katolnai.virtus.hu

A korai keresztény vallás elterjedését nagyban segítette még az a gyakorlat, hogy soraikba befogadták a más vallási áramlatokból kirekesztetteket.

kep
Orpheusz - Padló mozaik egy Jeruzsálemi templomban (ötödik évszázad)

Nem lehet pontosan meghatározni az évet vagy évtizedet amikor a három "szinoptikus" evangélium szó szerinti értelmezése dogma lett. A folyamat akárhonnan nézve is elkerülhetetlen volt, egészen egyszerűen azért, mert megvolt rá az igény. Az Isten-császárokat leszámítva minden pogány és gnosztikus isten népszerű, vagy népszerűtlen legenda "terméke" volt; hús-vérben sosem létezett, csak a képzeletben élt isten volt valamennyi. Természetesen az emberek nagytöbbsége hitt az egyetlen Istenben, de az annak képzetére kivetített istenek mind csak távoli, idő nélküli mitológiában léteztek. Különböző szerepük szerint fejezték ki az emberek vágyát, félelmét; voltak segítő, orvosló, természetet megújító termékenységi istenek és volt megváltó isten is, aki az örök üdvözülés reménységét képviselte. A gnosztikus megváltó istenfigurák, mint Orfeusz, Attisz, Szerapisz, stb. fontosságuk ellenére kizárólag mindig szellemi és lelki megváltást szimbolizáló legendaalakként lettek bemutatva. Csodatételeik, haláluk, feltámadásuk nem volt a történelem egyetlen időszakához sem kötve, mint ahogy földrajzi helyhez kötődő utalás sem létezett. Márk Evangéliumának hatására mindez folyamatosan és elkerülhetetlenül megváltozott.

Nemcsak egyes zsidó vallási köröknek, de nagyon a pogányok közül is sokaknak szükségük volt olyan hitrendszerre, amiben hihetetlen csodák sorozata jelentette a megtörtént valóságot, olyan események, melyeknek ellentmondásos lehetetlenségeiben rejlik a misztérium. (Például több napos fizikai halálból való testi feltámadás, szűzön történő fogantatás.) Tertullianus (i. u. 160-220) az ortodox felfogás elkeseredett védelmezője írta a De Carne Christi című munkájában, hogy "el kell hinni, mert annyira abszurd!" A test fizikai feltámadásához erősen ragaszkodó kereszténységet több antik gondolkodó materialista irányzatnak vélte, vallásos tettetésnek melyben az idealizmus csak látszat. Hasonlóan a nagy ázsiai vallásokhoz, a görög-római kultúrkörben a lélekvándorlás {reinkarnáció} elfogadott volt, mint sarkalatos hittanítás, aminek az eléréséhez göröngyös nehéz út vezet. Felelősség, a megvilágosodás irányába történő törekvés, szellemi-lelki gyakorlatok, a lelkiismeret "aranytükrébe" való beletekintés? Mindez lényegét vesztette a zsidó Józsuával!

Az újonnan csatlakozó követőknek tetszhetett az a hozzáállás, hogy nem kell éveken keresztül lemondóan tanulni, elég volt hinni Józsua történetében, vagy csak úgy csinálni, mintha pontosan mindent elhinnének, és az örök üdvösség máris biztosítva volt. Sokaknak kényelmes volt – akárcsak ma –, hogy nem kellett idő- és energiaigényes meditációs módszerek segítségével a tudást elnyerni, mert munkájuk, üzletük, társadalmi életük általában nem sok szabadidőt biztosított ájtatosságra. Ezen felül minden meg lett bocsájtva, el lehetett felejteni dolgokat, a feloldozás, áldás mindig készen állt, különösen azoknak akik meg tudták fizetni.

A korai keresztény vallás elterjedését nagyban segítette még az a gyakorlat, hogy soraikba befogadták a más vallási áramlatokból kirekesztetteket és a velük való közösségvállalás spirituális testvériséget volt képes kiépíteni. (Voltak felekezetek, ahol a lelki egyesülésnél még tovább lépve a gazdagok, fanatikus buzgalmi mámorukban megosztották vagyonukat nincstelen hittársaikkal.) Faragatlan, durva lelkű emberek éppúgy befogadást nyertek, mint a semmirekellő primitív bűnözők, akikben a spiritualitás leghalványabb szikráját sem lehetett megtalálni.

A kifinomult pogány-gnosztikus szellemi intelligencián alapuló közösségekben más volt a helyzet. A gnosztikus szekták közösségei elméletben nyitva álltak mindenki számára, de nem fogadtak be maguk közé durva, közönséges, visszataszító, faragatlan, erőszakos alakokat. Nem létezett egy általánosan bevezetett felvételi követelmény, mint ahogy központi irányítás sem létezett. Minden szekta, csoportosulás szabályzata, tisztaságtörvénye, áldozati szertartása, stb. eltért, de azért mindenhol volt egy szint, amit megköveteltek. Sok görög-római vallásbölcseletet tanító iskola bejárata felett ott állt a figyelmeztetés: "Ide csak úgy lépj be, ha ismered a matematikát!" Ezekben az iskolákban nem csak vallással kapcsolatos dolgokat tanultak tehát, hanem algebrát, matematikát, fizikát, történelmet, verselést, drámákat és az onnan kikerülő diákok az akkori társadalom színe-javát adták. Egy ilyen Püthagorász-Platón szellemű iskola utasította el Jusztinosz "vértanú" atyát fiatalabb korában, Rómába érkezése után. Az elutasítás okozta csalódottságban határozta el Jusztinosz, hogy az ortodoxokhoz csatlakozik és ott fog hozzájutni a babérkoszorúkhoz. Tömegvallássá a gnoszticizmus sosem volt képes fejlődni, igaz, ez nem is volt célja. Mindig is a művelt, kifinomult társadalmi elit vallása maradt, ahol az intelligencia és az elmésség volt inkább a mérvadóbb, mint a vagyoni vagy társadalmi állapot. Birodalmi vallássá még kevésbé válhatott, filozófus vezetőrétege sokszor bántó cinizmussal támadta a társadalmat, annak intézményeit, sőt többször a haláltól sem félve a császárságot.

A beavatási szertartás nyitottságával is ugyanúgy álltak, mint a szektákban törvényként (szabályzatként) meglévő elvárásokkal és az iskolákba való befogadással. Mindenki számára nyitott volt, de mégsem részesülhetett mégis mindenki a beavatás áldásában. Példának hoznám fel az Eleuziszi beavatási szertartásokat, ami nem valami hóbortosoknak kitalált bolondság volt, hanem nagyon is komoly aktus, amiben résztvenni dicsőség volt. Néhány híresebb személyt említenék, akiket Eleuziszban megérintett a beavatás misztikus tüze: Sulla a diktátor, Marcus Antonius, Cicero és császárok egész sora: Agustus, Claudius, Hadrianus, és Marcus Aurélius. Az Eleuziszi szertartásokon való részvétel szigorú erkölcsös elvárásokhoz volt kötve, ami alól nem volt kibúvó még a leghatalmasabb uralkodóknak sem. Suetonius római történész Néró Élete című könyvében írja, hogy Néró, amikor Athénba látogatott, szeretett volna részt venni az Eleuziszi Misztérium ünnepi játékokon és ott a legfelsőbb beavatást szerette volna megkapni. Mégsem vett részt a szertartásokon, helyette szégyenteljesen visszavonult, mert az ünnepek előtt kihirdették, hogy istentelen, vallásos kegyelettel nem rendelkezőknek tilos a részvétel. Mindezek tetejébe még megtudta, hogy a szertartásokon nyilvánosan meg kellene gyónnia legaljasabb bűnét, hogy saját édesanyját meggyilkolta.

A második évszázad közepén a Jézus Misztériumát követő szekták hittudományi értelmezése és világi attitűdje alapjaiban kezdett egymástól különbözni. Megmaradtak az egyik oldalon a gnosztikusok, míg a másik oldalon az ortodoxia kezdett egyre erősebbé, hatalmasabbá válni. De ebben az időben nem csak a gnoszticizmustól kezdett elfordulni a korai ortodoxia, hanem végbement az úgynevezett "Páli Fordulat" is: A keresztény gyülekezetek szakítottak zsidó gyökereikkel, elvetették az aprólékos zsidó rituális előírásokat, károsnak minősítettek a körülmetélést és a megigazulás útját a Jézus Krisztusban való hitben jelölték meg. Mérsékelték, illetve feladták a hatalommal való kezdeti szembenállásukat és a gazdagokkal szemben táplált ellenséges érzületüket, szalonképesebbé alakítva a keresztény gyülekezeteket. A változó folyamatban természetes volt az eszkatológia tanítás átalakulása is: a korábban közelinek hitt világvégét távoli időkre helyezték Krisztus második eljövetelével egyetemben és Jézus első eljövetelét a valóságban megtörténté nyilvánították, ami a gnosztikus felfogástól történő elszakadást eredményezte. A valódi gnosztikus Jézus Misztérium eredeti formáját megtartva tovább virágzott ott ahol megszületett: Alexandriában. Magas színvonalú iskoláiból nemzedékeken keresztül nagy hírű bölcs tanárok kerültek ki, mint Carpokrátész, Basilidész, Valentinus, alexandriai Kelemen, Órigenész, akik Püthagorász és Platón szellemében tovább tanították a misztériumok rejtélyes tudományát.

Rómában az egyre inkább megerősödő keresztény felekezetek elkezdték a Jézus Misztérium külső rétegének a dogmatizálását: tanításuk, hitrendszerük lényege a megvilágosodás folyamatáról áthelyeződött a feltétel nélküli vak hitre. Olyan intézmény kezdett kialakulni a pogány világban, ami eddig még nem volt. A Római Katolikus Egyház kiépítése elkezdődött. A korai keresztény gyülekezetek vezetői egyre inkább átvették a parancshatalmon nyugvó római karaktert, erős központi irányításra törekedve. Megjelentek köreikben a hivatásos papok, segédpapok, gondnokok, püspökök, akik korábban nem létező egyházi hivatalokat teremtettek. A többsége ezeknek az embereknek elsősorban egyház alapításban volt érdekelt: pozíciót, vezető szerepet elnyerni és onnan irányítgatni az alacsonyabb szinten állókat. Itt tudnunk kell, hogy a legtöbb pogány és gnosztikus szektának - beleértve a Jézus-gnosztikusokat is – nem voltak papjai, egyházi elöljárói, hanem mindig egy híresebb misztikus mester (pátriárka) köré szerveződtek, független közösségeket kialakítva. A közösség élén álló "mester" lelki irányítást, szellemi útmutatást adott az arra rászorulóknak, de semmifele közvetítő szerepet nem töltött be Isten és a hívők között. A gnosztikus közösségek szerveződésében nem létezett hierarchikus méltóságsor, szinte minden istentiszteleten más személy töltötte be a szertartásokkal járó szerepeket. Folyamatosan cserélődött a pap, segédpap, templomi felolvasó szerepe és mindig más áldott, keresztelt, vezette a körmenetet, azonban a beavatás áldását csak a mester adhatta át. A változó beosztásokkal kapcsolatban Tertullianus atya ekképp fejti ki elégedetlenségét: "Úgy van, hogy az egyik nap ez a püspök, a másik nap meg az, egyszer ez a diakónus, máskor meg a másik irányítja a szertartást. Akármelyik egyszerű hívőre bármikor rábízhatják a papi hivatás betöltését."

Ez a fajta könnyed rugalmasság jellemezte a gnosztikus vallásfilozófia színes sokféleségét. Minden más jelentős vallást, vallásbölcseletet megértő türelemmel vizsgáltak és átvettek azokból annyit, amennyi pont megfelelt az állandóan változó, fejlődő felfogásuknak. Az összes misztikusnak mondott vallásirányzat könnyedén beleolvadt az ókori vallásáramlatok nagy többségébe; pl. Dionüszosz vagy Attisz követői nyugodtan áldozhattak mondjuk Herkulesnek vagy Apollónak, a kisebb védő-óvó helyi istenségeket is nagy becsben tarthatták és mindez szépen összesimulhatott a messzi keletről származó Brahmaista, Buddhista hitvilág bölcsességével. A mindenféle dogmát mellékelő misztikus mozgalmak folyamatosan változó szemléletéről Tertullianus atya így panaszkodik: "Akkor változtatják meg a nekik átadott hagyományokat, amikor csak akarják, hangulatuk cserélődése szerint, mert akiktől a hagyományaikat kapták, azok ugyanazt csinálták korábban." Irenaeus atya gúnyolódva nyilatkozik a témáról: "Minden nap valamelyikük kitalál valami új dolgot, mert nem veszik maguk között komolyan az olyat, aki nem hozakodik elő mindig valamilyen új elmeszüleménnyel." Talán ezek a korai ortodox atyák nem akarták észrevenni, elfogadni a gnosztikusok magyarázatát, hogy nem az írásokban fellelhető végtelen litániák sokasága a fontos - mert azok mind másodkézből kapott leírások –, hanem a személyes tapasztalat útján elnyert tudás élményének az átélése.

Azért azt sem lehet mondani, hogy a korai kereszténység ortodox "dogmatizáló" atyái semmit sem változtattak felfogásukon. A második évszázad elején és közepén a betűhöz szigorúan ragaszkodó és ha kell, azt átíró ortodox keresztények mindent megtettek, hogy minél jobban elkülönüljenek az összes többi vallásirányzattól. Lépésről lépésre átértelmezték vallásuk minden részletét, sajátságos furcsa szokásokat, hittételeket bevezetve, amiket dühödt irracionalizmussal körömszakadtukig védtek. Vizsgáljunk meg néhány ilyen lecementezett elméletet.

A pogányok misztikus felfogásában - hasonlóan a Buddhizmushoz – az ember lelke egy megvilágosodott állapot felé törekszik, melyet többszöri élet "helyes" leélése által érhet el. Plutarkhosz a fizikai reinkarnációról így ír: "Tudjuk, hogy a lélek elpusztíthatatlan és annak létét a testben úgy képzeljük el, mint egy kismadarat a ketrecében. Ha sokat tartózkodik a testben, akkor azt megszokva hozzászelídül, életterét így kialakítva újból és újból visszatér a testi élet hálójába és sosem hajlandó feladni az evilági lehetőségeket és szenvedéseket." (Plutarkhosz, Moral Essays) Bazilidész gnosztikus keresztény atya úgy tanította, hogy a gnózis megszerzése több élet folyamán megtörtént törekvés eredménye. Más gnosztikus iratok, például János Titkos Könyve, a Pistis Sophia hasonló elképzeléseket tartalmaz a reinkarnáció egyetemes felfogásáról.

Ezzel szemben a korai ortodox felfogás azt vallotta, hogy a Megváltó halála és feltámadása csak egyszeri megismételhetetlen történés volt és az emberi élet is csak egyszer átélhető folyamat. Az állandó újjászületés helyett egyfajta babonás fizikai feltámadás lehetőségét kezdte el hirdetni, amely Jézus "második eljövetelének" beteljesedéséhez volt kötve, és ami csak azok számára lesz lehetséges, akik mindvégig hittek Jézus Krisztus csodálatos tetteiben, szenvedéssel teli halálában és fizikai feltámadásában. Kelszosz (i.u. 170 körül), a pogány filozófus "sértő doktrínának" nevezi ezt az elképzelést, mert szerinte Isten nem ítélheti örök kárhozatra az összes többi teremtményét - ami a nagy többség – és akik egyáltalán nem esnek ebbe a szűk kategóriába.

A vég idei üdvösségközvetítés is elvesztette eredeti arculatát, mert azt Jézus már egyrészt beteljesítette az apokalipszis borzalmas kísérete nélkül, de pótlásképpen szó szerint kezdték el tanítani Jézus hamarosan bekövetkező "második eljövetelét". Az Újtestamentumban olvasható Jézus ígérete, "Bizony mondom néktek, hogy e nemzetség el nem múlik, míg sem mindezek meglesznek." (Luk.21: 32) – komoly problémák sorozata elé állította a korai ortodox atyákat. Ahogy telt-múlt az idő, úgy kellett mindig újra magyarázni a hívőknek a "második eljövetel" elmaradását, illetve annak dátumát folyamatosan időben kitolni. Hyppolütosz atya (i.u.170-236) a második eljövetel évét először 202-re hirdette meg, majd mikor ez nem következett be, akkor egyszerűen kitolta az 500-ik évre. Jusztinosz úgy tanította, hogy az Isten elhalasztotta "Szent Fia" visszaküldését, mert először az egész világ keresztény hitre történő áttérését óhajtja megvalósítani.

Ugyanebben az időben a gyengébb nem - a nők – vallási életének korlátozása, szertartásokon történő részvételük visszaszorítása és hátrányos helyzetbe való elkülönítése elkezdődött. Az "új" egyház keretein belül egyre inkább gyakorlatba ültették a nők alacsonyabb rendűségének téves elméletét. Az őskeresztény gyülekezetek nagy része, akárcsak a gnosztikus szekták a nőket egyenrangú lelki társnak tekintették, akiknek egyenlő esélyük volt magasabb lelki szinteket elérni, a "tudást" megszerezni, Dionüszosszal vagy Jézussal egyé válni. A pogány vallásokban a nők, ha nem is mindenhol, de a legtöbb helyen templomi méltóságokat, aktív szerepeket töltöttek be és nem volt ez másképp az őskeresztény gyülekezetekben sem. Mélyen tisztelt és nagyra becsült papnőkről, jósnőkről bőven található történelmi feljegyzés, de a nők lehettek ezenkívül gyógyítók, varázslók, tanárok is. Szapphó a görög költőnő és leánytestvérei Leszbosz szigetén az Adonisz Misztérium papnői voltak. Szókratész egyik tanára egy Diotima nevű papnő volt. Alexandriai Kelemen (i.u.150-215) összeállított egy listát olyan híres nőkről, akiket ő nagyra tartott. A listán szerepelnek költőnők, festőnők és filozófusok, mint Arignote, és Themiszto. (Arignote, Püthagorász tanítványa több filozófiai munka szerzője, írt továbbá egy misztikus könyvet is, mely a "Dionüszosz Szertartásai" címet viseli.)

Sok helyen a templomi szertartásokon, ha a nők például külön kört alkotva táncoltak is, vagy külön kórusban énekeltek, mégis egyenlő jogokat élveztek; felszólalhattak, felolvashattak, vezető szerepeket tölthettek be a felekezeteikben. Valentinien gnosztikus keresztény gyülekezetekben a nők teljes egyenjogúsággal éltek; prófétanők, tanárnők, gyógyítók, igehirdetők, és papnők lehettek. Marcus a gnosztikus pátriárka támogatta azt a gyakorlatot, hogy gyülekezetében a nők papnőként szerepeljenek, oltáriszentségek celebrálását levezessék.

A második évszázad végén már teljesen más képet találunk. Tertullianus atya "Eretnekek Elleni Rendeletek" című munkájában ekképp mennydörög: "Nőnek nincs megengedve, hogy a templomban szólaljon, az sincs megengedve, hogy tanítson, hogy kereszteljen, hogy oltárszentséget mutasson föl, vagy magáénak követeljen akármilyen csak férfiaknak járó egyházi méltóságot, - a papi hivatás betöltéséről nem is szólva!" Az ortodox püspökök minden olyan keresztény gyülekezetet, ahol a nőknek bármilyen szerepet adtak rögtön eretnekséggel bélyegeztek meg. Egyre inkább elfogadottá vált az a vezéreszme, amit Tertullianus így fogalmazott meg: "A nő nem más mint az ördöghöz vezető kapu." Irenaeus atya bosszúsan jegyzi meg, hogy a nők különösen vonzódnak a gnosztikus gyülekezetekhez, de az okait ezen vonzódásnak már nem elemzi. (Magától érthetően a nők nem örültek annak, hogy az ortodox gyülekezetekben alacsonyabb rendű lényként kezelték őket, ahol részvételük a "néma árnyék" szerepére korlátozódott le.)