Fordította: Sipos Róbert
Források: Opus Kura kiadó
Testament kiadó
http://www.pavekmuseum.org/jmullin.html
http://www.abruckner.com/editorsnote/features/missinggermanstere
A Magnetophon-képek forrása: http://www.tonbandmuseum.info/

Wilhelm Furtwängler hangfelvételeinek forrása

Wilhelm Furtwängler köztudottan nem szerette a stúdióban való munkát; egészen az 50-es évekig néhány kivételtől eltekintve nem is igazán vállalkozott ilyesmire. Idegesítette, hogy a számára oly sokat jelentő zeneműveket részletekben veszik fel, hogy a producer és a hangmérnök szabadon belekontárkodhat a felvétel hangzásába. (Otto Strasser, a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere írja: "Ez idő tájt (1950) Furtwängler vezetésével a hanglemezek egész sorát vettük fel. Nem ment simán a dolog, mert túlságosan elzárkózott a tapasztalt és mélységesen muzikális Walter Legge felvételvezető tanácsai elől. Ma már minden zenész tudja, hogy a mikrofon megváltoztatja annak a helyiségnek a hangzásképét, amelyben játszunk, és ehhez tartja magát. Akkoriban ez még távolról sem volt olyan nyilvánvaló, mint manapság és Furtwängler nem is akarta tudomásul venni. Harcra kelt szinte minden egyes üstdobütésért, amelyet Legge tompítani szeretett volna.") Ez a kelletlen hozzáállás legtöbbször hallatszik is a végeredményen. Azt viszont nem akadályozta meg, hogy élő koncertjeit rögzítsék (bár ezekről a felvételekről is többnyire rossz véleménnyel volt, ahogy azt Friedrich Schnapp, a karmester egyik hangmérnöke is megjegyzi). Ma művészetének csodálói között általánosan elfogadott vélemény, hogy legfőképpen az élő felvételek azok, amelyek segítségével jól-rosszabbul de képet kaphatunk páratlan művészetéről. Mire egy régi, 60-70 éves Furtwängler-koncert CD-re kerül, egészen hosszú utat is bejárhat. Főként a legfontosabb, a Második Világháború alatt készült felvételek származását járja körbe ez a cikk a legjobbnak tartott CD-kiadások szemszögéből.

Háborús magnetofon felvételek

AEG Magnetophon

A német AEG cég fejlesztette ki a 30-as években az úttörő jelentőségű szalagos hangrögzítő berendezést. A mágnesszalagos hangrögzítést Fritz Pfleumer találta ki, az AEG pedig 1935-ben, a Berlini Rádió Kiállításon mutatta be a világ első gyakorlatban is használható szalagos hangrögzítő berendezését, a Magnetophon K1-et. A Magnetophon ekkor még márkanév volt. (A szalagos hangrögzítés ennél már korábbi, de azok a megoldások némileg különböztek ettől.) A korai magnetofonok azonban kiábrándító eredménnyel működtek. Az egyik első koncert, amit ezzel rögzítettek, Mozart 39. szimfóniája volt 1936. november 19-én a Londoni Filharmonikusok előadásában Sir Thomas Beecham vezényletével németországi koncertturnéjuk során. A felvételt a BASF saját koncerttermében, Ludwigshaven-ben készítették egy K2-vel, ami a szalagot 100 cm/s sebességgel továbbította. A szalag egy korai vasoxid (Fe3O4) típus volt. Amikor Beecham és a zenészek visszahallgatták a felvételt, igencsak kiábrándítónak találták a nagy zajt és torzítást (a szalag egészen a 90-es évekig fennmaradt, aztán miután átmásolták, valószínűleg megsemmisült). A néhány egyéb, a korszakból megmaradt szalag már erős átmágneseződéssel küzd. 1939-ben az Fe3O4 típusú szalagot lecserélték Fe2O3 típusúra, ami már sokkal jobb minőséget adott, így aztán ez maradt a világszerte használt szabvány egészen a 70-es évekig, amikor a krómium dioxid szalagok megjelentek.

kep1
Az AEG K1

További fejlesztésekkel (pl. DC bias) 1939-re a magnetofonok jel-zaj viszonya több, mint 40 dB lett, frekvenciavisszaadásuk pedig elérte az 50 Hz-5 kHz-et. 1940-ben az AC bias alkalmazásával, a felvételek 60 dB dinamikatartományt rögzíthettek 50 Hz-10 kHz-es frekvencia-tartományban. Ezzel 1940-re a Magnetofon jobb hangrögzítési képességekkel rendelkezett, mint bármilyen másik hangrögzítési eszköz! Furtwängler koncertfelvételeit valószínűleg többnyire a Magnetophon K4 típussal készítették.

kep1
Az AEG K4
kep1
Egy Szovjet "hadizsákmány" AEG egy hordozható rádióadóállomás tetején

A háború alatt persze tovább tökéletesítették; az 1941 óta fejlesztett kétcsatornás rögzítési kísérletek eredményeként 1943-ban már használható sztereó rögzítőjük is volt: a Magnetophon K7. 1943 áprilisában mutatták be az új "térmélység-hangfelvételeket" a nagyobb nyilvánosság előtt. 1945-ig körülbelül 200 (más források szerint 300) sztereó hangfelvétel készült főként Helmut Krüger technikusi közreműködésével. Ezek között teljes operák is voltak (a Rómeó és Júlia, a Margaret, a Tosca, valamint 1943-ban a Tannhäuser és A mesterdalnokok bayreuth-ban Hermann Abendroth vezényletével és 1944-ben Furtwängler vezényletével). A sztereó felvételek a háború végének zivatoros idejében elvesztek. Egyes források szerint Wartheland-ba (Kelet-Lengyelország), az RRG központi laboratóriumába kerültek. Ott Hans Joachim von Braunmuehl, az SWF későbbi vezetője zenehallgatási esteket szervezett a közeli hadikórház orvosainak az RRG szalagokat felhasználva! A szalagok útjának további nyomonkövetése lehetetlen. A sztereó felvételek közül csak három maradt fenn: Beethoven 5. zongoraversenye a Berlin Reichssenders Zenekar és Artur Rother valamint Walter Gieseking előadásában; Brahms szerenádja és Bruckner 8. szimfóniájának utolsó tétele Herbert von Karajan vezényletével. A szalagos hangrögzítést a háború végéig csak a németek alkalmazták főként későbbi rádióadásokhoz, ekkor ez az eszköz még szigorú titoknak számított. A szövetségesek csak annyit tudtak, hogy a németeknek van valamiféle új hangfelvevő berendezésük, de nem tudták pontosan, hogy is működik. Amikor az amerikai és a szovjet hadsereg behatolt Németországba, felfedezték a gépet és a John Mullin, hadsereg egyik tagja 1945-ben küldött az Egyesült Államokba postán két magnetofont 50 hangszalaggal a Frankfurt melletti Bad Nauheim-nél lévő rádióállomásról maps. Természetesen a szovjet hadsereg is részesült a hadizsákmányból, Furtwängler felvételeinek szempontjából pedig ez volt a fontosabb. (John Mullin akkoriban mind az angol mind a német rádiók adását hallgatta. A BBC éjfélkor mindig kikapcsolta az adást, a németek viszont nem és tovább sugározták a szimfonikus koncerteket. Ezekről viszont úgy gondolták, hogy túl jó minőségűek ahhoz, hogy előre felvettek legyenek. John Mullin korábban már hallott egy régebbi, még DC bias-t használó magnetofont, de annak a gyenge minősége miatt nem foglalkozott vele. Később azonban egyik brit társa lelkendezve számolt be neki a szalagos hangfelvevőről, biztatva őt, hogy hallgassa meg. Ez már az új, AC bias-t használó változat volt és Mullint most már lenyűgözte a hangminőség. Később a következőket mondta: "A Magnetophon-t a Frankfurti Rádióban és számos más rádióállomáson használták a megszállt Németországban, amikor belebotlottam, de nem volt hivatalos jelentés arról, hogy ilyen szerkezet létezik. Az emberek, akik ezt használták a rádióműsorok készítéséhez és sugárzásához, láthatóan egyáltalán nem voltak tisztában a jelentőségével. Nekem viszont egyből világossá vált, hogy az éjszaka hallgatot gyönyörű és tiszta rádióadás honnan jön. Azért nem tudtunk a Magnetophon-ról, mert a németek sosem foglalkoztak azzal, hogy szigorúan titkosnak minősítsék.")

aegk7
Sztereó AEG K7
kep2
Sir Thomas Beecham a Londoni Filharmonikus Zenekart vezényli az AEG K2 felvételén. A karmester mögötti fehér tárgy a mikrofon.
mikrofon
Telefunken kondenzátormikrofon 1936-ból.
szalag
Aeg hangszalagok doboza.

A szalagok útja

1942 februárja és 1945 januárja között a birodalmi rádiótársaság (Reichs-Rundfunk-Gesellschaft, a továbbiakban RRG) hangszalagra rögzítette Furtwängler koncertjeit a Berlini és a Bécsi Filharmonikusokkal. Ezek a szalagok művészetének csúcsán örökítették meg a karmestert.

1945 áprilisában, miután Berlint megszállta a szovjet hadsereg, a Masurenallee-n lévő rádióállomás maps archívumába is behatoltak, ahol az 1942 és 1944 között készült felvételek nagy részét is őrizték. A szalagokat tároló dobozokon a következő állt: "Archiválási célokra. Műsorszórási célokra nem használható." Ezeket a katonák összeszedték és a Szovjetunióba vitték. Az eseményekben valószínűleg Nikolaj Nabokov parancsnok is közreműködött, aki művelt katona volt és rendkívül tisztelte Furtwänglert. A karmester a szovjet zenészek körében egyébként is tiszteletben állt már a 30-as évek óta (akkoriban a Szovjetunióba még exportálták is a lemezeit). Az elvitt magnetofon használatával a felvételeket a Szovjetunióban leadták a rádión, később pedig azt a Moszkvai Konzervatóriumban tartott koncertek rögzítésére használták.

Nagyjából tíz évvel ezután, a hatodik 5 éves terv folyamán (1956-60) az állami Melogyija hanglemeztársaság lemezeket kezdett el kiadni ezekről a felvételekről. A projektért Vadim Szmirnov és Pjotr Grünberg volt a felelős, akik a kiadáshoz helyreállították a húsz éves hangszalagokat. Az első mű Beethoven 5. szimfóniája volt D05800/1 jelű lemezen 1959-ben. Ezt követte 1960-ban az Eroica D06443/4 jelű lemezen majd 1961-ben a 4. szimfónia D09083/4 lemezen. Ezután következtek a versenyművek Gieseking és Röhn közreműködésével, majd Brahms és Schubert szimfóniái. A kiadványok először 10000-20000 példányszámban jelentek meg, ezt később néha megduplázták. Egy apró folt esett a sorozaton a Gluck, D'Albert és Glazunov műveit tartalmazó kiadvánnyal (D046683/4), mert mint utóbb kiderült, ezt 1945 február 2-án Furtwängler nem vezényelte Bécsben. Egy 1980-ban megjelent album (M10-42555/8) Bruckner 5. szimfóniájával és Schumann Csellóversenyével már hivatkozik a Berlini Filharmonikusok archívumából származó szalagra, de valójában soha nem történt hivatalos bejelentés arról, honnan is származnak a felvételek. A hanglemezek jelölésében a fentebb említett számok a műsort jelölik, egy szintén a lemezeken lévő másik számozás, az ún. ГOCT (goszt) szám viszont a kiadás szempontjából fontosabb jelentéssel bír (ezt használták a Japánban piacra dobott lemezek esetén is). Nehéz ugyanis pontosan meghatározni, hogy a háborús felvételek mikor is kerültek piacra a Szovjetunióban (ezeket eleinte nyilvánvalóan belső piacra szánták).

A ГOCT szám egy ipari termék nemzeti szabványának a megjelölése (mint például Magyarországon az MSZ). A szám utolsó két számjegye a szabvány felülvizsgálatának az évét jelenti. A 9. szimfónia első Melogyija LP kiadása az 56-os szabvány kék fáklyás és a 61-es szabvány kis kék fáklyás kombinált címkéjével jelent meg. A későbbi kiadások a Riga rózsaszín címkés (61 és 68) és sárga címkés verziók (73), valamint a legutolsó fekete címkés, amit 1991-ben árusítottak Japánban. A ГOCT jelzés utolsó két száma a következő lehet: 56, 61, 66, 68, 73, 80. Ezek mellett viszont számos rejtélyes lemez is létezik (amelyek kereskedelmi forgalomba nem kerültek) a BCГ (vszg) jelölésű címkével.

beet9
Vszg típusú hanglemez: Beethoven 9. szimfóniája, vezényel: Wilhelm Furtwängler. Amennyiben otthon a lomok között ilyen lemezt talál, nem célszerű elhajítani. Egy ilyen lemezért a gyűjtők akár 5000 dollárt is fizetnek.
beet5
Vszg típusú hanglemez címkéje Beethoven 5. szimfóniájával.

Az első lemezek megjelenése nem volt a nyugaton általánosan ismert tény. 1966-ben viszont a High-Fidelity magazon olvasói rovatában egy levél már beszámolt arról, hogy léteznek ilyen felvételek. Három évvel később aztán egy brit lemeztársaság ezeket a felvételeket az Unicorn címke alatt jelentette meg. Az Unicorn forrásként azt a 7 lemezes Melogyija albumot használta, amit a Brit Furtwängler Társaság (ez még nem a mostani volt) egyik tagja kapott Szovjetunióból néhány divatos pólóért cserébe. Az időpontot figyelembe véve ez az album valószínűleg a következőket tartalmazta: Beethoven 4., 5. és 9. szimfóniája, a Coriolan nyitány, Brahms Haydn variációi, 4. szimfóniája és 2. zongoraversenye valamint Schubert 9. szimfóniája; mindegyik a Berlini Filharmonikusok előadásában az 5289-es számú rózsaszín címkés sorozatban. Amikor 1991-ben a Szovjetunió megszűnt és a Melogyija-ról hozzáférhetőek lettek az információk, az LP-ik is megjelenhettek Japánban. Bár állítólag a szocialista országok nem nyomtak újra már kiadott lemezeket még akkor sem, ha már elfogytak a készletek, úgy tűnik, hogy néhány esetben mégis megtették ezt. Ez azt jelzi, hogy Furtwängler lemezei népszerűek voltak a Szovjetunióban és újra kiadták ezeket különböző helyeken. A Melogyija utolsó LP-i a fekete címkés sorozatban jelentek meg 1991 és 1993 között Japánban. Ezek 36 felvételt tartalmaztak, többek között két különböző Coriolan nyitányt. Az előadások közül négy (például a Grieg zongoraverseny) nem Furtwängler.

gost_beet
Beethoven: 5. szimfónia. D05800/1 számú, 5289-56 ГOCT számú kék fáklyás lemez. Egy jó állapotú 700-1000 dollárt is érhet!
torony
Világítótorony-címkés lemez szintén az 50-es 60-as évek fordulójáról.

A szalagok európai újrafelfedezése Klaus Lang-nak, a Nyugat-Berlini Szabad Rádió (SFB) zenekari tanácsadójának köszönhető. (1970 és 1983 között töltötte be ezt a posztot.) Egy leningrádi magánlátogatáson 1983-ban találkozott egy hanglemezzel, ami Bruckner 5.-jét tartalmazta és kíváncsi volt ennek a forrására valamint arra, hogy hol vannak az eredeti szalagok. Mivel voltak kapcsolatai a Moszkvai Rádióval, az SFB 1987 októberében megkapott 20 szalagnyi élő felvételt a Berlini Filharmonikusokkal és Furtwänglerrel (Beethoven, Schubert, Brahms, Weber és Bruckner műveit). Ezeken Edwin Fischer és Walter Gieseking, valamint Peter Anders és Erich Röhn is közreműködött. A szalagok nem eredetiek voltak, hanem szerkesztett 38 cm/s-os másolatok. A Deutsche Grammophon megszerezte a jogot, hogy kiadja ezeket CD-ken. Ez lett a nevezetes két album, a "Recordings 1942-1944 vol.1 és vol.2." Az első 4, a második pedig 5 CD-t tartalmazott, összesen 18 zeneművel. Az albumok kísérőfüzete némileg zavaró, mert azt írja, hogy 1987-ben az eredeti szalagok kerültek vissza Berlinbe, de ma már tudjuk, hogy nem így van. 1989-ben, amikor kollégái segítségével folytatta a kutatást a moszkvai rádiónál, Lang végül megtalálta az eredeti 77 cm/s sebességű RRG szalagokat a Medvedkovo-i központi archívumban egy két méter magas és hét méter hosszú szekrényen. Ezeken orosz és német feliratokat lehetett látni. Ezután megbeszélések és tárgyalások következtek a moszkvai hatóságokkal. A Berlini Fal leomlása és az újraegyesítés után 1462 szalag végül visszakerült a Szabad Berlini Rádióhoz 1991 márciusában. Ezek azóta is az úgynevezett "Orosz Archívum" nevű telephelyen találhatóak. Ezután következett az analizálás és kiértékelés. Szerencsére került egy Telefunken M20 magnetofon, ami hasonló ahhoz, mint amit az RRG használt. A rádió a szalagokról két másolatot készített: egyet digitális tárolással (főként későbbi kereskedelmi célokra) és egyet 38 cm/s szalagra Telcom zajcsökkentővel. Klaus Lang később elmondta, hogy néhány átirat egész problémamentes volt, például rövid vokális részek, de néhány nagyon hosszú szalag annyira törékeny, megrongálódott vagy szakadt volt, hogy csak a legnagyobb gondossággal és figyelemmel lehetett helyreállítani. A munkát a levéltárosok hathatós segítségével végezték, akik a szalagokat megfelelő sorrendbe állították és összepárosították az orosz feliratokat (néhányat elég nehéz volt elolvasni) az RRG címkével. A rádió munkatársai nem ringatták magukat abba az illúzióba, hogy esetleg tényleg eredeti háborús szalagokat találtak: "Először is ezek a szalagok jó mechanikai állapotban voltak és másodszor: elég megbízható forrásból tudtuk, hogy a szalagok első generációja túl törékeny volt ahhoz, hogy hosszú életű dokumentumként szolgáljon. Egyértelmű, hogy a régi Filharmóniában rögzített Furtwängler koncertek elvesztek az utókor számára, ha azóta nem készült belőlük másolat." Két dologra derült végülis fény: a külöböző felvételek becsült száma (1462 szalag) túl nagy. Sok vokális felvétel duplikálva is megtalálható volt, számos mást pedig már egyébként is ismertek az RRG achívumának gyűjtői például a Német Rádió Archívumban (DRA) Frankfurtban. Az is kiderült - ahogyan Klaus Lang maga elmondta -, hogy "számos Furtwängler felvétel (például a Beethoven 5. 6. és 7. szimfónia) már berlinbe került ugyan 1987-ben, de az 1991-es RRG szalagok között nem találtuk meg. Az eredetieket talán megsemmisítették Moszkvában a szalagok rossz állapota miatt, ami lehetetlenné tette a további használatot. De ez nem csökkenti az értékét ennek a második moszkvai felfedezésnek, hiszen sok felvétel most már jobb minőségben állt rendelkezésre, mint korábban." Ezek a felfedezések meg is jelentek a "Az RRG zenei kincsei (Musikschätze der Reich-Rundfunk-Gesellschaft)" kiadványban, amit a hangarchívum 1992-ben adott ki. Ezután kövezkezhetett a régi felvételek újrakiadása. A szalagok között Beethoven 4. szimfóniájának csak az utolsó három tétele, a 9. szimfóniának pedig a 2. tétele volt meg.

Lehetséges, hogy az RRG minden előadásból kettő vagy több másolattal is rendelkezett. A Moszkvai Rádió miután leadta az eredeti felvételeket, átadhatta ezeket a Melogyija kiadónak. Miután LP-ket (és később CD-ket) gyártottak belőlük, a Melogyija visszaadhatta a felvételek másolatát a rádiónak, az eredetieket meg megtartotta magának.

Ludwig van Beethoven: 9. szimfónia 1942-ből

Beethoven 9. szimfóniáját 1942 március 21 és 24 között rögzítették. A koncertek egyike a Bruno Kittel Énekkar 40 éves jubileumát ünnepelte. Friedrich Schnapp, Furtwängler hangmérnöke ekkoriban kezdte el használni az újonnan kifejlesztett magnetofont. A bernburger utcai régi koncertterem felvételi helyisége nem rendelkezett közvetlen színpadi megfigyelőablakkal, a magnetofont ezért a műsorsugárzó épületben helyezték el (Haus des Rundfunks) körülbelül 8,5 km-re a koncertteremtől és a jelet telefonkábelen keresztül kapta. A szalagsebesség 77 cm/s volt, egy tekercs pedig nagyjából 20 percnyi műsoridővel rendelkezett. (A háború után Egyesült Államokba szállított magnetofont Bing Crosby 22 perces műsorainak rögzítéséhez használták fel.) A különböző tételek egyenetlen hangminősége alapján többen azt feltételezték, hogy a művet különböző koncerteken rögzítették, de valószínűbb, hogy két vagy több magnetofont használtak a felvételhez egyetlen koncert során és ez okozza a minőségbeli eltéréseket. A 9. utolsó tétele több, mint 25 percig tart, ezt is valószínűleg két szalagra rögzítették. Amikor a Szovjet Hadsereg behatolt Berlinbe és 1945 áprilisában megszállta a műsorszóró állomást, a 9. szimfóniának ez a felvétele még mindig szerkesztetlen volt. H. Schmidt szorgos kutatása ellenére nincs egyértelmű bizonyíték arra nézve, hogy ezt a felvételt leadták volna a háború alatt.

Jól hallható a hangminőségbeli különbség a Melogyija által 68 előtt és után kiadott lemezek között. A korábbinak sűrű, vastag hangzása van (a basszustartományban is), míg a későbbieknek kevesebb a basszusuk és kiemeltebb a közép-magas tartományuk. Ez a változás az újabb kiadásokon méginkább megfigyelhető és első hallásra friss, tiszta benyomást kelt. Figyelmes hallgatás során viszont kiderül, hogy a felvételt valószínűleg gondos utómunkálatoknak vetették alá. A későbbi lemezeken az első tételbeli nevezetes üstdobpergés elveszíti a kontúrját, míg az elsőleg kiadott lemezeken a csúcsponton a hangzás még mindig zenei és megfelelően áttetsző. A harmadik tételbeli bőgő-pizzicato az első lemezeken bőgőnek, a későbbieken viszont már csellónak hangzik. Bár az eredeti lemezek sűrű és nehéz zenekari hangzása talán nem felel meg a mai kor divatjának, mégis egyezik azoknak az emlékeivel, akik még élőben hallották Furtwängler és a Berlini Filharmonikusok előadásait. A felvétel a Szovjetunión kívülre 1968 után jutott el, amikor egy 7 lemezes rózsaszín címkés (61-es ГOCT számú) album alapján az Unicorn kiadta őket. Az Unicorn lemezek nagyon jó minőségűek kevés pattogással és felületi zajjal, a hangzásuk viszont inkább a 68 utáni kiadásokra hasonlít a gyengébb basszustartomány miatt. A Nippon Columbia LP-k (DXM-105/6-UC), a Toshiba-EMI LP-k (többféle, mint például a WF-7004/5) és az első CD kiadások (CE28-5748/9) mind az Unicorn kiadást használták forrásként. 1987-ben a Moszkvai Rádió visszajuttatta az RRG szalagok másolatát a Berlini Rádióhoz 22 zeneműről (utóbb kettőről kiderült, hogy nem Furtwängler). A Dutsche Grammophon által kiadott két albumban a Beethoven 9. és a Pastorale nem szerepelt. A Japán Polidor kiadó szerint Moszkvából digitális szalagokat kapott Berlin, de Krauss Lang nyilatkozata egyértelművé tette, hogy a felvételek 38 cm/s sebességű szerkesztett analóg szalagok voltak. A Francia Furtwängler társaság ezt a szalagot használta 1989-ben az SWF-891 kiadásához. Bár a hangzás a szalagok minőségromlása miatt némileg gyengébb, mint az első Melogyija LP-ké, mégis egész jól és megőrzi azok karakterét. Az RRG szalagok végül 1991 márciusában kerültek vissza Oroszországból, de a 9. szimfóniának sajnos csak az egyik tétele volt ezek között. Összefoglalásképp tehát: az 1942-es 9.-ből három forrás létezik: a Melogyija LP-k, a 38 cm/s sebességű másolat, amit az SFB kapott és a Japánban 1993-ban kiadott Melogyija CD (MEL CD 1000 715). Habár a művet számos kiadó megjelentette CD-n és LP-n is, mindegyik ezen források valamelyikét használja. A japán Opus Kura kiadó a Melogyija LP-ket használta és gondos meghallgatás után úgy döntöttek, hogy az eredeti kék fáklyás lemez a legjobb.

Franz Schubert: 9. "Nagy" C-dúr szimfónia 1942-ből

A "Nagy" C-dúr szimfóniát Furtwängler két sorozatban vezényelte: 1942 május 31-én és június 1-jén valamint ugyanabban az évben december 6. és 8. között. Ezek valamelyike hallható a Szovjet Hadsereg által megszerzett magnószalagokon. A Melogyija a "Nagy" C-dúr szimfóniát a kék fáklyás címkével jelentette meg (33D-010033/4). A lemez másik száma: ГOCT 5289-56, ez azt jelenti, hogy a lemez valamikor 1956 és 1961 között jelent meg. Persze később aztán még többször is kiadták a Szovjetunióban a rózsaszín címkével (1961, 1968, 1973) és a fehér címkével 1980-ban, valamint Japánban a fekete címkés sorozatban 1990 körül. A szovjet lemezek közül néhány az amerikai és brit Furtwängler Társaságokhoz is elkerült, amelyek ezt szintén az Unicorn címke alatt jelentették meg. Japánban a Yamaha ugyan bejelentette, hogy kiadja a művet egy UNIC-104 jelzésű lemezen 1969-ben, de erre végül mégsem került sor. Később a Nippon Columbia hivatalosan megegyezett az Unicornnal és a DXM sorozat 8.-jaként kiadta a szimfóniát 1971 februárjában. Az Unicorntól származó licenccel a VOX is kiadott egy lemezt 1972-ben a Turnabout címkével (TV 4364). 1980 után a Toshiba-EMI is megszerezte a jogot és kiadta az Unicorn sorozatát (WF 60050). A Moszkvai Rádió 38 cm/s sebességű másolatairól a DGG külön is kiadta (DG 427 781-2). Az 1991-ben visszaszolgáltatott szalagokon pedig szerencsére szintén ott volt a szimfónia. Az utóbbi években a Japán és Francia Furtwängler Társaság valamint kisebb kiadók, mint a Mythos és a Serenade kiadták a mű Melogyija LP-kről átírt változatait. Miért az LP és miért nem a 38-as másolat vagy az RRG szalag? Hiszen azokon is létezik a mű! Nos a fő ok a visszaadott szalagok minősége. A hangzás túlságosan zavaros, emellett a szovjet mérnökök mesterséges visszhanggal másolták át a művet a 77 cm/s-os szalagokra. Ezt a visszhangot nagyon nehéz eltávolítani és az 1973 után kiadott LP-k már mind tartalmazzák. Így aztán azok, akik az eredetit akarják hallani, a régi, visszhangosítás nélküli hanglemezeket kell használniuk.

Van viszont egy probléma, amikor a Melogyija LP-ket használjuk forrásként. A második tételben ugyanis a 248. ütemben lévő fff dinamikájú rész után egy ütem szünet következik. Furtwängler ezt a szünetet nagyon hosszúra veszi. Amikor a Bécsi Filharmonikusok 1943-ban Stockholmban játszottak, ez 8 másodpercig tartott! Mi van akkor ezzel az 1942-es előadással? Nos a szünet minden kiadónál különbözik. A legrövidebb a Melogyija CD-n (2 másodperc: MEL CD 1000723), a Bayer CD-n (ami Diapason díjat nyert) és a japán Serenade CD-n (SEDR-2010) 4 másodperc, a Francia Furtwängler Társaság lemezén (SWF031) 5 másodperc, a japán társaságén pedig 6. A leghosszabb a német társaság és a Deutsche Grammophon CD-jein: 9 másodperc. A hosszú "szünet"-et sokan zavarónak tartják, ha közben nem láthatják a karmestert, ezért a mastering során ezt gyakran lerövidítik. A nagy szórás viszont egy prózai okból származik: az összes Melogyija LP-t ennél a szünetnél kell megfordítani és így ennek a pontos ideje elveszett. A Deutsche Grammophon viszont elméletileg a visszaszolgáltatott szalagot használta, náluk a szünet pedig 9 másodperc. Így aztán ez kell, hogy legyen a helyes érték. Ezt a háborús felvételt nagyon sokáig egy rendkívül vad előadásnak tartották többek között élesen tomboló tuttikkal és az üstdob kemény hangzásával az első tétel 316. üteménél. A korai kék fáklyás lemezek hangzása viszont eléggé különböző. Az üstdob hangja mély, de bántó él nélkül, a hangzás pedig inkább puha, erőteljes mélytartománnyal támogatva. A közönségnek azokban a vészterhes napokban minden bizonnyal szüksége volt ilyen megragadó előadása vigaszára. Ilyen hangzás hallható az Opus Kura CD átírásában is. Brahms Haydn variációinak hangzása a kék fáklyás lemezen a Berlini Filharmonikusokat legjobb formájukban mutatja erőteljes basszussal. Sajnos a felvétel szépségét a folyamatosan jelen lévő búgás beárnyékolja. Ha ezt eltávolítanák, akkor megváltozna a teljes hangkép, így aztán ez is rajta van az Opus Kura CD átírásán.

Ludwig van Beethoven: 4. szimfónia 1943-ból

Bár Furtwängler nem szerette a stúdiót, a világháború alatt több ún. magnetofonkoncertet is vezényelt. Ez egyfajta átmenet a stúdiófelvétel és az élő koncert között: későbbi, rádióban való leadás számára készült és gyakorlatilag az adott zenemű egyben való eljátszását rögzítette a koncertteremben, de közönség nélkül. A 4. szimfóniából is készült egy ilyen változat 1943. június 27-én, majd 30-án szintén felvették a szimfóniát, de ezúttal már közönség előtt. A magnetofonkoncertről két vagy több másolat is készülhetett, mert az amerikai VOX megvásárolta az egyiket és 1952-ben megjelentette lemezen (PL7210). A Szovjetunióba is került legalább egy szalag és 1956 után meg is jelent LP-n: az első kiadás a ГOCT 5289-56 számot viselte. A Deutsche Grammophon is hozzájutott egy másolathoz, amit ők 1962-ben adtak ki (LPM 18817). A Melogyija aztán abbahagyta a magnetofonkoncert LP-jének gyártását és elkezdett egy olyan verziót kiadni, amiben az első és második tétel még ebből, az utolsó két tétel pedig már az élő felvételből való. A teljes élő felvétel végül 1973 környékén jelent meg. A fekete címkés LP és a későbbi CD (MEL CD 1000719, amit főként Japánban árusítottak) készült ebből a forrásból. Ez a verzió volt az 1987-ben Berlinbe vitt másolt szalagokon is, amit a Deutsche Grammophon először 1989-ben adott ki. Erről a szalagról rendszeresen készültek újrakiadások Japánban is Polidor CD-ken (legutoljára a POCG-9485). Úgy tűnik, a magnetofonkoncertből nem készült több újrakiadás, miután a Turnabout LP (a VOX szalagról) megjelent 1971-ben (TV 4344). Érdemes összehasonlítani ezeket a forrásokat. A VOX szalagja volt az első kiadás: basszusa kiemelt, a fortisszimóknál zavaros, a transzparencia rossz. Viszont testes hangzása és jó atmoszférája van. A Deutsche Grammophon szalagjának volt egy kis problémája a 3. tételben, ezért a kezdetnél az ismétlés 20 ütemje lett felhasználva. Nagyon szép a hangzása, de az eredeti jelenlétérzet sajnos elveszett. A Francia Furtwängler Társaság az élő felvétel egy korai és nagyon ritka Melogyija LP-jét használta a tagoknak szánt LP-hez (SWF-7103R), de annak sajnos átlag feletti alapzaja volt. 2001-ben aztán újra próbálkoztak szintén egy Melogyija LP-vel és nagyon jó eredménnyel: abban a korban az SWF-011, 011R lemez volt a legjobb. Egy kis olasz kiadó is megjelentetett CD-t Melogyija LP-ről (DIM 6105-2) 1998-ban, de az erős zajcsökkentés megölte az eredeti hangot. Az Opus Kura egy korai, jó állapotban lévő Melogyija LP-t használt.

Ludwig van Beethoven: 5. szimfónia 1943-ból

Van némi zavar ennek a felvételnek a készítési ideje körül. A legtöbb CD kiadáson 1943. június 30.-a szerepel, azonban az EMI "Great Conductors" sorozatában 40.-ként kiadott Furtwängler album egy "újonnan felfedezett" 1944. februári felvételt emleget. Némi összehasonlítás után kiderül, hogy ez az EMI felvétel ugyanaz, mint a június 30.-i. Az Opus Kura kiadó úgy véli, hogy mivel nem hallható a felvételen a közönség zaja, ez akár egy "magnetofonkoncerten" is lehet (talán június 28-án) vagy pedig a 30.-i koncert után vették fel a művet közönség nélkül. A felvétel először Japánban jelent meg Unicorn LP-n (UNIC 106). Mr. Kei Ikeda szerint a mesterszalagot arról a szalagról másolták át, amit Mrs. Furtwängler küldött. Az LP-t a Japán King Records vágta és préselte. Fura módon ennek a felvételnek a hangzása és az időtartamai különböznek a Melogyija LP-étől. A King (Unicorn) második tétele 30 másodperccel hosszabb, a finálé pedig 20 másodperccel hosszabb, mint a Melogyija LP-n. Ez az előadás sosem volt igazán megbecsült az LP és a CD-k gyenge hangminősége miatt. A legnépszerűbb CD átírás erről az előadásról Japánban a Polidor (F20G29088) 1989-ben kiadott lemeze. Habár az SFB-nek visszaadott szalagokat használták, az első tétel eleje a CD-n bizonytalanul indul némi beúszással. Furtwängler híres indítása nem érezhető. A második ütemben a fermáta hatása is azonnal elhal. Van két durva motívum is különböző tempóban a 442. és 443. ütemben (7:08 a Polidor CD-n). Ráadásul az egész előadáshoz fölösleges visszhangosítás van adva. Ezek a jellemzők a Melogyija Japánban megjelent fekete címkés LP-jén (M10-05800) és CD-jén (MEL CD 1000720) is ott vannak. A Dante (LYS065) és Music&Arts (CD-824) CD-i mesterséges sztereóban készültek a Melogyija késői periódusának mesterszalagjai vagy LP-i alapján. Egyikük sem ajánlott.

Remek átírás hallható ugyanakkor a Tahra CD-jén (TAH 272). A CD forrásaként "egy újonnan felfedezett kielégítő minőségű, nem a Deutsche Grammophon szalagja" szolgált, ez valószínűleg az osztrák műsorszóró vállalatnál vagy a Keletnémet Rádiónál őrzött lehet. Minden fent említett probléma hiányzik belőle és az első tétel kezdete teljesen autentikus Furtwängler. Nagyon jól esik hallani a vonósok basszusát és telt hangzását. Mivel a Tahra ezt kétszer is kiadta (FURT 032/1033, Furt1034/39), elég könnyen beszerezhetőek voltak. Jelenleg ezek számítanak a mércének. Viszont még a Tahra CD-i sem adják vissza a korai Melogyija LP-k vastag vonóshangzását (világítótorony és kék fáklyás címke). Ha összehasonlítjuk ezt az új kiadásokkal, a szalagok állapotromlása nem csak a magas hangoknál, hanem Furtwängler berlini zenekarának dús basszusában is hallható. Ezeknek a lemezeknek jó minőségű, 50-es évekbeli monaurális (mono) hangjuk van. Az RRG szalagok mesterszalagokként való használata valószínűleg nagyon elhasználta aztán őket, ezért nem volt az 5. szimfónia a Moszkvából az SFB-nek 1991-ben visszaadott szalagok között.

Ludwig van Beethoven: Coriolan nyitány

1943 június 22 és 26 között Furtwängler csak Beethoven-programot vezényelt, a Coriolan nyitánnyal, a 4. és az 5. szimfóniával. A Coriolan a Szovjetunión kívül elsőként 1970 szeptemberében jelent meg, amikor a Japán Columbia kiadta a DXM sorozatot (DXM-103), ahol a Coriolant a 4. szimfóniával párosították. Annak a forrása állítólag a magnetofonszalagokról készült Government Corporation MK lemez volt. Ez egy valódi tragédiát ábrázoló rendkívüli előadás. A hangzást viszont sajnálatos módon megölte a magas frekvenciás torzítás, ami az ugyanazon a koncerten felvett 4. szimfóniában viszont nem hallható. Az Opus Kura először az első LP-vel próbálkozott (Melogyija kék fáklyás címke), de ott tapasztalható volt néhány olyan probléma, ami a DXM LP-n nem volt rajta: appoggiatura-szerű hangok vannak az első hang előtt és néhány furcsa néma szakasz a kezdeti zenekari kitörés alatt és után. A lapos hangzás és a torz magastartomány hasonló a DXM LP-hez. Az LP végóráiban a Melogyija megjelentette a fekete címkés sorozatot a szalagokról. A Coriolan Brahms 4. szimfóniájával lett párba állítva 1990 körül (M10-09867). A hangzás itt is hasonló a DXM LP-hez. 1992 februárjában a Coriolant újra kiadták Beethoven 4. szimfóniájával (M10-49725). Az Opus Kura legnagyobb meglepetésére itt viszont nem hallható appoggiatura és az első akkord teljes rezonanciával szólt némulás nélkül. Nos ez eddig csak száraz történelem. Na most pedig jönnek a találgatások. Az orosz hadsereg elvitt két RRG másolatot a nyitányról. Az egyik az appoggiatura nélküli (A szalag), amihez a moszkvai rádió visszhangot adott. Ez 1987-ben visszakerült másolaton a berlini rádióhoz és a Deutsche Grammophon kiadta a 9 CD között. A másik másolat (B szalag) az MK records-hoz került. Őket zavarta a fura motorhang a csendes szakaszokban és a szalag szerkesztésével betettek oda csöndet. Az utolsó három akkord közül egy hiányzott a szalagról és adtak hozzá tapsot is. Ez lehetett a kékfáklyás LP alapja 1956-ban. A későbbi rózsaszín címkés kiadás nem vágta ki annyira a zajt és ezt vették át a DXM LP-re. A Government Corporation MK-t ebolvasztották a Melogyija-ba 1992-ben. A Melogyija felfedezte az új szalagokat (A szalag), amikor a japán piacra szánt 10 fekete címkés LP-t szerkesztették. Ők nem szerkesztettek rajta semmit, csak egyszerűen átvették a szalagot LP-re. Az LP gyártásban bekövetkezett fejlődés nagyobb volt, mint a szalagok minőségromlása, úgyhogy a lemezek hangzása sokkal jobb volt, mint a korábbi kiadásoké. A Melogyija ugyanerről a forrásról CD-t is készített. A Francia Furtwängler társaság, a History és a Grammofono ezt a forrást használja a CD-jéhez. Az Opus Kura a fekete címkés LP (M10-49725) és a kék címkés lemez átiratát is kiadta. Az összehasonlítás érdekes lehet.

Ludwig van Beethoven: 7. szimfónia 1943-ból

A 7. szimfóniát a régi koncertteremben vették fel bérletes koncerten a következő napok valamelyikén: 1943. október 30. vagy 31., esetleg november 3. A koncert teljes programja szalagra került (Beethoven 7. szimfónia, 4. zongoraverseny, Pepping 2. szimfónia). Érdekes, hogy minden mű hangminősége jelentősen eltér. A 7. szimfónia először a Melogyija rózsaszín címkés ГOCT 5289-68 lemezen jelent meg, aztán pedig a sárga címkés 5289-73 lemezen. 1970-ben exportra szánva egy kék címkés LP-n is kiadták a Pastorale szimfóniával egybe csomagolva, ahol Mravinsky-t és a Leningrádi Filharmonikusokat jelölték meg az előadóként (nincs ГOCT szám) és ezt az albumot rendkívül jól vitték Japánban. Ennek a kék címkésnek a minősége és a préselése nagyon jó volt és még ma is sok létezik belőlük kiváló állapotban. A Francia Furtwängler Társaság gyorsan ki is adott egy másolatot LP-n 1971-ben (SWF 7105) és így tett az Egyesült Királyságban az Unicorn is (WFS-8). Erről az Unicorn-ról aztán Japánban a Japán Columbia (DXM-151-UC) és a Toshiba-EMI (WF-70006, WF-60047) is kiadott másolatot. CD-re elsőként a japán Crown írta át 1987-ben (PAL-1024) egy elég rossz állapotban lévő Melogyija LP-ről. A Deutsche Grammophon 1989-ben az oroszországból 1987-ben küldött szalagok alapján adott ki CD-t (DG 427 775-2). A 7. az 1991-ben visszaadott RRG szalagok között nem volt meg és a jelek szerint másolat sem létezik belőle a német rádióarchívumokban. Az elérhető források így tehát vagy a Deutsche Grammophon másolt szalagok vagy pedig a Melogyija LP-k (rózsaszín, kék, sárga és fekete címkések). A Melogyija LP-knek van a legjobb hangminőségük, a Deutsche Grammophon szalagokból hiányzik az azonnaliság és a jelenlétérzet. A német kiadó egyébként elég ügyesen kipótolta a negyedik tétel első hiányzó két ütemét a visszatérésből. A Francia Társaság ezt a részt egy másik előadásból ollózta oda, viszont a hangminőség sajnos jól hallhatóan eltér. Az Opus Kura CD átírás a negyedik tétel hiányzó elejét a visszatérésből pótolja ki: a visszatérés első két üteme (a DG 4 ütemével szemben). Ennek az átírásnak telt basszusa és remek hangzási egyensúlya van. A hallgató úgy érezheti, hogy a régi koncertteremben ül.

Ludwig van Beethoven: 6. szimfónia

A 6. szimfóniát a Nemzeti Színházban tartott bérletes koncerten rögzítették 1944 március 20-án és 21-én, miután a szövetséges erők lebombázták a régi filharmónia épületét. Elsőként Melogyija rószaszín címkés LP-n jelent meg (ГOCT 5289-68). A Melogyija a tasakon azt állította, hogy az előadók Mravinszkij és a Leningrádi Filharmonikusok, valószínűleg azért, mert a Szovjetunióból a lemezexport le volt tiltva, kivéve ha azon orosz szerzők vagy előadók szerepeltek. A borítón Beethoven szobra volt látható. Mr. Kojiro Tabuse szerint kék címkés lemezeket 1970-ben adtak el, ezek minősége elég jó volt és még ma is sok fellelhető remek állapotban. Amikor a másolt szalagok az SFB-hez kerültek, a Deutsche Grammophon azzal az indokkal, hogy túl rossz a hangminősége, nem írta át a Pastorale-t CD-re. A CD, amit az Amerikai Furtwängler Társaság valamint a Music&Arts viszont kiadott (WFSA-2001) nem feltétlenül rosszabb azoktól a felvételektől, amiket a Deutsche Grammophon megjelentetett, amiknek a hangzása nyersebb és vékonyabb, kevés jelenlétérzettel. A kontraszt a kék címkés LP-vel elég drámai. Az Opus Kura CD tüzesen élénk hangját hallgatva meglepődhetünk, hogy a felvétel milyen jól rögzítette a Furtwängler vezényelte Berlini Filharmonikusok hangzását.

Talán kevésbé ismert, de a háború során Furtwängler készített a "magnetofonkoncerteken" kívül stúdiófelvételeket is. A Pastoral szimfóniát 1943. december 22-én és 23-án rögzítették a Bécsi Filharmonikusokkal. Habár a CD akkor már létezett, az EMI egészen 1986-ig várt, míg kiadta LP-n az ugyanakkor felvett Brahms Haydn-variációival együtt. A Francia Furtwängler Társaság megjegyzi, hogy az első tételben jelölt ismétlést az EMI annak ellenére vágta be a kész felvételbe, hogy Furtwängler koncertjein soha nem játszotta, így aztán minden szépsége ellenére az SWF saját kiadású CD-jén sem szerepel. Ez a stúdiófelvétel talán a legpasztorálisabb a karmester összes 6. szimfónia-felvételei közül. Az 1944-es élő előadás jócskán különbözik tőle: az tele van feszültséggel, ami egy rettenetes Vihar-tételben csúcsosodik ki. Persze ez a Vihar a Bécsi Filharmonikusok felvételén is hatásos, de kevésbé durva. Hasonló kontrasztot találhatunk Schubert "Nagy" C-dúr szimfóniájának két előadásánál is: komor a berliniekkel 1942-ben és sokkal visszafogottabb a bécsiekkel Stockholmban 1943-ban.

Ludwig van Beethoven: 3. "Eroica" szimfónia 1944-ből

Furtwängler és a Bécsi Filharmonikusok a 3. szimfóniát 1944 december 19-én rögzítették RRG sugárzáshoz (magnetofonkoncert). Az Eroica szalagját (más RRG szalagokkal együtt) a háború után egy keletnémet rádióállomástól vette meg az amerikai Urania Co. Ezt aztán úgy jelentették meg, mint az első Furtwängler Eroica felvételt. A lemezt Japánba is importálták, ahol minden zenerajongó csodálta a felvétel és előadás dinamikáját, azonnaliságát és megrendítő hatását. A karmester által indított per miatt ez a lemez aztán eltűnt a klasszikus zene látóhatáráról. A francia Pathé (2C051-63332 M), az amerikai VOX (TV-4343) és a brit Unicorn (UNI-104) viszont 1970 körül a karmester özvegyének beleegyezésével kiadta ugyanezt a felvételt. Japánban a Nippon Columbia is hivatalosan megjelentetett egy LP-t róla (DXM-101), így a nagy korábbi szenzáció újra megismétlődött. Azóta több "Urania Eroica" CD és LP jelent meg világszerte. Számos problémás dolgot tisztázni kell azonban a felvétellel kapcsolatban. A legnagyobb probléma a hibás hangmagasság, ami majdnem egy fél hanggal magasabb az Urania LP-n, a normál előadásokhoz képest különösen az első tételben. Ez azt jelenti, hogy a játékidő az LP-n rövidebb, mint a tulajdonképpeni előadás volt. Először azt gondolták, hogy az Urania növelte meg a magnó fordulatszámát. De amikor a Tahra megvizsgálta az ORF-nél (osztrák rádió) tárolt eredeti szalagokat 1998-ban, kiderült, hogy a hangmagasság azon is magas és a játékidő majdnem pontosan megegyezett az Urania LP-vel. A DXM-101 volt az első kiadás, ahol a hangmagasságot kijavították. A VOX is kiadott egy javított LP-t (THS-65020). Ezt olcsó kiadásként a Philips és a Fontana Japánban is kiadta.

urania_eroica
Az Urania lemez tasakja

Ma javított és javítatlan hangmagasságot tartalmazó CD-k is léteznek. A javítatlan kiadások azzal indokolják, hogy ők pontosan akarják visszaadni az Urania Eroica-t, az Opus Kura célja azonban nem az volt, hogy az Urania Eroica hibáját adja vissza pontosan, hanem a Furtwängler által vezényelt Eroica-t. A javított CD-k a Toshiba-EMI (TOCE-3730), a Tahra (FURT1034 egy ORF szalagról), a Grand Slam (GS-2005 az Urania LP-ről), a Priceless (D-16395) és a Bayer (BR 200 002). A két utóbbi tartalmazza a megszakítást a gyászindulóban, ami egyezik azzal a ténnyel, hogy a VOX LP-t is ott kellett megfordítani. Az osztrák Preiser CD valószínűleg egy Moszkvai Rádió-nál lévő szalagot használhatott, mert az első akkord hibája miatt azt a másodikkal cserélték ki. A második probléma a korrekciós görbével kapcsolatos. Az Urania LP-n az szerepel, hogy a görbe megfelel a RIAA görbének, de az Urania állítólag a NAB (vagy a régi Columbia) korrekcióját használta 1953-ig. Néhány Urania LP-nek jobb hangja van a NAB korrekciót használva. Amikor nem megfelelő korrekciót használunk, kellemetlen hang hallható a magas frekvenciákon. Az Opus Kura öt Urania LP-t próbált ki, hogy megtalálja a megfelelőt. Három jó állapotban lévő LP-t kölcsönkértek, viszont ezek hangminősége nem felelt meg a mátrix számnak. Két lemeznek hasonló volt a hangja a Green Door (GDCL-0001) hangjához: némileg hisztérikus hang, karcos zajjal. Egy Yasuhara birtokában lévő LP-nek viszont szép hangzásegyensúlya volt, remek részletessége és az alapzaj is kicsi volt, bár a mátrix száma megegyezett a másik kettőével. Ez talán a préselés korai szakaszából származhat, amikor a matricák még nem voltak elhasználódva. Az eredmény egy telt hangzás, ami eléggé különbözik az Urania Eroca általánosan ismert hangzásától.

Ludwig van Beethoven: Fidelio 1950-ből

Az 1950-es Salzburgi Fesztiválon Furtwängler négyszer vezényelte a Fidelio-t: augusztus 5. 11. 17. és 22. Salzburgban ezek voltak az ő utolsó Fidelio előadásai (1948-ban háromszor, 1949-ben négyszer vezényelte). 1950-ben Furtwängler a Varázsfuvolát és a Don Giovanni-t is vezényelte és majdnem minden nap a pódiumon állt július végétől augusztusig. Meglepően feszes időbeosztás volt. "Az emberek, akiknek már nem jutott jegy, a termen kívül várakoztak a vasárnap reggeli koncerten. Amikor az ajtó kinyílt, beszaladtak ünnepelni a terembe." Ilyen lelkes események történtek a Fidelio előadásai után. Az első előadást augusztus 5.-n a Rot Weiss Rot (vörös, fehér, vörös az osztrák zászló színei) rádió szalagra is rögzítette. Így tett a RIAS (rádió az amerikai szektorban) is, akik adásba is küldték a felvételt augusztus 22.-n. Korábban azt gondolták, hogy ez a Fidelio az utolsó előadás volt, hiszen a dátum annak a napja. A Varázsfuvola augusztus 16-án ment adásba a stuttgarti, frankfurti és bécsi átjátszóállomásokon. A Varázsfuvolát ezután nem adták többé adásba, de a Fidelio-t még igen: Stuttgartban augusztus 26-án és a Délnyugati Német Rádióban szeptember 4-én. Sokkal később az EMI kiadott az augusztus 5.-i Fidelióról egy CD-t a salzburgi sorozatában. A kísérőfüzetben azt olvashatjuk, hogy az eredeti hangszalagot a szerződéseknek megfelelően sugárzás után megsemmisítették. A RIAS és a Bécsi Rádió azonban készített másolatot telefonvonalon keresztül. És szerencsére mindegyik rádió megtartott egyet belőle.

bjr
BJR által kiadott Fidelio

Talán az első LP a BJR (BJR-1121/3) volt, amit az Egyesült Államokban adtak ki 1970 körül. Néhány katalógus megemlíti a Morg 5001 3 lemezes albumot is. A BJR 3 lemeze egy kemény, színes kartondobozban került forgalmazásra és a kiváló kísérőfüzetben színpadi fényképeket találunk Furtwänglerről, Flagstad-ről és Patzakról, emellett egy Henry Wisneski által írt életrajzot a karmesterről és az énekesekről. Ez a kiadvány hamarosan eltűnt a piacról, de hogy mennyit is adtak el belőle, arról nincs pontos adat. Abban az időben volt ugyan szóbeszéd arról, hogy az EMI elkezdte felvásárolni ezeket. Az MRF szintén kiadott egy albumot (MRF-50) a felvételről Beethoven 8. szimfóniájának 1953-as felvételével egybe csomagolva a Berlini Filharmonikusokkal. Erről a szimfóniafelvételről később kiderült, hogy nem Furtwängler előadása. Az Educational Media Co. (a jelenlegi Music&Arts) kiadta az előadást az I Grandi Interpreti sorozatban (IGI-328) 1973-ban. Ugyanerről a forrásról a Nippon Columbia is megjelentetett egy albumot (OP7530-2BS) egy díszes dobozban a Bruno Walter Társaság LP-jén 1980-ban. Mindezen forrásokat összehasonlítva kiderült, hogy a BJR a legjobb hangzású. Az IGI (és a Nippon Columbia) hangja tiszta, de vékonyka, mert a magas hangok túlságosan ki vannak emelve. Rejtély, hogy a BJR honnan szerezte meg ennek az 1950-es Fidelio-nak a felvételét. Valószínű, hogy azok az amerikai kollégák, akik a német és osztrák rádióállomásoknál dolgoztak, hozzáfértek a szerkesztett és adásba került hangszalag másolatához, aztán a hadsereg postájával azt visszaküldték az Egyesült Államokba. Az első CD az olasz Hunt CDWFE-304 és CDWFE-354 (kétoldalas CD) volt 1988-ban és 1989-ben. Ezek hangja fakó és különbözik a BJR hangjától. 1993-ban hosszú várakozás után végre az EMI is hivatalosan kiadta CD-n. Az eredeti szalagok ugyan már megsemmisültek, de a RIAS-nál és ORF-nél lévő másolatokat használva a Ton Eichinger Studio-ban G. Klauss vezetésével restaurálták a felvételt. Ennek hangzása a jóval tisztább magasabb frekvenciáknak is köszönhetően jobb a Hunt kiadásánál és önmagában véve is egész szép. Ez a Fidelio sokkal jobb, mint az EMI által a következő évben kiadott 1951-es Varázsfuvola. Ebből aztán kisebb kiadók, mint a Verona (27044/5) is kiadtak CD-ket és a Hunt így értéktelenné vált. Sok kis kiadó lemeze az EMI másolatának tűnik, még a helyreállított részek is ugyanazok. Mi hát az értelme a BJR LP másolatának a fenti körülmények után? Nos a hangzásegyensúly és a hangminőség jelentősen különbözik. A BJR basszusa telt, hangzása sötétebb, az EMI pedig fényes és elnyomott basszusú. A hatodik (Induló) és hetedik (Pitzzaro áriája) szám összehasonlítása is megmutatja, hogy a különbség egyértelmű. Az EMI CD-jén a felvétel búgása, a szalag gyengeségéből adódó hangmagasság-ingadozás és a zaj ki lett szűrve. A BJR LP-je a közönség tapsával kezdődik, amit az EMI kivágott. Elsőre a hangzás kissé bizonytalan, de ez hamar megszűnik és élvezetes előadássá válik. Az EMI CD-n a "Bebörtönzöttek kórusában" hallható egy furcsa és zavaró vibrálás (a zenekar hangja ugyanekkor mentes ettől). A BJR felvételén ez a rész hibátlan. Ennek a felvételnek a játékideje a "Leb' du warmes Sonnenlicht" kórustól az első felvonás végéig mintegy perccel hosszabb, mint az EMI lemezének. Aprólékos megfigyelés során kiderül, hogy Rocco monológja háromszor ismétlődik (az EMI-nál kétszer). Nagyon különös, hogy mi okozhatott ekkora eltérést, hiszen a szerkesztés jelei nem hallatszodnak. A BJR forrásaként használt szalag is elveszhetett már azóta. A feszvitál izgalmát és boldogságát a BJR-nél alighanem átérezték. Ennek jelenléte az Opus Kura CD-re is átkerült.

Ludwig van Beethoven: 1. szimfónia 1952-ből

Furtwängler komoly tüdőgyulladást kapott a salzburgi Le Nozze di Figaro próbái alatt 1952 júliusában, amiből nagyon sokára gyógyult fel. A felépülése utáni első munkája a november 24-től 28-ig tartó hangfelvétel volt, ahol Beethoven 1., 3. és 6. szimfóniáját vették fel; ezek a zenerajongók között még mindig szívesen hallgatott felvételek. A koncertekhez 29-én és 30-án tért vissza, amikor a Bécsi Filharmonikusok bérleti hangversenyén Beethoven 1. szimfóniáját, Mahler Vándorlegény-dalait és Beethoven Eroica-ját adták elő. Az első koncerten csak az 1. szimfóniát rögzítették, második nap pedig mindhárom művet. Az első nap felvétele hallható az Opus Kura CD-jén. Egészen mostanáig ez csak az olasz Nuevo Era CD-jén és egy Virtuoso CD-n volt hallható. A gyűjtők sokáig keresték ezeket a használtlemez-boltokban, de az Opus Kura CD-jét biztosan megelégedettséggel fogják hallgatni. Ezt az előadást sokáig a 30.-i előadásnak hitték, de a hangzásbeli különbség elég jelentős már az első tétel bevezetését hallgatva is. Az előadás a pódiumra való visszatérés örömét sugározza.

Johannes Brahms: Haydn-variációk

Furtwängler készített néhány stúdiófelvételt a háború alatt. Furcsa módon azok, amiket az Electrola kiadónak készített, soha nem jelentek meg 78-as fordulatú lemezen, pedig egészen kiválóak voltak. A karmester 1943-1944 telét Bécsben töltötte. A Haydn-variációkat még Berlinben adta elő a Berlini Filharmonikusokkal december 12-15 között (erről készült felvétel is) és rögtön ezután elkezdte a Bécsi Filharmonikusokkal a mű stúdiófelvételét. El is készültek vele, Furtwängler pedig beleegyezett a megjelentetésébe, de aztán fura módon mégis visszatartották az összes nyomómatricát. Így aztán a felvétel csak évekkel később jelent meg, már LP-n (SWF 7601) és CD-n (Tahra FURT 1012-13). Ahogyan ezeken hallható, az utolsó variációban néhány hangjegy hiányzik, de az SWF a saját CD-kiadásán ezeket egy kiadatlan matricáról pótolta. Az előadás remekül sikerült, Furtwängler különösen kedvelte ezt a darabot, ma hét felvétele ismert, mindegyik nagyszerű és mindegyik különböző.

Anton Bruckner: 8. szimfónia

Furtwängler karmesteri bemutatkozó előadása 1906. február 19-én Münchenben volt. Ott a következőket vezényelte: Beethoven Házavatás nyitánya, saját b-moll szimfonikus költeménye és Bruckner 9. szimfóniája. Bemutatkozása után is rendszeresen vezényelte Bruckner szimfóniáit. Ebben igencsak különbözött a korszak más nagy karmestereitől, mint például Weingartnertől (csak a "Romantikusat" vezényelte) vagy Toscaninitől (állítólag a 7.-et vezényelte). Utolsó Bruckner előadása a Luzern-i Fesztiválon volt, halála évében: 1954 augusztus 25-én a Philharmonia Zenekarral. Enrico Mainardi így írt erről: "a program a 7. szimfónia volt. Lepárolt, mély hittel közvetített, mennyei előadás... teljes szívvel és lélekkel a zene felé..." Az Opus Kura lemezén lévő 8. szimfónia felvétele 4 hónappal korábban készült, április 10-én Bécsben, az Osztrák Rádió jóvoltából. Nincs jele annak, hogy adásba is került volna, így valószínűleg csak az archívum számára készítették. Nyilvánosságra 1982-ben került, amikor az olasz Fonit Cetra kiadta az Arcadia 2 lemezes albumát (FE-17). Az előadással kapcsolatos kétségek nem sokkal korábban merültek fel. 1989-ben az olasz Hunt a Novak kritikai kiadás előadásaként jelentette meg a felvételt, amit azzal magyaráztak, hogy Furtwängler megkapta a kotta még az 1955-ös kiadás előtt álló változatát Prof. Novak-tól. Az előadáshoz pedig ezt a verziót használta. Ez kotta később állítólag Joseph Keilberth-hez került. Ez az elképzelés eléggé valószínűtlen. Később az előadásról már azt állították, hogy nem is Furtwängler. Japánban azonban az a vélemény, hogy mégiscsak eredeti Furtwängler már az első CD kiadás után eléggé általános lett. Lelkes rajongók, mint például Mr. Kosuke Hiyama összehasonlították a felvételt számos partitúrával és arra a következtetésre jutottak. hogy az előadás során felhasznált verzió a Haslinger-Schlesinger-Lireau változat, ami Bruckner saját második verziója Schalk átdolgozásával. A tételekben előforduló egyéb rövid húzások pedig alapvetően ugyanazok, mint amik Furtwängler egyéb előadásaiban (Bécsi Filharmonikusok 1944, Berlini Filharmonikusok 1949) is megvannak. Mr. Hiyama vizsgálata megerősítést nyert 1994-ben, amikor Mr. Henry Vogel, aki a Chicago-i Szimfonikus Zenekar akkori elnöke volt megkérte Mr. Peter Bolton-t, a Bécsi Állami Opera archívumának igazgatóját, hogy derítse ki az igazságot. Ő pedig megtalálta az előadás dátumát és Furtwängler nevét egy a Bécsi Filharmonikusok tulajdonában lévő Schlesinger-verziójú partitúra-részleten. (Amerikai Furtwängler Társaság Hírlevele, 4. évfolyam 4. szám) Bizonyított, hogy Furtwängler adta a Haas-verzió első előadását Bécsben 1939. július 5-én. Továbbá ugyanabban az évben dicsérte Haas-t a Bruckner társaság összejövetelén. Beszédében így jellemezte: "Az eredeti verzió alapvető jelentőségű ahhoz, hogy megértsük Bruckner zenei koncepcióját..." valamint "Ma, 40 évvel a szerző halála után az eredeti verzió fokozatosan ismert lett különösképpen Robert Haas odaadó erőfeszítéseinek köszönhetően." Mindazonáltal Alfred Ohle kutatásai alapján Furtwängler mégis a Schalk verziót vezényelte 1939 március 29-én Bécsben, 1944-ben szintén Bécsben és 1948-ban Salzburgban. Az újabban megjelenő vélemények, hogy talán mégsem Furtwängler vezényelte az előadást abból az elképzelésből jön, hogy "Furtwängler nem használta volna az átdolgozott változatot". Ahogy fentebb is említettük: ma már világos, hogy Furtwängler nem ragaszkodott a Haas Kiadáshoz.

Anton Bruckner: 5. szimfónia

1942 október 25 és 28 között volt az 1942/1943-as évad első koncertsorozata a régi Filharmónia épületében. A programban Gluck Alceste nyitánya, Schumann Csellóversenye (a Filharmonikusok első csellistájának, Tibor de Machulának a közreműködésével) és Bruckner 5. szimfóniája szerepelt. Az RRG mind a négy napon rögzítette a koncertet és talán le is adták adásban. A Deutsche Grammophon által megjelentetett 9 CD-n szerepelt Bruckner 5. szimfóniája is, ami azóta számos alkalommal megjelent már CD-n. Ezek mögött több forrás állhat, de végeredményben mindegyik a Szovjetunióba vitt szalagokon alapszik. A Melogyijának és az Opus Kura kiadónak jobb forrása volt, mint a DG-nek, akik csak az 1987-ben szállított szalagokra tudtak támaszkodni. A szalagok minősége és a digitális utómunka jelentős különbségeket eredményezett a kiadások között. A talán legjobbnak tekintett Testament kiadás a Rundfunk Berlin-Brandenburg (RBB, a korábbi SFB) tulajdonában lévő, 1991-ben visszavitt 77 cm/s sebességű szalagot használja. Ennek a minősége meglepően jó, csak egy helyen kellett egy kisebb beavatkozást eszközölni: a finálé első két pizzicatója hiányzik a szalagról, ezeket az első tétel ugyanilyen motívumából át lehetett másolni. A zenekar hangolása a többi kiadás nagy részén feljebb lett emelve (az 1989-es DG kiadáson például A=444 Hz-re), ami némileg rövidebb játékidőt is jelent. A Testament ezt az eredeti A=440 Hz-en hagyta, amit még az 1939-es londoni nemzetközi szabványosítási konferencián fogadtak el. (Persze felmerül a kérdés, hogy a Berlini Filharmonikusok vajon elfogadta-e a londoni szabványosítás eredményét?)

Richard Wagner: Der Ring des Nibelungen 1950-ből és 1953-ból

Az 50-es évek elején a rádióállomásoknak nem volt bejáratot szabályrendszerük a felvételeik archiválására. Az általános gyakorlat az volt, hogy az AM sugárzásra szánt anyagot megtartották (a rádióadásnak megfelelő frekvencia- és dinamikakorlátokkal együtt). Maria Callas sok felvétele is ilyen módon maradt fenn és ezek ismertségéből származik a korszak RAI felvételekkel szembeni általános előítélet, miszerint technikailag elég középszerűek. Pedig a RAI-nak nagyon jó eszközei voltak, nagyon sok másik rádióállomás eszközeinél is jobbak, ahogyan ezt a Furtwängler által vezényelt és szalagra rögzített két Ring is mutatja vagy Callas-ra visszatérve az 1955 december 7.-i Norma a Scala-ban, amit remek átírásban kiadott az argentin Divina kiadó. Elég sok felvétel fenmaradt ebből az időből német rádióállomásoknál és ezekből világos, hogy az 50-s évek elejéig a mágnesszalag problémáit, mint a színezés és a túlvezérlés még nem sikerült teljesen megoldani.

Az Osztrák Rádió, ami a német rádiókhoz hasonló felszereléssel rendelkezett, rögzített egy teljes Ring-et stúdióban 1949-ben Rudolf Moralt vezényletével és ebben a szalagos rögzítés minden hátránya jól hallható: a frekvenciatartomány ugyan szélesebb, mint az 1942-1945 közötti periódusé, de a középmagas tartomány élesre sikerült annak az eredményeképp, hogy a korabeli szalagok könnyen túlvezérlődtek a magas tartományban, ahogy a dinamika szintje mezzoforte fölé ment. Az 1950-es La Scala-ban rögzített Ring némileg csökkent basszustartománnyal rendelkezik, ami talán a mikrofonok színpad feletti elhelyezéséből adódik, de a magas hangok egész jól definiáltak (a spektrumanalízis persze kimutatja, hogy 10 kHz fölött elég erős vágás van), a dinamikatartomány széles és gyakorlatilag nincs magashang-torzítás még a fortisszimókban sem. Ez alapján elmondható, hogy Corrado Tutino, a technikusok főmérnöke a lehető legkorszerűbb szalagokat használta (Angelo Scottini szerint BASF márkájúkat) azokon a háborús szalagos rögzítőkön, amiket akkoriban a RAI használt. Ezek alapján minden okunk megvan azt gondolni, hogy az 1953-as Ring-hez is a lehető legjobb eszközöket használta, habár ez esetben a szalagzaj eléggé hallható. A spektrumanalízis nagyon széles frekvenciatartományt mutat, ami 20 kHz-ig tart és egy erőteljes közép-basszus tartományt. Egy jó átírás ki tudja emelni a RAI zenekarának előnyös tulajdonságait, habár gyengéit is és el kell ismerni: hangzásuk eléggé fakó, amin nem segített a del Foro Italico auditórium ködös hangzása sem (elég alacsony a teremhangok szintje) és általánosságban elmondható, hogy a zenekar sokkal gyengébb volt, mint a La Scala zenekara vagy a Bécsi Filharmonikusok. A RAI Ring több mikrofonnal készült, valószínűleg központi mikrofon nélkül, ami sűrű, fedett hangzást eredményezett. A mikrofonok a színpadtól elég távol helyezkedhettek el, ami kicsit több mélységérzetet ad, de sok teremhangzás nélkül. Bár a hangzás a középbasszus tartományban elég gazdag, relatív szegényes a magasabb frekvenciákban leginkább az erős közép-basszus elfedése és a terem nyomott hangja miatt.

A La Scala-ban rögzített Ring, 1950

Az eredeti felvétel az előbbiek alapján német háborús készülékeken történt német szalagokra, amik hajlamosak voltak a dropout-okra, törékenyek voltak és egyéb hibáik is voltak. Ezek a szalagok az SWF szerint jelenleg elérhetetlenek (bár Angelo Scottini nyilatkozata alapján ez nem egyértelmű). Szerencse azonban, hogy a Fonit Cetra kiadott egy közvetlen LP másolatot és ez lett minden további CD kiadás alapja: a jóé (Arkadia), a megfelelőé (Fonit Cetra, Virtuoso, Music&Arts) és az átlagosé (Gebhardt). Ezek a lemezek az SWF kiadásának alapjai is. Az SWF megpróbálta a hangmagasság-ingadozásokat is kiküszöbölni, de figyelembe kell azért venni, hogy a hangolás hajlamos elcsúszni kissé egy élő előadás közben (például a Rajna Kincse második részében). A hallgatóság nagyon zajos volt és több száz köhécselés hallható, köszönhetően 1950 nagyon nyirkos tavaszának. Az SWF megpróbálta eltüntetni a legtöbbet, amit lehet és így tettek a rövidebb-hosszabb dropoutokkal is. A színpadi zajokat és a lemez pattogását is csökkentették, kivéve a zenekari csúcspontokban és az ének közben (különösen a mássalhangzóknál).

fonit1
A Fonit Cetra albuma
fonit2
A Fonit Cetra albuma

Angelo Scottini szerint a felvétel körülményei a következők voltak: "A felvételek minden opera első előadásán készültek BASF szalagokra, ezekhez Telefunken eszközöket használtak, amelyeket még a németek hagytak hátra a Milánói Rádió stúdiójában, amikor 1945 április 25-én visszavonultak. A felvételek Corrado Tutinonak, a RAI technikusi szolgálatának vezetőjének felügyeletével történtek, aki három évvel később szintén Furtwänglerrel dolgozott egy másik emlékezetes Ring-en (RAI, 1953 novembere, Róma). Ezekről a szalagokról évekig semmit nem lehetett tudni, de aztán megtalálták és helyreállították ezeket, majd pedig a RAI archívumába vitték, ahol kicserélték ezekkel az ott tárolt acetátlemezeket. A Scala zenekarának előadása nagyon jó és jobb, mint a RAI zenekaráé 1953-ban, de az is egész jó, köszönhetően maestro Franco Capuana előzetes próbáinak még Furtwängler hivatalos próbái előtt."

Johann Sebastian Bach: Máté-passió

Furtwängler - ahogyan koncertprogramjai is mutatják - szeretett Bach-ot vezényelni. Különösképpen igaz ez a Máté-Passióra, amelyet 1914 és 1954 között 35 alkalommal vezényelt. (A János-Passiót mindössze hatszor, 1925 és 1932 között.) Élő felvétel három koncertről maradt fenn: Buenos Aires-ben 1950-ben vezényelte, amikor is az énekkar spanyolul énekelt, ezt mostanában adta ki a Wilhelm Furtwängler Centre of Japan (WFCJ-005/6). Az előadás ihletett, de a hangmonőség rendkívül rossz, ráadásul az eredeti papír-hangszalagok elkopása miatt néhány részlet már hiányzik is. 1952-ben Bécsben is készült egy felvétel, de ez csak a mű első részét tartalmazza. A Francia Furtwängler társaság adta ki legutóbb SWF 061 CD-n. Az utolsó pedig szintén Bécsben készült 1954-ben. Az EMI abból a célból rögzítette, hogy később kiadhassák LP-n, de a gyenge előadás és Otto Edelmann szörnyű éneklése miatt inkább úgy döntöttek, hogy várnak vele. Így aztán 40 év múlva jelent meg 2 CD-n.