A zenéről szinte mindent elmondtak és leírtak már, mégis megfoghatatlan marad. Egy pici szelet abból a világból, amit mindennapi érzékszerveinkkel nem tapasztalhatunk. Hogy a zenehallgatásra halláshoz van szükség? Ez igaz. De zenehallgatás közben szinte mindegyik érzékszervünk ki van használva többé vagy kevésbé. Így pedig a hatások mintha összeadódnának egy új, más minőségű érzékeléssé. Maga a hangzó élmény pedig belül egy absztrakt, elvont, megfoghatatlan dologgá válik, ami mégis képes az érzelmeket felkorbácsolni. Ahogy mondani szokták: az emberi agy zenére hangolt. Vannak dolgok, amiket szinte csak zenével lehet kifejezni, ezért nem is lehet igazán a zene által kiváltott érzelmeket, benyomásokat szavakba önteni.

Mégis a zenét - mint minden mást - az emberek a mindennapi élet kicsinyes dolgaihoz is felhasználják. Zenét használ jelképül, életérzése kifejezéséül sok társadalmi csoportosulás. És persze az ezekkel szemben álló ellentábor úgyszintén. A zenéből is ki lehet deríteni, ki melyik párttal, vallással, divatirányzattal szimpatizál. Különösen a fiatalabb generáció, amely mindig is előszeretettel használta a zenét lázadásának, céljainak transzparenséül. Mégis úgy tűnik, a zene folyamatos jelenlétének ellentmondva annak igazi élvezete ellentmond. Arra gondolok, hogy bár lépten-nyomon zenét hallgató és a fenti célokra használó embereket találni, igazából kevés az az ember, aki elmélyülten, csak a zenéért hallgatja azt (ez valószínűleg a hifisták között is így van - de hát ha az ember elmélyült zenehallgató, akkor már nem is hifista).

Állítólag Beethoven mondta: "Mélyen megalázták a zenét, amikor azt kívánták tőle, hogy csak szórakoztasson. Én zenémmel az emberek jobbá tételét tűztem ki célul." Talán igaza van Beethovennek és jobb lenne, ha többen lennének a zenét csupán a zenéért magáért szerető emberek. Ebben az esetben persze sok zenéről kiderülne, hogy értéktelen bóvli és esetleg sok új értékeset találnánk, hiszen a XX. század második felének terméséből csak a populárisabb műfajok nyertek igazán teret, bár szerencsés módon azok között is találni értéket. Benjamin Britten esszéjében nagyon jól megtalálható a zenehallgatás talán egyik legjobb módja. Sajnálatos, hogy a zenehallgatást nem tanítják, nem tanítják meg értékelni a zenét, hogy figyeljünk, milyen folyamatok történnek abban, amit hallunk, hogy a folyamatos fokozásokon, zeneszerzői trükkökön, váltásokon keresztül a zeneszerző elvezessen abba a másik, absztrakt világba, ahol bármi megtörténhet. Nem azért kell hallgatni egy zenét, mert a divatirányzat vagy a pártoskodás azt megköveteli. Hallgassuk a zenét magáért a zenéért! És azért, hogy maga a zene szórakoztasson, hiszen ez is része.

Megjegyzendő így utóiratban azért, hogy a zene egy másik nagyszerű dologhoz, a tánchoz is kapcsolódhat (vagy akár a szeretkezéshez), de ez egy másik írás témája lehetne. Ebben az esetben a zenének más a célja, más a mechanizmusa.