Egymás után írta műveit, melyekkel nem a keresztényi vallásrendszert terebélyesítette

A II. évszázad vége felé egy energikus, fiatal, önbizalommal teli tudós presbiter érkezett Rómába, hogy szent gondossággal kidolgozott keresztény hittanát átadja az arra rászoruló hittestvéreinek. A fiatal, jámbor, szenvedélytől duzzadó atyát Hippolütosznak hívták, (kb. 170-235) a "híres" Irenaeus tanítványa volt és mesteréhez híven egyből, az érkezése után már rögtön rosszallóan tekintett az akkori pápára. A római ortodox keresztény egyház feje akkor Viktor pápa (189-198) volt, aki már korábban kiváltotta Irenaeus nemtetszését, oda is pörkölt neki egyet, mert nem helyeselte annak a keleti egyházakkal folytatott politikáját. Viktor az egyház lationizációját szorgalmazta a görög nyelv, kultúrsajátosságok visszaszorításával, ami nagyszámú görög származású keresztényt ellene fordított. Ráadásul Viktor kiátkozta a Kis-ázsiai egyházakat, felhasználva a Húsvéti ünnepek eltérő időrendbéli beosztását. Szóval volt miért orrolni rá.

A belső viszályoknak köszönhetően egy másik ortodox egyház alakult Rómában, görög tagsággal, a "pénzváltó" Theodotosz vezetésével. A frissen alakult egyház természetesen a többiekétől eltérő hittant tanított; visszautasították a szentháromság tanát és az adoptionista elképzelést hirdették, melynek lényege, hogy Jézus egy közönséges halandó volt, azonban a keresztelkedésében a Szentlélek megtöltötte, ami által embertársai fölé emelkedett. Mondani sem kell, ez sem tettszett Hippolütosznak.

Ott voltak még Rómában a különböző gnosztikus-keresztény egyházak, melyek közül a tanult presbiter a Montanistákat¹ állította támadása kereszttüzébe, különösen Noetosz és Szabelliosz atyákat bírálta nagy előszeretettel. Volt hát bőven mit támadnia Hippolütosznak: hiába közeledtek már a II. évszázad végéhez, még mindig nincs egy egységes keresztény hittanítási rendszer Rómában, a kezdetleges ortodox dogmák összefüggéstelenül lóbálóznak mint műszak előtt a henteskampók a vágóhídon.

Hippolütosz egymás után írta műveit, melyekkel nem a keresztényi vallásrendszert terebélyesítette, hanem inkább más keresztény gyülekezeteket rongált, támadott, kritizált. Nagy alkotása a Refutatio, az "Összes Eretnekség Cáfolata", amiben sorra támadja az összes kortárs római teológust. Tanítómesterétől, Irenaeustól eltanult ortodox hitvallása, lelkesedése által átitatott harcossága abba a csalfa álomba ringatta Hippolütoszt, hogy őt nagyra tartják, őszintén elismerik a római keresztény elöljárók, presbiterek. Így hát, mikor 198-ban meghalt Viktor pápa, Hippolütosz legnagyobb felháborodására az ortodox gyülekezetek elöljárói nem őt, hanem Zephyrinus atyát (198-217) választották pápává. Hippolütosz korábban írt könyvében (Refutatio) még nagyon finoman fogalmaz az új – valójában írni-olvasni alig tudó – pápáról, PhilosoPhymena-nak hívja, ami kb. műveletlen közembernek felel meg. Későbbi, másik munkájában az Apostoli Hagyományban már élesebben bírálja, támadja Zehyrinust; az egyház fegyelmezetlenségéért, méltatlan szertartásokért, kihangsúlyozva, hogy nem nem ért az egyházkormányzáshoz. Azt is a szemére vettette, hogy túl megértő az eretnekekkel szemben, és képtelen megtisztítani egyházát az eltévelyedettektől.

Zephyrinus nem volt egy keménykezű, határozott vezető, műveltsége, kulturális szintje pontosan tükörképe volt az ortodox kereszténységet követőknek. Gyenge, jelentéktelen szerepe megmutatkozik abban, hogy 18 éves pápasága ellenére a Liber Pontificalis mindössze két liturgikus rendeletet tulajdonít néki. Nem lehet csodálkozni, ha Rómában több egymással rivális gyülekezet csatározásait látjuk, igaz, nem kardokkal vagy vasdorongokkal, de egy olyan barátságtalan környezetben, ahol a pápai tekintély már semmit sem jelentett a következő görög vagy zsidó negyedben.

A Montanisták ebben az időben komoly bázisokat építettek ki és szintén népszerű volt Szabelliosz egyháza is. Ők tagadták a Logosz (itt, a keresztény tanokban: a testet öltött Ige) tartalmiságát, mely csak külsőségesen az üdvrendben nyilatkozott ki, a Fiú csak névleges; valóban az Atya szenvedett, az Atya jelent meg egészében és így Jézus csak névben létezett. És természetesen ott voltak még a gnosztikus-keresztények (Markioniták, Valentinusok, stb.) akiket minden ortodox apologéta előszeretettel támadott. Hippolütosz ellene volt mindenkinek, már a "Refutatio" előtt írt egy művet: A harminckét eretnekség ellen, minek már a címéből is látni lehet, hogy miben jeleskedett a derék atya. Elismerésre és egyházi tekintélyre vágyva, megírja az Apostoli Tradíciókat, melyben világosan megszabja a püspök, presbiter, diakónus szerepét, azok szertartásait, előírja az egyházi imákat, azok rendjét. Mindent elkövet, hogy ő legyen az a hivatalos személy, aki kodifikálja az egyházi dolgokat, szokásokat, hogy bebizonyítsa: nincs rajta kívül még egy olyan magasan képesített atya, aki képes lenne a felelősségteljes feladat végrehajtására.

Majdnem húsz év telt el így, várakozva, hogy vajon mikor kapja meg az Úrtól a lehetőséget, magasztos tervei véghezviteléhez. Zephyrinus halála után érte Hippolütoszt a legnagyobb csapás, mert a római presbiterek és elöljárók az általa gyűlölt Callixtust választották pápává, aki az elhunyt pápa fődiakónusa volt. Hippolütosz mindig is megvetette, lenézte és utálta Callixtust mert riválist látott benne – korábban is teológiai nézeteltérések voltak köztük - és az új pápa közbűntényes múltja szintén nagyon bántotta.

Történt pedig korábban: Callixtus még a 180-as években rabszolgaként felvette a kereszténységet, bizalmába férkőzött gazdájának Carpophorosznak, aki elöljáróként vezető tisztséget töltött be a római keresztény egyházban. A gyors észjárással megáldott, simulékony Callixtus még Viktor pápához is bejáratos lett, ahol igen közel került több más egyházi vezetőhöz. Carpophorosz naiv emberként megbízott a szintén keresztény Callixtusban és rábízta a parókiájában elhelyezett pénzalap szétosztását az özvegyek, betegek és árvák között. A pénz azonban eltűnt és Callixtus lelépett, ám hamarosan elkapták egy Porthusba tartó hajón. Gazdája közbenjárására - aki a naivsága mellett jószívű ember is lehetett – aránylag olcsón megúszta tolvajlását. Csupán néhány évet kellett végigszenvednie egy taposómalomban. Nemsokára a szabadulása után megint bajba keveredett, ezúttal az egyik zsinagógában megpróbált pénzt kisajtolni néhány jómódú zsidóból, aminek a vége verekedés lett. A zsidók rögtön rohantak a hatóságokhoz, Callixtust Fruscianus prefektus elfogatta, majd Szardíniába küldte kényszermunkára egy ezüstbányába. Nem sokáig volt ott. Megint rámosolygott Callixtusra a szerencse és összeköttetéseit kihasználva hamarosan megszabadult a bánya poklától. Mikor még Callixtus bejáratos volt Viktorhoz, megismerkedett a Hyacinthus nevű presbiterrel és annak fiatal, csinos ágyasával Marciával, akivel ő is összeszűrte a levet. Marcus Aurelius halála után fia Commodus követte őt a trónon és érthetetlen módon az új császár néhány keresztény figurát maga köré gyűjtött. Így lett a császár ágyasa Marcia, akit előző tulajdonosa, Hyacinthus ajándékozott a császárnak, mint egy tárgyat. Az okos és szép Marcia hamarosan komoly befolyással bíró személy lett, aki többek között közbe tudott játszani Callixtus elengedésében. Ekkor még mindig Viktor volt a pápa, aki boldogan oltalmába vette a frissen szabadultat és egy vidéki keresztény temető kezelését bízta rá.

Visszatérve Commodusra, a császárnak a végén semmi üdvös nem származott abból, hogy Marciát ágyasaként tartotta, mivel az jócskán kivette részét a császár elleni összeesküvésben, melynek következtében a császárt megfojtották.

Viktor nemsokára rá meghal és utóda Zephyrinus maga mellé rendeli a minden hájjal megkent Callixtust, aki mint a fél-analfabéta pápa jobbkeze serénykedett annak 217-ben bekövetkezett haláláig - Hippolütosz nagy bosszúságára. Mikor az bekövetkezett, a ravasz Callixtus nem habozott, egyből beleült a megüresedett trónba, még mielőtt az kihűlhetett volna. Tehette, mert a mellényzsebében tartotta az akkori egyházi vezetést. Hippolütosz hebegve-habogva dühöngött, mert egy általa megvetett szélhámos "kalmár" foglalta el Szent Péter trónját, miközben ő, a magasan képzett rendíthetetlen harcos mellőzve lett. Még abban az évben, 217-ben Hippolütosz ellene fordult a Katolikus Egyháznak és híveivel saját magát megválasztatva ellen-pápa lett. Még nem volt egységes keresztségi hitvallás, még nem voltak pontosan körülírt doktrínák, dogmák, még az alap krisztológia-összhang sem volt, de már volt egy kettészakadt ortodox pápaság két pápával.

Callixtus pápasága (217-222) majdnem pontosan egybeesett az egzotikusnak mondható transzvesztita Elagabalus császár uralkodásával. A szíriai származású császár 14 évesen került a trónra és biszexualitását ügyesen egybemosta vallási fanatizmusával. Érzelmileg teljesen az anyja befolyása alatt állt, akivel beteges nemi kapcsolatot tartott fent. Egymásután ötször nősült és a rossz nyelvek szerint a negyedik "felesége" egy kocsihajtó férfiember volt. Méltón lépkedett azon az úton, melyet előtte olyan erkölcsileg romlott császárok tapostak ki, mint Tiberius és Caligula.

Elagalabus - Callixtushoz hasonlóan – főpap volt és vallásos megnyilvánulásának egyik külsőséges tárgyát egy díszkeretbe foglalt fekete kő jelentette, melyet a szíriai Emesából hozott magával, mint szent ereklyét. Ezt a követ babonás félelemmel imádta és magával hurcolta mindenhová. Természetesen a napisten reinkarnációjának hitte magát és megkövetelte, hogy élő istenként tiszteljék. Feladatának tartotta, hogy a sokisten-hitben tévelygő Rómaikat az egy isten hitére térítse, mely nemes terv megegyezett (külsőségekben) Callixtus pápa célkitűzéseivel. Elagalabus és Callixtus, ha nem is voltak barátok, de azért jól kijöttek egymással, vagy inkább egymás mellett. A nemi dolgok furcsaságai megítélésében is hasonlított a pápa meg a császár. Callixtus ki akarta terjeszteni a keresztényi megbocsájtást a szexuális transzgresszióra és törvényesíteni szerette volna a szabad keresztények és azok rabszolgái között megkötendő házasságokat. (A római törvények ezt szigorúan tiltották.)

Ebben az időben nem csak Hippolütosz volt mélységesen megbotránkozva Callixtus egyházvezetésén, de még Tertullianus atyának is égnek állt a haja a sábeszdeklije alatt Karthágóban, mikor olyanokat hallott, hogy a pápa gyilkosokat, bűnözőket, paráználkodókat fogad be az egyházba, ha azok vezekelve megbánták bűneiket. Érdekes módon mindkét embert - császárt, pápát – azonos időben és körülmények között érte el a vég. 222 márciusában, Julia Mease és lánya által vezetett összeesküvésben a császárt és az anyját megölték, azt követően zavargások, lázongások törtek ki, minek folyamán bizalmasai, védencei következtek. Callixtus sem kerülhette el végét: a feldühödött tömeg meglincselte és állítólag a testét egy kútba dobták.

Hiába távozott el az élők sorából Callixtus, a népszerűtlen, mindenkibe belekötő Hippolütoszt megint csak nem választották meg pápának. Az talán soha meg sem fordult a fejében, hogy mindenkivel civakodó stílusa ellenszenvet vált ki és így felesleges megrökönyödni: helyette inkább Orbánt (222-230) ültették Szent Péter trónjára. Ezt a sértődékeny Hippolütosz nem tudta elfogadni és megmaradt ellenpápának, a körülötte csoportosuló keményvonalasok is rendíthetetlenül tovább támogatták. Maradt tehát a két pápa. Nem változott a helyzet I. Orbán halála után sem, mikor 230-ban Pontiaus püspököt nevezték ki pápának, ismét – most már negyedszerre - mellőzve a fanatikus, tudós presbitert. Csalódása bizonyos szemszögből érthető; az egész életét, minden tudását befektette, hogy a katolikus egyházat az ő által elképzelt apostoli hagyományokba beágyazza, majd aszerint kormányozza, irányítsa. Hát bizony pont ez nem jött be!

235-ben a viszálykodó atyák akaratán kívülálló eseménysorozat megszüntette a kettős pápaságot: véget ért a pártosság. 235-ben Maximus Thrax császár vette át a birodalom irányítását, aki minden volt, csak nem barátja a keresztényeknek. Pontianus pápát, Hippolütosz ellenpápával egyetemben és sok követőikkel együtt a császár a korzikai ezüstbányákba száműzte kényszermunkára. Pontianus ott is halt meg, már az első évben, Hippolütosz a hagyomány szerint túlélte, kiszabadult és a következő év augusztus 13.-n halt meg. Ezt a feltevést azonban nem kötelező elfogadni, mert elég furcsa az, hogy valakit ilyen hamar kiengednek a kényszermunka rabszolga bányájából.

1551-ben egy márványszobrot találtak az Ager Veranuson - Rómában – melyet ma a Lateran Múzeumban őriznek és úgy mutogatják mint Hippolütosz szobrát. Ma már gondos régészeti szakvéleményekből tudjuk, hogy eredetileg a szobor feje és felsőteste hiányzott, letörött vagy leverték, restaurálták, majd kijavították és egy szakállas fejet kapott. A szobor valamikor egy epikureus² filozófus nőt ábrázolt, amire a szék karfájának oroszlánfejes díszítése is utal. A szobor alsó és hátsó lapjain egy lista található, nagy része Hippolütosz műveinek címét tartalmazza. Ebből a katalógusból következtettek arra, hogy a szobor mást nem is ábrázolhat csak Hippolütoszt. Hippolütosz követői, talán még a III. évszázadban valahonnét előkerítettek egy megrongálódott női márványszobrot, amit átalakítottak és rávésték sebtében írásainak katalógusát. Jellemző azonban, hogy olyan munkákat is neki tulajdonítottak, amit nem ő írt.

Az első ellenpápa Euszébiosz szerint 8 művet írt, Jeromos 19-re teszi azok számát, míg a mai vallásos jóindulat vagy 40 munkát tulajdonít neki. Ennek a 40 munkának mintegy egyharmada teljesen elveszett és csak a címüket ismerjük. A többi neki tulajdonított művet többszörös fordításon átesett örmény, kopt, szír, latin, stb. nyelven írva hagyta ránk az egyházirodalom. Modern valláskutatók azonban rámutatnak az eltérő stiláris különbségekre az eretnekeket támadó, ill. az exegetikai jellegű munkák között. Ennek következtében sokan csak 3 írást tulajdonítanak neki (Refutatio, Contra Noetum, Apostoli Tradíció), míg a szentírás-magyarázatokat tartalmazó írások szerzősége erősen vitatott.