katolnai.virtus.hu

keresztényüldözések, mikor is egy illír katona, Decius (249-251) lett Róma császára.

kep A III. évszázad közepét átlépve egy gyengülő birodalmat találunk, melyet kívülről-belülről bomlasztanak, támadnak. A 238-tól, Filippus Arabus halálától 268-ig terjedő 30 év alatt 28 császára, trónkövetelője, trónbitorlója, ellencsászára volt a Római Birodalomnak, akik mind egymással versenyezve, a birodalmat véreztetve próbálták hatalmukat megtartani, ill. még több hatalmat megkaparintani. Ebben az időben a kereszténység még mindig jelentéktelennek mondható vallásmozgalom, eltörpül a pogány vallások között. Nincsenek egységes tanításai, hitvallási doktrínáik állandóan cserélődnek és az egyszerű hívő valláselképzelései inkább pogány-misztikus, mint ortodox keresztény. Erre példának ott láthatjuk a reánk maradt sírok domborműveit, katakombák falára festett misztikus isteneket. Jézust mindenhol Jó Pásztornak, Dionüszosznak, Orfeusznak ábrázolják, a feszületen lógó véres test ábrázolása még nincs kitalálva. Sok keresztény hívő Jézust a nappal is azonosította és hogy ez mennyire mélyen és sokáig megmaradt, arra példaként láthatjuk, a majdnem 200 évvel később élt "Nagy" Szent Leó pápa prédikációját, melyben támadja azokat a keresztény hívőket, akik a Szent Péter templom lépcsőin a nap felé fordulnak, hogy tiszteletüket fejezzék ki, mielőtt bemennek a bazilikába.

Rómában 251-ben – Cornelius pápa idején - 154 felszentelt pap volt, közülük 52 az ördögűző tisztségét töltötte be. Ugyanakkor a keresztény hívők száma jóindulattal 40-50 ezerre becsülhető, ami az egymilliós városnak csupán öt százaléka. Nincs tudomásunk arról, hogy a III. század közepén van-e Rómában valahol keresztény templom, vagy bazilika, mint ahogy nyilvános, nyitott istentiszteletekről sem tudunk, csupán magánházakban berendezett imatermek, vagy magániskolákon belül kialakított imaszobák próbálják kielégíteni a tömegeknek nem nevezhető hívők vallásgyakorlásait.

De nézzünk meg egy másik példát, hogy máshol mi volt a helyzet. Észak-Afrika három tartományában ebben az időben 130 "püspök" volt, ám ez a szám megtévesztő, mert sokszor minden második falunak volt egy "püspöke" akik inkább presbiterek lehettek. Számukat a modern vallástörténész nehezen tudja meghatározni, mert ha csak az ortodoxok számíthatók igazán mai értelemben vett keresztényeknek, akkor egész Észak-Afrikában jó ha vannak néhány ezren.

Erre az időre esnek az első jelentősebbnek mondható keresztényüldözések, mikoris egy illír katona, Decius (249-251) lett Róma császára. Decius féltette a birodalmát és minden keleti vallás tekintetében bizalmatlan volt, de különösen a kereszténységet vélte nagyon veszélyesnek. A birodalom megerősítése érdekében rendeletet hozott, hogy mindenkinek kötelessége visszatérni a régi római istenek tiszteletéhez. Bizottságokat állított fel, kik előtt egy egyszerű áldozatot kellett bemutatni az arra felszólítottaknak, amiről igazolványt (libellus) állítottak ki az áldozatbemutatás igazolására. Figyelembe véve, hogy abban az időben majdnem minden második ember valamilyen "idegen" istent követett, mégsem beszélhetünk kegyetlen gyilkosságok sorozatáról, mert az idegen istenekben hívők mind elmentek, áldoztak, majd hazamentek és az élet ment tovább. Még a keresztények nagy többsége is így cselekedett, kivéve egy vékony ortodox réteget és azokat a szerencsétlen sorsú embereket akik a hatásuk alatt voltak. Ezekkel elhitték a mennyei jutalmat, az örök életet Krisztus jobbján, dicsfényben, a boldogság örök extázisában. Rászedték őket: áldozzák fel magukat Krisztusért, az egyházért az értelmetlen dogmákért. De az is lehet, sokan közülük a halál előtti pillanatokban rájöttek, hogy meghintáztatták őket és borzalmas pusztulásukat nem követi a beígért üdvözítő kegyesség, de akkor már késő volt ...

Ebben a történelmi háttérben – minden üldöztetés ellenére - a római keresztényeknek még mindig elég szabad terük volt szerény szereplésre és félrevezető az, hogy csak a katakombák sötét járataiban voltak képesek vallásukat titokban gyakorolni. Még csak 14 év telt el az első pápa-ellenpápa (Hippolütosz és Pontianus) halála óta és Rómának már megint két pápája van: egy rendes meg egy ellen. Fábiánus pápa halála után 250-ben, majdnem egy évre megüresedik a trón, majd az elöljárók végülis Cornelius atyát választották meg az egyház fejévé, aki tisztességes, jószívű ember lehetett. Tudjuk ezt abból a tényből, hogy egyházpolitikájának fontos része volt a megbocsájtás, azon hívek visszafogadása az egyház kebelébe, akik gyöngéknek bizonyultak, mikor szorult a hurok a nyakuk körül a hatósági nyomás miatt és engedelmeskedtek a hivatalos elvárásoknak. Ezeket az embereket a fanatikus ortodoxia megvette, úgy tekintett rájuk, mint akik "elbuktak". Fájt az nekik, hogy nem mindenki makacs, halálfélelmet megvető zélóta a soraikban, mert bizony a keresztények túlnyomó többsége normális volt és inkább az életet választotta a kínzás és a halál helyett. Ha ezért áldozatot kellett bemutatni valamelyik tradicionális istennek, hát elmentek és bemutatták, nem szakadt le az ég; élhettek tovább, élvezhették az életet. Cornelius a szíve mélyén egyetértett ezekkel az emberekkel és nem akarta őket elveszíteni. Azonban nem mindenki gondolkodott úgy, mint Cornelius pápa, más keresztény vezetők megkövetelték híveiktől a hős mártíromságot, ha úgy hozza a sors.

Ilyen volt Novatianus atya is (kb. 200-258), aki már Fábianus pápa körül is ott somfordált és aki meg volt győződve, hogy vakbuzgó nézetei adukártyává érvényesülhetnek a pápai trón elnyerésében. Magától érthetően, Corneliust gyengekezű engedékeny egyházfőnek tekintette, aki vezetésre alkalmatlan, nem úgy mint ő aki a tiszta, töretlen hit harcosa, szívéből hiányzó kegyelemmel. Persze az is lehet: Novatianus csak ürügynek használta az új pápa emberi viselkedését, jó indoknak, hogy harcot indítson a hatalom elnyeréséért. Maga köré gyűjtötte a hasonszőrű keményvonalas meg nemalkuvókat és még az évben (251) pápává választtatta magát általuk. Egyházában kihirdette: hittagadásra, házasságtörésre és gyilkosságra nincs bűnbocsánat, de ugyanakkor kevésbé fontos bűnökkel nem foglalkozott, azok elkövetését semmibe vették. Az ellenpápa ott acsarkodott, keverte a bajt, mígnem Valerius császár (253-260) uralkodása kezdetén elhagyta Rómát, mert tudta: az új császárban nincs sok tolerancia olyan fanatikusokkal szemben, mint ő. Rejtekhelyekről tovább folytatta harcát, áhítozott, egy szép napon őt választják meg igazi pápának. Amikor Cornelius pápát Lucius, (253-254) követte, majd I. István (254-257) lett annak örököse, Novatianus mindkétszer lecsúszott Péter trónjáról és megmaradt ellenpápának.

István pápa – Lucius utóda - sem hiába volt megválasztva: rövid pápasága alatt sikerült összeugornia az Észak-Afrikai ortodox vezetéssel, bolhából elefántot csinálva. Olyan jelentéktelen és értelmetlen dolgokon civakodott Cyprianus Karthágói püspökkel, mint érvényes-e az eretnekeknek kiszolgáltatott keresztség, vagy hogy elegendő-e az egyház kebelébe visszatérő hitehagyottak visszafogadásakor a kézfeltétel vagy még egyszer meg kell őket keresztelni. A virágnyelvbe bújtatott kölcsönös sértegetéseket István megunva "Antikrisztusnak" nevezte Cyprianust és kiátkozta. Válaszképpen Cyprianus zsinatra hívta össze a saját csapatát, ahol kimondták: nem tartoznak felelőséggel a pápának, csak közvetlenül az Istennek kell elszámolniuk cselekedeteiket. Erre válaszképp István kiátkozta az összes Észak-Afrikai püspököt. Persze Cyprianust sem kell nagyon sajnálni, hiszen néhány évvel korábban ő átkozta ki ellenlábasát, Felicissiust párthíveivel egyetemben. Cyprianus volt először az, aki megfogalmazta és doktrínaképp leszegezte tételét, amit a katolikus vallás rögtön a magáévá tett: "Az egyházon kívül nincs üdvösség." (extra ecclesiam salus non est)

A szokatlanul hosszú ideig uralkodó Dénes pápát (259-268) érdemes egy mondat erejéig megemlíteni: A rendkívül simulékony, könnyen hajladozó pápa addig hízelgett, esedezett Gallienus császárnál, míg az kiadta a "tolerancia" rendeletét, mely védte a keresztényeket. Még két generáció sem telik el és a toleranciáért esengők elfelejtik még e fogalom értelmét is, mintha szótárukban ez a szó sosem létezett volna.

A III. század utolsó negyedében a kereszténység nagyon megerősödött, világi hatalma vetekedett a császárság intézményeivel, hatását éreztette a közhivatalokban, katonaságban, szenátusban és a gazdasági életben is. Diocletianus császár (uralkodott 284-305) aggódva figyelte ezt a példátlan térnyerést, azonban hosszú uralkodásának majdnem a végéig békésen élhettek a keresztény alattvalói, így a bajok orvoslásával elkésett; túl későn próbált meg a sarkára állni. Nem tűrhette már a végtelenségig, hogy egy állam uralkodjék az államban. Korábban vétett egy hibát: először a manicheus-keresztény szektákkal számolt le és csak jóval utána, Galerius erős nyomására kezdte üldözni a birodalom egységére és erkölcseire veszélyes ortodoxokat. Igazából a 303. február 24-én kiadott ediktummal kezdődtek csak az ortodox keresztényüldözések. Birodalma ilyen irányú megtisztítása nem sikerült, mert rendeleteit ahol csak lehetett leszabotálták, vagy csak tessék-lássék módon hajtották végre parancsait. Sok helyen a végrehajtó hatóságok megelégedtek a "szentiratok" beszolgáltatásával, vagy módosabb keresztények megvesztegették őket a hamis bizonylatokért. Diocletianus ill. Galerius halálakor az ortodoxok megerősödve, felhevültebben még jobban felpaprikázva kerültek ki az "üldözésekből". Ebből az időből egy pápát érdemes megemlíteni: Marcellinus pápát (296-304), aki Dioclatianus császár alatt visszatért a pogány hitre és a császár főpapja lett. Négy évig, 304-308 között nem volt pápája a keresztény egyháznak, mikoris a főpap megint fordított egyet köpönyegén és 308-ban megtagadta pogányságát, nevét Marcellra változtatta és megint pápa lett belőle. A Liber Pontificalis (hivatalos keresztény pápakatalógus) hamis módon – talán mert szégyellik – két különböző embernek mutatja be Marcellinust és Marcellt, holott egy és ugyanazon személyről van szó. I. Marcellt Maxentius (307-312) uralkodása alatt választották meg, és mindjárt szigorú törvényeket szeretett volna bevezetni azok ellen, akik gyengéknek mutatkoztak az üldözések miatt. Pont ő! A hívők sokaságát felháborította ez a hipokrita kemény hozzáállás, hiszen tisztában voltak a pápa köpönyegforgatásával. Rómában ezért zavargások törtek ki, Marcellt elűzték trónjáról és Rómából menekülnie kellett. Néhány hónapra rá megbetegedett és meghalt Marcell főpap/pápa, aki kétszer volt megválasztva és kétszer pápaként felkenve.

Nagy Konstantin megtérésével, a Niceai zsinattal, Eusebiosszal: általában a kereszténység dicsőséges hatalomra jutásával már foglalkoztunk korábban, így hát az ismételgetések helyett ugorjunk néhány évtizedet Rómába, ahol épp Liberius a pápa.

Anélkül, hogy belemennénk az évtizedeken át dúló Áriánus viták tárgyalásába, témánk közepébe belevágva: 354-ben Constantius császár, aki a Nagy Konstantin fia volt Milánóban székelt(ne tévesszük össze testvérével Constantinusszal, aki 340-ben meghalt). Onnan szerette volna rávenni Liberius pápát Athanasius püspök elvei elítélésére. Liberius visszautasította a császár jóindulatú közeledését, mire a császár utasította a római hatóságokat Liberius letartoztatására és Milánóba történő toloncolására. A parancs Rómába érkezésekor a pápa hívei utcai zavargásokat kezdeményeztek, amivel nem sikerült megakadályozni a császár parancsának végrehajtását; Liberiust éjszaka az ágyából rángatták ki, majd Milánóba szállították. A keménynyakú pápa örülhetett, hogy makacssága ellenére a nyakán maradt a feje és a császár csak száműzte őt egy eldugott helyre Trákia hegyei közé.

A megüresedett pápai trónt Félix fődiakónus próbálta betölteni, azonban nem sok követőre talált a presbiterek és elöljárók között. Döntéseit nem ismerték el, trónját elkerülték, amolyan látszat pápa volt.

Száműzetése unalmas magányát megunva Liberius pápa 358 elején beadta a derekát és aláírta, hogy hajlandó elvi egyeztetések keretén belül elismerni az Áriánizmus főbb pontjait. Ezek után visszaérthetett Rómába, ahonnét rögtön kiűzték Félixet és híveit, aminek Liberius igazán nem tudott örvendeni, mert Félix kellemetlenül kitartó ellenfélnek bizonyult. Félix vidéki kisvárosokban híveket toborzott, majd Rómába vonulva több templomot elfoglaltak és évekig ellenállva harcoltak. A gyűlölettől fűtött küzdelem hat évig tartott és az egész városra kiterjedt. Nyilvános helyeken, fürdőkben, köztereken, ivókban, ahol csak találkoztak kitört a véres verekedés. 365-ben Félix meghalt, rá egy évre Liberius is eltávozott az élők sorából és ez a probléma megoldódott.

Még felsorolni is sok az állandóan ismétlődő belső harcok eseményeit, a temérdek gyűlölködést, intrikát, amit a keresztény vezetők egymás ellen folytattak az 'aranykor' kezdetén. Felesleges belemenni a hitvallási viták eltéréseibe, teljesen mindegy ki hirdette a Fiú-Atya egylényegűségét, hasonlóságát, vagy az Atya-Fiú egységét, ill. köztük levő különbséget, mert igazából nem ez volt a lényeg. A lényeg a hatalom, pénz, bíbor-bársony (na meg a nők) voltak és nem az, hogy mi a különbség az 'uszia' meg a 'hiposztasztisz' fogalmak között. Ezen viták kánonjait, feljegyzéseit csak a későbbi – és mai – vallásvédelmezők boncolgatják, elemezgetik, mert palástolni óhajtják az igazságot, elterelni a figyelmet a IV. sz. atyái igazi kártékony jellemétől. Néhány példa:

A nikomédiai Euszébiosz, Nagy Konstantin mindenható bizalmasa (a hamisító) szolgálataiért megkapta a Konstantinápolyi püspöki széket. Hatalmával visszaélve, évekig tartó áskálódás után három rivális, számára alkalmatlan püspököt intézett el: Antiokia, Alexandria, Anküra vezetői kerültek a süllyesztőbe. Halála után 342-ben Paulosz és Makedoniosz püspökök mérges csatározásba kezdtek egymással a megüresedett konstantinápolyi püspöki szék birtoklásáért. Athanasziosz, alexandriai püspök annyiszor lett száműzve, hogy néha az úton azt sem tudta most megy vagy jön éppen a száműzetésből.

Ankürai Baszileosz, és a Mursai püspök Valens felváltva hízelegtek Constantius császárnál, amit egy cél vezérelt: a másiknak minél jobban alátenni, elérni a másik kiátkozását, száműzetését. A szűnni nem akaró viták hajszálhasogatásaiba belefájdult az uralkodók feje is néha, szerettek volna egységet, egyetértést elérni a vallásvezetők között, hogy széthulló birodalmuk forgácsolódását lelassítsák. Nagy Konstantin fiai, Constans és II. Constantius - akik társcsászárként uralkodtak - a marakodást megunva zsinatot hívtak össze, hogy egységet kényszerítsenek ki a keresztény vezető rétegből. A Serdicai zsinat (342-343) egy éven keresztül tartott, minden eredmény nélkül marakodtak, majd a keleti püspökök egyszerűen otthagyták az egész zsinatot és átvonultak Philippopoliszba és ott zsinatozgattak külön. Nesze neked császári akarat. És ez így ment évekig, évtizedekig.

359-ben Constantius még mindig ott volt a civakodó keresztényekkel, ahol a part szakad. Megint zsinatot akart összehozni, mely már a kezdeténél megakadt, mert az egyik fél Szeleukiában, míg a másik Riminiben ült össze. Egy idő múlva császár ezt a packázást megunva mindkét gyűlés vezetőit magához hívatta és egy hitvallási formulát íratott alá velük, mely annyit sem ért az aláíró püspökök szemében, mint a papirusz, amelyre írták.

Szinte az egész IV. évszázad belső harcokkal, pártoskodással, gyűlölködéssel telt el, melyben krisztusi szeretet nem találtatott. Hylarius (300-368), Poitiers püspöke az áldatlan állapotokról így ír: "Minden évben, hanem minden hónapban új hitvallási rendeletet adunk ki hogy a láthatatlan misztériumot megfogalmazzuk. Megbánjuk bűneinket, megvédjük azokat akik bűnbánatot éreznek, majd kiátkozzuk azokat akiket korábban segítettünk. Mások doktrínáit elítéljük, közben a saját doktrínánkat is elítéltetjük másokkal, kölcsönösen egymást marcangolva mi vagyunk az okai saját romlásunknak."

De mindennél jobban gyűlölték a pogány vallásokat követő hívőket és amikor lehetőség adódott pusztították, irtották őket. Templomaikat megrongálták, papjaikat megkínozták: úgy kényszerítették őket hitük feladására, Jézus követésére. Frank Cumont értesít, hogy Mithras templomok kiásott romjai között találtak az oltárhoz láncolt Mithras papokat, akiket így gyilkoltak meg, mert hitüket nem adták föl. Szerinte ennek a bestiális praktikának az volt a lényege, hogy így "beszennyezzék", tisztátlanná tegyék a helységet, hogy azt ne lehessen többé tiszta hitéletre használni. A vádak csak úgy repkedtek: gyermekáldozás, keresztény oltárok vérrel való beszennyezése, rontás, boszorkányság, amiket követett a minden bizonyítékot mellőző tárgyalás, az áldozatok megkínzása, majd elevenen történő megégetése. Az ortodoxok kegyetlensége szinte mindig napirenden volt valahol a birodalomban.

345-ben a pogányból kereszténnyé lett római szenátor, Firmicus Maternus vak buzgalommal tüzelte Constantius császárt, hogy irtsa ki a pogány vallás híveit, különösen veszélyesnek tartotta a misztérium vallás követőit. "Isten által elrendeltetett, hogy sem fiúnak, sem testvérnek nincs kegyelem; ha kell könyörület nélkül a szerető feleség sújtson le kezében a karddal urára, barát a barátja ellen forduljon magasztos irgalmatlansággal, és minden igaz ember fegyverét használva szabdalja szét majd a szentségteleneknek kárhozatra ítélt testét. Egész városok elpusztítása megengedett és elrendeltetett, ha a szentségtelen hitetlenség bűnében találtatnak."

341-ben, I. Gyula pápasága alatt, I. Pál Konstantinápolyi püspök; a különleges képességekkel megáldott csodadoktorok, népi gyógyítók elpusztítását, kiirtását javasolja a császárnak. Indoklásában kihangsúlyozza: "az isteni gyógyító tehetség áldásos munkája Jézussal beteljesedett és annak valósága Jézusban tetőzött. Tehát ezek a gyógyítók mind hamis imitátorok, isteni kegyelemben nem részesült csalók."

Tombolt a sötétség. Lane-Fox írja, "Pagans and Christians" című nagylélegzetű művében; Didimában állt Apolló templom prófétáját halálra kínozták, ugyanaz történt Antiokiában, ahol a pogány pap kínzása által beismerte, hogy ő csaló, hitetlen szélhámos. Hiába lett Julianus császár (361-363) a birodalom egyeduralkodója Constantius halála után és próbált vallásos toleranciát meghonosítani: a kicombosodott kereszténység hallani sem akart ilyesmiről. Hol volt már az az idő, mikor apologéta ortodoxok filozófia mögé bújva, szerényen és alázatosan esedeztek a hatalom türelmes jóindulatáért vallásuk megtűréséért. Az üldözöttekből könyörületet nem ismerő üldözők lettek, akik már megkóstolták a hatalom édes ízét. Julianus keresztény nevelésben is részesült, de szíve mélyén Platóni filozófus volt, aki beavatást kapott Mithras és Dionüszosz misztériumába. Mikor a pogány templomok helyreállítására adott ki rendelkezéseket a keresztények több helyen rombolni, gyújtogatni kezdték a pogány templomokat, könyvtárakat. 362-ben pl. a szíriai Daphnéban leégették Apollón templomát és a hozzátartozó könyvtárat. Julianus a jeruzsálemi nagytemplomot is újjá szerette volna építeni, mint tanúbizonyságot a vallások békés eltűrésének demonstrálására, azonban terve nem sikerült az antiszemita keresztény vezetés legnagyobb megelégedésére. Felesleges erőlködésnek tűnik ma már, hogy a császár megpróbálta a keresztényeket visszaszorítani a közéletből, közoktatásból. Rendeleteit nem tartották be, ahol csak tudtak keresztbe tettek a császárnak és a végén aljas módon - az ellenséggel vívott csata közepén - lándzsával hátulról leszúrták, meggyilkolták. Ő volt a pogányság utolsó reménye. A keresztény történetírás mindezek ellenére csak becsmérelte, rágalmazta a békés szívű császárt és a XVII. századig kellett várni, míg egy tisztességes történész, Arnold Gottfrid megírta, hogy a keresztények jobban üldözték Julianust, mint ő a keresztényeket.

364-ben keresztény vezetők követelésére Flavius Jovianus császár leégetteti Antiokia könyvtárát. Rá egy évre Jovianus császár megint csak engedve a keresztény nyomásnak ediktumban megtiltja, hogy nemkeresztény katonák tisztségeket viseljenek a hadseregben. Róma napja egyre lejjebb csúszott a horizonton.