katolnai.virtus.hu

a pápának fiatal, szép szeretője van (Condrita) akivel már évek óta tartós kapcsolatban áll

Hillárius (461-468)

kep Jelentéktelen egyházvezető, akiről csak azt érdemes megjegyezni, hogy ellene fordult Anthemius (uralkodott: 467-472) Nyugat-római császár vallástürelmi indítványának, mely a macedóniai "eretnekek" emberszámba vevését szorgalmazta volna. Hillárius pápa ezt a szándékot győzedelmesen megakadályozta és így a macedón eretnekek további üldözését biztosította.

Simplicius (468-483)

Leó pápa iskolájából kikerült dogmatikus főpap, korlátolt műveltsége megakadályozta, hogy bármi értéket hagyjon az utókorra, pedig relatíve elég sokáig ült a pápai trónon. Teljes közönnyel szemlélte, hogy Odoaker 476-ban elűzi az utolsó római császárt, Romulos Augustust. Számára az, hogy megszűnt a római császárság semmit nem jelentett, mert azt nem Jézus alapította, kultúrája, intézményei, szellemisége mind pogány volt és így teljesen mindegy hogy létezik vagy sem. Igaz, Odoakernek sem örült a pápaság, mert ariánus volt, de ugyanakkor tudták róla, hogy írni, olvasni nem tud és csak amolyan látszat keresztény aki nincs tisztában hitbéli kérdésekkel. Továbbá Odoaker változatlanul meghagyta a római közigazgatást, jog- és adórendszert és a szenátust is érintetlenül engedte tovább működni, így a pápaságnak az új "király" semmi kellemetlenséget nem jelentett. Simplicius uralkodása végére esik, amikor I. Zénón (474-491) császár Bizáncban kiadja a Henótikon című hitvallási egységformulát - amit Akakiosz konstantinápolyi pátriárka (püspök) szerkesztett - mint ediktumot. Simplicius visszautasította a vallásszabályzási tervezetet és megerősítette egyháza korábbi ellenséges álláspontját a monofizita tanokkal szemben. Nagyon bosszantotta a pápát, hogy a császár rendeletét Antiokia és Alexandria pátriárkái minden további nélkül elfogadták, aláírták.

III. Félix (483-492)

Hatalomra jutása után hamarosan, 484-ben Rómában zsinatot hívott össze, aminek negatív, ártó szellemét láthatjuk az ott meghozott döntésekből. A zsinaton résztvevő főpapokkal kiátkoztatta Zénón császárt valamint Akakiosz bizánci püspököt és azt minden méltóságától megfosztatta. Antiokia püspöke, Péter ugyanígy járt. Félix pápa bátran prüsszöghetett Zénón császárra, mert a herulok védelmet biztosítottak számára. Persze az öreg Akakioszt sem kell félteni, még abban az évben Konstantinápolyban ünnepélyes keretek között ő is kiátkozza Félix pápát főpapjaival együtt. Itáliában eközben még mindig a herulok királya, Odoaker az úr, aki viszonylagos jólétet teremtve kormányoz, közös germán-római sereget szervez, aminek a segítségével helyzetét erősítve folyamatosan gyarapítja területeit. Zénon császár féltékeny aggódással szemléli Odoaker térnyerését és a bevált bizánci intrikához fordulva meggyőzi a fiatal osztrogót királyt, Theodorikot, hogy Odoaker mennyire veszélyezteti az egész világmindenség létét. Theodorik akkor népével a Balkánon és a Szerémség területén éldegél és boldogan elfogadja a császár ígéretét: ha megszabadul Odoakertől övé egész Itália, végre méltó hazát kaphatnak az osztrogótok. 488-ban, Odoaker Kelet-itáliai védővonalát messze kikerülve Theodorik válogatott osztrogót ezredekkel átkelt a Julian Alpokon és ezzel meglepetésszerűen hátba támadta Odoakert. A herul seregek nem voltak képesek átrendeződni, egyesülni, hatékonyan felvenni a harcot és három csatában vereséget szenvedtek. Odoaker a maradék hadával a jól védhető Ravennába vonult vissza és felvette a harcot Theodorik gótjaival. Ez a véres germán testvérháború különösen melengette a szívét nem csak a bizánci udvar cselszövőinek, de a római klérus naplopóinak is.

Az ostrom három évig húzódott és Theodorik már rég nem volt nyerő helyzetben, mikor cselhez folyamodott. Béketárgyalásokat kezdett Odoakerrel felajánlva neki az Itália feletti közös, egyenlő arányban megosztott uralkodását. A szerződéses okmányok aláírása után Theodorik udvariasan béke-bankettre hívta Odoakert, aki mit sem gyanítva elfogadta a meghívást. Az ünnepi köszöntő után a vendégségbe hívott Odoakert és a herul urakat hátulról orvul legyilkolták. Most már Theodorik volt a király.

I. Gelasius (492-496)

Liber Pontificalis szerint fekete bőrű volt, ha nem is szerecsen, de afrikai. Fő műve a De Dualos Christo Naturist (Krisztus kettős természetéről) melyben a monofizita eszméket támadja, bírálja, elítélendő eretnek tanoknak nyilvánítva azokat. Hasonlóan elődjeihez, ahol csak tehette üldözte az akkor már illegalitásba vonult más vallású embereket. Betiltotta az addig még minden évben megrendezett Lupercaila ünnep megtartását és helyette azt Szűz Mária ünnepnapjává nevezte ki. Február 2. mindig is, több ókori kultúrában kiemelt nap volt, mert a téli napforduló után a mágikus 40 számot napokban hozzáadva, a február másodikát adta ki. Uralkodásával egy időben a gót vezetésnek köszönhetően fokozatosan helyreállt a rend Itáliában, megtisztogatták megyéit a rablóbandáktól, beindult az ipar, kereskedelem, és a mezőgazdaság ismét felvirágzott. Az általános fejlődés Rómát is gazdagította, ami közvetlenül a pápaság intézményét tovább erősítette. Ilyen körülmények között Gelasius pápa egyre inkább vérszemet kapva már olyan hangnemben mert fogalmazni, ami korábban elképzelhetetlen volt. Egyenrangúnak kezdte magát hirdetni a császárral, királlyal. "Vallási dolgokban a császár van alárendelve a főpapságnak, világi dolgokban pedig az egyháziak vannak alárendelve a császárnak." Persze azt, hogy mi pontosan az egyházi és mi a világi dolog azt a pápa hivatott eldönteni. "Krisztus a hatalmát egyenlően megosztotta a püspökök és a királyok között, ezért mindkettőnek egyformán kell tehát részesedni Krisztus uralma gyakorlásában." Burkoltan szintén kimondta: "a pápa felett senki nem tarthat ítélőszéket." (papa a nemine iudicatur) Későbbi világi uralkodók sajnos ezeket a merész állításokat évszázadokon keresztül elfogadták, gyakorlatukat bevezették a közjogba.

II. Anasztáz (496-498)

Megpróbált békülni Bizánccal és a keleti püspökökkel, amiért határtalan gyűlölet zúdult rá saját itáliai klérusától, akik valószínűleg meg is gyilkolták. Saját kollégai árulónak nyilvánították, megbélyegezték, pedig csak békét akart. A rátapasztott vádak sokáig megmaradtak és Dante színjátékában Anasztáz pápa ott van a pokolban.

kep
Klodvigot Reimsben megkeresztelik

Klodvig, a Meroving ház megalapítója

Anasztáz uralkodásának idejére esett a katolikusok akkori markáns térnyerése, mikoris a száli frankok legerősebb királya, Klodvig (466-511) megkeresztelkedett. Igaz, ehhez a gyengekezű Anasztáz pápa személyesen hozzájárulni képtelen volt. Inkább Klodvig felesége, Klotild asszony - aki buzgó katolikus volt - áhítatos eltökéltsége befolyásolhatta a király megkeresztelését. Klodvig 496-ban Rheimsben 3000 nemesével és katonájával együtt megkeresztelkedett. Ettől kezdve a római keresztény egyház papjai támogatták hódításait, s nemcsak áldásukat adták, hanem pénzt és anyagi juttatásokat is. Felmentették a szószegés, a hitszegés, a testvérgyilkosság bűne alól, s krónikásaik gondoskodtak Klodvig tetteinek megörökítéséről. Klodvig még akkor csak egy volt a frank királyok között, igaz erőszakos kegyetlenségének köszönhetően a legerősebb, de mégis csak egy volt a sok közül. Ennek megváltoztatására erős lelki támaszt talált barbár tettei igazolására a katolikus intézményben. A többi frank király ariánus keresztény volt vagy az ősi germán hitmeggyőződés szerint élt, meggyilkolásuk így nem is számíthatott bűnnek.

A Kölnben székelő rokonának, Sigebertnek fiát Kloderiket felbiztatta, hogy ölje meg tulajdon apját az öreg Sigebertet, mert az nem méltó a trónra és különben is sánta. Kloderik megfogadta a nagy keresztény király tanácsát és apját álmában agyonverte. Hatalmát sokáig élvezni nem tudta, mert a Klodvig által küldött gratulálókövetség orvul megöli Klodeiket, majd néhány nap múlva Klodvig büszkén bevonul és átveszi halott rokonainak kölni királyságát.

A másik rokon Kharerik királyt és kiskorú fiát csellel elfogja, majd mindkettőt lefejezteti. Azért, hogy jót is csináljon, bűnei megbocsájtása végett Párizs mellett apátságot alapít és Szent Geneviévet teszi meg saját maga védőszentjének. Másik rokonát, a Cambraiban uralkodó Ragnáchártot és testvérét Rickhártot mikor megkötözve elé állították, mindkettőt bárddal agyonütötte. Minden bűnük az volt, hogy még éltek. Uralkodása végére saját szűk családját leszámítva egyetlen rokona nem maradt, pedig mikor 496-ban felvette a kereszténységet, annyi unokatestvér, nagybácsi, sógor volt még életben, hogy felsorolni azok neveit nem tudta volna. Tizenvalahány év alatt mindet kiirtotta családostul, hogy írmagjuk se maradjon. Három fia közül Klotár érte őt utol a szadista kegyetlenségben, de az már egy másik történet.

Symmachus (498-514)

498. november 22-én két római pápát szenteltek Itália katolikus egyházfői. Az egyik Anasztáz arcdiakónusa, Symmmachus volt (benne lehetett főnöke hidegre tételében) akit a római ortodox zsinat választott pápának. A másik, bizánci érdekeket támogató párt ugyanazon a napon Laurentiust, a Santa Prassade arcpresbiterét kiáltotta ki pápának. Persze a két pápa rögtön összeugrott és az ariánus gót király, Theodorik gúnyosan bazsalyoghatott, mikor őhozzá fordult mindkét fél az orvoslásért. Megfelelőbb helyzetet nem is tudott volna elképzelni Theodorik, mert tálcán volt számára tálalva a katolikus papság megosztása. Az ilyen belharcokban a katolikusok a saját intézményüket rongálták és ezt a helyzetet a gót király döntéseivel még tovább rontotta. Theodorik látszólag megerősítette Symmachust pozíciójában, de ugyanakkor Laurentius is meghagyta a Lateran palotában, ahova az szélsebesen bekavart, megelőzve vetélytársát. Ezzel kezdetét vette az ún. Laurentiánus skizma, mely négy évig tartó civakodást eredményezett. A botrányokkal fűszerezett harc egyik szakaszában bíróság elé akarták állítani Symmachust fajtalankodásért. Symmachus az ügyészségi vizsgálóbizottság előtti megjelenést megtagadta, azt hangoztatva, hogy "földi hatalomnak nincs joga őt felelőségre vonni." Hívei élesen visszautasították, hogy az öreg kisfiúkkal disznólkodott, rámutatva, hogy a pápának fiatal, szép szeretője van (Condrita) akivel már évek óta tartós kapcsolatban áll. Négy évig hagyta tehát Theodorik a két tábor marakodását, míg 502-ben zsinatot hívott össze Laurentius letétele érdekében. Döntését nem hitbéli igazságok kánonjai befolyásolták, hanem politikai szükség, mert Laurentius túlságosan elkezdett összemelegedni bizánci gazdaságpolitikai érdekekkel. Laurentiust a zsinat után száműzték és innentől Symmachus 12 éven keresztül békésen üldözhette a tőle eltérő gondolkodású embereket, egészen haláláig, 514-ig.

Vandálok

Észak-Afrikában ebben az időben a vandálok virágzó királysága már bő két generáció idejét is meghaladta, Thrasamund (496-523) volt ekkor a király, aki a honfoglaló Geiserik unokája. A mai Tunézia és Algéria területén a vandál nép szorgosságának, szervezőképességének köszönhetően egy kényelmes, jómódot biztosító országot hozott létre, tengeri kereskedelemmel, gazdag kézműiparral és öntözéses mezőgazdasággal, melyet a világ bármelyik országa megirigyelhetett volna. A vandál királyok teljes vallásszabadságot biztosítottak nem csak a katolikusoknak, donatistáknak, de az ősi pogány hitben lévőknek is. A probléma ott volt, hogy a katolikusok nem voltak hajlandóak elfogadni az ariánus vandálok kinyújtott kezét (a pogányokat még jobban megvetették), hanem szigorúan ragaszkodtak a más vallásúak háttérbe szorításához. Amikor a lázító izgágaság kezdett elharapódzni, akkor a vandálok begyűjtötték a bajkeverőket, majd száműzték azokat. Nem úgy viselkedtek, mint az ortodoxiától fűtött püspökök az általuk uralt területeken; nem gyilkoltak meg senkit hitéért, templomokat sem romboltak földig, koruk igazi 'vandáljai' nem ők voltak.

Vissza kell utasítani Viktor, Vita püspökének elferdített állításait a vandál üldöztetésekre vonatkozóan, melyeket az Afrikai tartomány üldöztetések története (Historia persecutionis Africae provinciae) című művében firkált össze. Ő maga is éles hangú refutációban támadta az ariánus meggyőződést, amit az állítólag kegyetlen Geiserik király minden nehézség nélkül engedélyezett. Hát akkor – kérdezhetné az olvasó - hol volt a kegyetlen üldözés? De ugyanilyen szabadsággal tevékenykedhetett húsz évvel korábban, Deogratias (kb. 450.) püspök is, természetesen annak köszönhetően, hogy békés, uszításmentes egyházvezetést gyakorolt.

Fulgentius (467-533), Ruspe városának püspöke izgága természetének köszönhetően már nem bírt nyugton maradni. Ágoston odaadó híve, az arianizmus esküdt ellenségévé kiáltotta ki magát és az uralmon lévő vandál réteg vallását semmibe véve lázította, uszította katolikus társait. Fanatikus hívei legnagyobb örömére kiadta az Ariánusok Ellen című háromkötetes könyvét. Thrasamund király 510 körül, megelégelve az ortodoxok felerősödött bajkeverését, összefogdosta a problémát jelentő katolikus vezetőket és hatvanat közülük – Feulgentiust is – Szardínia szigetére száműzte. Ez a hasznos fellépés meghozta gyümölcsét: lenyugodtak a kedélyek, békésebbek lettek a katolikusok. Thrasamund utóda, Hilderik (523-530) egyre több kedvezményt, kiváltságokat kezdett biztosítani a megbékélt jóság köpönyegében tetszelgő katolikusoknak. A különleges védettségnek, előnyöknek köszönhetően az ortodox domináció aránytalanul nőni kezdett az ariánusok hátrányára. Hilderik unokatestvére, Gelimer, (530-534) ebben veszélyt látva a vandál nemesség támogatásával 530-ban megfosztotta Hilderiket trónjától, majd nemsokára rá kivégeztette. Gelimer még álmában sem gondolhatta, hogy ez a lépése nem csak az életébe, királyságába fog kerülni, de országa, népe sorsát, vesztét is örökre megpecsételte általa. De ez már tényleg egy másik történet.

Hormisdas (514-523)

Hatalomra jutása után rögtön belekezdett saját ortodox fanatizmusa győzelemre viteléhez, cseppet sem zavartatva magát, hogy közben a Birodalom érdekeit rongálja. Alsó-Moesiai hadvezér, Vitalianus hatalma növelése érdekében serege élén felkelést robbantott ki Anasztáziosz császár (491-518) ellen. Hormisdas pápa rögtön szövetkezett a lázadóval és valahogyan elérte, hogy Vitalianus követeléseibe beleiktassa, belekeverje Róma és a keleti püspökök között fennálló monofizita viták problémáit is. Mikor a lázadó Vitalianust meggyilkolták, a pápa elveszítette ügye támogatóját, de ez egy cseppet sem keserítette el: rendületlenül tovább folytatta áskálódását. A császártól követelte az ő ortodox vonalának feltétel nélküli elismerését, a monofiziták, Nesztoriánusok és más eretnekek üldözését, irtását. A követeléseit átadó követeket megbízta, hogy titokban hivatalos látogatásuk lejártakor Hormisdas lázító leveleit adják körbe a keleti klérus tagjainak. Amikor erre fény derült, a császár azonnal hajóra rakta a pápai követeket és megszakította a tárgyalásokat Rómával. A diplomáciai etikettet megsértő pápát egyáltalán nem érdekelte a leleplezés, megrázta magát mint ázott kutya az eső után és tovább folytatta a bajkeverést.

518-ban meghalt Anasztásziosz császár és I. Jusztinosz (518-527) személyében egy nagyra törekvő császár került a trónra, aki arról ábrándozott, hogy visszafoglalja Itáliát és helyre állítja a régi császárok birodalmát. Ezen törekvésnek lett szerves része a pápaság, miben a császár erős támogatót vélt látni. Hormisdas most már kéjelegve pöffeszkedhetett, minden álma valóra vált. Jusztinosz császár a római pápa minden követelését hajlandó volt teljesíteni, elűzte Thimotheosz konstantinápolyi pátriárkát és helyébe lakáját, Jánost nevezte ki. Elrendelték a monofiziták és minden más vallású ember üldözését, pusztítását; kiátkoztak megint mindenkit, beleértve korábbi, már rég halott császárokat, Zénont és Anasztászioszt is.

A ravennai gót királyi udvar és a bizánci császár még sosem állt ilyen élesen egymással szemben, minek következtében a római pápaságra olyan jólét köszöntött, ami korábban még sosem volt. Mindkét világi hatalom ajándékokkal, megvesztegetésekkel hízelkedett a pápai támogatás elnyeréséért. Most már tellett drága kelmére, bíborra, bársonyra, mindenre, kivéve a szappant.

I. János (523-526)

A vallásőrületbe belebetegedett Jusztinosz császárnak 523-ban már megint nem az volt a fontos, hogy birodalmát a külső barbár erőktől védje, hanem ez évben hozott egy szigorú rendeletet saját békésen élő ariánus alattvalói ellen. Döntésében volt egy jó adag provokáció is, hiszen nagyon jól tudta, hogy az ariánus gót királynak, Theodoriknak ez nem fog tetszeni. A gót király saját és hittársai megsértését látta ebben az ediktumban, ám háború és nyílt ellenségesség helyett békét választva egy küldöttséget indított Bizáncba, melynek élére tekintélyemelés érdekében az akkori pápát, Jánost nevezte ki. János feladata lett volna Jusztinosz császár megbékítése, vallási türelem, megértő hozzáállás kieszközölése, a kisebbségben lévő ariánusok megtűrése. Theodorik nem értette azt a gyűlöletet, ami az akkori (és korábbi) keresztény vezetést annyira jellemezte, ő egy vallástürelmet gyakorló környezetben élt és úgy gondolta, hogy a szeretet-vallás békéje érvényesül majd a katolikus követségben. Elképzelni sem tudta volna, hogy ezek az emberek pont az ilyen béke ellen vannak, hiszen amikor Jánosék meghallották a vallás terén eligazodásra képtelen császár rendeletét majd kiugrottak bőrükből örömükben. De nyíltan lázadni a gót király ellen nem mertek, így a római klérus kelletlenül, kényszeredetten egyezett bele, és Jánosnak menni kellett. A pápának természetesen esze ágában sem volt a gót király megbízását végrehajtani, helyette még egyszer megkoronázta a császárt és békekérés helyett a császárt még jobban hergelte, uszította az ariánusok kiirtására. Maga a követség és a pápa elég sok időt töltött teljes luxusban Konstantinápolyban és nemigen akartak visszamenni Itáliába. János azonban egy idő után elkezdett aggódni megüresedett trónja miatt és fájó szívvel hagyta ott a pazar lakomák ínyencfalatjait, meg a paloták kényelmes selyempárnáit és mint aki jól végezte dolgát, hajóra szállt, hogy visszatérjen a Laterán palotába.

Theodorik közben persze megkapta hívei jelentéseit a pápa szemtelenül hűtlen viselkedéséről és szörnyű haragra gerjedt. A befutó hajót testőrgárdistái várták, akik a gúnyosan vigyorgó János pápát rögtön bilincsbe verték és meg sem álltak vele a ravennai pincebörtönig. János pápa ott is halt meg a börtönben, Theodorik halálra éheztette a kirekesztő, gyűlölködő pápát, mely méltó befejezése volt alantas életének.