katolnai.virtus.hu

Mikor Agapét pápa meghalt, a bizánci udvarban lebzselő Vigilius a császárnétól kapott ajánlólevelek, pénz és kísérő fegyveresek élén indult el Rómába

Vigilius (537-555)

kep Vigilius pápa ugyanazt a sunyi, kétszínű politikát követte, mint elődei, de míg azokat a gótok ültették be a hatalomba és így azokhoz voltak hűtlenek, Vigilius Theodóra császárné támogatásával nyerte el a trónt, így hát ez a pápa a császárnéhoz való hűtlenségében mutatta ki hálátlan mivoltját. Mint fődiakónus részt vett Agapét pápa bizánci küldöttségében és mint követ behízelegte magát Theodóra udvarába. Mikor Agapét pápa meghalt, a bizánci udvarban lebzselő Vigilius a császárnétól kapott ajánlólevelek, pénz és kísérő fegyveresek élén indult el Rómába, majd megérkezése után minden ellenállás nélkül csak úgy elfoglalta a néhány hónap alatt már másodszorra megüresedett pápai trónt. Hatalomra kerülése előtt még megígérte a császárnőnek, hogy türelmes lesz a monofizitákkal és segíteni fogja Anthimosz pátriárka rehabilitálását. Az alkuban szereplő jutalom hétszáz font súlyú arany lett volna, ha Vigilius állta volna a szavát, azonban a ravasz főpap csak kihasználta céljai eléréséhez Theodórát. Az új egyházfőnek Theodóra császárné legnagyobb meglepetésére esze ágában sem volt felhagyni elődjei politikájával. Nem fogadta vissza az egyházba Anthimoszt, és a monofizitizmust is fokozott hévvel elítélte. A császárné tehetetlen dühvel nézte a távolból, miként munkálkodik érdekei ellen Rómában az őt átverő pápa.

544-ben a teológiában fél-analfabéta császár kiadja a saját maga által farigcsált "Három Fejezet" című iratot, mely a monofiziták megbékítésére lett volna hivatva úgy, hogy közben elítéli benne az antiokiai teológia három jeles képviselőjének nézeteit. Ám ez elfogadhatatlan volt a római ortodoxiának, mert a khalkédóni zsinat pont ezt a három keresztény atyát felmentette minden eretnek vád alól. Jusztinianosz erre az időre már úgy megkeveredett a keresztény atyák nehéz zsargonnal megírt ellentmondásaiban, hogy maga sem értette ki mit is akar kifejezni és így eshetett, hogy olyan munkákat ítélt el, amit nem lett volna szabad neki, a nagy római ortodoxia bajnokának elítélnie. Mindenesetre a császárnak nagyon tettszett a saját "műve" és egy évre rá, annak rangosítására utasítja Itáliai exarchátusát, Anthimoszt (csak névrokona a bizánci pátriárkának), hogy Vigilius pápát haladéktalanul indítsa útnak Konstantinápolyba. A pápát hajóra rakják, az azonban direkt lehorgonyoz Szicíliában és húzza-halassza a keleti fővárosba történő megérkezését, mert még él és virul Theodóra császárné, akit korábban úgy becsapott. Azt sem felejtette el Vigilius, mi történt elődjével, a szintén kétszínű Silverius pápával, aki ugyancsak átverte Theodórát. Végtelen megnyugvás lehetett számára, mikor a császárné betegeskedéseiről értesült és így már jobban biztonságban érezve magát. 548-ban nagy nehezen megérkezett Konstantinápolyba. Vigilius pápának alá kellett írnia a császár "Három Fejezetről" című írását és még abban az évben meghalt Theodóra császárné a pápa legnagyobb megelégedésére. A pápának megtetszett a kényelmes biztonság meg a császári pompa és rögtön be is rendezkedett a császárvárosban, ahol a következő hét évet a legnagyobb semmittevésben lebzselte át. Három évvel később helyzete megerősödésének tudatában visszavonta a "Három Fejezet" korábbi szentesítését (aláírását), mire válaszul Jusztinianosz 533-ban egyetemes zsinatot hivatott össze, aminek feladata a császár "Három Fejezet" iratának újbóli szentesítése volt. Most már mint zsinati határozatot kellett megint aláírnia a pápának ugyanazt a dokumentumot, amit már egyszer aláírt, egyszer meg visszavont. A római klérus mélységesen felháborodott, hogy a pápa aláírta a zsinati határozatokat és több mint valószínű: benne volt a kezük, hogy a zsinat után másfél év múlva Rómába visszainduló Vigilius pápa útközben váratlanul meghalt.

548-ban még ötvenéves sem volt, mikor meghalt Theodóra császárné, aki színesen változatos személyiségével rányomta bélyegét kora történelmi eseményeire. Sok bűn, kegyetlen gonosz cselekedet nyomhatta lelkét, mielőtt azt kilehelte, melyek közül legalább egyet bevallott halálos ágyán. Mielőtt Jusztinianosz szeretője lett volna – bármennyire is odafigyelt – mégis többször teherbe esett és szült egy-két törvénytelen gyereket, akikről szinte semmit sem tudunk, kivéve fiát Jánost, aki nagy álmodozó lehetett, mert mikor felcseperedett, naiv módon felkereste anyját Bizáncban. Theodóra rögtön magához hívatta rég nem látott, megtagadott fiát, de még mielőtt férje tudomást szerezhetett volna János létezéséről, nyomban eltette láb alól. Ennyit az anyai szeretetéről. Felesége halála után a császár kedvtelen búskomorságba esett, gyengülő birodalma ügyeit elhanyagolta és csak a földön kívüli mennyek országának boldog tökéletességével foglalkozott.

A kereszténységet kritikusan bemutató tanulmányaimban mindig megpróbáltam kerülni hitvallásuk alapjainak kialakulásában végbemenő vitákat. Míg részletesebben rámutattam a gnosztikus és pogány misztika hatása ellen kifejtett fokozatos történelmesítési folyamatra, addig csak felületesen foglalkoztam a szentháromságtanával vagy a Mária-dogmákkal. Zsinati jegyzőkönyvek, határozatok, hitvallásformulák rendezett ismertetése szintén lassította volna felesleges értéktelenségeivel írásaim lendületét. Hasonló a helyzet az ún. "Krisztológiai" vitákkal is, de a pápaság ideeső korszakát nem lehet úgy szemléltetni, hogy ezeket teljesen kihagynám. Fontos egy kicsit betekinteni abba a kínlódásba, melyek megfogalmazása további értelmetlen dogmákat szült csupán igazi értelmes megoldás helyett. Néhány mondatban felületesen megemlíteném, hogy miken is vitatkoztak, marakodtak a keleti és a nyugati főpapok Jusztinianosz császár köpönyege alatt.

A kanonizált Evangéliumok történelmi Jézusa egyszerre lett ember és isten, aminek példa nélküli természete a kérdések sorozatát indította el. Maguk a keresztény-doktor teológusok sem értették Krisztus természetének mibenlétét, főleg ha a részletek kerültek vizsgálódás alá. Ha Krisztus isteni természete csak úgy lakott az emberi testben és közben nem vette fel az emberi természetet, akkor a szenvedés és a kereszthalál csakis a véges ember-Krisztus cselekedete lehetett, ami lényegében elégtelen, alkalmatlan a végtelen Isten egyszeri és mindenkori kiengesztelésére. Ha pedig az isteni természet teljesen magába olvasztotta az emberi természetet, akkor Jézus nem szenvedhetett a keresztfán, teste nem lehetett fáradékony. Még izzadni sem izzadhatott, hiszen egy istennek nem létezhet olyan feladat, amiben megizzadhatna. Isten tehát nem szenvedhet és nem is halhat meg, és így elégtevő áldozata is értelmetlen, mert az emberek bűneiért csak az ember vezekelhet. Mikor feltámadt Krisztus, vajon sebei még mindig véreztek? Az oldalába szúrt lándzsa sebe begyógyult-e vagy még mindig nyitott volt? Ha Hélikarnoszi Julianoszt vesszük figyelembe: "Krisztus emberi teste már a feltámadás előtt romolhatatlan volt." - akkor a három napos halálból feltámadt Jézus sebei nem lehettek elfertőződve, ami megint csak természetellenes képtelenség. Jöttek a magyarázatok. Krisztusban egy természet van, mert egy természete van a megtestesült isteni Igének. Krisztusban két természet egyesült keveredés nélkül. Már miért is lenne a keveredés azonos az egyesüléssel. De a két természet valójában egy személy, egy valóságot alkot, tehát Krisztus egy személy két természetben, de a két természet az egyesülése ellenére sincs keveredve. A két természet egy személyt alkot és az egyesülése egy "természeti egység", tehát nem egyszemélyes valóság szerinti egység. Mert ha igen, akkor a két természet egyesülése Krisztusban nem jelentheti két személy egyesülését. Tehát két személyről szó sem lehet, inkább Krisztus egy személy két természetben, és nem egy személy két természetből. Logikusan értelmesnek hangzik az egész téma, vagy mégsem? Mindenesetre arra pont megfelelő volt, hogy szőrszálhasogató zavarodottsága mögé bújva mehessen a vita, folyjon a harc a hatalomért. Ezenfelül meg még milyen édes lehetett a másikat kiátkozni, mert másképp látta az egyszemélyes keveredést a kavarodás két természetében.

Fölhoznék egy rövid példát arra, hogy milyen apróságokból csináltak elefántot az unatkozó parazita főpapok. A Szír és más keleti egyházak liturgiájában használatos volt a következő akklamáció: "Szent Isten, Szent Erő, Szent Hallhatatlan, ki értünk megfeszíttetett ..." Ez a szövegrészlet bármely keresztény egyházi szertartásrend szövegében elfogadható lenne, természetesen keresztény szemszögből nézve. De mivel ezt a néhány szót nem a khalkédóni dogma kővetői rakták össze, így bele lehetett kötni és a római klérus mihelyt jól megrágta, már készen is voltak annak bírálatával. Szerintük a szövegből az sejtetik ki, hogy Isten saját természetében szenvedett, márpedig Isten nem lehet szenvedékeny vagy halandó, és így ez a fohász elfogadhatatlan.

Az 536-tól tartó bizánci császárság és a gótok között dúló háború lassan a befejezéséhez közeledett, ami az 540-ben megkötött látszólagos békét leszámítva állandóan perzselte, pusztította Itáliát. 552-ben Jusztinianosz egy 30000 fős hadsereget küld Itáliába a törpe Nárszesz vezetésével. Az addig hősiesen harcoló Totila (uralkodott: 541-552) gót király Umbrienben, a Busta Gallorum melletti síkon megsemmisítő vereséget szenved Narszesztől, ahol a gót király maga is elesik. A gótok nemzete néhány év alatt felszívódik, eltűnik és Jusztinianosz meg az őt támogató római pápaság boldog megelégedéssel szemlélhették szent vallásháborújuk eredményét. Itália romokban hever, korábban kényelemben, jómódban élő lakossága éhesen, járványoktól fertőzötten, rongyokba bugyolálva, éhesen bolyong az utakon, vagy kiégett városok törmelékei között guberál. Az egykor egymilliós büszke Rómát jó, ha ötvenezer nyomorult lakja, de a pápaság intézménye soha nem ragyogott még ilyen győzedelmes fénnyel: legyőzték az eretnek ariánusokat, most már végre a római katolicizmus az egyetlen vallás Itáliában. Ekkor egy minden hájjal megkent főpap, Pelagius kerül a pápai trónra.

I. Pelagius (555-561)

Már megválasztása előtt bő húsz évvel ott sündörködik a Lateran palotában, ahol olyan jó tanító mesterei voltak, mint például Agapét pápa, akinek konstantinápolyi kíséretében leste, szívta magába az intrikát és a kétszínűséget. Konstantinápolyi útját követően - Theodóra császárné megbízásából – ő az aki Nápoly kikötőjében várja a trónjára visszatérni szándékozó Silverius pápát. Hiába volt korábban haverja az öreg Silverius; mikor befutott hajója, Pelagius rögtön felrakta őt egy másik hajóra, ami a biztos halálba vitte Silveriust. Pelagius parancsára vitték Silveriust Palmora szigetére, ahol nagyon cudarul bántak az öreg "elűzött" pápával, akinek legyengült, beteg szervezete nem sokáig bírta a kínzást, Pelagius örömére néhány hónap múlva eltávozott az élők sorából.

Mint említettem, Vigilius pápát 545-ben hajóra rakták a császár parancsára és akkor Rómában Pelagius vette át az irányítást. Tehát, mint amolyan "pápahelyettes" már 545-től az ő kezében van a hatalom. Mikor Totila (541-552) gót király 546-ban először megostromolja Rómát azt akkor még pápahelyettes Pelagius személyesen keresi fel a gót királyt nagylelkű engedélyek kicsikarásáért. De amikor néhány évre rá Totila békeközvetítésre kéri fel Pelagiust a gót királyság és Bizánc között, akkor már esze ágában sincs segíteni, sőt amikor csak teheti a császári érdekeket támogatja és mindent megtesz a már ellatinosodott gótok legyőzése érdekében. Az már nem szempont Pelagius szemében, hogy a gótok már rég nem barbárok, mert – szerinte – még a barbároknál is rosszabbak: eretnekek.

Egy idő után terjedni kezdtek azok a pletykák is, amelyek szerint maga Pelagius ölte, illetve ölette meg Vigilius pápát, aki még egészségesen szállt fel a hajóra Bizáncban, de már halva érkezett meg az osztiai kikötőbe. Ezeket a vádakat megelégelve – orvoslásképpen – Pelagius egy patríciussal, Nersesszel az oldalán az evangéliumot és a szent keresztet feje fölé tartva megesküdött, hogy nem bántotta elődjét. Az esküt persze amolyan "hiszi a piszi" módon hitték el a kortárs főpapjai, mert Vigilius már a második pápa volt aki furcsán, idejekorán dőlt ki Pelagius mellől.

Az eretnek ariánus osztrogótok teljes szétverésének emlékére ő építteti Rómában a Santa Apostoli templomot, örök emlékezetül az ortodox kereszténység dicsőségére.

III. János (561-574)

Annak ellenére, hogy 13 évig uralkodott, nagyon keveset tudunk tetteiről vagy személyéről. Az ő idejére esik a longobárdok Itáliába költözése. 557-ben Alboin lett a longobárdok királya, aki Bajánnal, az avarok fejedelmével szövetkezett a gepidák és Bizánc ellen. Az avarok azonban veszélyesnek tűntek számukra, így 568-ban elhagyták Pannóniát és Itáliába vonultak, ahol páviai központtal királyságot alapítottak 572-ben.

III. János uralkodásának idejére esik Jusztinianosz 565-ben bekövetkezett halála. Hőn szeretett feleségét és cinkostársát hét évvel élte túl, magába fordultan, szellemileg, lelkileg összezavarodva élte éveit, igazából senkitől sem szeretve. Nem is érdemelt se szeretetet se tiszteletet. Prokopiosz könyve 18. fejezetében találóan írja a császárról: "nem ember volt, hanem gonosz démon." Sunyin tetszelgett, mintha Birodalmát építené, de közben arrogáns gonoszságával rombolta saját népe jövőjét. Lezüllesztette, tönkretette katonaságát, folyamatosan meglopva köztisztjeit, közkatonáit. Prokopiosz részletesen beszámol a perzsák és szaracénok ellen küzdő végvári katonák zsoldjának eltulajdonításáról, az alakulatok demoralizálásából fakadó dezertálásokról, aminek területvesztés, politikai, gazdasági bukások sorozata lett az eredménye. A pestisben és más csapásokban megfogyatkozott lakosságot súlyos adók, az államot ismétlődő ellenséges támadások gyötörték, a gazdaság hanyatlásnak indult; az államkincstár pedig szinte teljesen kimerült a hadakozásban és a pompás – főleg keresztény célokat szolgáló – építkezésekben. Mindennek azonban csak Jusztinianosz utódai érezték hatását: az uralkodó 565-ben, 83 évesen valószínűleg abban a hiszemben hunyt el, hogy egy új, nagy, keresztény római világbirodalom alapjait vetette meg. Az elkövetkező évek eseményei azonban minden kétséget eloszlatva bebizonyították Jusztinianosz szűk látókörű, csökönyösen fanatikus katasztrófához vezető tehetségtelenségét. Mikor Jusztinianosz 527-ben átvette a hatalmat, az átöröklött császári kincstár telve volt: 28800000 aranyszolidus töltötte meg a kincstári kádakat, ami 400000 font tiszta aranynak felel meg. Okos politikával ebből a mérhetetlen vagyonból tényleg hatalmas és erős birodalmat lehetett volna építeni, ám a császár nem volt okos; csak ahhoz értett; hogyan kell felesége segítségével saját jómódú alattvalóit megkopasztani, meg egyházi zsinatok elnöki szentségében ájtatoskodni.

Ám az ortodox kereszténységért tett kegyetlen erőfeszítéseit a császár istene nem nagyon értékelhette, mert uralkodásának utolsó időszakát számos csapás árnyékolta be. Megérkezett a bubópestis, amely végigpusztította a birodalmát, majd a fővárost két földrengés rázta meg: egy 542-ben, egy pedig 557 végén, mindkettő súlyosbítva az épp dúló pestist. 558-ban összeomlott a frissen épült Hagia Szophia kupolája, majd egy évre rá 559-ben a bolgárok három hadteste hatolt be birodalma szívébe.

Jusztinianosz halála után annak unokaöccse, II. Jusztinosz (565-578) kerül a császári trónra; megüresedett kincstárt, szétesőfélben lévő birodalmat örökölt, amit ironikusan értelmezve csak a papok imádsága tartott össze.

Még két pápát említenék röviden a "nagy szentnek" elnevezett Gergelyig, akiről a következő fejezetben írok majd:

I. Benedek (574-579)

Benedek pápa semmiben nem jeleskedett, egyetlen dolog amivel törődött az éhínségektől szenvedő Itáliában, hogy legyen mit ennie, innia az intézményéhez tartozó papoknak, szerzeteseknek. 579-ben a longobárdok megostromolták Rómát és állítólag a csatában lelte halálát a pápa is. Hogy hogyan is történt ez pontosan, arról nem ír az egyháztörténelem. Ekkor az "örök város" már úgy le van pattanva, hogy mikor a longobárdok ki akarják rabolni meglepve nyugtázzák: ide csak hozni lehet, mert elvinni onnét bármit is lehetetlen lett volna.

II. Pelagius (579-590)

Azonkívül, hogy többször segítségért kért Maurikosz (582-602) császártól a gonosz longobárdok ellen, nem sok mindent érdemes említeni a viszonylag hosszú ideig uralkodó pápa tetteiből. Az elszegényedett, szétrombolt Itáliában az ortodox katolikusok még mindig megosztottak voltak; az északi püspökök szkizmája végigkísérte pápaságát és a longobárd urak sem akarództak fejet hajtani az elszegényedett lateráni kakasfészek előtt.