katolnai.virtus.hu

Az igazság az, hogy a Vatikánban nem őriznek első, második, vagy éppen a harmadik évszázadból származó könyveket, iratokat még töredékes másolat formában sem

kep A berlini Kaiser Frederik Múzeum tulajdonát képezte ez a kicsiny, első évszázadunkból származó égetett agyag amulett, ami sajnos a II-ik világháború pusztításában elveszett. Az első ránézéesre az ábra olyan, mint Jézus a keresztfán, ám itt teljesen másról van szó! A keresztre feszített figura két oldalán olvasható görög betűk olvasata: "ORFEOC BAKKIKOC", aminek jelentése: "Orfeusszá vált Bakkhosz". Bakkhosz a római neve volt Ozirisz-Dionüszosznak. Az amulettel először Williem Guthrie Orfeusz és Görög Vallás című könyvében foglalkozott, majd Dr. Eisler a tőle megszokott gondos hozzáértéssel taglalta jelentőségét.

Újtestamentum

Lehetetlen feladat áll azelőtt, aki történelmi bizonyságot próbál kiolvasni a rabbik ősi irataiból Jézus földi életével kapcsolatban. Ezek után más szinte nem is akad, mint a Szent Biblia Újtestamentum nevű második része, mely a kereszténység hitalapja, megkérdőjelezhetetlen igazsága. Az Újtestamentum első és legfontosabb része a négy kanonizált Evangélium, melynek legrégebbi másolatai görögül vannak írva, csupa nagybetűvel, sűrűn egymásután teleírt pergament lapokra, bekezdések, fejezetek, címsorok, fejszövegek nélkül. A szavak között nincs helykihagyás, vessző, pont, kötő-, kérdő-, felkiáltójel és semmiféle számozási rendszer nem létezik a versek között.

Nyelvészeti sajátosságai kizárják szerzőik zsidó halász, iparos, vagy éppen írástudó farizeus háttérvilágát és ez kiviláglik ott is, hogy szerzőik majdnem mindig a Septaguintát használták munkáikban az eredeti héber kánonok helyett. Valamiféle zsidó háttérrel rendelkezhettek, de héberül írni, olvasni nem tudtak. Yehosua ben Hayyim zsidó vallástörténész The Myth of the Historical Jesus című tanulmányában kiemeli: "Márk nyelvészeti stílusa, annak sajátosságai arra a következtetésre késztet, hogy szerzője kereszténységre áttért római pogány lehetett, akinek anyanyelve a latin volt, annak ellenére, hogy művét görögül írta. Héber, arámi anyanyelvet a szerző múltjában felfedezni lehetetlenség."

Persze ez csak egy vélemény a sok közül (talán a fele elfogadható) és éppen azért méltó említésre, mert hűen kimutatja azt a bizonytalanságot, ami körbelengi az evangélium szerzőinek meghatározhatatlan személyazonosságát.

Az Újtestamentumban lévő Evangéliumi könyvek, cselekedetek, levelek, abban a formában, mint ahogy azt ma a kezünkbe vesszük angol vagy magyar fordításban, hosszú évszázadokon keresztül így nem létezett. Köztudatunkba a kép úgy itatódott be, hogy az Újtestamentum egy régi, több részből álló könyv, ami az első vagy a második évszázadban már megvolt, és utána szépen, hűen újra és újra lemásolták majd később lefordították a világ összes nyelvére. Az igazság az, hogy a Vatikánban nem őriznek első, második, vagy éppen harmadik évszázadból származó könyveket, iratokat, - még töredékes másolat formában sem - hanem ami valójában létezik az egy hatalmas halom latinul és főleg görögül pergamen papírra írt kézirat és töredék, melyek száma 30 000 körül van. D. Parkrer teológus írja The Living Text of the Gospels című könyvében, hogy ennek az irathalomnak köszönhetően például az Úr imája vagy másik nevén a Miatyánk imából 81 különböző változat van, mely mind hasonló és mégis mind eltér egy kicsit egymástól. Hasonló a helyzet az Újtestamentumban található Evangéliumok, Cselekedetek, Levelek verseivel; mindből található jó néhány itt-ott egymástól elütő változat, különböző korok buzgó másolóinak jóvoltából, akik mind más és más jellegzetességekkel látták el munkájukat. Ebből a nagy halmaz kéziratból csak körülbelül 300 azon papirusz lapok száma, melyek keletkezési ideje a VIII. évszázad előtti időre esik. Ebből a 300-ból csupán 34 íródott a IV.-ik évszázad lejárta előtt. Ebből a 34 töredékből négy olyan kézirat van ami teljesnek mondható, két János Evangéliumából származó töredék szöveg (P.52, P90.) amelyek a II.-ik évszázadra dátumozhatók, az összes többi kézirat későbbi. Parker úr elmagyarázza továbbá, hogy a IV.-ik évszázad környékéről származó szinoptikus iratok közül csak kettő (P.45, P75.) az, ami terjedelmében egynél több fejezetet tartalmaz. Más szavakkal kifejezve az összes többi evangéliumi fejezet ebből a korszakból rendszertelen, mellőz minden összefüggést, világos egyenes történési folyamatot követni belőlük nem lehet.

A legidősebb birtokunkban lévő keresztény vallással kapcsolatos papirusz töredék az ún. John Ryland papirusz (P.52.) mely öt versszakaszt tartalmaz János Evangélium 18-ik fejezetéből és keletkezési ideje i.u. 150-160 körülire van dátumozva. A Biblia fejezetekre való osztása Stephanus Langton Canterbury érsek nevéhez fűzödik, (meghalt 1228-ban) az Újtestamentum versbeosztását pedig Robertus Stephanus készítette el 1551-ben.

Nem tudjuk határozottan megállapítani, hogy kik, mikor s hol írták az Újtestamentum Evangéliumait, de az biztos, hogy I. Kelemen (meghalt 97.) sohasem idézi az Evangéliumokat, mert nem ismerte, nem hallott róluk. Római Szent Kelemen a második olyan történelmi személy (Pál apostol után) aki a korai keresztény egyház kialakulásában részt vett és a történelemben képesek vagyunk beilleszteni. Római Kelementől egyetlen olyan levél maradt fenn, ami nem hamisítvány és amivel később részletesebben is foglalkozunk. Korai egyházatyák - habár több Evangéliumot is ismertek - a Bibliában található négy Evangéliumot egészen Irenaeus (130-202) koráig nem ismerték, kivéve talán az egyetlen Papiász atyát (kb. 70-140) akiről szinte semmit sem tudunk. Euszébiosz írja vele kapcsolatban, hogy kis-Ázsiában volt püspök és János Evangéliumát ismerte. Öt kötetes munkája, amely csak töredékekben maradt ránk Jézus mondásainak magyarázatait tartalmazza. Ezeket a töredékeket ne úgy képzeljük el mint az első évszázad elejéről megmaradt papirusz darabkákat, amikre maga Papiász atya írt, hanem sokkalta későbbi, valószínűleg többször átmásolt munkák töredékeiről van szó. Neki tulajdonított szerzemény az Úr mondásainak exegézise (szöveg-biblia magyarázat) címen ismert. Más későbbi feljegyzésben Euszébiosz Márk evangélistát Péter tolmácsának mondja. Máté Evangéliuma eredetileg Euszébiosz szerint héber dialektusban lett megírva. Erre a légből kapott állításra a bibliakutatás semmi bizonyítékot nem talált. Megint máshol állítólag azt írta, hogy Máté Evangéliuma szent jóslatok, jövendölések gyűjteménye. Ne veszítsük szem elől, hogy az a kevéske adat ami Papiászról fennmaradt, mind Irenaeusztól és Euszébiosztól származik, kortárs szerző, vagy más korai egyházatya sem személyét, sem munkáját nem említi. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a történelemben nem létezett egy ilyen nevű Jézus hitet követő egyházi vezető, hanem inkább az a zavaró és megtévesztő amit a későbbi atyák az ő személyéről és életéről tanítottak, eszméket, melyeket neki tulajdonítottak. Ő tehát az a személy, akitől állítólag a Márk és Máté személynevek, mint két evangélista szerző először ilyen néven neveztetett.

Irenaeus atya legalább egy bő generációval később tevékenykedett, amikor, - ha szűk keresztény körben is - de már közkézen forgott mind a négy újtestamentumi Evangélium, mint misztikummal is megtöltött Krisztusi üdvtörténet. A dolog úgy áll, hogy maga Irenaeus sem ismerte a szerzők pontos nevét, munkásságuk helyét vagy idejét. Azonban a lelkes korai ortodox atya mégsem adhatott csak úgy hasra ütött neveket a "szent" szerzemények (evangéliumok) mögött húzódó szerzőknek és itt jött be egy történelmi homályba burkolt korai "apostoli" atya: Papiász. Rá hivatkozva mindjárt lett két név, akik nem csak alkotói lettek két szentírásnak, hanem egyenesen Jézus megnevezett tanítványai is. Erre a vonalra a sokkalta később élt Euszébiosz atya kapva-kapott és így már történelem lett olyan adat, mely más független forrásból alá nem támasztható.

Ismerve Irenaeus és Euszébiosz "egyenes", mindig "csak az igazat mondó" karakterét: ott vagyunk, ahol a part szakad! Hát ezért írtam fentebb azt, hogy Papiász atyáról szinte semmit sem tudunk. Különösen kiütközik ez, ha figyelemben vesszük Irenaeusz atya merész állítását, miszerint Papiász azon János apostol eredeti tanítványi köréhez tartozott, aki Jézusnak volt kortársa és közeli követője. Az időrendi eltolódások szülte hiányosságokra magyarázatokat nem kapunk.

Jézust követő, eredeti tanítványok "szemtanú" leírása-e a négy Evangélium, vagy gnosztikus hellenizált zsidó filozófusok szerzeményei? Hogyan értelmezzük az Újtestamentum leírásait történelmileg és annak megértéséhez mennyi összehasonlító mitológiai mozzanatot vagy más vallások hit, hiedelem rendszereinek azonosságát lehet felhozni, felhasználni úgy, hogy megközelítésünk e témában nevetséges ne legyen? A Vatikánban őrzött "eredetinek" vélt szentírás másolatok vajon mennyire hűek, megírásukhoz vajon milyen korábban írt vallási szerzeményeket használtak fől és vajon mikor, milyen körülmények között kerültek azok Rómába? Több mint valószínű, hogy a II. évszázad második felében már mind a négy Evangélium – ha nem is széles körben - ismert, olvasott volt, több tucat Jézus misztériumát tanító másik Evangéliummal együtt.

Kelszosz ismerte, olvasta azokat és eredeti mivoltjukról időszámításunk után 170 körül így ír: "átírták az eredeti Evangéliumok szövegét háromszor vagy négyszer, vagy még többször, azzal a szándékkal, hogy bírálóik érvelését megsemmisítsék." (G. Stanton, Gospel Truth) A harmadik évszázad legjelentősebb keresztény filozófusa, Origenész úgy írja: "Nyilvánvaló valóság az iratok megváltoztott különbözősége, mely a másolók figyelmetlenségének éppen úgy köszönhető, mint arcátlan elferdítéseknek olyanok által, akik hozzátesznek vagy törölnek a szövegekből, ahogy az nekik megfelel".

Bibliakutatók ma már tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy az Újtestamentum szövege tele van kései hozzátoldásokkal. Nem csak szavak, mondatrészek, versek lettek hozzáírva hanem Márknál például egy egész fejezetrész lett hozzátoldva. A Márknak tulajdonított Evangélium minden egyes korai példánya bezáródott a tizenhatodik fejezet nyolcadik versével. Az utána következő versek, az úgynevezett "hosszabb befejezés" későbbi hozzáadás, ami nem zavarja a Biblia kiadóit, újból és újból úgy jelentetik meg, mintha azt Márk írta volna. Ha az Evangéliumok szerzőit tényleg a Szentlélek sugalmazása ihlette meg műveik megalkotásánál, akkor a mások által hozzátoldott versek "szent eredeti" mibenléte magyarázatra szorul.

Komoly bibliakutatás és kritika már a XVIII. évszázadban elkezdődött német protestáns teológusok vezetésével, akik a Biblia részletes elemzésén keresztül szerettek volna bizonyítékot találni a Katolikus Egyház hamisnak vélt vallásmagyarázataira. Tehát nem kívülről jött sátán küldöttei, hanem tudós keresztény hitvédelmezők boncolták, szedték szét darabjaira az Újtestamentum görögül írt dokumentumanyagát, akarva vagy akaratlanul kimutatva következetlenségeit, feltűnő hibáit egyre több kérdést szülve, heves vitákat kiváltva. 1774-ben Johann Griesbach bevezette a "szinoptikus" (áttekinthető) vizsgálati módszert, melynek lényege, hogy az első három Evangélium; Márk, Máté, Lukács rendkívül hasonló, rokon szerzemény, míg János későbbi és sokszor feltűnően eltérő. A tübingeni egyetem tanára, David Friderich Strauss 1836-ban kiadta Jézus Élete Kritikus Vizsgálata című könyvét, melyben a "paralell" (összehasonlító) eljárást alkalmazva szépen sorrendben kimutatta a négy Evangélium versei között meglévő eltéréseket és ellentmondásokat. Következtetéseivel arra a megállapításra jutott, hogy az Evangéliumok írói nem lehettek szemtanúk, hanem kései szerzők, akik több forrásból gyűjtötték össze Jézusról írt műveiket. Jézus csodatételeit korábbi hagyományokból átvett mitológiai mozzanatként magyarázta, amiért elvesztette az állását. Karl Lachmann 1835-ben kimutatta, hogy Márk a legkorábbi szentírás szerző és Máté valamint Lukács részben tőle másoltak, sokszor egész mondatokat, verseket szóról-szóra. További említésre méltó termékeny protestáns tudósok, mint Rudolf Bultmann, Karl Ludwig Schmidt, Williem Wrede mind komoly kritikai munkákkal járultak hozzá a Jézus Misztérium megértéséhez. Tanulmányaik, könyveik természetesen sértő csalódásokat váltottak ki a keresztény hívőkből, melyet Albert Schweitzer így foglal össze: "Nincs annál negatívabb dolog, mint Jézus élete kritikus tanulmányozásának eredménye. Názáreti Jézus, aki eljött mint Messiás, tanította Isten országának etikáját, aki megalapította ezen a földön a Mennyek Országát, aki meghalt értünk, [...] az sohasem létezett. Ez a képzet nem kívülről lett lerombolva, hanem a mi kutatásaink eredményeképpen hullott szét darabjaira, a komoly történelmi problémák által, melyek egymásután a felszínre kerülnek."

Gyorsan ragadjunk ki egy kis csokorra való példát a tanár urak tanulmányaiból, hogy jobban megértsük, miről is van szó. Lukács és Máté teljesen eltérő genealógiai (származástani) névsort állítottak fel Jézus őseire, de mindkettőnél világos, hogy Dávid magjából származik és anyja Mária szűzön fogantatott. Ezzel szemben Márk és János semmilyen adatot nem közölnek Jézus születésével kapcsolatban, nincs Betlehem, Mária, József, hiányoznak a keleti bölcsek is és Márk nem említi Dávidot mint Jézus ősét. János a templom megtisztítását az elbeszélése elejére helyezi, Máté a végére. Márknál Jézus Galilea, valamint annak környékén tevékenykedett, és nem Júdeában, továbbá Jézus csak egyszer, az élete vége felé tette meg a hetven mérföldes utat Jeruzsálembe. Lukács úgy tudatja velünk, hogy Jézus egyformán térített, tanított Galileában es Júdeában, Jánosnál megint eltér egy kicsit a történet: Jézus majdnem kizárólag Jeruzsálemben tevékenykedik és csak néha utazik le Galileába. A szentlélektől való fogantatás csodáját Jézus eljövendő születésével kapcsolatban egy angyal közvetíti Józsefnek Máté szentírása szerint, de Lukácsnál úgy olvassuk, hogy Gábriel angyal személyesen vitte el Máriának a mennyei hírt a születéssel kapcsolatban. A Jézus kivégzéséhez vezető eseménysorozatban szintén jelentős eltéréseseket találunk. Márk és Máté írásában az áll, hogy a zsidó főpapokból álló Szanhedrin (papi bíróság) perbefogta majd elítélte Jézust, míg Lukácsnál per volt csupán, a zsidó főpapok ítélethirdetése nélkül. Jánosnál nincs Szanhedrin, csak egy magánjellegű gyors kihallgatás Annás főpappal, annak udvarában.

Talán, a legmegdöbbentőbb részlet a tanítványok Jézus utolsó szavait megörökítő leírásának különbözősége, mert ha ott voltak a kereszt közelében Jézus életének utolsó perceinél, akkor Mesterük végső szavait mind egyformán kellett hallaniuk, és fontosságának köszönhetően teljesen pontosan, szóról-szóra kellett volna Evangéliumaikban feljegyezni. Mégsem így van. Jézus földi szenvedésének végső szakaszába érve - Máté és Márk egymással egyezve - utolsó szavai "Istenem, Istenem miért hagytál el engemet" voltak. Lukácsnál Jézus végső szólása így hangzik: "Atyám a te kezeidbe teszem le az én lelkemet. És ezeket mondván meghala.@quot; Jánosnál pedig: "Szomjúzom ... Elvégeztetett! És lehajtván fejét kibocsátá lelkét."

Jézus istenfiússága már kezdettől belefoglaltatott a tanításokba üdvösségközvetítő szerepe miatt. Az Újszövetség szinte minden irata tanúsítja, hogy szerzőjük Isten fiának vallja Jézust, de ennek a fiúságnak időbeli behelyezése és értelmezése a vallásirodalmi iratokban eltérő, nem egységes. Márknál a kereszteléssel fogadta fiává az Isten: "És azonnal feljővén a vízből, látá az egeket megnyilatkozni, és a Lelket mint egy galambot ő reá leszállani; És szózat lőn az égből: Te vagy az én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm." (Márk 1: 10-11) Máshol az istenfiúság ténye már korábban meglévő állapot, ami mindig létezett. "Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát" (Gal. 4: 4) "Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta" (Ján. 3: 16) János szövegében világosan bennefoglaltatik a Fiú korábbi meglevősége; mert csak azt lehet odaadni, ami már megvan!

Jézus születésének időpontja sem teljesen világos és ha történelmi szempontból vizsgáljuk az adatokat, akkor zavaróan kuszált képet kapunk. A keresztény hitrendszer elterjedésének következtében a régi időszámítások mind egymásután megszűntek és új számítás lett bevezetve, aminek kezdete Jézus születésének éve. Máté Evangéliumának második fejezetében az áll, hogy Jézus Heródes király idejében születik, de Heródes időszámításunk előtti negyedik évben mar halott volt. Ha Máté elbeszélése pontos, akkor Jézusnak legalább öt évvel időszámításunk előtt kellett születnie. Ezzel szemben Lukács úgy írja, hogy Jézus születése a Quirinius (magyarosan Cziréniusz) helytartó kormányzósága idejében megtartott népszámlálás alatt történt. Az Agustus császár parancsára történt összeírás valós tény, és az időszámításunk utáni hatodik évben hajtották végre. Talán ezen későbbi dátum miatt hiányoznak Heródes király szerepeltetésének motívumai Lukács Evangéliumából. Ha történelmi szempontból az ő adatai hibátlanok, akkor itt megint egy ellentmondásba ütközünk. A keresztény egyház tanítása félreérthetetlenül vallja, hogy Jézus harminchárom évet élt, ha 6-ban született akkor halála 39-re esik. Pilátus tíz évig volt helytartó Júdeában 26-36 között, amiből egyszerűen következik, hogy nem lehetett része 39-ben Jézus kivégzésében.

Máté evangéliumának 27. fejezetében olvashatunk arról a híres 30 ezüstről, amit Judás kapott Jézus elárulásáért. Konzervatív bibliamagyarázok egyszerű könnyedséggel rámutatnak Zakariás próféta XI. 12.-13. versszakaszára, mint eredeti forrásra, ahonnét a harminc ezüst motívuma származik. Ha jobban utána néznének a dolognak, akkor még egyszerűbb könnyedséggel megláthatnák, hogy Zakariás csak átvette a harminc ezüst szimbolikáját a nála korábban élt Szókratész (i.e. 469-399) történetéből. Platóntól tudjuk, hogy az ókor leghíresebb filozófusát, Szókratészt az athéni hatóságok ateizmusért és a fiatalság megrontásáért halálra ítélték, ám nyitva hagytak számára egy kiskaput az ítélet végrehajtásának az elkerülésére. Kis összegű képletes bírság kifizetése fejében elengednék és száműzetésbe vonulhat. A saját igazában rendíthetetlen nagy filozófus azonban megalázónak tartja és visszautasítja a bírság kifizetését, mire tanítványai rögtön összedobják az összeg többszörösét, pontosan harminc ezüstöt mesterük kiváltására. Szókratész felháborodva utasítja vissza tanítványai gesztusát, ami odavezet, hogy a méreggel telt poharat ki kell innia. Szókratész halála után a harminc ezüst története az egész antik világban elterjedt, átkerült a zsidókhoz is, először az Ótestamentumban, majd évszázadokkal később az Újtestamentumban szerepel mint Júdás vérdíj pénze.

Engedtessék meg egy rövidke kitérés. Szent Epifaniusz (i.u. 315-403) az ortodox hit rendíthetetlen védelmezője írja, hogy Alexandriában január 6-án ünnepelték Aion isten születését. (Aion isten tökéletes pontos helyi változata volt Dionüszosz misztikus istennek.) "Előző éjszaka a templom énekszóval és furulyazenével telt meg és az ünneplés hajnalhasadáskor érte el tetőfokát. Ekkor többen fáklyákkal a kezükben lementek a templom alatti szentélybe, ahonnét egy fába faragott képmást hoztak fel. A képmás egy kereszt alakjában elhelyezett figurát ábrázolt, kinek a testén a kereszt vonala meg volt jelölve a két kezén, térdén és fején. Az ünnep fénypontja azon kinyilatkozás volt mikor is kihirdették, hogy most ebben az órában a szűz Kóré világra hozta Aiont."

Jézus születésnapjában a korai egyházatyák évszázadokon keresztül nem tudtak megállapodni és még a mai napig is két eltérő dátumon ünneplik. Az örmény és a makedón hívők január 6-át tekintik Jézus születésnapjának és számukra Karácsony is ekkor van. A másik dátum december 25-ke Mithras születésnapja, amit a nyugati kereszténység részesített előnyben. Mind a két dátumban van logika, nem hasraütés alapján kitalált számokról van itt szó. Kétezer évvel ezelőtt a téli napforduló december 25-re esett. Az egyiptomi "hős" piramis építő korszakban, vagy még előtte, (kb. i. e. 4000) a téli napforduló január 6-ra esett, mely abban az időben az év legszentebb napjának számított. Ma földünk északi féltekén a leghosszabb téli éjszaka december 21-ről 22-re virrad, tehát már megint jó néhány napot eltolódott az utóbbi két ezer évben. Az állandó elcsúszás földünk harmadik mozgásának az úgynevezett precessziós mozgásnak köszönhető. Az ősi "idő nélküli" egyiptomi múltból fennmaradt dátumot átvette sok nép, kultúra mint szent napot, beleépítették saját vallás-mitológiájukba, sokszor maguk sem értve, miben rejlik kiemelkedő jelentősége.

A téli napforduló a régi időkben mindig az újév kezdetét is jelentette, amiben józan ésszerűséget találni nagyon egyszerű. Tekintettel arra, hogy minden isten akinek a születésnapja a téli napfordulóra esett Napisten is volt, (mert az újjászülető napot személyesítette meg), így elméletben Jézusnak is magán kellett volna viselni a 'Napisten' különböző aspektusait. A keresztény egyház természetesen ettől mélyen viszolygott, és hogy kitörüljön minden erre történő utalást, áthelyezte a kalendáriumban újév napját hat nappal későbbre. Ebben az átrendezésben ésszerűség helyett inkább elkeseredett erőlködést látni, megvédeni a betűhöz fanatikusan ragaszkodó ortodox felfogás igazát, miszerint Jézusnak semmi köze a pogány kultúrák napisteneihez.

A keresztény tanítások szilárdan vallják, hogy a bibliai evangéliumok szerzői mind Jézus kiválasztott tanítványai és így szemtanúk voltak. (Vagy legalábbis három a négy közül, mert János munkája túl kései és túl eltérő.) De nyissuk csak ki a bibliát és olvassuk el mit is ír Lukács saját Evangéliuma bevezető "előszavában": "Mivelhogy sokan kezdették rendszerint megírni azoknak a dolgoknak az elbeszélését amelyek minálunk beteljesedtek. Amint nekünk előnkbe adták, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének, Tetsszék énnékem is, ki eleitől fogva mindennek szorgalmasan végére jártam" Ebből a három rövidke verssorból rögtön kiderül, hogy Lukács a saját bevallása szerint nem volt szemtanú, mások voltak "kezdettől a szemtanúk" akik "előnkbe adták" azaz átadták, megtanították az "elbeszéléseket", amelyek beteljesedtek. Tehát személy szerint nem volt ott, nem élte át az eseményeket, csak később "azoknak szorgalmasan a végére járt". Azt is megtudjuk, hogy sokan elkezdték megírni a dolgokat, illetve az eseményeket, világosan utalva a sok elő-evangéliumra melyek Jézus csodálatos Misztériumát hirdették. Ezek után nem lepődhetünk meg azon a tényen, hogy Lukács, Mátéval együtt nem csak Márktól másolt, hanem több más munkát is felhasznált műve összekomponálására. (Egy másik ilyen protonevangéliumi szerzemény Q név alatt – a német quelle, "forrás" szó után - ismert ami Jézus mondásait, bölcsességeit tartalmazta.)

Márknál olvassuk; miután Pilátus Jézust "kezökbe ada" a zsidók elviszik "És bíborba öltöztették őt, és tövisből szőtt koszorút tevének fejére." (15:17) A versrészlet meseszerűségét nehéz valós történetnek elfogadni. Ritka értékű antik vázákon Dionüszosz legtöbbször bíbor viseletben szerepel és az egyik mitológiai költeményben Perszephoné bíbor köntösét hordta Dionüszosz, mikor az alvilágban tartózkodott. Sokszor bíbor övet és szalagokat viseltek a misztikus szertartások beavatására készülő jelöltek az Eleuziszi ünnepi játékok alkalmából. M. W. Meyer The Ancient Mysteries Sourcebook című művében azt írja, hogy Andaniában megtartott ünnepi szertartásokon a beavatottak bíborkoszorút viseltek. Akarcsák ma, a bíbor sosem volt olcsó kelme, viseletét, használatát csak a nagyon gazdagok tudták megengedni maguknak. Elképzelhetetlen, hogy a fukarságukról elhíresedett zsidók egy ilyen méregdrága öltözéket adtak volna rá egy halálra ítélt, megkorbácsolt személyre.

A Márknak tulajdonított Evangélium szerzője Palesztina földrajzát nem ismerte, hibáiból azt a következtetést lehet levonni, hogy nem volt odavalósi. "Aztán ismét kimenvén Tirus Sidon határaiból a galileai tengerhez mene a tíz város határain át" (Márk 7:31). Tirusból nem lehetett Sidonba menni, majd utána a Galilea tóhoz, mert Sidon ellenkező irányba van, és onnét nem volt út a Galilea tóhoz. Ötödik fejezeteben Márk a Galilea tó keleti partjára helyezi Gadarenusok földjét, holott Geraza több mint harminc mérföldre volt onnét délkeletre. Már ez a néhány kiragadott példa is megkérdőjelezheti az Evangéliumok "szentlélektől" való sugalmazást és ha figyelemben vesszük a mai modern Bibliakritikusok sokkalta mélyebb és részletesebb tanulmányait, akkor bizony nincsenek könnyű helyzetben az apologetikus (vallásvédelmező) tudós tanárok.

Egész komoly könyvtárra való anyagot írtak már össze a hit védelmezői elegáns könnyedséggel mindent megmagyarázva annak bizonyságára, hogy igenis ki lehet olvasni a történelmi Jézust az Evangéliumok könyveiből. A magyarázatok sokaságában azonban még sosem sikerült kielégítő választ kapnom arra, hogy az Evangéliumok szerzői miért használták majdnem mindig a Septuaginta (az Ószövetség legrégebbi görög fordítása az időszámításunk előtti II. évszázadból) sokszor pontatlanul lefordított anyagát az eredeti héber szövegek helyett munkájuk megírásához? Mert ha ők tényleg zsidó társadalmi és kulturális háttérrel rendelkeztek, mint ahogy a keresztény tanítás hirdeti, akkor görög kulturális ráhatásokat nem lett volna szabad keresztül-kasul beültetni a szentírásokba. Hogy megpróbáljam pontosabban kifejezni magam: ha egy magyar tudós mondjuk Arany János munkásságáról akar egy értekezést írni németül, akkor nem fog több száz éves hibásan németre lefordított forrásmunkát használni, hanem egyenesen az eredeti magyar, Arany János által írt művekre fog támaszkodni. A pontatlan idézések illetve fordítások közül kiemelkedik a Márk Evangéliumában található vers, ahol a szerző Jézus szájába adja Ézsaiás könyvéből a helytelen idézetet, mikoris Jézus a farizeusokkal vitázik. Tehát a zsidó születésű Jézus a zsidó írástudóknak egy szent, ősi zsidó irat rosszul lefordított görög változatát magyarázza és mindezt egy szintén zsidó írástudó (Márk) jegyzi fel! A szóban forgó verssel kapcsolatosan D. E. Nineham St Márk című könyvében kiemeli, hogy "a nép ajkaival tisztel engem szíve pedig távol van tőlem" (Izajás, 29: 13) idézet nagyban eltér az eredeti hébertől és csak igy a szöveg pontatlansága miatt lett alkalmas arra, hogy azt Evangéliumában Márk ilyen formában be tudta illeszteni. Utána Ninehem kicsit mentegetőzve így magyarázza: "lehet, hogy görög ajkú keresztények használták a hibás versidézetet polemikus célzattal a zsidókkal szemben és elképzelhető hogy így hibásan általuk került el Márkhoz."

Az Ótestamentum verseinek kisajátított értelmezése, passzusainak önkényes és sokszor eltérő felhasználása nagyon is jellemezte az összes zsidó "reformközösséget". Példának meg lehetne említeni Izajást (40:3): "A pusztába készítsetek az Úrnak utat, ösvényt egyengessétek a kietlenben a mi Istenünknek." A qumráni Esszénus Közösség (akiknek semmi közük nem volt a Jézust követők misztikus mozgalmához) szintén idézik szabályzatukban ezt a verset, csak ők úgy értelmezik, mint egy kiválasztott közösség megszületésére vonatkozó jövendölést, ugyanakkor ugyanez a passzus Márk evangéliumában (4:3) Keresztelő János tevékenységére utal.

Különböző hagyományok egymásra csúsztatott rétegei, más kultúrkörökből részben átvett motívumok és az azokkal könnyen összehasonlítható, tagadhatatlan egyezések az újtestamentumi történet keretein belül: újabb és újabb érdekes magyarázatokat eredményez. Sokszor, mikor az Újtestamentum kevésbé fontos cselekményeit olvassuk, természetes az, hogy elfogadható képsorozatként értelmezzük elbeszéléseit: a benne található "furcsaságok" nem tűnnek fel. Valláskutató szakembereknél azonban ez másképp van. Nézzünk meg egy ilyen "jelentéktelennek" mondható példát.

Márk (5:11-14) és Lukács (8:32-33) közli azt a részletet, mikor az ördögök belemennek a disznókba, akik meg (ettől megzavarodva) belerohannak - Márknál a tengerbe, Lukácsnál a tóba, ahol mind elpusztulnak. Márk a disznók számát kétezernek mondja, Lukács csak megismétli a történetet, a disznók számának említése nélkül. W. Burkert Ancient Mystery Cults című könyvében olvashatunk a témához kapcsolható adatokat. Az eleuziszi ünnepek egyik fontos szertartása volt a misztériumokban történő beavatás előtti "megtisztulás" rituálé, ami egy nappal korábban zajlott le. A beavatásra jelöltek teliholdkor, éjfél előtt bementek a tengerbe, mindegyik egy malacot vitt magával. A vízben, ősi imákat szavalva, titkos mantrákat ismételgetve, képletesen belemosták a malacokba a bűnöket, negatív energiákat, félelmeket szülő rossz érzéseket. A tisztulási szertartás után az összes rosszat és bűnt befogadó kis disznókat feláldozták, majd lakomát tartva húsukat elfogyasztották. Az egyik eredeti ősrégi feljegyzésben, a beavatásra készülő tagok - és így az áldozati malacok - száma is éppen kétezer, mint a Bibliában.

Ezzel a régi tudósítással már jobban érthető az újtestamentumi részlet, amely különben csak úgy önmagában rendkívül furcsa. Tudniillik a régészet Palesztinában és környékén szinte alig talált disznócsontot. Míg szamár, ló, szarvasmarha, de főleg birkacsontot szépszerével találtak, addig a disznócsont hiányzik. Ez azonban alátámassza azt a tényt, hogy a nyugat-szemita népek kultúrájából vallási és egészségügyi okok miatt hiányzott a disznótartás. Ezek a népek ősi idők óta hagyományosan tartózkodtak a disznóhús evésétől, így többezres disznófalka létezése ezen a vidéken abszurd és értelmetlen.