meghaltunk. Gondoljunk csak a mindent átható monumentális halotti kultuszokra az ókori népek között: ennél fontosabb kérdés talán nem is létezett.

Püthagorász, miután visszatért a görög területekre, égett a vágytól, hogy honfitársait tanítsa azokra a misztériumokra, amelyekbe ő beavatást kapott az egyiptomi templomokban. Átültetni más vallásos elképzeléseket, bevezetni idegen, korábban sosem hallott hittételeket ma sem könnyű, hát még 2500 évvel ezelőtt, amikor minden közösség féltve őrizte atyáik hitét, isteneik hatalmát, azok óvó segítségét. Cseréket, változásokat kieszközölni ezekben a tökéletesnek hitt vallásvilágokban könnyen magával hozhatta az istenkáromlás vádját, amit mindenhol halállal büntettek. Püthagorásznak nem volt könnyű dolga!

Püthagorász közösségéről kevéske feljegyzés maradt ránk az ókorból. Ilyen például Porphiry "Püthagoriánok Élete" című rövid, töredékes írása. Az időszámításunk előtti VI. évszázad második felében iskolát alapított, amiből később misztikus vallási közösség formálódott. A nők teljes jogú tagokká válhattak, nem létezett hátrányos megkülönböztetés. Kezdő tagoknak, tanulóknak öt éves szilenciumot kellett gyakorolni és minden vagyont, értéket egymás között megosztottak. Hajnalban keltek, énekekkel, imákkal köszöntötték a felkelő napot, majd tanulással, vallásos ájtatossággal töltötték napjaikat. A közösen elfogyasztott esti étkezésen szent iratokból olvastak fel. Szigorúan vegetáriánusok voltak, az állati áldozatokat elítélték és hasonlóan a Bráhmaistákhoz: minden élőlény megölését elítélték. Öltözékük hófehér tóga volt és nőtlenségben éltek.

H. Lietzmann "The History of Early Church" című könyvében annak a véleménynek ad hangot, miszerint az első keresztény kolostor megalapítója, Szent Antal, maga is püthagorian volt és a püthagoraszi közösségek felépítését használta mintának szervezkedése folyamán. A görög városállamok akkori hivatalos vallása a klasszikusnak mondott Hellén vallás, ami bár külsőleg eltért – Homérosznak köszönhetően - más, abban a korban virágzó vallásoktól, de ősi hátterét tekintve mégis ugyanaz volt mint az összes többi vallás, mert az alapját a termékenységi kultusz hite képezte. A "megtermékenyítési" hit alapjait mindenhol hasonló elképzelések képviselték, hiszen az azokat létrehozó körülmények is hasonlóak voltak. A mindig megújuló természet, sötét éjszakát felváltó napfény, a jó és a rossz állandó harca isteni képmásokban tükrözte vissza az emberek félelmét, reménységét, örömét. Az ókor kultúrái hemzsegnek a sok külsőleg eltérőnek látszó istenektől, akiknek a tiszteletére templomok, szent helyek sokaságát építették, de a cél azonban majdnem minden esetben ugyanaz volt: áldását, segítségét, óvását kérni egy kiemelten előnyben részesített istennek, hogy legyen gyerekáldás, jó legyen a termés, stb. A megszemélyesített istenek megnyerésére és kiengesztelésére mindenhol kialakultak a szertartások, áldozatok bemutatása, istenek dicsőségégét hirdető énekek, imák rendszeres ismétlése, templomok, szent helyek állandó díszítése, gazdaggá tétele. Minden hasonlóság ellenére mégis jelentős eltérések voltak a "patriarhális" vallások között, ami számtalan kisebb és nagyobb dolognak köszönhető, mint pl. különböző szinten álló kozmológiai ismeretek, sámánizmus, mágia formái, illetve annak eltérő fokai és nem utolsósorban társadalmi, politikai ráhatások. Ami nem volt jellemző a klasszikus Hellenizmusra, annak bevezetését Püthagorász és követőinek tulajdoníthatjuk: az aszketizmust, a halál utáni létezés elméleteit, a világi társadalomtól történő elfordulást, a bűnösség doktrínáját és a megváltás lehetőségének felajánlását, az ember‚ "megistenülésének" elméleti lehetőségét.

Trákia egyes részein állítólag már léteztek olyan Orphikus hagyományok, melyek lényege sokban megegyezett az Ozirisz Misztérium tanításával, ám ezek hatása a klasszikusnak mondott görög patriarhális vallásra nem mutatható ki. Inkább elfogadhatóbb Martin West (Korai Görög Filozófia) érvelése, miszerint Püthagorász maga írta az első Orpheusz költeményeket, majd néhány tanítványa az ő példáját követve megkapó szépségű metafizikus költeményeket komponáltak Orpheusz tiszteletére. Homályos, babonás tradíciók helyett Püthagorász egy tisztábban követhető, metodikusan tanítható misztérium vallást vezetett be, amiben Ozirisz istent felcserélte egy kisebb jelentőséggel bíró görög istennel: Dionüszosszal. Gyorsnak mondható terjedését talán annak köszönhette, hogy azt Püthagorász belső értékekkel, misztikus értelemmel töltötte meg, aminek lényege a teljes lelki újjászületés; a belső isteni szikra lángra lobbantása által történő megvilágosodás, Dionüszosszá válás. Külső keretként járult hozzá az isteni mítoszok sokféle története, melyek színessége, fordulatai, tragikuma, majd boldog üdvözítő befejezése vonzotta és megfogta az ókor embertömegeit. Gondoljunk itt az oziriszi misztériumok népszerűségére. Hérodotosz látványos oziriszi fesztiválról számol be a Nílus partján, ahol több tízezer ember nézte az ünnepi játékokat és ünnepelte Ozirisz feltámadását.

Dionüszosz isten neve nem szerepel azon a listán amit Homérosz állított össze a Zeuszt követő legfontosabb hat istenpár között. Legkorábbi tisztelete, mint megtermékenyítési istenség - könnyen megtalálható - az ősi, primitív, túlzottan nagy fallosszal ellátott emberformájúra faragott szobrokban látható, valamint abban, hogy a Dionüszosz templomok szolgáit sokáig bakkecskéknek hívták. A bor istenének is mondják, habár a tiszteletére megtartott ünnepek mind tavaszra, vagy nyárelőre estek, kiemelve a termékenység különböző fokait. Kivétel volt az eleusziszi, ősszel megrendezett, többnapos misztikus ünnepi játékok.

Az új Dionüszosz-kultusz új gondolatot honosított meg a görög vallásosságban. A régi vallás alapgondolata az ember és az Isten közötti különbség tényének a kiemelése, míg az új kultusz az Istennel való egyesülés, az emberistenülés gondolatát juttatta kifejezésre. A gondolat alátámasztására rendszeresítették azokat a tanításokat, ahol Dionüszosz meghal (megölik) majd feltámad és újra él. Volt olyan tradíció, ahol szőlőszemek sokasága jelképezi az isten testét, amiket szétnyomják, kifacsarják. De jelképesen, bor formájában mégis tovább él. Máshol a Dionüszosz uralkodása ellen fellázadt titánok tépik szét testét, amit később Zeusz Apollóval összerakat, és természetesen ott van Euripidész Bakkhosza, amivel részletesebben később foglalkozunk.

De talán az egyik legrégebbi mondaváltozat az időszámításunk előtti hatodik évszázadban élt orphikus költőtől, Onomakritosztól származik. Az ő költeményében Dionüszosz gyermek-isten, akit tizenkét titán megtámad, majd megöl és fölfal. A tizenkettő szám az ősi zodiákus tanítás értelmezésében az emberi "világlélek" tizenkét őstípusát jelképezi, amelyek a gyermek-isten felfalása által eucharisztia szentségében részesültek. Más szóval; Dionüszosz isten "testének" elfogyasztásával ők is az örök üdvösség áldásában részesültek.

Fontos, hogy ne tévesszen meg senkit az Orphikus és Dionüszosz irodalom sokféle megnyilvánulása, amelyben találunk teremtésmondát, himnuszokat, szent beszédeket, szertartási előírásokat, pokolbéli útleírásokat, és hasonlókat. A meglévő eltérések csak gazdagítják misztikus pátoszát a mondakörnek. Dionüszosz a bor és más mámorok istene, de szintén ő egy kezdetleges üdvtörténet "megtestesített" istene is. Orpheusz a görög regevilág egyik énekese, aki "leszáll" a pokolba, hogy gyönyörű szerelmét Eurudikét onnan visszahozza. Csodálatos hangjával meglágyítja az alvilág hatalmasainak szívét, akik visszaengedik, majd visszaadják neki Eurudikét. A televény világból a valós létezésbe áthozni Eurudikét a főhős mégis - a saját hibájából - képtelen. Ő azonban visszatér, igaz rövid időre csupán, mielőtt végleg egyesülne szép szerelmével. A történetben megfogalmazódott az alvilágba (másvilágba) való leszállás, átmenet, majd az onnan történő visszatérés. A misztikus értelmezés egyfajta meghalást, majd a másvilág lehetséges kitapasztalását és az utána következő visszatérés lehetőségét látta a mozzanat mögött. De a regék, modák halmazatában több olyan típus is található, ahol Orfeusszá válik Dionüszosz is (a római regevilágban Bakkhosz). Mindezen eltérések ellenére is a mondák történetei, a belőlük kiáradó tanítások egyre határozottabban összemosódnak hasonlóságaikban. Tömören szólva; a hösök meghalnak, leszállnak az alvilágba, hogy utána mindig feltámadjanak, ezáltal hirdetve az örök élet lehetőségét. Tovább bonyolítható a dolog, ha valahol nem teszik hozzá rögtön a sokféle elnevezéshez, hogy Sabaziosz, Zalmoxisz, Iakkhosz, Bromiosz, Euiosz, Zagreusz, Lenaiosz, Eluthereusz, Basszereusz, végeredményben mind Dionüszosz különböző elnevezései.

Az Orphikus mondakörnek a fő vonalát képezi az a hit, miszerint az emberek a titánok egy vércseppjéből származnak, ez a csepp vér az eredendő bűnnek, az ember esendő, lázadó, Istennel szembeszálló természetének egész átkával terhes. Zeusz azonban nyitva hagyta az ember számára a megváltás lehetőségét, amikor megengedte Dionüszosznak, hogy az embereket megszabadítsa ettől az eredendő bűntől. A szabadulás útja a dionüszoszi misztériumba való titkos beavatás, amely csak a lelkiekben kifinomult érdemlegesek számára volt lehetséges. Az Orphikus gondolkozás főproblémája a halál és a halál után való élet, létezés mikéntje, az örök élet beteljesedése a megváltás elnyerésével.

A megoldás beteljesedésére adott választ Püthagorász misztikus tanítása, miszerint az Istennel történő szentségi egyesülés s ennek alapján az örök élet és üdvösség zálogának birtokbavétele az út, melyen a kiválasztottaknak haladni kell. A misztériumba történő beavatási szertartás legfontosabb része a "gnozisz" (tudás) átadása és az ugyanakkor történő gnozisz megkapása, elnyerése. Ebből a hagyományból ered, bontakozik ki a későbbi idők folyamán az a vallási mozgalom ami Jézus Misztériumát hirdeti: a gnoszticizmus.

kep A hal szimbólumának széles körű elterjedését napjainkban megtalálhatjuk mindenhol, ahol hithű keresztény közösségek léteznek. A hívők nagy többsége azonban nem tudja, hogy ez a népszerű Jézus jelkép eredete egészen Püthagorászig vezethető vissza és valójában egy pogány misztikus szimbólum. A formáját az ősi tanítás szerint két egyenes méretű kör (anyag-lélek) egymásba csúsztatása adja. Az ilyen arányban megszerkesztett halat vesica piscis néven ismerte az ókor misztikáiba beavatott szellemiség. A hal vonala által bezárt terület és az egyik kör megmaradt területének az aránya: 153:265. Ezt a számformulát nevezte az i.e. harmadik évszázadban élt Arkhimédesz a hal mértékének. Thimothy Freke írja : "A számarány (153-265) különös erővel rendelkező matematikai eszköz volt az ősi számmisztikában, mint hozzávetőleges számot összefüggésbe hozták a 3-as szám négyzetgyökével és irányt adó számtani arányként használták az egyenlő szárú derékszög megszerkesztéséhez. Arányát a számmisztika más területein is használták". A számarány kisebbik összege a 153 varázsszáma nem véletlenül került be a Bibliába, még ha János nem is értette, de mégis beleszőtte és a hal szimbólumával kapcsolta össze: "Felszálla Simon Péter és kivoná a halat a partra amely tele volt nagy halakkal, százötvenhárommal..." (Ján. 21:11) Ez a versrészlet hozzáillőn kiegészíti Porphyri (232-303) pogány filozófus Püthagorasz csodatételeiről írott feljegyzését. Munkájában a következőket írja: Püthagorász a tengerparton sétálva, odament a hálójukat húzó halászokhoz és pontosan, számra megmondta nekik, hány hal találtatik a hálójukban. A halászok hitetlenkedve fogadják a jósolt számot és megígérték, hogy minden kívánságát teljesítik Püthagorásznak, ha a megjósolt szám helyes. Megszámolják, és a halak száma pontosan megegyezik Püthagorász által kinyilatkozott számmal. Püthagorász azt kéri a halászoktól, hogy dobálják vissza a halakat a tengerbe, amit ők meg is tesznek.

Történetében Porphyri sajnos nem közli a halak számát, azonban kétségtelen, hogy János ugyanabból a témakörből merített, mert ha nem, akkor nem a 153-as számot használta volna s így passzusa kiegészíti Porphyri közlését.

Miből is állt a beavatás? Mi történt az alatt a pillanat alatt, amikor maga az aktus végbement? Hogyan adta át a főpap (szertartásmester) a gnoziszt és miként élte át annak megkapását a beavatott? Tehát a kérdés, mi játszódott pontosan le a szentélyek legszentebb részében, mikor a tudás átadásával a mester bevezette a beavatottat a legtitkosabb misztériumokba?

Nos, hát pont ezt nem tudjuk! Nagyon sok feljegyzés maradt ránk az ókori világból; különböző korok, eltérő pogány és gnosztikus irányzatok szokásairól, szertartásaikról, ünnepi játékokról, gyülekezetek belső vallási életéről, stb. Ám a legfontosabb kérdésről nincs semmilyen feljegyzés, adat, egyetlen sor, vagy mondat. Miként lehetséges az, hogy ezrek, százezrek különböző időszakokban az ókori kultúrvilágok más és más misztériumok és vallások beavatottjai, azok átadói lettek és soha egyik sem írta meg, hogy mi is ment végbe a legszentebb szertartáson, hogyan szállta meg, járta át őket a misztikus tudás elnyerése? Ennyire betartották volna a hallgatás fogadalmát, amire felesküdtek a beavatási szertartás előtt, vagy talán nem is lehet pontosan megfogalmazni a beavatás élményét?

A hiány miatt különböző elképzelések láttak napvilágot, hogy kitöltsék magyarázataikkal a vallástörténelem azon üresen hagyott részét, ami a misztérium vallássokkal foglalkozik. Nem lehet elfogadni azt a tagadó hozzáállást, hogy nem történt semmi különös, csak néhányan szent őrjöngésbe estek, a többi melléklet pedig hatásvadászó színjáték volt csupán. Hosszú évszázadokon keresztül fenntartani, megőrizni és népszerűvé tenni a külsőségben eltérő misztérium hagyományokat lehetetlenség lett volna, ha csak üres hókusz-pókusz az egész, ami nem több az olcsó cirkuszi szemfényvesztésnél. Ősrégi mágikus gyakorlatok sokszínű formáinak alkalmazása inkább közelebb áll az igazsághoz, ahol a sámán hatalmát maga a főpap, vagy szertartásmester bírta. Ma is vannak, és mindig is voltak különleges képességekkel megáldott emberek, akik nem csak "varázsolni", gyógyítani, jövőbe látni tudtak, hanem képesek voltak áldást (egyfajta pozitív energiát) átadni más embereknek. Akik képesek voltak az "áldást" helyesen felhasználni, azt kamatoztatni, azok maguk is sámánokká (főpapokká) lettek és már ők adták tovább áldásukat az új beavatottnak. Van még egy megközelítés a misztérium vallások enigmájához, de annak provokatív jellege miatt jelen tanulmányunkban foglalkozni lehetetlenség. Irányadásképpen, azonban erősen tudnám ajánlani R. Gordon Wasson Soma című könyvét, aminek az áttanulmányozása nélkül nem lehet foglalkozni vallástörténelemmel. Lehet a Bibliát és a szentatyák írásait elölről-hátulról betéve tudni, de aki ezt a könyvet nem olvasta az nagyon messze áll a vallások kialakulásának megértésétől, amiből következtetve a kereszténység kialakulását is torzítva szemléli.

Térjünk vissza a Püthagorász által életre hívott misztérium vallásra, ami néhány generáció után a klasszikus Görögországnak szellemi hajtóereje, művészi ihletője lett. Olyan vallás és kultúrforradalmon ment át a görög nép, ami az akkori civilizált világ első helyére emelte őket: Ozirisz- Dionüszosz Misztériuma átjárta az egész társadalmat. A nagy római államférfi Cicero így ír a misztériumokról : "A misztériumok elsajátítása kihozott minket a durva állati életformából, kulturált, kifinomult társadalmat teremtve. Beavatási szertartásából megtanultuk az élet legfontosabb igazságát. Nem csak elnyertük az értelmét egy boldogabb életnek, de lehetőségünk nyílott egy reményteljesebb halálra".

A két isten neve, - mint egy jelentőségteljes fogalom - összekapcsolva, együtt említve nem jelenkori kitalálás. Nem tartott sokáig, amíg az antik görög világ bölcsei meglátták, hogy Dionüszosz valójában Ozirisz és vice versa. L. R. Taylor 'The Divinity of the Roman Empyre' című könyvében két tudós filozófust említ az időszámítás előtti harmadik évszázadból - abderai Hecateust, és a pellai Leont -, akik már használták ezt a kifejezésformát. Mindkét tudós férfiú Alexandriában az akkor újonnan megnyílt egyetemen tanított. De ennél is régebben Hérodotosz (i.e. V. évszázad) megállapította, hogy a Dionüszosz hit szertartásai az Ozirisz kultuszból származnak, amiből azt a következtetést vonta le, hogy Ozirisz nem más mint Dionüszosz. A Ptolemaiosz-dinasztia korszakából, időszámításunk kezdete körülről származik az Egyiptomban talált felavatási sztélén (feliratos kőtábla) amelyet Knúbisz nevű főpap-próféta állíttatott fel. Dionüszoszt Amenti névvel említi a felirat szövege. Amenti név, egyik tipikus díszítő neve Ozirisznek. Phülarkosz, virágnyelven közelíti meg az egység eredetét; "Dionüszosz volt az, aki először két bikát vitt Egyiptomba. Az eggyik neve Ápisz volt, a másiké Ozirisz."

A két kultúra két istenének egyszerű logikával - misztikus elmélet és hitrendszer keretein belül - összevont nevét évszázadokig hasonló értelmezéssel tanították. Plutarkhosz, (kb. i.u. 46–126) több, mint háromszáz évvel a fentebb említett alexandriai bölcsek után hasonló meggyőződéssel jelenti ki: "Ozirisz, ugyanaz mint Dionüszosz!" (Izide és Oziride)

Az időszámításunk előtti első évszázadban élt filozófus Diodorosz így ír; "Ozirisz rítusai szinte teljesen megegyeznek Dionüszosz rítusaival és Ízisz alakja nagyon hasonlít Demeteréhez." Megemlíteném még az Alexandriában élt filozófus, mágus papot Timotheuszt, aki olyan módon olvasztotta össze Ozirisz és Dionüszosz alakjait, hogy teljesen új értelemmel ruházta fel a régi egyiptomi istenséget, Oszar-Apiszt (Ozirisszé vált szent) és bevezette a misztikus Szerapisz1 Isten kultuszát. Ha nem lett volna Szerapisz isten mögött meglévő, komoly súllyal bíró misztikus értelem, akkor nem tudott volna évszázadokon keresztül vallásként fennmaradni, elterjedni Görögországban, Itáliában és Germániában.

Püthagorász és iskolája komoly alapokat rakott le, amelyekre a későbbi idők misztikusai képesek voltak tanításaikat ráépíteni, azokat népszerűsíteni, továbbfejleszteni, felvirágoztatni. Az Olimposz hegyén székelő öreg istenek bizonyosan féltékenyen tekintettek szét maguk körül. Láthatták az új vallásáramlatok változatosságait és új istenek kultuszai hódítottak; Iachosz, Bromiosz, Euriosz, Zagreusz, Ichioneosz, Elentheréosz, hogy csak néhány misztikus értelemmel felruházott istent említsek, akik végeredményben mind megegyeztek Dionüszosz istennel, annak kicsiben eltérő változatai voltak.

A görög kereskedelemmel és elsősorban katonai hódítással a meghaló és feltámadó misztikus isten kultusza rohamosan szétterjedt az antik világ minden jelentősebb kultúrközpontjában, népszerűségében vetekedve az addig uralkodó megtermékenyítési hitrendszeren alapuló patriarhális vallásokat. Dionüszoszból Attis lett Kisázsiában, Szíriában Adonisz, Itáliában Bakkhosz, Perzsiában Mithrasz, Babilonban Tammuz, Frigiában Sabazius. Furcsa és érdekes az a tény, hogy mikor Nagy Sándor seregei eljutottak Indiába, utána ott is meghonosodott Ozirisz-Dionüszosz misztériuma; a Hindu istenpanteon egyik istene, Indra változott át meghaló (keresztre feszített) és feltámadó istenné. Az amúgy sok szerepet betöltő "főisten", Indrával kapcsolatos, páratlanul ritka adatokat egy több mint kétszáz éves, csak kéziratban talalható könyvben találni. A ritka könyvet Gregoriusz nevű hittérítő atya írta, aki élete nagyobb részét Indiában és Nepálban töltötte. Könyvének cime, "Tibetinum Alphabetum", melyre később még kitérünk.

Indiában találjuk meg a Krisna tiszteletét és színes "meseszép" hagyományát, ami mellett nehéz úgy elmenni, hogy az ember ne húzza fel a szemöldökét. Későbbiekben még foglalkozni fogunk a Krisna istenhez fűződő tradíciókkal.

Jézus születése előtt kétszázötven évvel már egy mindent átfogó univerzális vallásról beszélhetünk, ahol a hitképzet központi alakja (istene) egy szenvedő, meghaló, és feltámadó isten. Születése, származása, hivatása, csodálatos cselekedetei, igazságtalan kivégzése, (meggyilkolása) és feltámadása oly szembetűnően hasonló, mintha egy nép, egy nyelv, egy kultúra sajátságos "terméke" lenne. De ugyanakkor az is igaz, hogy minden misztériumkultusz központi alakja eltérő volt, mert minden nép hozzáadta a saját mese- és regevilága sokszor szertehajló ágazatait. Éles különbségeket lehet kimutatni a templomi szertartások, áldozatok, vallási formaságok, stb. között, ám a sokféle külső, festés és dísz mögött a belső titkos tanítás és cél mindenhol a rejtett tudásba történő beavatás, és annak elnyerése volt. Örök élet elnyerése azáltal, hogy megszabadulunk terhes, negatív, bűnös énünktől – szimbolikusan meghalunk a rossz énünkkel - de a tudás (gnozisz) elnyerésével újjászületünk, örök üdvösségben részesülünk. Az örök üdvösségre, a halál utáni feltámadásra bizonyítékképpen ott volt az Ozirisz-Dionüszosz hit titkos tanítása, rendszerbe szedett vallástételek és templomi szertartások, áldozások, ünnepi játékok hosszú sora.

Természetesen a misztikus áramlatoktól függetlenül a "klasszikus" fő és alistenek kultikus tisztelete mindenhol hivatalosan megmaradt. A rómaiak átvették az olimposzi istenek tiszteletét minden jelentősebb változtatás nélkül, jól elfértek az etruszk, trák, stb. istenekkel együtt. Hosszú évszázadokon keresztül épültek még a birodalom minden részében a gyönyörű templomok, szentélyek, Apolló, Hermész, Artemisz, Héraklész, stb. tiszteletére, és a régi római istenek, pl. Jupiter, Mars, Vesta imádása is megszakítás nélkül tovább folytatódott. Ozirisz-Dionüszosz nem ellensége, riválisa volt a régi patriarchális isteneknek, hanem az azokhoz kapcsolódó hitrendszert kiegészítette, tovább gazdagította úgy, hogy mélyebb, rejtett értelmet adott neki. A rendelkezésünkre álló orphikus és más misztérium vallásokat tartalmazó anyag áttanulmányozása után több átfogó egyező jelentéssel ellátott jellegzetességeket vázolhatunk fel. Joseph Campbell a kitűnő vallásszakértő jó meglátással "hasonló anatómiának" mondja ezeket az egybevágásokat. Az eredmény meglepő és összességükben sokak számára zavaró is lehet.

Ozirisz-Dionüszosz hús-vér isten, aki a megváltó szerepét tölti be.

Atyja az Úristen, anyja halandó szűz.

Barlangban vagy istállóban született.

Követőinek az újjászületés szimbolikus mozzanata felajánlatik a baptizmus ritusában.

Csodálatos módon a bort vízzé változtatja.

Szamárháton lovagol, miközben a nép pálmafalevelekkel hinti be előtte útját tisztelete jeléül.

Húsvét idején (tavaszi napforduló) hal meg és halálával elmossa a "világ bűneit".

Halála után leszáll az alvilágba, majd a harmadik napon feltámad és dicsőségesen felemelkedik a mennyekbe.

Követői várják visszatérését, mely az itélet napja lesz a világmindenség utolsó óráiban.

Halála és feltámadása, illetve annak átélése szent rituálé, mely a kenyér (test) és a bor (vér) szimbolikus elfogyasztásában teljesedik be.

De mi köze van mindennek a kereszténységhez és főleg a názáreti Jézushoz? Hogyan lehet a pogányok alacsonyabb szinten álló hitvilágát összehasonlítani a kereszténység egységes teológiájával? Az egyik tanítás mögött homályos regevilág van, míg a másik történelemben létező püspökök, apostolok hosszú sorára támaszkodik, mely egészen az első évszázad elejéig, Jézus Krisztus életéig nyúlik vissza. Jelen tanulmányunkban mi is éppen ezt szeretnénk megvizsgálni, minél többet megtudni Jézus életéről, létezésének mikéntjéről, történelemben betöltött szerepéről.

1 Szerapisz A Szerapisz kultusz legősibb hagyománya úgy tanította, hogy az isteni Szerapisz, Ozirisz és Ápisz látszólagos kombinációjából áll, amiben Szerapisz az áldozati bika szerepét tölötte be, pontosan ugyanúgy, mint a kereszténységben Jézus az áldozati bárány. Minden évben feláldozták Szerapiszt, hogy Egyiptom bűneit elmossa. Mélyebb értelmezésben azonban Szerapisz a megváltó, aki Ozirisz végső átalakulásának megtestesült alakja, a monoteista képzetbe beolvadó, azzal egyé váló istenfigura. Albert Churchward írja, hogy a római katakombák falai tele vannak olyan ábrázolásokkal, melyek másolatai az egyiptomi gnosztikus doktrínák, hittételek képbeli kifejezésformái. "Ezek az ábrázolások tökéletesen kielégítették a különböző kultúrák (perzsa-görög-római) misztikus nézeteit és szintén elfogadhatjuk őket, mint bizonyítékokat a kereszténység történelem nélküli eredetére. Szerapisz és Jézus személye úgy összemosódott, hogy a kettő között semmilyen különbség nem találtatott. Példa erre Hadrianus (i.u. 117-138) császár levele Servinushoz amiben így ír; »Akik Szerapiszt imádják, azok szintén keresztények, akárcsak azok, akik Krisztus püspökeiknek mondják magukat, ők is mind Szerapiszt imádják.«"