|
|
|
| Dionüszosz, a beavatott | |
Az Öt Szent (Cinque Santi) néven ismerté vált falfestmény a római Szent Callisto katakombjában található és megalkotása idejét a III. évszázad végére helyezik a szakemberek. Nem kell hozzá nyelvszakértőnek lenni, hogy a kép baloldalán látható írást el tudjuk olvasni: "DIONYSAS INIACE" – ami: "Dionüszosz a Beavatott" értelemmel bír. Ha teljességében és részletesen megnézzük a képet, akkor láthatjuk, hogy a "fohászkodó" stilusban ábrázolt alakot virágok, szőlőindák és szőlőlevelek veszik körbe. Dionüszosz - többek között – a bor (mámor) isten szerepét is betöltötte, így a szőlőlevél-inda jelkép természetes velejárója a mitikus megváltónak. A kép megalkotási idejétől visszafelé számítva az öt generációval korábban élt első apologéta egyházatya Szent Jusztinosz, a "Mártír" (kb. i. u. 100-165) éles határozottsággal visszautasított minden mitológiai összefüggést Jézus Krisztus történetét illetően. A Sátán aljas praktikájának tartott minden olyan jelentést, mozzanatot, mely a pogány megváltók és Jézus között kapcsolódást reprezentáltak. Mégis, az ókor legnépszerűbb istene, a meghaló-feltámadó Dionüszosz felkerült a keresztény sírkamra falára, hogy onnan hirdesse az örök üdvözülés lehetőségét.
Az időszámításunk előtti évszázadok zsidó vallásáról mindig azt tanították, hogy egy Istenükön (Jehován) kívül senkit és semmit nem tiszteltek követői, s ha néha el-eltévelyedtek is, mindig visszatértek a "Mózesi Törvényekhez". Más vallásokat alsóbbrendűnek tartottak, azoktól óvták, féltették gyülekezeteiket. Magától érthetően a diaszpórában (szórvány) élő zsidóság is szigorúan követte és betartotta merev vallási hagyományait. Ezen állítások - habár mindenki által elfogadottak - csak részben felelnek meg a valóságnak. Hogy a korai monoteista Jehova hagyomány mennyire szigorúan volt "egyistenhit", arra vonatkozólag csak az Anath (Ashara) és Shamgar kultusz ősi tiszteletét szeretném itt megemlíteni. Anath, Jehova felesége, míg Shamgar pedig Jehova fia volt a kezdeti zsidó hitképzetben. (Bővebben lásd, H. Sayce Origin and Growth of Religion) A szórványokban élő zsidóság jobban ki volt téve az őket körülvevő "pogány" vallási áramlatoknak, mint az "igaz" hitet majdnem mindig hűen követő Jeruzsálemi zsidóság. Az Elefánt Sziget néven ismert régészeti lelőhelyen {Egyiptom} talált töredékekről írt tanulmányában Prof. Thomas Thompson közli, hogy az ott állomásozó Izraelita vallást követő helyőrség zsoldos katonái Jehován kivül más isteneknek is áldoztak és templomukban képmásokat tiszteltek.
A Babiloniában élő zsidók nagy része követőjévé vált az ottani "Tammuz Misztérium" tanainak, ami akarva-akaratlanúl visszahatott Jeruzsálemre is. "És vivé engem az Úr háza kapujának bejáratához amely északra van, és íme ott asszonyok vala siratván a Tammuzt." (Ezékiel, 8: 14) P. Jaroszlav régész-történész írja: "A Jeruzsálemi Templom (amit a Rómaiak leromboltak)északi kapujánál ott állot Tammuz oltára." (P. Jaroszlav, The Tanakh) Tammuz aztán átkerült a nyugat-szemitákhoz, ahol Adonisz lett belőle. Misztikus Isten-fiúsága bekerült a héber Kánonokba, ahol az Úristen jobbján űl. (Zsoltárok: 110.) Babiloniában a "káldeusoknak" nevezett misztikus rend tagjai továbbfejlesztették a szuméroktól eltanult csillagtudományt, és i.e. harmadik évszázad körül tudományukat elterjesztették az egész mediterrániumban. Sok szórványban élt zsidó eltanulta a csillagjóslás és horoszkópkészítés mesterségét, talizmán árusítással és mindenféle más varázsló tudománnyal is foglalkoztak. J. Godwin, Mistery Religions in the Ancient World című könyvében közli, hogy i.e. 139-ben kiűzték Rómából a káldeus és zsidó varázsló-jövendőmondókat. Feljegyzések szerint ezek a zsidók nem a tradicionális Izraelita vallást követtek, hanem Jehova helyett Sabazius istent imádták. Sabazius pedig nem más, mint Dionüszosz másik megszemélyesítése; ugyanazon tulajdonságokkal bíró misztikus isten, csak más név alatt.
Megemlíteném még az Orfeusz és Dionüszosz ábrázolásokat a híres kelet-Szíriai Dura Europasz zsinagóga falán. Igaz, ezek az ábrázolások "csak" a harmadik évszázadból (időszámításunk után) származnak, de ez is világosan alátámasztja azt a tényt, hogy az ősi Izraelita valláshagyományokat követő zsidók sok helyen képtelenek voltak ellenállni a hellenizmus pogány és gnosztikus vallásai csábító misztériumának. Igaz, a zsidóknál mindig szigorúan tiltva volt az ember- és állatábrázolás – különösen a szent helyeken -, ám a dél-galileai Bet-Alfa zsinagógában található zodiakus mozaikon még a központi részletben elhelyezkedő nap is szekéren ülő emberként van ábrázolva. Ha nem is sok időre és ha nem is a nagy többség egyetértésével, de még a jeruzsálemi "nagy-Templom" is néha képtelen volt megvédeni "mózesi merevségét" a pogány ráhatásoktól és az egyetemes szellemiség szellője belengte még a legszentebb szentélyt is. "Zsidó papok kántálását dob és furulya zenéje kisérte, homlokukat repkény koszorú ékesítette és fellelhető volt náluk az aranyozott venyige, ami által elképzelhető, hogy templomukban Dionüszosz istent imádták". (Tacitus, The Histories)
A 2. Makkabeusi zsidó iratban olvassuk, hogy a Jeruzsálemi templom átformálodott görög Zeusz templommá, és ott Dionüszosz tiszteletére fesztiválokat tartottak. Jáson nevű főpap pogány mintára "gimnáziumot" épített, ahol a testedzés mellet a lelki és szellemi kibontakozást sem pont a hagyományos "zsidó törvények" szerint gyakorolták.
Az időszámításunk előtti első évszázadban Palesztina nagy mértékben elgörögösödött. Városaiban pogány iskolák virágoztak, színházaiban misztikus görög drámákkal szórakoztatták a népet és a vallási ünnepek, fesztiválok látványos folyamatossága szintén elkerülhetetlenül befolyásolta a szemita lakosságot. Palesztina és Judea lakossága – Jeruzsálemet leszámítva - etnikailag eléggé kevert volt és a hagyományos izraelita vallást majdnem mindenhol háttérbe szorította a pogány vallások misztikuma. Megintcsak kivétel Jeruzsálem és környéke, ahol a fanatikus törvénytudók semmit sem engedtek elkülönülő, merev vallási hagyományaikból. Názárettől egy óra járásra volt Sepphorisz városa, melynek színházát a régészek feltárták. A színház nagytermének padlóját gyönyörű Dionüszosz ábrázolás díszítette, amiből arra következtethetünk, hogy kultikus misztérium játékok mellett még vallási szertartásokra is használhatták. Nem volt messze onnan Gadara városa – másik híres kultikus pogány központ -, mely évtizedeken keresztül a közel-kelet egyik leghíresebb filozófia iskolájának adott otthont. Strabó négy híres gadarai filozófust említ, köztük Filodemuszt, akinek könyvtárát Herculaneumban (Itália) megtalálták. Jeruzsálem környékén volt Larissza és Ascalon városa, melyek szintén gazdag pogány valláshagyománnyal rendelkeztek és ahonnan nagyhírű filozófusok egész sora került ki. Közéjük tartozott a larisszai Philón (kb. i.e. 60-90), aki Rómába érkezése után tanítója lett Lucullusnak és Cicerónak.
Palesztina Egyiptommal határos, ott Ozirisz kultusza szebben virágzott, mint valaha. Még később élt pogányok és keresztények is (Athanasius, Augustin Theophilus, Minucius Félix, Lactantius) rendkívül gazdag hagyományokról számolnak be: Tavasszal, március vége felé ünnepelték Ozirisz Misztériumát. Az egész országban drámákkal, hosszú siratásokkal egybekötve Ozirisz fekete fátyollal leborított képmását körmenetekben mutatták fel. A templomokat úgyszintén fekete leplekkel borították be annak jeléül, hogy meghalt Ozirisz. A harmadik nap megtörtént a csoda és a fesztivál a tetőfokára hágott: Ozirisz feltámadt, életre kelt a "halálából". V. Macchioró, vallástörténész From Orpheus to Paul című könyvében többek között azt írja: "a Nabatheánok (akkori szemita-arab uralkodóház), akiknek hatalma Arabiától Damaszkuszig terjedt, Dusares nevű istent imádták, aki nem volt más mint az "Orfeusszá vált Dionüszosz". Elmondhatjuk tehát, hogy Júdea - a Jézus korát megelőző évszázadban – teljes egészében körbe volt kerítve Ozirisz-Dionüszosz és Orfeusz Misztérium vallások kultúrájával. Ebben a környezetben – főleg a művelt zsidók számára – elkerülhetetlen volt a pogány misztika megismerése, aminek szükségességét az is kidomborította, hogy a zsidók csak "törvényekkel" rendelkeztek, misztériumokat nem ismertek. Az elgörögösödött zsidó vallásos csoportulások pogány világra visszaható irodalmának köszönhetően Plutarkhoszosz, Cornelius Labó, Johannes Lydus és Tacitus Jehova istent ismételten Dionüszoszként tüntetik föl írásikban úgy, mint ugyanazon istenséget.
Ha a kereszténység kialakulását tanulmányozzuk, akkor megkülönböztetett figyelemmel kell az ókori Alexandriát vizsgálni, mert az Izraelita vallás és a zsidó kultúra itt keveredett legmélyebben össze az univerzális pogány és gnosztikus hitrendszerekkel. Nagy Sándor amikor elfoglalta Egyiptomot az i.e. IV. évszázad végén, hadjárata folyamán a zsidók segítették a görögöket; kémkedtek, valamint zsoldosként harcoltak Nagy Sándor seregében. Az uralkodó nem feledkezett meg az őt megsegítő zsidóságról; hálából saját negyedet és kiváltságokat biztosított számukra az általa alapított modern világvárosban: Alexandriában. A zsidóság boldogan kapott a lehetőségen és tömegesen átköltöztek Alexandriába, hogy szerves részei legyenek az ókor legragyogóbb kozmopolita kultúrájának. Nagy Sándor hadvezére I. Ptolemaiosz templomokat, színházakat építtetett, múzeumot és könyvtárat alapított, aminek gyűjteménye több százezer papirusz tekercsből és lapból állt. Továbbá ő alapította a híres alexandriai egyetemet, ahol a technikai és a tudományos vívmányok sorozatban születtek évszázadokon keresztül. Mondanunk sem kell, hogy demokratikus keretek között teljes vallásszabadságot élveztek polgárai és Szét istentől kezdve az öreg Babilon és Szumér világ isten pantheonjáig szinte majdnem minden kis és nagy isten tisztelve és imádva volt. A városban szinte folyamatosan egymást követték a különböző istenek tiszteletére rendezett misztikus játékok, felvonulások, átültették és meghonosították az Eleuszisz és más népszerű pogány vallási játékok gyakorlását, melyeknek felemelő pompája mély hatást gyakorolt mindenkire a vallásos hovatartozás figyelemben vétele nélkül is. Iskolái filozófiai, etikai, társadalmi tanításai, valamint a görög irodalom gazdag sokszínűsége mélyen megváltoztatta az ott letelepedett zsidóság nyelvét, szokásait, világszemléletét. Néhány emberöltő eltelte után a zsinagógában és a házi szertertásokon a görög nyelv kiszorította a héber nyelvet. Minden valamit magára is adó zsidó írástudó a görögöt anyanyelvi szinten használta és ha beszélte a hébert, akkor annak gyakorlását a piacon folytatta le. Az utcán beszélt héber és arámi nyelv a közhasználatból nem kopott ki, mert a kereskedők, matrózok, zsoldosok, új bevándorlók folyamatosan életben tartották az óhaza nyelvét, de az irodalmi, társadalmi, filozófiai, vallási zsidó nyelvezet göröggé vált!
"Ezékiel i.e. második évszázadban átírta Mózes második könyvét (Exodus) görög tragédia formájában - Euripidész nyelvezetét és stilusát felhasználva" – írja M. Henge, Jews, Greeks, and Barbarians című könyvében, majd így folytatja; "A Diaszpóra zsinagógái teljesen különböztek a Jeruzsálemi zsinagógáktól (Proseuchai), nem tartották be a templomi szertartásokat és előírásokat, nem mutattak be áldozatokat, csak a Septuaginta verseit, imádságait olvasták fel az összejöveteleiken. Imaházukat könnyen össze lehetett téveszteni a filozófusok házával, mert arra jobban hasonlított, mint egy zsinagógára."
Átformálodott kulturális sokrétűséget találunk abban a tényben is, hogy az Alexandriához közel eső Cyrenaikában a zsidóknak saját amfiteátrumjuk volt, ahol misztikus pogány drámákat adtak elő görögül a saját nagyérdemű zsidó közönségüknek. Az alexandriai zsidóság kulturálisan és vallásilag elgörögösödött, de természetesen nem egységesen. Ha kisebbségben is, de megmaradtak a merev, rugalmatlan hagyományt őrző írástudók, akiknek Jehovája "törzsi kiválasztott", büntető-bosszúálló, féltékeny és haragos isten, - míg a hellénizált zsidók Jehovája egyetemes Platónista értelmezéssel felruházott isten, hasonlatos a "legfelsőbb" Onennészhez.
Az elgörögösödött zsidók tisztában voltak saját fajtájuk nagymértékű kulturális és vallásos átváltozásának és annak egyoldalú, kicsit alárendelt szerepbeosztását nem nagyon akarták elfogadni. Más szavakkal kifejezve; sértette szellemiségüket az az elképzelés, hogy ők a zsidók mindig csak vettek, mindig csak merítettek az egyetemes kultúra kristálytavából és ők ahhoz semmivel hozzá nem járultak. Nemzeti, faji hovatartozására magától értetődően nagyon sok zsidó büszke volt, megváltoztatni azt nem akarták, még akkor sem, ha már csak görögül tudtak írni, olvasni és gondolkodni. Továbbá azt sem óhajtották, hogy hitehagyottsággal vádolják meg őket, mint akik lenézik és megtagadják zsidó kultúrájuk értékeit. Egyfelől valóságként létezett a megváltozott világszemléletük, másfelől, mégsem voltak képesek teljesen elszakadni Izraelita zsidó gyökereiktől. A probléma megoldására egész sor merész és fantasztikus ötletet, tévtanítást vezettek be. Hermippusz (kb. i.e. 200) tanította, hogy Püthagorász a tudását zsidó bölcsektől kapta. Arisztobulusz (kb. i.e. 150) zsidó filozófus azt vallotta, hogy Platón és Arisztotelész Mózestől kölcsönözték filozófiájukat. Az alexandriai zsidó szellemi műhelyekben szintén "tényként" tanították Artapánusz zsidó bölcs fantazmagóriáját, miszerint Mózes azonos az "Egyiptomi Misztériumokat" megalapító Hermész Triszmegisztusszal. Artapánusz felelős tehát ezért a tévtanításért, amit később átvettek "titkos társaságok" mesemondói, a közelmúlt ezoterikus tanok képviselői és most a jelen "new age" eszmerendszerét követő álmodozók, akik szentül hiszik, hogy Hermész Triszmegisztusz egy élő történelmi személy volt. Más zsidó tanítások Mózest azonositották Muszaiosszal (Orpheusz fia), a görög misztériumok egyik legendás alapítójával. Alexandriai Philón (i.e.25-i.u.50) tényként elfogadja, majd megismétli elődei valóságtól elrugaszkodott állításait, sőt azokat még meg is toldja: egy meghamisitott "Orfeusz Testamentuma" című vallási műből idéz, hogy alátámassza a zsidóság ősi tudását. Ezek szerint a görögök lesték, tanulták el a zsidóktól az ötleteket, mindenféle tanítást és tudományt. (Hengel)
Próbáljunk egy rövidke áttekintést nyújtani a két bibliai Testamentum között írodott, hellénizált zsidó vallásirodalmi művekből, melyeket "szövetség-közi" (inter-testamentális) gyűjtőnév alatt ismerünk. Ezen antik zsidó írások azért fontosak, mert döntően befolyásolták az utána létrejött kereszténységet, sőt úgy is mondhatnánk, hogy a kereszténység egyenesen ebből a valláskultúrából született, bontakozott ki.
Arisztobulosz az első jelentős zsidó filozófus, aki el kezdte allegorizálni a szentnek számító ősi zsidó vallási iratokat. Az ő példáját egész sor filozófus követte generációkon keresztűl, a leghíresebb alexandriai Philónt is beleértve. A többszörös másolások útján fennmaradt "Ariszteasz Levele" című munkában olvassuk, hogy a szerző Zeuszt és Jehovát egyazon Istennek vallja, megértést, békességet hirdet zsidók és görögök között, mert szerinte vallási elképzeléseik alapja ugyanaz. Énok első könyve, amely az időszámításunk előtti második évszázadban írodott, egy elgörögösödött zsidó keze munkája. Énok, a Bibliában szereplő ősrégi zsidó pátriáka itt, ebben a történetben tükörképévé alakul át a görög-egyiptomi mitológiából jól ismert hős Hermésznek; istenes írástudó, asztronomiának ismerője, és istenek küldötte. A könyv történetei, motívumai az egyetemes pogány mesemonda, hitképzet ismétlése illetve átírása. Énok például 366 könyvet írt, pont eggyel többet mint Hermész, aki csak 365-öt. De ugyanez a szám – tekintettel a fontosságára - úgy szerepel a műben, hogy Énok 365 évig élt. William Barstone vallástörténész The Other Bible című könyvében Énok első könyvével kapcsolatban így ír: "A Judaizmus ilyen irányú átalakulása valójában elősegítette az őskereszténység hitalapjának kibontakozását, elképzelései átitatódtak annak késöbbi képzeteibe." Száz évvel később, az időszámításunk előtti első évszázad közepén íródott Énok második könyve, amelyben Énok már "messiása" (megváltója) a "láthatatlan" Istennek.
Pogány mintára a zsidók megteremtették saját maguknak a Szibilla Orákulumja néven ismert jóslatgyűjteményt, amiben Szibilla személye már zsidó. Ebben a műben a zsidó Szibilla jóslatait tökéletes görög hexametér verselésben adja elő. Az időszámításunk előtti első két évszázad átformálódó zsidó gondolkodásmódot képviselő apokrif (rejtett) irodalom két munkáját szeretném még megemlíteni. A Szirák Fia Jézus Bölcsességei címet viselő műben a Bölcsesség meg van személyesítve, mint egyfajta állandóan létező isteni közvetítő a teremtés folyamatában. Nőnemű, akárcsak Szófia és így nyilatkozik ki: "Én vagyok az ige, amit a Leghatalmasabb hirdetett." Maga az a tény, hogy a bölcsesség nőnemű, nehezen simult bele a szigorúan "hímelvi" zsidó vallási elképzelésbe és zavaró mivoltjára Philón találta meg a megoldást. Ő egyszerűen összeegyeztette, összemosta Szófia fogalmát a Logosz (világmindenség tudata) fogalmával, ami hímnemű. Mint írja: "Igaz, hogy a fogalom neve női, de természete férfias (hímelvi), női neve csak jelzi alacsonyabb mivoltját a maszkulin Teremtővel szemben." A másik írás a Salamon Bölcsessége címet viseli, ebben az "Igaz Embert" elitélik, meghurcolják, de halála után igazolást nyer. Szégyenletes halálra ítélik, de utána a mennyben bírái szembetalálják magukat vele és az ő ítéletével. A mennyben ő az Isten egyik fia.
A pogány és gnosztikus hitrendszerekkel összefonodó zsidó valláshagyományok legjobban ismert bölcs filozófusa az alexandriai Philón rendkivül termekény munkássága nagyban hozzájárult a korai kereszténység kibontakozásának megértéséhez. Szerencsére Philón munkái elkerülték a negyedik évszázad végétől elkezdődött nagyméretű esztelen könyvégetést Euszébiosz egyházatyának köszönhetően. Euszébiosz a Keresztény Vallástörténet című könyve megírásához szinte semmilyen konkrét, kézzelfogható Jézus korabeli kútfővel, kortársi feljegyzéssel nem rendelkezett, így boldogan lecsapott a Jézussal kortárs Philón munkáira. A nem éppen keresztény ihletésű írások megtartása csak azért történhetett meg, mert Philón részletesen beszámol egy Alexandriában valóban létező korai keresztény gyülekezet, a Therapeután szekta meglévőségéről. Euszébiosz lehet, hogy értette, lehet hogy tudta; ennek az őskeresztény gyülekezetnek semi köze sincs az ő idejében már majdnem kialakult Keresztény Egyházhoz nemcsak azért, mert az egy misztikus vallást követő szekta volt, hanem azért is mert már a szekta megvolt, létezett még mielőtt Jézus megszületett volna. Ez azonban őt nem zavarta abban, hogy valódi történelmi bizonyságot olvasson ki Philón munkájából.
A judaizmus hagyományához is hűen ragaszkodó híres zsidó filozófus, Philón szintén elragadtatott követője volt a gnosztikus tanításoknak, különösen Püthagorásznak és Platónnak, akiket "nagy" és "legszentebb" jelzőkkel tisztelt. Igazi kozmopolita bölcs volt, aki zenében, verselésben, matematikában, geometriában valamint a görög irodalomban is kiemelkedő tevékenységet végzett, lángoló fáklya volt Alexandriában, melynek fénye Jeruzsálemig világított. Nyitott és széleskörű szellemiségének köszönhetően megengedhette magának a zsidó szent könyvek sajátságos magyarázatát. A szent iratok allegorikus értelmezésére, rejtett mondanivalójának megfejtésére saját eljárást dolgozott ki, amit a "misztérium metodikájának" hívott és aminek középpontjában a "Mózes Misztériuma" elnevezésű vallásbölcseleti tanítás állott. Mózest és az Exodus (kivonulás) történetét mint átvitt értelmű misztikumot tanította, tehát nem mint egy történelmi személyt és valóságban megtörtént eseményt. A "kivonulást" úgy tanította, mint egy jelképes belső lelki mozzanatot, amikor az ember elhagyja régi énjét; megigazul, egy olyan ösvényre lép, ami Isten egyenes megtapasztalsához vezet. Mózes alakja megegyezett a pogány világ Logosz fogalmával, ami mitikus isteni lény a "világtörvény" megszemélyesítője és megtestesítője.
Philón tanításában a Logosz Istennek elsőszülött fia, közvetítő az Isten és a világ között, továbbá jelképes vezetője és irányitója a hívő, megismerésre törekvő tanulóknak az Istenhez. Philón saját magát beavatottnak vallotta a "legmagasabb" misztériumokba és követői – hasonlóan a pogány gnosztikusokhoz - mesterük körül titkos szektát formáltak. Gyülekezetük tagjai megesküdtek, hogy tudásukat nem adják ki, arról nem beszélnek "az ostobáknak és tudatlanoknak, hogy azok nehogy kicsúfolják, kinevessék őket." Philón műveit görögül írta, nyelvezete egy gnosztikus bölcs nyelvezete, olyan fontos kulcsszavakkal, amelyek tipikus gnosztikus kifejezések. Ragadjunk ki néhányat: "Enthousziazien" (magasztos lelkendezés), "Korubantian" (misztikumban történő mámorodás), "Bakeuein" (isteni őrült szenvedély), "Katekesztai" (isteni erők által megszállott), "Ekstasis" (eksztázis).
És most röviden térjünk rá a hiressé vált ókeresztény szektára, amelynek létezéséről Philóntól tudunk. A Therapeután alexandriai gyülekezetet, de annak ellenére, hogy csak zsidókból állt, mégsem szabad összekeverni vagy összehasonlítani más, ugyanabban a korban létező júdeai zsidó esszénus szektákkal, akinél a merev zsidó rituálék szüntelen ismétlése, szabályok, tiltások szigorú betartása határozta meg a vallásos életet. (Az esszénusok továbbá szemben álltak a jeruzsálemi templommal és az "Igazság Tanítójának" visszatérését várták.) Philón, Bölcselkedések Az Életről című könyvében írja, hogy a Therapeután szekta tagjai ünnepelték a zsidó pünkösdöt és megtartották a "szent szombatot". Öltözékük hófehér ruhából állt, hasonlóan a pogány misztikus szekták viseletéhez és nem tarka-barka meg fekete, mint a judeai zsidóságé. Teljes egyenrangúság volt közöttük és minden vagyonukat, értéküket megosztották egymással. (A vagyon megosztásról Philón direkt nem ír, de feltételezzük meglevőségét, mert az más misztikus szektáknál természetes volt.) Soraik közé engedtek nőket, mint egyenrangúakat, mert úgy vallották, hogy ők is "ugyanannak a szent vágynak igaz megszállottai". Számmisztikájukban első helyen állt a hetes szám, aminek a "tiszta örökké szűz" jelképes elnevezését adtak. Az ősi zsidó szentírások tartalmát a tudás külső burkának tekintették csupán, melyekben misztikus mondanivalók és üzenetek rejtőznek. "Reggeltől estig tanulmányozzák a szent iratokat," - írja Philón – "filozofálnak, elődeik műveit mint titkosírásokat fordítják le, mert azok szószerinti értelmezése csak értelmetlenséget szül, valódi fontosságát a szimbólumok és rejtett jelentések között vélik felfedezni".
Egyenes párhuzamot mutat ki a szerző a Therapeután szekta misztériumába beavatott egyén beavatási szertartásán átélt "elragadtatás" élménye és a Dionüszosz Misztériumba beavatott személy "szentséges extázisa" között. Mint könyvében írja: "A beavatás folyamán elragadtattnak pedig a mennyek szeretete által, mint azok akik beavatattak a Dionüszosz Misztériumokba és átélték Isten tisztító tüzét." A szekta népszerűségéről és elterjedtségéről azt olvashatjuk: "Egyiptom minden tartományában tömegesen ott vannak, különösen Alexandria környékén. Mindenféle szempontból ők a legtökéletesebb és legfejlettebb igazi hódítói a "Therapeutea szent földnek". Vallásuk gyakorlása céljából ünnepi szertartásra gyűlnek össze egy megfelelő helyen, a Mareotisz tó felett elterülő teraszon, amely Alexandriától közvetlenül délre van." Mareotisz tava csak néhány mérfőldre volt onnan, ahol Herodotosz ötszáz évvel korábban tanúja volt a több tizezer ember előtt eljátszott Ozirisz Misztérium ünnepi játékainak és ennek a hagyománynak töretlen folytatását találjuk itt, a tó feletti teraszon megtartott vallási ünnepeken. Az ünnepi szertartás leglényegesebb részéről Philón ezt irja: "És itt mindenki előtt a Therapeután tagjai beavatattnak a szentséges élet misztériumába." Euszébiosz egyházatya tehát nem tévedett, amikor korai keresztényeket vélt látni Philón könyvében, kétségtelen az is, hogy hitrendszerükben fontos helyet foglalt el az egyetemes pogány misztériumok meghaló-feltámadó Isten-fiú tisztelete és az ahhoz szorosan kötödő ünnepek, szertartások gyakorlata. Ezek a keresztények sosem hallottak egy igazából élt Jézusról, annak követői nem lehettek. Philón a Therapeután vallásmozgalomról i.e. után kb. 10 évvel írt, ami több mint harminc évvel megelőzi a "történelmi" Jézus keresztre feszítését. A nagy zsidó filozófus még több mint három évtizedet élt és alkotott a Bölcselkedések az Életről megírása után, de hallatlan módon Jézusról, annak tanítványairól, "keresztelő" Szent Jánosról egy sort sem írt. Hogyan lehetséges, hogy nem hallott a Jeruzsálemi eseményekről, a Szanhedrin ítéletéről, a kivégzésről és a feltamadásról? Alexandria egyáltalan nem volt messze Jeruzsálemtől, látogatók, tanulók, rokonok folyamatosan felkeresték, tiszteletüket tették a híres tanárnál, aki mindig pontosan értesült a jeruzsálemi történésekről. Sajnos nincs kielégítő válasz arra, hogy miért nem írt semmit sem Jézusról; annak tetteiről, üdvösséges küldetéséről.
Egyiptom, de főképp Alexandria hellenizált zsidósága többé-kevésbé ragaszkodott ősi vallási hagyományaihoz, ám mégis minden gyülekezet eltérően magyarázta az Ó-izraelita kánonokat. Felfogásukban másképpen értelmeződőtt a zsidó tanítások alapját képező transzcendens (természetfeletti) Isten tettei, kinyilatkozásai, végidők üdvössége, a várva-várt Messiás szerepe, küldetése – mind eltérően lett tanítva, magyarázva. A legjelentősebb problémát azonban a pogány hiedelemvilág népszerű "meghaló-feltámadó" Istene mögött meglévő misztikum tanítása jelentette. Az elégtelenül kiművelt átlag zsidósággal ellentétben a zsidó bölcsek - akik maguk is a beavatás kegyelmében részesültek - nem csak értették, átélték, de bele szerették volna szőni azt vallásuk teológiájába is saját népük megigazulása végett. A judaizmus rugalmatlansága eleve kizárt más isteneket, Ozirisz-Dionüszosz jelképes halál-feltámadás misztikus élményét, annak eszmekörét eljutattni a zsidó hívekhez lehetetlen feladatnak tűnt. Tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy az őket körülvevő pogány vallások legmélyebb misztériumát egy meghaló és feltámadó Isten-fiú szimbolizálja, akinek a tisztelete minden jelentősebb kultúrnépnél megvolt. Tudták, hogy a mitológiai elbeszélések mögött az ember beavatási, "szent extázisban" átélt élménysorozata; metafórikus halála, feltámadása, azaz megvilágosodása áll. Aki megismerte a megvilágosodás lényegét, az Ozirisz-Dionüszosszal egyé vált!
A réteges, lépcsőzetes tanítás elöször is magába foglal egy megváltó Isten-fiú történetet, mint egy külső mázt, amely mögött az igazián fontos elrejtőzik. Mintának a pogány-gnosztikus vallásreformerek törekvéseit vették. Az egész ókort meghódító hellénizmus szellemisége szinte mindenhol megváltoztatta az ősi, sokszor "nemzeti" isten tökéletlen, naiv megszemélyesítését és új ideákat, doktrínákat honosított meg. Ezen folyamat alól a zsidóság sem volt kivétel. A zsidóság vallási törzsökéről levált csoportulások, mint például a Therapeután felekezetek képzetében Jehova már nem törzsi védő-bosszúálló isten, hanem platóni egyetemes, mindenki számára elérhető: egyetlen. Ezen a módon Jehova (az Atya) mibenlétének megfogalmazása részben átváltozott az Ó-izraelita teológiával egyetemben és változott a messiás alakjának (Fiú) hivatása, küldetése, szerepe is. (A messiás szó eredetileg "felkentet" jelent; a felkenés aktusa, héber "masia", "masah"- felkenni.) A kezdeti zsidó vallásképzetben nem létezett reinkarnáció, mint például a Buddhizmusban, de megvolt a "végidő" eljövetelének, az apokalipszis (végítélet) beteljesedésének ijesztő elmélete, ami alól csak az "igazak", a Törvény betartói mentesülnek. A világ elmúlását, az emberek halál utáni mibenlétét valahogy fel kellett vázolni a reménykedő, hívő tömegeknek, mert a megfoghatatlan túlvilági létezés és a nagyon is kézzelfogható halál borzalma között áthidalhatatlan távolság tátongott. A két teljesen eltérő létezési forma (lét – halál) összekötése végett az eszkatológia tanításrendszerének szügsége volt messiásokra, akik az egy Isten által küldött, felkent és mindenki által várt végidei üdvösségközvetítők. A messiás alakja nem Isten és nem emberi tulajdonságokkal rendelkező szentséges entitás; az istennek lehet fia, küldötte, de vele nem azonos. Közvetitő, aki az Úr és a teremtvényei között a kiválasztottak üdvéért tevékenykedik. A fogalom mélyreható kultusza elvitathatatlan, a Héber Kánonok világosan említik misztikus hivatását, szerepét. Természetesen eljövetelének pontos időpontja meghatározhatatlan, akárcsak a világvége pontos dátuma, de az eljövetel váradalma nem szűnt meg a Judaizmus fontos tanításának lenni.
Philón megpróbált egy "Mózes misztériumot" összeszerkeszteni, de Mózes alakjának meghatározott erős karektere eleve kizárta a pogány misztikum figurák tulajdonságainak reá való átruházását. Ez a próbálkozás így sajnos, teológiai értelmetlenséget szült. Az Izraelita vallás keretén belül megvolt tehát a "küldönc" üdvösségközvetítő és annak a várásának széleskörű kultusza, de a szerepe nagyban különbözött a pogány vallásfelfogás üdvözítő-megváltó istenfigura misztikus lényegétől. A zsidók hitrendszerében nem létezett isten pantheon és más istenek átkölcsönzése lehetelenség volt, ezért tehát a zsidó bölcsek a már meglévő zsidó messiás (görögül Krisztus) alakjának mibenlétét, hivatásának jellegét elkezdtek átértelmezni, átmagyarázni. Egy vonalba szerették volna hozni a zsidók messiás alakját, a pogány Ozirisz-Dionüszosz alakjával (legalábbis amennyire lehet), hogy egy újfajta, előrehaladottab vallási rendszer bevezetésével segíthessék népük megvilágodását.
A messiásalak szerepe már több lett mint egy, az Isten által küldött szentséges "szolga", aki a végidőket, és végítéletet hivatott elhozni, mert az üdvözítés és megváltás elnyerésének lényege is gyökeresen megváltozott. Az "új" tanítás korábban nem létező lehetőséget adott a zsidóknak, hogy földi életük folyamán elnyerjék a mennyek országát, megvilágosodjanak, eggyé váljanak a misztikus messiással, Krisztussal. A régi zsidó felfogás szerint a Jehovában való vak hit, a törvények szigorú betartása az áldozatok ájtatos bemutatása volt az egyetlen igaz út, aminek a végén a megváltó eljövetelekor az igaz hívő megkapja a jutalmat: az örök mennyei életet Isten birodalmában. (Miközben az istentelenek apokaliptikus méretű borzalmak közt mind elpusztulnak.) Ennek a biztosítéka volt az Istennel kötött Ószövetség.
Az alexandriai zsidó bölcsek azonban túllépték ezt a meghaladott álláspontot, és az "új" messiásalak segítségével egy "Újszövetség" meghozását tűzték ki célul. Itt van tehát az a háttér, aminek alapjaiban felleljük azokat a sziklákat, amelyekre a késöbb kibontakozó kereszténység erős vára épült. Az egyiptomi zsidó gnosztikus bölcsek az Ozirisz-Dionüszosz misztérium megértése és népszerűsítése végett megteremtették a saját zsidó, meghaló-feltámadó Józsua (Jézus) megváltó alakját. Ez a vallási átalakulás nem néhány év szüleménye volt, hanem generációk lelkes, türelmes munkájának eredménye. A Márk, Lukács és Máté nevek alatt közismert Evangéliumok ebből a légkörből születtek meg: kétségtelen, hogy keletkezési helyük Alexandria és nem Róma. Továbbá nyugodtak lehetünk afelől is, hogy a Nag-Hammadi kódexek megírására felhasznált proto-evangéliumok szintén ebben a környezetben lettek előszőr megteremtve.
A későbbi évszázadok hihetetlen méretű könyvégetései szinte majdnem minden Jézus Misztériumhoz kötődő iratot, könyvet megsemmisítettek és kész csoda, hogy Nag-Hammadiban megtalálták azokat a "szent iratokat", amelyekből egy egészen más Jézus rajzolodik ki mint a Bibliában szereplő Jézus. Ha igaz a valláskutató szakemberek azon feltevése, hogy több száz Jézus témakörhöz kötődő irat; levél, könyv létezett, akkor azok szerkesztőinek a nagy többségét is Alexandriában, az elgörögösödött zsidó tanítók között kell keresni. Létrehozni egy új vallásirányzatot, egy "új szövetség" megkötésével, a pogány bölcsészet legmélyebb misztériumát átültetni a rugalmatlan Judaizmusba nem volt könnyű és csak részben sikerült. Írástudók, irnokok, egyetemen kitanult szellemi elit - görög minta alapján, tölük eltanulva - a misztikum szent tüzét megtapasztalva beavatottaká váltak és így a Józsua fogalom misztériumát megértették. Ezzel szemben, a műveletlen iparos, kereskedő köznép a tanításokat csak részben értette és fogadta el, jobban ragaszkodva hagyományos vallásfelfogáshoz. Azokat a külső részeket vette át csupán, amiket az írástudók ki tudtak számára mutatni és olvasni az ősi Héber Kánonokból és ezért volt fontos és szükségszerű, hogy a tudós zsidók a "szent iratok" másolása folyamán megpróbálják közelebb hozni a pogány vallástanítás fontosabb részeit a Judaizmushoz.
Hogy, miről is van szó pontosan, arra nézzünk meg egy példát. "Imé a szűz" (Ésaiás, 7:14) Itt a "szűz" szó az eredeti héber iratban "almah", aminek jelentése: fiatal nő, vagy hajadon. Azonban a Septuaginta zsidó fordítója itt direkt elírta a szó jelentését, hogy a szent verset egyenes vonalba hozza az egyetemes misztérium vallásáramlatának sodrával. Így kerülhetett tehát a Septuagintába és onnét később a Bibliába a "parthenosz", szűz kifejezés. Átvétetett egy olyan idea, ami korábban nem volt meg a zsidók hitképzetében; hogy a várva várt megváltó (messiás) szűztől fog születni. Az ésaiás próféta könyvében olvasható "szűz" fogalma a későbbi korokban már jogos örökség, "szent" jövendölés, amire nyugodtan lehet hivatkozni.
Márk nem tartotta fontosnak Jézus származását, de Máté és Lukács Evangéliumában már kiemelkedő fontosságot kap a szűztől való születés és a szeplőtlen fogantatás. Antik pogány vallások hitképzeteiben általánosan el volt terjedve a szűztől való születes különös jelentéssel bíró mozzanata. Ezen fogalom széleskörű elterjedését bizonyítja, hogy nemcsak istenekkel, mennyei küldöttekkel kapcsolatosan vallották, de annak nimbusza valóságban élt történelmi személyekre is át lett ruházva. Néhány példát említenék; Hóruszt anyja szűzön fogantatta, Perszeusz, Jupiter fia – anyja Danae szűztől született. Szűztől született továbbá Apolló, III. Ramszesz, Platón, Nebukandezzár és a Romulusz-Rémusz ikerpár is. Kis-Ázsiában a hagyományok szerint Attisz anyja a szűz Kübelé volt. Szíriában Adonisz édesanyja a szűz Myrrh. Dionüszosz halandó anyától, Személétől született, aki szintén szűz volt. Phütagorasz édesanyjának a neve Párthenisz, mely név a "parthenos" (szűz) szóból származik. A távoli Ázsiában ugyancsak általánosan elterjedt az a hit, hogy a kiválasztott "szentemberek", karizmatikus tanítók szűztől születtek. Buddha anyja, Maha – Maja (Szűz – Maja) magyarra forditva. Krisna, Lao-Tsze, Konfuciusz szintén a szeplőtlen fogantatás menyei áldásával születtek meg. (Bővebben e témáról lásd, Thomas Williem Doane Bible Myths című könyvében.)
A szövetség-közi időszak vallásirodalmának a legkiemelkedőbb művei közé tartoznak a Qumrami esszénus szekta eredetiben fennmaradt tekercsei, melyeket Holt-Tengeri Tekercsek néven ismerünk. A Tekercsek tartalma komoly adalékokkal szolgál az akkori zsidó vallás-hit és hiedelem megértésére, de fontossága ellenére mégsem foglalkozhatunk vele, mert teljesen eltér a mondanivalója jelenlegi tanulmányunk vonalától. Az arámi és héber nyelven írott tekercsek között csak kevés számú görög töredéket találni és azok is mind a judaista Tanra vonatkozó hagyományoknak a fordításai. Gnosztikus tanításokat még kínkeservvel sem lehet belemagyarázni, habár vannak mozzanatok, melyek hasonlóak, de a mögöttük lévő filozófia és teológia két eltérő irányzatot képvisel. Halvány utalások találhatók pl. a Közösségi Szabályzat befejező zsoltárában és van utalás a jeruzsálemi Templomban lezajlott összetűzésre a gonosz "kohen" és az "Igazság Tanítója" között. Ez a "tanító" azonban nem hasonlít Dionüszoszra, de még a szemita Tammuz-Adoniszra sem. Ezt a részletet a Habakuk Próféta Látomásának Értelmezése című tekercsen találhatjuk meg. A qumrami közösség Esszénusai a "Tan" ismeretét és a törvények, szertartások szigorú betartását vélték csak fontosnak, mert a végső borzasztó ítéletet elhárítani szerintük másképp nem lehet. Nem ismerték a gnosztikus tanokat és így lényegtelen volt számukra a lelki kibontakozásuk beteljesedése a "gnózis" elnyerésének segítségével.