Mielőtt a nagyszerű zenéről beszélnénk, van egy kevésbé kellemes, bár a manapság elterjedt politikai korrektség nevében elkerülhetetlen mondanivaló.

A náci megszállás az európai művészek számára egyfajta "lakmusz-teszt" volt. A zsidóknak persze az emigráláson kívül nem volt más választásuk, hiszen karrierjük és aztán életük is veszélybe került. Mások, mint Casals, Toscanini és Busch bár maradhattak volna Európában, mégis az erőszakos hódítókkal szembeni megvetésük jeleként elhagyták hazájukat. Valahol középen helyezkedtek el a lelkiismeretes németek, mint például Furtwängler, akik munkájuk során nagy rizikót vállaltak csendes, de hősies cselekedeteikkel. Más, erkölcsök nélküli németek, mint például Karajan, Böhm vagy Krauss inkább nyíltan együttműködtek az új vezetőkkel, semhogy elhagyják szülőföldjüket és örökségüket.

És volt Mengelberg, az amszterdami Concertgebouw Zenekar irányítója. Amikor a németek megszállták Hollandiát, aktívan együttműködött velük, tagja lett a Német Kulturális Kabinetnek, vezényelt a nácik parancsára, használta a fasiszta üdvözlést és még a zsidókat is elküldte a zenekarától. Támogatói erősen hajtogatták, hogy háborús felvételei emberbaráti szeretetből készültek és legalábbis nincs különbség közte és a "tiszta" művészek között, akik távol maradtak a politikától és bármit megtettek, hogy folytathassák kulturális foglalkozásukat. De a többiektől eltérően Mengelberg olyan országban élt, ahol az együttműködést szégyenletes dolognak tekintették és amelynek polgárai a háború alatt is jelentős ellenállást tanúsítottak. Tehát míg Karajan, Böhm és más hasonló társuk a háború után hamar visszatérhetett a nyilvánosság elé, Hollandia megfosztotta Mengelberget múltbéli becsületétől, kizárta a nyilvános megjelenésekből és száműzetésbe küldte. Soha többé nem vezényelhetett, Svájcba vonult vissza, ahol 1951-ben halt meg.

Akkor mégis miért foglalkozunk egy csirkefogóval, amikor annyi nagyszerű előadó volt abban a korszakban? Mert a politikai beállítottsága ellenére Mengelberg tehetsége egyedülálló ablakot nyit a XIX. század előadói stílusára.

Más karmesterek, akik még a XIX. században nőttek fel és tanultak, de éltek még a hangfelvétel korszakában is, alapvetően két csoportra oszthatók. Az első legjellemzőbb képviselője Weingartner (született 1863-ban), Strauss (1864) és Toscanini (1867), akik a mai modern korszakban már meghatározóvá vált stílust követték, miszerint a személyes felfogást és előadást háttérbe kell szorítania az "objektív", a szerző szándékait figyelembe vevő hozzáállásnak. A másik iskolába olyan karmesterek tartoztak, mint Nikisch (1855), Mahler (1860), Fried (1871), Koussevitzky (1874), Stokowski (1882) és Furtwängler (1886), akik úgy ismertek, mint akik személyes, egyéni hozzáállással közelítettek a művekhez. Mengelberg abban volt egyedülálló, hogy mindkét csoport filozófiájából merített.

Mengelberg túltelített, virtuóz előadásai a lehető legkevésbé a partitúra objektív megközelítésén alapultak. De előadói szabadsága nem igazán a mélyen személyes vagy egoista inspiráció szolgálatába állt. Képességei inkább a felszínen maradtak, hogy bemutassák egy kiváló zenekar tiszta hangzását. Így hát dinamikájának és tempójának szélsőséges megnyilvánulásai majdnem mindig arra irányultak, hogy az érzelmi csúcspontok, a dallamok hatásait felerősítse, amelyek már egyébként is a kottában szerepelnek. Még a legkiszámíthatatlanabb pillanataiban is (Ravel Bolerója nála tele van ilyen helyzetekkel) a zene eredeti, mélyen lévő ereje és energiája bukkan felszínre, nem pedig egyéni látomása. Ezáltal Mengelberg talán a legmegbízhatóbb forrásunk a XIX. századi vezénylési stílus alapvető lényegét illetően, amikor egy előadótól azt várták, hogy a leírt, hideg hangjegyek közötti ürt kitöltse. Mengelberg ezt azáltal érte el, hogy túltelítette volna a zenét saját személyének hatásaival. Felvételei ezáltal a XIX. század esztétikáját talán a legtisztább formájában mutatják be. Művészetének legkézenfekvőbb jellegzetességei ennél még nyilvánvalóbbak: magának a hangzásnak a pazar minősége, ami óriási zenei hátteréből fakad. Gyakran a zenekar virtuózaként is emlegették, aki rendkívüli figyelmet szentelt az előadás legapróbb részletének is, így képes volt akár minden egyes hangszer fél órán keresztül hangoltatni is. Harmonikus zenekari hangzása énekesi képzéséből is eredt, ritmikus precizitását, hajlékony tempóit pedig szóló zongorista korából hozta magával.

De Mengelberg fénylő hangzása leginkább egy, ma már elérhetetlen tényből származott: ugyanazzal a zenekarra dolgozott 50 éven keresztül. Miután Németországban elvégezte tanulmányait, 1895-ben Amszterdamba ment, hogy az újonnan megalakult Concertgebouw Zenekar vezetője legyen. Néhány külföldi szereplésétől eltekintve a Concertgebouw vezetője maradt 1945-ös leváltásáig. Ezalatt egy vidéki zenekart a világ egyik legkiválóbbjává fejlesztett és olyan precizitást fejlesztett ki, amire csak nagyon hosszú idő alatt lehet képes valaki. Az eredmény egyik csodálatos példája Csajkovszkij 4. szimfóniájának Andante tételében a tempóváltások szinte folyamatosak, ami óriási improvizációt sugall, de mindeközben a zenekar minden egyes hangszerese bámulatosan összehangolt játékot nyújt. Jellemző, hogy bár a hatás tényleg lélegzetelállító, az egész olyan, mintha mindez csupán a virtuozitásért önmagáért történne és mentes lenne bármiféle élvhajhászástól.

A Pearl kiadónál kapható volt az 1926 és 1932 között készült 109 oldalnyi Columbia lemezfelvétel CD-átirata, ahol Mengelberg a Concertgebouw zenekart vezényli. Mind a zenekart mind a karmestert a legjobb formájában sikerült rögzíteni, ami sokkal jobb, mint a korábbi Telefunken stúdió felvételek. A hangminőség pazar: gazdag, részletes és gyönyörűen kiegyensúlyozott. A 6 CD-s kiadvány azt is megmutatja, hogy Mengelberg minden műnek egy alapvető értelmezését adta elő minden egyes alkalommal, nem úgy mint a többi romantikus karmester, akiknek számos különböző felvétele ugyanabból a műből jócskán különbözik egymástól. Bár majdnem minden előadás tökéletes, a Csajkovszkij, Beethoven, Weber és Liszt különösen jó.

Akik csak a Columbia-felvételek javát szeretnék, azoknak a Csajkovszkij és a Brahms darabok ajánlottak. Kezdő Mengelberg-hallgatóknak a kiváló 1939-es Mahler 4. szimfónia koncertfelvétel ajánlott még, hiszen Mengelberg Mahler lelkes propagátora volt [és a hangminőségre érzékenyebb hallgató számára talán jobban elfogadható, merthogy nem az akkoriban elterjedt zajos 78-as fordulatú lemezre vették fel, hanem sokkal tisztább hangzású celluloid filmszalagra - A ford.]. Egy másik szintén kiváló Mengelberg felvétel a megrázó, 1928-as Strauss Ein Heldenleben (amit a szerző a karmesternek ajánlott) a New York-i Filharmonikusokkal. Ezek az előadások nagyszerű példái annak, hogyan szólnak ezek a művek a XIX. század előadói stílusában. De alkotójuk porhüvelyének belsejében már egy fasiszta szíve dobog.