Fábián Imre: A huszadik század zenéje

Azt hiszem, a zeneszerzőket két kategóriába lehet osztani. Az elsőbe tartoznak azok, akik elég bátrak ahhoz, hogy új építőköveket hordjanak a zene palotájához. A másodikba azokat sorolhatjuk, akik megmunkálták, helyükbe illesztették ezeket a köveket és kunyhókat vagy székesegyházakat építettek belőlük. Az elsők befejezték feladatukat, mindaddig, amíg nem kerül sor újszerű hangközök, negyed-, harmad-, tizedhangok használatára, a többiek azonban folytathatják kísérleteiket, amíg csak van valami mondanivalójuk. Nincsenek ugyanis lappangó új harmóniák, mint ahogy olyan dallamvonalak sincsenek, amelyeket már fel ne használtak volna, de mindig újszerűen lehet élni a régi és a friss keletű harmóniákkal. Én azt hiszem, hogy az íróknak és a zeneszerzőknek egyaránt ugyanazokkal a kérdésekkel kell megbirkózniok. Emlékezzék csak arra a válaszra, amit Louis Beydts adott a Figaro körkérdésére: "Nagy általánosságban mindenki André Gide-et tartja korunk legjobb írójának, pedig ő is pontosan ugyanazokat a szavakat használja, mint Racine."

De viszont az is kétségtelen, hogy a fiatal zeneszerzők szintén két táborra szakadtak. Az egyik csoport új gondolatokra, nem pedig a zenei nyelv újítására törekszik, a másik pedig mindenáron új szavakkal akarja gondolatait kifejezni.

Nincsenek új szavak. Az összes szavakat felhasználtuk már, csupán új kapcsolatokat teremthetünk közöttük. Világosan szólva, a zenei anyag alapjául szolgáló tizenkét kromatikus hang kombinációja számtanilag korlátolt. Az első hangtól az ötödikig, vagy visszafelé az ötödiktől az elsőig, egész sorozat olyan dallamkörvonal adódik, amely szükségszerűen ismétlődik. Nem lehet tehát olyan dallamot kitalálni, amely ne emlékeztetne egyik vagy másik körvonalra. Ezért hiszi jogosnak bármelyik kritikus vagy zenehallgató azt a kijelentést, hogy a modern zenében semmi új sincs... Ugyanígy van a dolog a tizenkét kromatikus hangra felépített akkordokkal. Vagy harminc év óta állandóan ezeket használják a zeneszerzők. Ma azonban lehetetlen, hogy még egy tizenharmadik hanggal bővítsük a hangsort, mert az teljes és gyarapíthatatlan!

Milyen jövőt jósol a harmad-, negyed- vagy tízedhangokon alapuló kísérleteknek?

Egyáltalában nem hiszek ezeknek a kockázatos vállalkozásoknak sikerében. Újból ismétlem: hallásunk folyton csenevészedik annál az egyszerű oknál fogva, hogy az az örökös lárma, melyet apáink még nem ismertek, teljesen tönkre teszi fülünket.

Apáink hallása élesebb volt-e a miénknél?

Elsősorban is ők nem azt kívánták a zenétől, amit mi: hogy harsogva zsivajogjon. A lármás hangerősségnél jobban szerették a finom árnyalatokat, nagyon megbecsülték a hangszín apró változatait, mi pedig fittyet hányunk ezekre! Nagyon kevés zenerajongó volt, de műveltebbek voltak a maiaknál, és nyomon tudták követni egy-egy mű felépítését s felismerték értékeit. Bach idejében egy uralkodó meg tudott adni egy-egy fúgatémát — nem ajánlom, hogy ma az angol királlyal kísérletezzék! Mi már inkább falánkok vagyunk, nem pedig ínyencek... Menjen csak moziba s mit fog ott hallani? Olcsó iparosoktól sebtiben összekotyvasztott filmzenét, amelynek harmonizálása fogyatékos, hangszerelése kezdetleges, s az egész olyan borzalmasan hangzik, hogy az ember üvölteni szeretne dühében. Azt hihetnők, hogy hallatára a közönség méltatlankodásba tör ki, ám erről szó sincs: ugyanolyan szenvtelenséggel hallgatja végig ezt a muzsikát is, mint a jó zeneműveket. Az átlagos hallgatókat a hangversenyeken is legfeljebb a zenemű egésze rázkódtatja meg, a részletek finomságával nem sokat törődik, s különben sem veszi őket észre.

Úgy látszik, nagyon hasonlítunk azokhoz az iszákosokhoz, akiknek torkát az alkohol már teljesen kiégette...

Olyannyira, hogy nyugodtan ihatnának akár petróleumot is! Az örökös lárma ugyanígy elmeszesíti fülünket, s meg vagyok róla győződve, hogy néhány év múlva már csak a nagyon nagy hangközöket tudjuk egymástól megkülönböztetni. Lassanként elfelejtjük a félhangokat, majd később már csak a tercet, a kvartot és végül csupán a kvintet halljuk meg... Manapság a szenvedélyes ritmusnak, nem pedig a gyönyörködtető melódiának van döntő jelentősége... Gondoljon csak Erik Satie zenéjére. Néhány muzsikus annál remekebbnek tartja ezt a zenét, minél kezdetlegesebb a nyelve, minél inkább hiányzik belőle a harmóniai gazdagság, az ellenpont változatossága... Ha így haladunk tovább, még a század vége előtt olyan kurtára fogott és barbár zenénk lesz, amelyben a csökevényes dallam vadul tomboló ritmussal párosul. Ez aztán majd ragyogóan kielégíti a 2000. évben élő zenerajongók elsatnyult hallását!