katolnai.virtus.hu

csoda történt; I. Leó pápa teljes pompával kivonult a hun király elé

kep Damasus Pápánál hagytuk abba a pápaságot bemutató sorozatot, kinek halála után 384-ben egy jelentéktelen szürke kis ember, Siricius lett a pápa, aki 15 évet uralkodott 399-ig. Szinte semmit sem tudunk róla, a Liber Pontificalis is csak annyit említ, hogy ő vezette be a papokra máig is érvényes cölibátus intézményét. Utána egy másik félművelt, félszeg ember, Anasztáz (399-401) került trónra mindössze két évre. Róla tudjuk, hogy Ágoston és Jeromos közeli barátja volt és így nem csoda, hogy egyetlen fennmaradt adat munkásságáról mindössze - Órigenész műveinek elítélése volt. Műveltségére jellemző volt, hogy nem tudott görögül és így Órigenészt csak azután tudta elolvasni, hogy cimborája, Jeromos azt latinra lefordította és elmagyarázta.

I. Ince (401-417) a hereditárius pápa

Ince az első olyan pápa, aki apjától örökölte a trónt, igaz, összehívatta a klérust a látszat kedvéért, akik mind rá szavaztak, mert még ellenjelölt sem volt. Jeromos világosan megírja, Ince apja Anasztáz, aki fiát már rég maga mellé vette fődékánnak és biztosította számára az öröklést. Ince uralkodása alá esett Alarik Gót király Itáliai hódítása és Róma feldúlása 410-ben. A gótok már 408-ban megjelentek Róma falai alatt, azonban a komoly ostrom lehetősége nélkül annak falai megrohanásától akkor eltekintettek és kis idő múlva visszavonultak szállásaikra. Ince a következő évben maga köré gyűjtötte a legmegbízhatóbb embereit és a Gót király udvarába személyesen küldöttséget vezetett. Alarik Ariánus keresztény volt és nem nagyon volt elragadtatva az ortodox katolikusoktól, így nem csoda, ha a tárgyalások teljes kudarccal végződtek. Persze helyesen úgy mondhatnám, Incének mindegy volt a tárgyalások kimenetele, mert ő a csuhás csapatával a jól megerősített Ravennába ment, Honorius császár védőszárnyai alá. A mocsaraktól is jól védett, seregekkel megerősített Ravennát a gótoknak nem volt érdekük megtámadni, persze hogy ezt a várost választották a katolikus vezetők: eszük ágában sem volt visszamenni Rómába és felvenni annak védelmét, segíteni, bátorítani az ott lakó polgárokat és katolikus hívőket.

A tehetségtelen Honoriusról érdemes megjegyezni, hogy keresztényi vallásbuzgalmában szüntelenül vágta a fát maga és a Birodalom alatt. Lefokozta, mellőzte azokat a bátor katonatiszteket, akik nem az általa propagált ortodoxiát követték, elbocsájtott egy csomó tehetséges adminisztrátort, hasznos hivatalnokokat, így gyengítve a római helyzetet és akaratlanul erősítve a gótok hatalmát. Rómát, vagy bármely más várost sem akarta megsegíteni, - gyáva is volt, meg tehetségtelen is - megelégedett a biztonságos Ravennával és valójában csak az érdekelte, hogy tisztjei mind ott legyenek a hajnali misén. Néhány szóban fontos még megemlíteni a Birodalom másik káros intézményét: a rabszolgatartást. A barbárok inváziója előtt Itália, Gallia, Hispánia tele volt jómódú gazdag városokkal, virágzó, gondosan megszervezett falvakkal, mintagazdaságokkal, melyek gazdagságukat nagyrészt a rabszolga-munkaerő kizsákmányolásának köszönhették. Ezek a rabszolgák, mikor csak tehették rögtön a gót-vandál-hun seregeket segítették, átálltak, hátba támadták gazdáikat, sok esetben még a torkukat is átvágták. Így már nem száz, hanem ezer sebből vérzett a birodalom, mikor Róma ostromára sor került.

Egykor büszke nemesi, katona, kereskedő családok fiai, unokái védték dacolva Rómát a "barbár" áradattal szemben, védték a romokat, éhezve, járványoktól tizedelve. Alarik Rómát ostromló gödörlakó katonái gyújtogatásban jeleskedtek csupán; egy ostromgépet már megépíteni nem tudtak, még egy ostromlétra elkészítése is komoly megerőltetés volt számukra. Hosszabb táborozásra sem voltak berendezkedve, nem szívesen rostokoltak egy helyben sokáig. A gótok ezért megvesztegették és lefizették a felajánlkozó árulókat. Hiába volt a védők kitartó hősiessége, egy csillagfényes éjszakán az árulók pontban éjfélkor kinyitották a város Solarium nevű kapuját az ott várakozó gót egységek előtt. Róma elesett. Alarik néhány hónapra rá Dél-Itáliába való vonulása közben hirtelen megbetegszik és meghal, ami a gótok itáliai kivonulását eredményezi. Ince rögtön visszatér Rómába, kisuvikszolja megkopott trónját, vörös kosztümében a romokon trónolva úgy fest mint kakas a szemétdombon. Ince minden kétes érdeme abban rejlik, hogy elítélte, ill. kiátkozta a Pelagiánusokat és a Donatistákat.

Zoszimosz (417-418) pápa kicsit több, mint egy évet volt pápa, gyengekezű, nem valami okos főpap, alacsony műveltsége megakadályozta, hogy eligazodjék a teológiai vitákban. Hatalomra jutása után meghallgatta és elfogadta a korábban elítélt Coelestius és Pelagius tanait - még az afrikai püspököket is felszólította azok elfogadására – majd mikor Ágoston bandája ezért megfenyegeti (Karthágói zsinat, Aurelianus elnökletével) akkor 418 nyarán kiadta a "Tractoria" c. írását, melyben teljesen ellene fordul néhány hónappal korábbi nézeteinek és kiátkozza Pelagiust követőivel együtt. De, hogy valami olyan is bekerüljön róla a nagykönyvbe, amire mindenki büszke lehet, a Liber Pontificalis neki tulajdonítja azt a rendeletet melyben megtiltották, hogy a papok kocsmába járjanak.

Zoszimosz pápa halála után megint csak szakadás következett be a katolikus egyházban. Az ún. 'diakónus' párt Eulaliust választotta pápának, míg a "presbiterek" pártja egy Bonifác nevű papot választott meg ellenpápává. 419 Húsvét ünnepén két pápa két különböző helyen parádézott, minek frissiben meg is lett az eredménye: megint véres utcai harcok törtek ki az új isten földi helytartóságának tisztázására.

Nagy "szent" Leó (440-461)

Leó már egész fiatalon ott munkálkodott a pápai udvarban, lassan, de biztosan haladt előre a szamárlétrán: mikor meghalt egy feljebbvalója, mindig jobb pozícióban találta magát. Néhány évvel a hatalom elnyerése után, mivel nem volt más égetőbb, fontosabb dolog – a Birodalom erősítése érdekében – 444-ben inkvizíciót állított fel, saját elnökletével a Rómában tevékenykedő Manicheus gyülekezetek ellen. Az elfogatott Manicheusokat saját bírósága elé állíttatta - de a kihallgatás előtt meg is kínoztathatta őket – és így mind beismerte, hogy egy tíz éves lánykát meggyaláztak a szertartásukon. (Sermon, XVI.) Miután ilyen fantasztikus bizonyíték volt Leó kezében a Manicheusok sátáni züllöttségére a fegyveres hatóságok segítségét igénybe véve megkezdte a Manicheusok kiirtását. Róma romokban vergődött, az egész nyugati birodalmat barbárok dúlták, ipar, mezőgazdaság, kereskedelem mind szétesőben volt, nem létezett biztonság, fegyelem. Ebben a teljes káosz felé tartó örvénylésben nem lehetett a dogmatikus katolikusoknak egy percre sem elfelejteniük a gyűlölködést, mert hitük szüntelen védelme mindennek felett állt, maga alá rendelve a birodalmi érdekeket, minden összefogást elvetett, kizárt minden együttműködést a más vallásúakkal. Spanyolországi Astaroga püspökének, Turribiusnak írt levelében Leó pápa még jobban kimutatja foga fehérjét, mikor beleegyezően ír az eretnekek kivégzéséről. (Epis. XV.) Nem az idegen barbár hordák jelentik a problémát ezeknek a keresztény fanatikusoknak, hanem az 'eretnekek'.

Leó pápa neve igazán hírhedtté a Khalkédonban (451) megtartott zsinat eseményei után vált, ahol főlegátusa, Paschasinus a pápa dogmatikus levelének felolvasásában hivatkozott a nikeiai zsinat 6. kánonjára, mely Róma püspökét - a többi felé emelve - annak elsőbbséget biztosított. Ez a kánoni előírás hiányzott a keleti püspökök jegyzőkönyv másolataiból, erről a kánonról egyikőjük sem tudott. Nem is tudhattak, hiszen ez a betoldás Leó pápa parancsára, Leó kancelláriáján lett hamisítva a pápa parancsára, az soha nem volt része az eredeti nikeiai kánonoknak. A hamisító pápa ezzel a szemtelen betoldással elindította a keleti és a nyugati egyházak teljes szétválásának folyamatát.

A hivatalos történelmi tanítás szerint 452-ben Attila hadai bevették Aquileia, majd Milánó városait, ám Róma kapuinál váratlanul visszafordul seregével, mert ott csoda történt. I. Leó pápa teljes pompával kivonult a hun király elé, esedező szavai és az azt követő égi jel megmentette az Örök Várost. Attila a pápa felett a magas levegőégben két kardos angyalt látott, akik kardjukkal megfenyegették. Ettől úgy megijedt, hogy seregét visszafordítva elhagyta Itáliát. Jordanes ezt másképp meséli el, igaz ő sem volt ott. Mikor Attila az észak-itáliai győzelmei után bejelentette, hogy Róma városa ellen fordul, barátai és tanácsadói figyelmeztették Alarik gót király esetére, aki hamarosan megbetegedett és meghalt Róma feldúlása után. A babonás hunok rábeszélésének engedett Attila, ami nagyban hozzájárult visszavonulásához. Ezt az adatot Jordanesz (Geticis, XLII.) határozottan Priszkosznak tulajdonítja, ám a következő bekezdésben, hogy Leó találkozott Attilával, már nem írja oda kútfője eredetét. Ebben a bekezdésben szó sincs a Róma falai alatt történő találkozásról, úgy írja, hogy a pápa követségével kb. 500 kilométert utazott az Ambuleia vidékére, Veneti mellé a Mincius (Minció) folyóhoz és ott találkozott Attilával. Abban az időben Itáliában mindenfelé vandál-gót-hun-gepida hordák garázdálkodtak, akiket természetesen nem kontrollált egy felsőbb hadvezetés, ezért a teljes közbiztonság hiányában egy ilyen út megtétele a pápának és kíséretének még elméletben sem volt lehetséges.

Itália északi részeinek eleste után Rómából elindult egy követség, hogy a további pusztításokat valahogy megfékezzék. A követséget a római szenátus első embere, Avienus vezette, segítője a korábbi itáliai praetor prefektusa, Trigetius volt és ebben a követségbe lett beköltve Leó pápa. A követség beleegyezett, hogy Honoria hercegnőt Attilához adják feleségül és a váltságdíj-hozomány csillagászati összegében is megegyeztek. Leó már csak azért sem lehetett ebben a követségben, mert a keresztény történelem világosan kimondja, hogy a pápa Róma falai alatt találkozott a hun királlyal, aki onnét is fordult vissza. Ezt a jelenetet festette meg Raffaello is.

Aquitaniai Prosper (390-455) Krónikájában (Epitoma Chronicon) nem írja, hogy hol és hányban volt a találkozás, pusztán annyit említ: Leót szívesen látták és küldetése sikeres volt. Szent Izidor idevonatkozó közlése komolytalan, mert szerinte mennyei pestis jött az égből a hunokra és amiatt kellett visszavonulniuk. Aquea-Flavia püspöke, Idiatus Leó pápát meg sem említi Attilával kapcsolatban történelmi művében, (Chronicle) melyben azt írja: a Hunok egyre rosszabbul érezték magukat, visszazúdult rájuk minden kellemetlen velejárója korábbi gonosz tetteiknek. A kirabolt, felégetett járások, megyék nem voltak képesek ellátni egy ilyen nagy sereget hónapokon keresztül és a temetetlen hullák oszladozása a nyári hőségben járványokat teremtett, megmérgezve a patakokat, folyókat. Attila szintén nem érezte magát biztonságban – Idiatus szerint – mert egy olyan bogarat ültettek a fülébe, ami nem volt igaz: mégpedig, hogy Markianus bizánci császár keletről elvághatja a dunai szállások útját, amivel hátba támadná Attilát. Ma már tudjuk, hogy ez minden alapot nélkülöző pletyka lehetett, mert Markianus császár annál jobban félt, hogy ilyesmit megkockáztatott volna. A hunok inkább jobban tartottak a Nyugati-Gótoktól, akik az akkori viszonyokat tekintve komoly erőt képviseltek Európában és inkább miattuk vonultak ki Itáliából. A két titán (gót-hun) vetélkedése hamarosan eldől, ezt megmutatják a következő év eseményei. Jordanesznél olvassuk; a hunok a következő évben komoly sereggel elindultak a Kárpát-medencéből nyugatra, ám Theodorik fia, Thorismund király kemény ellenállása visszaszorította a hun csapatokat és a gótok két csatában is felülkerekedtek rajtuk. (Get. XLIII.) Igaz ekkor már Attila nem él; Itáliából történő kivonulása után néhány hónapra meghal, birodalma szétesik a hun kánok versengésében. Hiányos történelmi feljegyzések miatt nem tudjuk, hogy a Jordanesz által említett hadjáratot kik vezették, vagy mekkora volt a hunok serege, vagy mely területeken történtek az összecsapások.

Visszatérve Leóra: 3 évvel később Geiserich Vandál király (428-477) érkezett seregeivel Róma falai alá, akivel Leó pápa tényleg találkozott és tárgyalt. A megállapodások hatékonyságát felmérhetjük abban a tényben: míg a vandálok napokig dúlták, fosztogatták Rómát, két épületegyüttest elkerültek, nem bántottak. Az egyik a Szent Péter Bazilika, míg a másik a Lateran palota (a pápák lakhelye) volt. Mindkét épület dugig volt egyházi méltóságokkal, családtagjaikkal, és összeszajrézott magánvagyonukkal. A vandálok dorbézolását simán átélte a Vatikáni kancellária, kincstár, levéltár, a szentséges klérus és az ájtatos kórus: a mások pusztulása közepette még erősebbnek látszott Leó pápa intézménye.

Befejezés helyett: romantikus történelem és legenda az, ami keveredik a nagy "barbár" király és a "szentséges" pápa találkozásában, mely a valóságban sosem történt meg. De ha már legendáknál járunk, akkor nekem jobban tetszik a következő: még az 522-es Itáliai hadjárat előtt a hunok két kapitánya járt Rómában követségben és találkoztak Leó pápával. Miután visszatértek, beszámoltak Attilának, hogy a pápa gondozatlan, piszkos, kis csöves ember benyomását kelti. Attila nagylelkűen egy színarany fürdőkádat küldött a pápának, hogy legyen miben fürödnie. Leó nem tudta, mi a rendeltetése a kádnak - eladni nem merte – ezért aranyhalakat tartott benne, melyekkel eldicsekedett az őt látogató tisztelőinek. Mikor Attila meghalt, az arany fürdőkádat rögtön beolvaszttatta úgy, hogy egyszer sem fürdött meg abban.