katolnai.virtus.hu

keresztény vallásvezetők a kitüntető "nagy szent" előnévvel illetik, mert mindenkit üldözött, gyilkolt

kep Ahogy haladunk a korban a pápaság és a kereszténység történelmének bemutatásával, úgy lesz egyre fontosabb az adott kor történelmi eseményeinek említése is a vallási események mellett. A következő időszakot nem lehet I. Jusztinianosz (527-565) császár említése nélkül bemutatni, hiszen az ő kártékony tevékenysége örökre rányomta bélyegét európai fejlődésünk folyamatára.

A hatalomra jutása előtti évben Ravennában meghal Nagy Theodorik a gótok királya és még abban az évben egy jelentéktelen, szürke főpapot, IV. Félixet (526-530) választanak meg pápának. Bizáncban Jusztinosz (518-527) császár távozik az élők sorából és egy vidéki származású, Jusztinosz által örökbefogadott, félművelt keresztény katona kerül a bíbor trónra. A keresztény vallásvezetők a kitüntető "nagy szent" előnévvel illetik, mert mindenkit üldözött és gyilkolt, akik nem az ortodox litterális vonalat képviselték. Még kis szekták, gyülekezetek sem mentesültek beteges haragjától, mint például a szamaritánusok vagy a manicheusok és az úgynevezett visszaesőket, "látszatkeresztényeket" is kivégzéssel sújtotta. Pl. a Palesztinában élő szamaritánusokat, akiket mind a keresztény, mind a zsidó lakosság gyűlölt, imaházaik elpusztításával és a szabad végrendelkezés jogától való megfosztással sújtotta. Érdekes módon a judaista zsidókkal megértő volt, megkaphatta azok erőszakos, démoni elvrendszere, ami valahol össze is mosódott az általa képviselt türelmetlen kereszténységgel.

Jusztinianosz a hatalomra jutása után nem sokára törvényként kiadja a "Codex Justinianus" néven ismert fanatikus vallástürelmetlenségtől átfűtött rendeletgyűjteményét, mellyel végzetesen szíven szúrta az amúgy is már a padlóra nyomott Hellén kultúrát. Bezáratta a még meglévő pogány iskolákat, tanár-papjaikat kivégeztette, elüldözte és így szellemi sötétséget borított a tudományokban mindaddig jeleskedő pogány oktatásra. 529-ben bezáratta a több mint 800 éve virágzó athéni Akadémiát. Az Akadémia vezetője, Damaszkiosz és hat társa ekkor a Perzsa Birodalomban keresett menedéket, ahol I.Chosroes (Husró) király iskolát biztosít számukra Harránban. Itt perzsára fordítják többek közt Platón összes munkáját, melyet később arabra is lefordítanak.

Jusztinianosz császár kiegyensúlyozatlan lelki világára rányomta bélyegét felesége Theodóra (kb. 500-548) erős és intelligens jelleme, az a tény, hogy felesége különb volt nála szinte minden területen. Hogy egy nő - aki ráadásul prostituált volt - felette állhat az akkori világ legnagyobb urának; az borzasztóan megkeverte az amúgy is betegesen gyönge császárt, minek ellensúlyozására kemény és határozott akaratát az erőszakos vallásvédelem brutalitásával próbálta bizonyítani. Nyíltan senki nem beszélt Theodóra múltjáról - magától értetődően tilos volt bármit is szólni – de annak tudata, hogy mindenki tudja, ismeri felesége botrányos múltját, folyamatosan bánthatta és az igazság zavaró ténye mindig benne mozoghatott a császárban. A kortárs történetíró, Prokopiosz "Historia Arcana" című művében végigsorolja Theodóra kuplerájban végzett tevékenységét, színesen ecseteli; néha több férfival egyszerre történő szeretkezéseit, meztelen tánckéjelgéseit, szemérmetlen öltözékét, szóhasználatát. Megbotránkoztató viselkedése mellett gyönyörű szép nő volt, aki értette, hogy hogyan kell a férfiakat megszédíteni és a fiatalt Jusztinianoszt könnyűszerrel levéve lábáról ujja köré csavarta, az meg belebolondult és elvette feleségül.

A császár teológiai szakértőnek képzelte magát, ám a khalkédóni dogmák híve mégis azért lett, mert felesége a monofizitákat támogatta. De mielőtt nagyon előrehaladnék, kitérnék röviden a következő, mindössze mindössze két évig uralkodó pápára: a gót származású II. Bonifácra (530-532), akiről azért érdemes néhány szót szólni, mert ő vezette be a máig érvényben lévő időszámításunkat. Dionysius Exiguus volt a neve annak a szerzetesnek, kinek számításait érvényesítette a pápa, elvetve a korábbi rendszert, mely Diocletianus keresztényüldözésétől számította az éveket. Exiguus Jézus születését – a nulla évet – a Róma alapítását követő 784. évben jelölte meg. Bonifác pápa különben nem sok említést érdemel, szürke pápa volt ő is és nem volt közvetlen szerepe azokban a történelmi fordulatokban melyek az ő idejében Bizáncban lejátszódtak.

A vallásvédelem szent tüzében égő Jusztinianosz nem bánta, hogy saját birodalmát gyengíti azáltal, hogy súlyos adót fizetett a "hitetleneknek" és a "barbároknak" a béke kedvéért, csakhogy erejét átcsoportosítva szent háborút folytathasson birodalma számára veszélytelen területek és saját országa lakosága ellen. 531-ben Callinicum (mai észak-Szíria) városa mellett Belizár serege súlyos vereséget szenvedett Kavadh perzsa király hadától. A császár morcosan tudomásul vette a szégyenletes vereséget, de nem akart a perzsákkal háborúzni, mert azok még hitetlen mivoltjukban sem voltak annyira zavaróak, mint az ariánus germánok. Annak ellenére, hogy folyamatosan képezték és szervezték a birodalmi ezredeket, inkább örök békéért kuncsorgott Jusztinianosz a perzsáknál és a következő évben 11000 font aranyat szállítottak az új perzsa király – I. Husró – udvarában a békekötés érdekében. A teméntelen arany meghozta a békét és így a császár 533-ban útnak indíthatta Belizárt egy majdnem 20.000 főt számláló hadsereggel az észak-afrikai virágzó vandál tartományok szétverésére. A jól felszerelt görög sereg több csatában legyőzte a vandálokat és az utolsó vandál király, Gelimer 534-ben fegyverét letéve megadta magát. Prokopiosz így emlékszik meg az eseményekről: "Földi halandónak felbecsülnie azt a rengeteg kiontott életet, amit ez az ember (Jusztinianosz) kiontatott lehetetlen, mert csak a Jóisten tudja azt számon tartani. Például Líbiában annyira el lett minden pusztítva, olyan néptelenné vált, hogy hatalmas mérete ellenére élő emberekkel találkozni ott nagyon nehéz lett volna." (Titkos Történelem, 18:15) A vandál "birodalom" szétzúzásával Jusztinianosz örökre legyengítette Észak-Afrikát, mely később képtelen volt ellenállni a vad mór és berber hordáknak.

532-re esett a hírhedt, Bizáncban lejátszódó Nikai mészárlás, aminek kezdetekor a császár menekülni akart a fővárosból és csak felesége határozott, erős fellépése akadályozta meg a Jusztinianoszt a szégyenletes menekvésben. Utána a császár megint átesett a ló túloldalára. Bizonyítani akarta bátor erőskezűségét, hogy hős seregei – ha már a perzsák ellen gyávák harcolni – akkor az ő parancsára mégis képesek fegyvertelen emberek tömegét lemészárolni, és mindezt végbeviszik a tőle átsugárzott hősiességgel. A császár ellen lázadó, főleg fiatalokból álló fegyvertelen tömeget Belizár gárdistái beszorították a Hippodromba és ott szisztematikusan 30000 embert lemészároltak. Egyiket a másik után levágták, mint a vágóhídon az állatokat. Prokopiosz a szomorú valóságot írja le mikor a császárt így jellemzi: "A császár tehát gúnyos, ravasz, álnok, haragját rejtegető, kétszínű, félelmetes ember volt; tökéletesen el tudta rejteni szándékát, könnyet nem ejtett sem örömében, sem bánatában; de tettetésből akkor jelentek meg szemében, mikor szükség volt rá [...] Sohasem az ügy tisztázása után ítélkezett, hanem meghallgatta a rágalmazót, és elrendelte az ítélet azonnali végrehajtását. Habozás nélkül adott ki olyan rendeleteket, melyek országok leigázását, városok felgyújtását, egész népek rabszolgaszíjra fűzését parancsolták, minden ok nélkül." (Titkos Történelem) De térjünk megint vissza Itáliába, Rómába.

II. János (533-535)

Bonifác halála után a keresztény főpapok között hónapokig tartott a koncért való civakodás a gót és a bizánci párt versengésében. Szokás szerint egymást vádolva, fenyegetve ment az áskálódás, amit már Athalarik gót király is megelégelt és Mercurius presbitert tette meg pápává. Még mielőtt a beiktatás megtörtént a presbiternek meg kellett változtatnia nevét, mert ki hallott már olyat, hogy egy pogány isten nevével próbál valaki pápáskodni. János jelentéktelen hol ide, hol oda hízelkedő pápa volt, szürkeségében szinte alig létezett.

I. Agapét (535-536)

Agapétus idejére esik, hogy miután Jusztinianosz tönkretette Észak-Afrika virágzó tartományait, keresztény hitvédő bajnokként tovább tündökölve nekilátott az itáliai félsziget elpusztításának. Hadvezére, Belizár 535-ben szinte egy kardcsapás nélkül beveszi Szicíliát és ura akaratát hangoztatva nem titkolta, hogy végső célja az eretnek gót királyság megdöntése. Belizár végeredményben a szűk látókörű császár parancsának tesz eleget, aki ahelyett, hogy a birodalom határain garázdálkodó ordasok ellen küzdene, inkább belső háborúval, Itália megsemmisítésével vágja a fát maga és Európa alatt. Theodatus (uralkodott: 534-536) gót király tisztában volt azzal, hogy egy ilyen értelmetlen háború csakis a félsziget pusztulását eredményezheti és ezért békét akart. Célja eléréséhez – naivan – Agapét pápát kéri fel a béketárgyalások levezetésére. Theodatus király elfelejtette, miként járt elődje Theodorik I. János pápával, mert ugye az is azt hitte: a béke, szeretet vallásának földi felkent képviselője a békét és szeretetet képviseli és nem érdeke a pusztítás. A történelem megismételte önmagát: Agapétnek ugyanúgy nem volt érdeke a béke, mint elődjének Jánosnak, mert az ortodox meggyőződés szerint az ariánus eretnekek gyűlölete szentesítette az ellenük folytatott háború borzalmait. Az ortodox keresztény léleknek ez volt a boldog kielégülés. Így hát békítés helyett még tovább szította a császár amúgy is lobbanékony fanatizmusát, nem csak a gótok ellen áskálódott, hanem elérte a császárnál Anthimosz konstantinápolyi pátriárka száműzetését és a monofiziták fokozott üldözését.

A mindössze tíz hónapig uralkodó Agapétus tipikus példánya volt a korai keresztény vezetésnek; tele gyűlölködéssel, rosszindulatú gonoszkodó uszítással. Számára is csak egy érdek létezett: saját intézményének érdeke.

Silverius (536-537)

Míg Agapét apja egyszerű pap volt, addig Silverius apja nem más volt, mint Hormisdas pápa. Aranykanállal a szájában született, karrierje csúcsára mégsem a 13 éve elhunyt apja hívei juttatták, hanem Theodatus gót király rakta bele a pápai trónba, mikor csupán diakónusi rangban volt még. Közvetlen a hatalomra kerülése előtt Theodóra bizánci császárné kéréssel folyamodott hozzá, hogy legyen engedékenyebb a monofizitákkal szemben, amit Silverius meg is ígért, ám hatalomra jutása után egyből megtagadott. Megszeghette szavát, hiszen Róma messze volt Konstantinápolytól és úgy gondolta, hogy egy női kéz olyan messziről képtelen a fejére koppintani.

Néhány hónap múlva meghal Theodatus király, miközben Belizár seregei egyre nagyobb területeket foglalnak el az elkeseredetten védekező gótoktól. Az új gót király, Vitigus (536-540) végre rájött, hogy a pápasági intézmény hamisan mutatkozik barátnak, de valójában ott szabotálják, szúrják hátba a gótokat, ahol csak tudják. Vitigus mindezt megelégelve a római viperafészek ellen fordult; megostromolta a várost, több templomot lerombolt, ám a Hadrianus Mauzóleumból átépítés által megerősített Angyalvárat, - ahova a pápa klérusával bezárkózott - már nem tudta bevenni. Belizár Róma felmentésére sietett, hadai megint győztek és így a görög sereg megmentette a titokban nekik dolgozó csuhás társaságot. Silverius pápa mégsem járt jól.

Theodora császárné nem felejtette el Silverius pápa korábbi arcátlan visszautasítását és barátnéja, Belizár felesége Antónia segítségével bosszút állt a pimasz pápán. Megbuktatta és száműzetés útjára zavartatta a pápát, aki, habár egy évre rá majdnem visszasündörgött Rómába, mégis a következő évben Palmrola szigetén halt meg mint száműzött és ott is lett eltemetve.