katolnai.virtus.hu

Amit Rómában találunk ebben az időben; egyfajta egzotikus, színes, vallási 'kavalkád'

kep Új időszámításunk 2. százada közepén Róma még mindig nem volt jelentős súlyú, komoly tekintéllyel rendelkező keresztény központ. A jelentősnek mondható keresztény gyülekezetek, egyházak mind keleten voltak; Alexandria, Efezus, Antiok, ám tartsuk szem előtt, hogy ezen városok lakosságának is csak piciny százaléka volt keresztény. Megalapozottságukat nagyban segítették a történelemmé átgyúrt legendák, miszerint mindhárom egyházat egy-egy eredeti Jézus tanítvány alapította és rajtuk keresztül egyenes kapcsolatot lehet felmutatni magáig Jézusig. Ilyen szentségesen dicső összeköttetésre már lehetett építeni, büszkén hivatkozni. Alexadria Márkot; Antiok Pált; Efezus Jánost tartotta egyháza alapítójának, viszont Róma nem rendelkezett semmilyen direkt apostoli tradícióval. Múltjából hiányzott mindenféle olyan összeköttetés, ami az 'eredeti' újtestamentumi zsidó tanítványok Rómában lezajlott történelmi szerepére utalt volna. Nem voltak kegyhelyek, szentek, és az apostolok síremlékei is hiányoztak. Igaz, ez korábban nem volt fontos, mert Jeruzsálemnek kellett volna a kereszténység központjának lennie, legalábbis elméletileg. De a II. sz. közepén a régi Jeruzsálem már rég nem létezett, lerombolták és egy új pogány város, Aelia állt a helyén. Kevés számú zsidó lakott ott és még kevesebb mondhatta magát közülük a Jézus Misztérium követőjének. "Hivatalosan" Jeruzsálem a Caesaria eklézsia vezetősége alá tartozott, mely város keresztényei azzal dicsekedtek, hogy Fülöp "Evangélista" állítólag ott lakott és ő alapította az ottani gyülekezetet.

Amit Rómában találunk ebben az időben: egyfajta egzotikus, színes, vallási 'kavalkád', ahol a tradicionális görög-római istenek versengenek a Birodalom minden tájáról odahurcolt vallások isteneivel. Ezen belül komoly számot képviseltek a misztérium vallások, melyek közül sok hasonlított a zsidók által részben meghonosított Józsua Misztériumra, míg megint mások csak halvány egyezéseket mutattak a zsidó Megváltóval. A görögök és zsidók által lakott városnegyedekben szintén egymással vetélkedő, egymás hatását korlátozó keresztény felekezeteket, iskolákat, "egyházakat" találunk. Létszámukat tekintve nem beszélhetünk többről, mint néhány tucat ember, esetleg még családtagok. Ne felejtsük, akkor még nem voltak keresztény templomok, püspöki paloták, kolostorok, stb. - a vallásgyakorlása leszorítkozott módosabb magánházak, iskolák imaszobáira: az új hit mozgalma még messze állt az intézményesítéstől. Ezek a felekezetek, iskolák mind sajátságosan hirdették igazukat, tanították a megváltó (Krisztus) szerepét - más és más iratgyűjteménnyel rendelkeztek - miközben egymással harcoltak a hiszékenységre hajlamos jónépért.

Az "Örök Város" mindig is vonzotta a filozófusokat, misztikusokat, varázslókat. Különösen az első évszázad végétől ezen emberek nagytöbbsége egyre inkább belekapcsolódott, ráállt a zsidó és görög negyedek írástudói viszálykodásaira melyek vallásos lázban tartották gyülekezeteiket. A viszály középpontjában egy zsidó megváltó, Józsua Misztériumának helyes értelmezése állott. A Júdeából, vagy helyesebben mondva Alexandriából behozott történet minden iskolában, felekezetben másképp volt tanítva, összecsengő, egységes doktrínák nem léteztek. Sok evangélium, mondás-példabeszéd, imagyűjtemény hirdette már Józsua üzenetét, de a bibliai Evangéliumok iratai Rómában - ekkor még - nincsenek meg. A későbbi idők folyamán fogalmazódott meg az az alaptalan hozzáállás, miszerint már az első század közepétől létezett olyan ortodoxia, amely jézusi tanítványok evangéliumait követve, hirdette a történelmi Jézust. Ez az irányvonal csak a II. század közepétől kezd elterjedni (a szinoptikus evangéliumok felbukkanásával) és a római keresztény iskolák, felekezetek még évtizedeken keresztül a négy bibliai Evangélium felbukkanása után is hiányolnak egy összehangolt, egységes doktrínát. A történelmi Jézus köré formálódott későbbi tanítási rendszer - dogmatikus ortodoxia - nem tudta beolvasztani a gnosztikusokat, akik még a második évszázad közepén az abszolult többséget alkotva csak felületesen megmosolyogták a babonás, betűhöz szigorúan ragaszkodó ortodoxokat. Jelentős hatással voltak még a korai keresztényekre a gnosztikusokon kívül a keresztényekkel csak felületesen érintkező más pogány, megváltó-üdvözítő misztérium vallást követők. Eszmei építőelemeik, vallásgyakorlatik (ünnepek, rituálék) a II. század közepéig és még később is nagyban befolyásolták a korai keresztény atyákat. Ezek élénk jelenlétét, direkt ráhatását értelmetlenség letagadni, vagy mellőzni.

A római kereszténység keleti egyházakkal való viszonyát is pont ez a szétforgácsoltság jellemezte. Levelezések, utazgatások ellenére jelentéktelennek mondhatók az elvi egyezések, dogmáik még gyerekcipőkben jártak és nélkülöztek minden összehangolást. Ennek köszönhetően a két évszázad múlva kialakult ortodox kereszténység távlatából visszatekintve, a II. század közepéig tevékenykedő atyák mind eretneknek könyvelhetők el. Az addig közkézen forgó levél, apokrif, imagyűjtemények mind eretnek vagy gnosztikus kategóriákba sorolhatók, ideszámítva a több százra becsült különböző korai evangéliumokat is. Ezek a szent iratok adták azt a muníciót, mellyel a korai atyák megtöltötték tanításaik igazát. Az Újtestamentumban található négy evangéliumból ez ideig még senki nem idéz; és ha meg is vannak valahol már írva, használatuk nincs elterjedve. Ebben az időben azonban már kezd megfogalmazódni egy kezdetleges doktrína, melynek alapját olyan művek adják, mint például antiokiai Szent Ignatiosz levele a Trallészieknek – melyek dogmásítása (történelmesítés) rögtön meg is kezdődik, igaz csak szűk körben. (Mind Ignatiosz személyét, mind levelei hitelességét sok kutató kétségbe vonja. Én is csak egyfajta irányadásképpen hozom fel.)

A sok kis törpe iskola, felekezet szétforgácsolódott állapotának napjai azonban meg vannak számlálva. Egyre több eltávozó hívő kezdte végrendeletében ráhagyni az ortodox vonalat követő gyülekezetekre különböző ingatlanait, főleg imaházakat, iskoláknak használt épületeket. A Róma pazarul gazdag palotái mellett igazából viskóknak számító örökségek jelentéktelennek tűnhetnek, ám mégis volt értékük és a hozzájuk kapcsolódó érdekek megkívánták a központi irányítás kialakulását. Pontosan a kevéske ingatlanvagyonnak köszönhetően kezd megváltozni az ókeresztények szegénységet hirdető, gazdagságot megvető felfogása ami által növelték a pogány világ előtt a saját elfogadhatósági mércéjüket is. Több elöljáró, presbiter szorgalmazására 156-ban Anikétoszt (Anicetus) pápává választották. Ő az első személy, akit mint pápát történelmileg tudunk azonosítani, 156 előtt csak "fantom" pápákról beszélhetünk. (Leszámítva római Kelement, akivel még foglalkozunk.)

Ekkor lép színre, Anikétosz kortársa a szmirnai püspök, Polükárposz (meghalt: 167), aki a keresztény hagyományok szerint tanítványa volt a tizenkét apostol egyikének, Jánosnak. Hogy ez fizikai lehetetlenség, azzal itt most nem foglalkozhatunk, ám ő már az első olyan korai atyák közé sorolható aki határozott igyekezetet fejtett ki a keresztény egyház egységesített intézményesítésére. Ennek érdekében Polükárposz Rómába látogat, hogy egyes hitbéli dolgokat egyeztessen a keleti egyházak és a római új pápaság között.

A keresztény egyház mesegépe ezt állítja: Polükárposz ekkor (157 körül) több mint 80 éves volt és teszi ezt azért, hogy áthidalja azt az időrendi lehetetlenséget, amely összekötötte őt Szent Jánossal. (Jánosnak meg legalább 100 évet kellett ahhoz élni, hogy Polükárposzt taníthassa.) A mai világ egészségileg fejlett körülményei közepette is csak piciny százaléka az emberiségnek él tovább a 80 évnél; abban az időben a 70 év körül járók, már olyan ritkaságnak számítottak, mint a fehér hollók. Az új pápa a szmirnai püspökre támaszkodva egyetértést, fegyelmet, a nézeteltérések megszüntetését szerette volna elérni a sok viszálykodó szekta között, melynek hiányában az ő pápai tekintélye is veszélyben forgott. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, Polükárposz segítette az új pápát a húsvét-feltámadás ünnepének kialakításában, mert addig a passiót és a feltámadást helytelenül minden vasárnap egyházi rendtartásban volt szokás megformálni. Közösen bevezették a keleti egyházak mintájára a zsidó Pászka ünnepéhez kötődő "csúszó" húsvéti ünnepeket a római egyház gyakorlatába. A legenda úgy tartja, hogy Polükárposz kinyilatkozta Anikétosznak: ő személyesen ismerte Jánost, mindent tőle tanult, ami tudást most átad neki az így mind szentséges. Róma első pápája nagyon minimális teológiai ismerettel rendelkezett, a birtokában levő szent irományokat is csak felületesen ismerte, ezért boldogan elhitt mindent a nagy tudású keleti püspöknek, mert minden szentséges hivatkozás az ő méltóságát is erősítette.

Így és itt jutottunk el most Szent Péter megszületéséhez. De álljunk meg egy pillanatra, mert nem tudjuk kinek is volt az ötlete Szent Péter megteremtése, habár sejthető. Polükárposz nem csak okos volt, de jól ismerte a keleti egyházakban meghonosodott "egyenes örökség" vonalvezetés fontosságát is. Látta, hogy Rómában nincs hagyománya az "eredeti" tanítvány korábbi jelenlétének és több apostol már le volt foglalva más keleti egyházak által. Lehet, hogy az ő ötlete volt; tudta, Péter még nincs lefoglalva egy keleti egyház által sem...

Végeredményben ők ketten megfogalmazták, hogy a római keresztény gyülekezetet Péter alapította. Azonban, hogy Anikétosz se maradjon le túlságosan a csodás ötletekben, elvégre mégis ő volt az egyházfő: azon melegében megtalálta Szent Péter addig nem létező síremlékét. Az, hogy a síremlék egy pogány szenté volt, aki sokkal régebben lett odatemetve, mint az első század, az senkit nem érdekelt a szentséges buzgó igyekezetben. Az is érdekes; más korábbi keresztények közül egy sem tudta, Péter sírját senki nem ismerte, pedig annak szent helynek kellett volna lennie már Anikétosz előtt is. Mégsem ez a helyzet.

Rómában a Monte Vaticano már szent helyként létezett a város megalapítása óta. Több ősi szentély is állott ott és még több szentéletű bölcs temettette oda magát az évszázadok folyamán. Anikétosz egy ilyen síremlékben vélte felfedezni Péter csontjait és így azok már szent ereklyeképpen bizonyságot képezhettek a római kereszténység friss talapzatában. Sikerén felbuzdulva az új pápa nem sokkal ezután megtalálta azt a szent helyet is ahova Pál apostolt elföldelték. Lehetett még egy szentélyt emelni, most már Róma elmondhatta, neki van a leggazdagabb öröksége: Szent Péter és Szent Pál! Ez az örökség már jogot formálhatott egy mindennek felett álló tekintélyhatalomnak, mely előtt a régibb, műveltebb keleti Egyházaknak illett meghajolniuk.

Ebben az időben szintén Rómában élt és alkotott Markion a gnosztikus bölcs, aki kezdetben maga is támogatója volt a kora-keresztény gyülekezeteknek. Később azonban elvetette Anikétosz önkényes történelmesítési buzgalmát, majd annak egyházából kiválva saját egyházat alapított, melynek hitrendszerét a gnosztikus páli tanítások képezték. A Markion iskolája köré csoportosult gnosztikus keresztények nagyobb befolyással bírtak, több követőre találtak, mint a félművelt Anikétosz és segítője Polükárposz. A markioniták ellensúlyozására Péter apostolt helyezték előtérbe Anikétoszék, ő lett az a szent apostol, akinek tanításához kell igazodni az "igaz" keresztény egyháznak és Pált, ha nem is kell ellenezni, de mind személyét, mind tanítását Péter alá kell rendelni. Volt azonban egy kis gubanc; Pál valódi történelmi szereplő volt, több vallásközösség rendelkezett másolt formában, de eredeti szöveggel meglévő páli levélgyűjteményekkel, míg Péter sokarcú mitológiai figura volt, nem volt tőle semmi írás, történelmi szerepéről semmi feljegyzés, a római zsidó szekták nem hallottak róla, tanítványait, iskoláját senki sem ismerte. Péter történelmi hiányát teljes egészében megtalálhatjuk Pál, Rómaiakhoz írott levele utolsó fejezetében (16) mely személyes üdvözleteket tartalmaz. Pál név szerint 29 római személyt üdvözöl, akik az ottani korakeresztény egyház tagjai voltak. Hogyan lehetséges, hogy Pétert, aki állítólag ezt a gyülekezetet megalapította – meg sem említi? Márkról, aki állítólag Péter legközelebbi munkatársa volt Rómában, szintén nem tud. Mikor Pál a levelét írta – a keresztény tanítások szerint - Péter és Márk életben volt és őnekik kellett vezetniük a római keresztény gyülekezetet... Pál meg még a nevüket sem ismeri.

A hiány kipótolására sorra születtek Szent Pétertől származó "eredeti" levelek, értekezések, személye történelmi szerepeltetése is megkezdődött, csodás, szentséges tetteiről korábban sosem hallott irományokat szerkesztettek és így Péterből néhány év alatt "szuper" apostol lett. Az időközben felbukkanó Márkot gyorsan összekapcsolták Péterrel, mint akik igazából társak voltak Rómában és Márk Testamentumát úgy kezdték el hirdetni mint a legeredetibb szentírást, olyan művet, mely tökéletességében Szent Péter írása is lehetne. Ebben az időben (kb. 160-170) megszületik az Apostolok Cselekedete, melynek majdnem a felét Péter kultusza megerősítésének szentelik. Jézus csodálatos cselekedeteit kicsit átírva átruházzák Péterre. Péter is csodákat művel, gyógyít, halottat támaszt fel, mint Csel. 9:40: feltámasztja Tábithát. Gyógyításban kifejtett hatalma meghaladja Jézusét, mert neki elég volt: "az arra menő Péternek csak árnyéka is érje valamelyiket közülük" (Csel. 5:15) [...] "kik mind meggyógyulának" (Csel. 5:16)

A tudós presbiterek kijelölték Péter ünnepnapját is, január 18. – ami nem csak úgy a találomra volt megjelölve. A zodiákus Mithrasz Misztérium első napja volt január 18, amit főleg Rómában ünnepi misztikus játékok megtartásával ünnepeltek meg minden évben.

De hát ki is volt ez a Péter? A keresztény hagyományok úgy vallják: Jézus legidősebb tanítványa, akire az Egyházát építette, Pálnak apostoltársa, akivel teljes hitbéli megértésben kellene lennie. Mégsincs így, mert Pálnál olvassuk: Péter a régi zsidó hagyományok praktizálásától elszakadni képtelen, "...hogy énreám van bízva a körűlmetéletlenség evangéliuma, mint Péterre a körülmetélésé." (Gal. 2:7) Ugyanez a Péter megy később Antiokba, ahol találkozik megint Pállal, "szemtől szemben ellene állottam" (Gal.2:4) Hogy lehet ez a Péter Jézus tanítványa, hiszen: "...és vele képmutatóskodtak a többi zsidók" (Gal. 2:13) Az a Péter akiről Pál apostol itt ír nem lehet a bibliai "Szent Péter" - neki különben is Rómában kellene ebben az időben tartózkodnia, alapítani, alakítani az ottani gyülekezetet. A Pál apostol írásaiban szereplő jeruzsálemi Pétert - aki Antiokban is járt – nehezen lehetett beilleszteni, mint római keresztény egyházalapítót, ezért volt szükség a Cselekedetek Péterére.

Anikétosz Pétere megerősítésére szerkesztett irat (Cselekedetek) másik felében megkezdődik az a hosszú folyamat, melynek célja a gnosztikus Pálból ortodox keresztény Pált csinálni. Pál apostolt, az egyetlen történelmi alakot nem lehetett kirekeszteni, ezt a luxust nem engedhette meg magának az alakulóban lévő ortodox egyház, helyette elkezdődött az ő stílusát kopírozó levelek gyártása, melyekben az üzenet már kevésbé gnosztikus, mondanivalója nem lóg ki annyira a hivatalosan történelmesítő atyák sorozatából. Ennek a sorozatnak további acélozására egyre merészebb, bugyutább mesék születtek Péter apostol népszerűsítésére, melyek mint a történelemben lejátszódó cselekedetek lettek feltálalva a balga közönségnek. Ragadjunk ki egyet. Néró császár római palotájában Péter apostol és Simon Mágus (másik misztikus figura) egymással versengenek - Néró császárt szórakoztatva –, hogy ki a nagyobb varázsló, kinek van több hatalma. Simon Mágus levitációs tudását felhasználva felemelkedik a levegőbe, mindenki kápráztatására, azonban a mindig győzedelmeskedő Péter itt sem veszíthet; válaszképpen, egy szentséges keresztény imával megtöri Simon levitációját, aki erejét vesztve lehuppan a padlóra.

Polükárposz a hatvanas évek eleje táján visszahajózik Szmirnába és 166-ban meghal Anikétosz pápa is.

Szent Péter kultusza nem hal meg, hanem még generációkon keresztül tovább gazdagszik, további mese motívumokkal bővül. Ezeket a később hozzáadott meséket – a korábbi kitalálásokkal együtt ma történelemként szeretnék elfogadtatni a hozzá nem értő egyszerű emberekkel. Ilyen kései hozzáadás az alexandriai Kelemen (kb. 140-215) és Origenész (184-254) fantáziája által szült: Péter fejjel lefelé történt keresztre feszítése, valamint Péter sosem volt családja mártíromsága. Órigenész bizarr fantazmagóriáját – a fordított keresztre feszítést – ma történelemként tanítják a keresztény iskolákban.

1939-1949 között rendkívül fontos ásatásokat folytattak a Vatikánban, illetve a Szent Péter bazilika alatt. A jelenlegi oltárt is elmozdították és a régészek egy i.u. 160-ból származó síremléket találtak alatta. Ezen síremlék alatt egy másik sírt találtak; felirat, évszám, személyes tárgyak, - ékszer, csat, stb. - nélkül. Csak csontok voltak benne. Az ásatásokat felügyelő Monseigneur Ludwig Kaas a csontokat becsomagoltatta és elvitte egy titkos helyre, eldugta, mert azoknak fantasztikus szentséges dolgokat tulajdonított. Húsz évvel később egy lelkes kereszténység-kutató asszonyka, Margherita Guarducci véletlenül belebotlott a csontokba, Kaas idevonatkozó feljegyzéseivel együtt. Az asszonyka rögtön szaladt VI. Pálhoz, akinek megsúgta, fülébe ültette a bogarat: Megvan Szent Péter csontja! A pápa azonnal elrendelte a csontok vizsgálatát, melynek szövetvizsgálata után megállapították, hogy a csontok egy hatvan éves ember csontjai. Ez volt minden tudományos adat, ezen kívül semmi mást nem lehetett megállapítani. Ez azonban VI. Pálnak elegendő volt, 1968 június 26-án ünnepélyes keretek között bejelentette: ezek Szent Péter eredeti maradványai, ereklyeként a legnagyobb becsben kell tartani, mert szintén bizonyítják Péter történelmi létezését.

Nos, Szent Péternek a Vatikán által hitelesített csontjai hűen reprezentálják nem csak Péter, de az egész kereszténység történelmi fabrikálását, az erőltetett bizonyítást, hogy tényleg igaz a mese, itt nem mitológiáról van szó, minden úgy történt, ahogy az a keresztény iratokban írva vagyon.