Willem Mengelberg a XX század vitathatatlanul egyik legnagyobb, legegyénibb karmestere. Halála után szinte feledésbe merült, felvételei közül is ritkán került egy-egy forgalomba. Pedig a XX. század első felében kevesen készítettek annyi hangfelvételt, mint ő. Népszerűsége hazájában, Hollandiában a 30-as években a királynőével vetekedett. Modora és politikai állásfoglalásai viszont lerombolták jó hírét. Azok közé a karmesterek közé tartozott, akik érdeklődtek a hangfelvétel iránt, sőt alkalmazkodni tudtak ehhez a másféle akusztikus környezethez. Bár nem ismerem pontos véleményét a témáról, tény, hogy érdeklődött a felvétel- és lemezkészítés folyamata iránt. A hangzó dokumentumok pedig bizonyítják, hogy kiválóan alkalmazkodott is hozzájuk, bár a felvételkészítés vele nem ment mindig problémák nélkül. Akkoriban lemezoldalanként vették fel a műveket és előfordult, hogy a felvétel végén, amikor a rögzítés még nem állt le, ő már lelkesen kezdte magyarázni, hogy hogyan is vezényelte épp a művet. Így aztán sokat meg kellett ismételni. Felvételei még az akusztikus hangrögzítés korában indultak, de szerencsére az elektronikus hagrögzítés gyorsan átvette a helyet. A legelső elektronikus felvétel 1924 április másodikán készült vele, amikor a New York-i Filharmonikusokat vezényelte. A Bell Laboratórium ekkoriban kísérletezett az újfajta hangfelvétellel. A Carnegie Hall-t kábel kötötte össze a laboratóriummal, ahol részleteket vettek fel Mendelssohn Hegedűversenyéből (Samuel Gardner hegedűművész közreműködésével) és Richard Strauss Halál és Megdicsőüléséből. A felvétel elérhető itt.

Mengelbergnek nemcsak a felvételkészítéshez volt jó képessége, hanem egyébként is kiváló formaérzéke volt. Érdemes felidézni Otto Strasser visszaemlékezését arról, amikor Mengelberg a Bécsi Filharmonikusoknál vendégszerepelt 1939-ben (Forrás: És ezért még fizetnek is... - Életem a Bécsi Filharmonikusok között): "Zenei mondanivalója aranyat ért és tapasztalt zenekari nevelőre, gyakorlott hangversenyező művészre vallott. Saját kottaanyagát hozta magával. A frazírozásra, vonásnemekre és dinamikára vonatkozó rengeteg bejegyzés évek munkája lehetett, melyet koncertmesterével együtt nyilván alaposan átgondolt és ki is próbált. A lehető legjobban előkészített kottaanyag volt, amit életemben láttam; kiderült belőle, hogy milyen intenzíven kellett rajta zenekarával együtt dolgoznia. Partitúráit a bejegyzések kéklő tengerhez tették hasonlóvá. Mengelberg mindezek ellenére sem volt intellektuális művész és szőrszálhasogató, mert bár az embernek a szólamanyagban rögzített utasítások szerint, pontosan és technikailag tökéletesen kellett játszania, az előadáson mégis megfigyelhette, hogy itt tulajdonképpen a formaalkotásnak milyen hatalmas művésze munkálkodik. [...] A neki ajánlott »Hősi élet«-et (R. Strauss) természetesen szintén előadtuk, az ő vezetésével. Szólistánk Schneiderhan volt. Az ellenpontozás szempontjából rendkívül szövevényes és sok helyütt szinte áttekinthetetlen partitúrát Mengelberg olyan világosan formálta meg, mint őutána egyetlen karmester sem, a szerzőt is beleértve."

Az elektronikus hangfelvételek a Mengelberg vezényelte Concertgebouw Zenekarral 1926 májusában kezdődtek a Columbia lemezcég közreműködésével. A szerződés 1932-ig tartott, ez rendkívül értékes felvételekkel gazdagította a repertoárt. 1937-től a zenekar a német Telefunken céghez szerződött, de közben a Holland rádióállomások is rögzítették Mengelberg élő előadásait. A Columbia felvételekről bővebben ír Peter Gutmann (a magyar fordítás itt található), az élő felvételek nagy része pedig Q Disc albumban jelent meg 2001-ben (erről is található értékelés ebben a listában).

Mengelbeg elfakult hírneve a CD-korszak beköszöntével növekedett meg újra a számos jobb-rosszabb átírásnak köszönhetően. Szinte minden kisebb-nagyobb kiadó, ami foglalkozik archív felvételek megjelentetésével kiadta saját Mengelberg-lemezeit. A karmester felvételei szinte kivétel nélkül 78-as fordulatú normál barázdás lemezeken jelentek meg. Ilyen lemezeken szerepel a XX. század első felének szinte valamennyi zenei dokumentuma, ezeknek az átírására, restaurálására ma számos irányzat létezik. Némelyek a zaj teljes eltüntetésében hisznek, mások az eredeti gramofonhangzás minél jobb reprodukálásában. A Japán Opus Kura kiadó 2000-ben alakult és csak archív felvételeket jelentet meg CD-ken. Filozófiájuk az, hogy a lehető legkevesebb zajcsökkentéssel megtartsák az eredeti forrás hangzási egységét, jellegét. Mengelberg kereskedelmi - tehát nem élő - felvételeinek nagy részét is kiadták. Én három album kivételével - amik túl nagy átfedést jelentettek volna már meglévő gyűjteményemmel - mindet megvettem. Ezekről írom meg itt véleményemet, tapasztalataimat.

A névről érdemes tudni, hogy a kura japán szó; egy régi, fából és habarcsból készült raktárházat jelent. A kiadó az átírást felügyelő mérnök, Kijosi Jasuhara hatalmas normálbarázdás lemezgyűjteményével indult, aki gyűjteményét egy ilyen japán raktárházban tárolta. Emblémájuk a "kura" szót tartalmazza. A cég által kiadott legtöbb Mengelberg-lemezen a Concertgebouw Zenekar hallható, amit Mengelberg fejlesztett világhírű rangra. A felvételek is igazolják; a zenekar valóban kiváló volt már akkoriban is. (Ezért ezt a tényt nem írom le külön a lemezekhez, ahol nem a Concertgebouw Zenekar az előadó, ott külön jelzem.) Ezek a hangdokumentumok nemcsak a romantikus előadói stílus tökéletes példái, hanem a kiváló zenekari teljesítményé is, hiszen akkoriban nem létezett vágás, a zenekarnak az egy lemezoldalnyi, nagyjából 4 perces szakaszt egyben kellett eljátszani. Minden album tartalmaz egy rövid ismertetőt japán és angol nyelven, bár az angol fordítás nyelvtani szempontból a legtöbb lemeznél korántsem mondható tökéletesnek.

OPK 2011: Bach: Air a 3. zenekari szvitből (1937); Vivaldi Op. 3-8 concerto grosso (1937); Csajkovszkij: 6. "Patetikus" szimfónia (1937)
Mengelberg Wanda Landowska hatására kezdett el érdeklődeni a csembaló iránt, de a historikus előadói gyakorlat abban az időben persze még nem létezett. Így Bach vagy Vivaldi esetében is romantikus előadói módot kell várni, azonban Vivaldinál zongora helyett csembalóval. Az Air kétségkívül a legszebb általam eddig hallott előadás. Nem túl lassú, viszont elég érzelmes, de nem csöpögően szentimentális. A korszak többi nagy karmesteréhez hasonlóan Mengelberg is saját Bach-vízióját jeleníti meg, de ahogy a kísérőfüzet is megjegyzi: "ez talán nem Bach, de nagyszerű zene." A dallam folyamatos áradása, a biztos kézzel adagolt vonós portamento, a mélyszólam alátámasztó szerepe páratlan nyugalmat, eszményi szépséget ad a műnek. A Vivaldi darabot nem ismerem más felfogásban, de ez az előadás nagyon szép és a csembaló kis hangereje ellenére egészen jól hallható. A stílus már némileg közelebb van napjaink felfogásához.
A 78-as fordulatú lemezek korában két különleges "Patetikus" szimfónia felvétel volt: a HMV felvétele a Berlini Filharmonikusokkal és Furtwänglerrel 1938-ból valamint a Telefunken felvétel a Concertgebouw Zenekarral és Mengelberggel 1937-ből. Csajkovszkij Mengelberggel mindig biztos választás, kereskedelmi felvétele a Patetikus szimfóniából nem okoz csalódást. Inkább egy modern, virtuóz felfogású előadás, nem egy drámai látomás, mint Furtwängler esetében, de véleményem szerint ez is adekvát hozzáállás. A zene itt komor, de nem egyértelmű beletörődés a megváltoztathatatlanba, az utolsó tétel is inkább kozmikus harcot jelenít meg. A karmester Csajkovszkijnál többször hivatkozott a zeneszerző fivérére, Mogyesztre, miszerint fiatal korában egyenesen tőle kapta az utasításokat. Talán az utolsó tétel kicsit gyors, viszont ebben az is szerepet játszhat, hogy a hangmérnökök valószínűleg azt akarták, a tétel egy lemez két lemezoldalán elférjen, így Mengelbergnek kicsit gyorsítania kellett a tempón (a műből létezik élő előadás is, ott az utolsó tétel lassabb).

Meg kell jegyeznem, hogy a korszak 78-as lemezei sajnos gyakran csak a nevükben voltak 78-as fordulatúak, a gyakorlatban akár +- 10 fordulat/perc eltérés is lehetett a kereskedelembe került lemezeknél és volt, hogy a sebesség még egy lemezen belül is változott. Ennek oka egyrészt a gyenge korabeli technika, másrészt a mérnökök trükkjei, hogy minél több műsort rögzítsenek egy lemezoldalon. Mengelberg felvételei sem mentesek ettől a hibától. A lemezoldalak közötti váltás a kiadó utámunkájának köszönhetően mindig tökéletes, bár a zajból egyből feltűnik (a lemezoldalak elején mindig hangosabb a zaj, mint a végén). Azonban nekem úgy tűnik, a hangmagasságot sajnos nem mindig találták el a japán mérnökök. Ez önmagában nem feltűnő, csak akkor derül ki, ha összehasonlítom a másik három legjobb kiadó, Hubert Wendel, a Pearl vagy az Andante átírásaival. A dolog nem zavaró, de illett volna kijavítani, ez kicsit beárnyékolja az egyébként fantasztikus átírásokat. Ezen kívül pedig van még két probléma: sok 1937-ben és 1938-ban készült felvételen búgás hallható. A kísérőfüzetek szerint a búgás a mély frekvenciáktól indul és akár 300 Hz-ig is tart, ennek oka a korabeli Telefunken kondenzátormikrofonok tökéletlensége volt. Mivel Amszterdamban nem volt megfelelő stúdió, a búgást nem sikerült teljesen kiiktatni. Ha a remastering során megpróbálták volna ezt kiszűrni, akkor a felvételek telt basszustartománya kárát szenvedte volna, így amellett döntöttek, hogy inkább benne hagyják. Mivel a dolog nem igazán zavaró, én is inkább ezt a megoldást tartom helyesnek. Ami viszont probléma: az Opus Kura - ha például az Andante fantasztikus minőségű Mengelberg albumával hasonlítom össze - több esetben sajnos hallhatóan gyengébb minőségű vagy elhasználtabb 78-as lemezekről dolgozott.

OPK 2012: A lemezen is hallható Csajkovszkij 5. szimfónia felvétele (1928) nekem Andante lemezen van meg, így ezt a lemezt kihagytam a vásárlások során. Bár ez az előadás is jó, véleményem szerint nem mérhető az 1939-es élő Csajkovszkij 5.-hez, ami a Q Disc lemezen hallható. Azon a jellegzetes mengelbergi stílus pregnánsabb, a hatás sokkal nagyobb, az előadás élettelibb, a csúcspontok jobban elő vannak készítve.

OPK 2013: Csajkovszkij: 4. szimfónia (1929) és Vonósszerenád (1938)
Egyik kedvenc lemezem. A folyamatos tempómódosítások, a dinamika árnyalása, a zenészek játéka páratlan élményt nyújt. Az egyik legmegdöbbentőbb dolog az, hogy a rubato olyan spontán hatást kelt, mintha csak az adott előadás esetén a hangulat befolyásolná, hogy egy dallamívet kicsit megváltoztasson, de a zenekar mégis tökéletes pontossággal hajtja végre ezeket a módosításokat. Ez volt a második felvétel, amit Mengelberggel hallottam (a revelációt jelentő élő Mahler 4. szimfónia után) és egyik legnagyobb zenehallgatási élményem volt. A mű nagyon jó lehetőséget ad a zenekar virtuozitásának bemutatására, és ki lenne erre alkalmasabb vezető, mint a "zenekar virtuóza"-ként emlegetett karmester? A hangminőség - figyelembe véve, hogy mikor készült a felvétel - egészen döbbenetes. Ha eltekintek a zajtól, akkor tényleg úgy érzem, mintha ott ülnék 80 évvel ezelőtt az amszterdami Concertgebouw termében. Az egyes hangszerek tisztán hallhatók. Különösen a második tétel fafúvókon megszólaló kezdetét érdemes megemlíteni. Karajan felvételével összehasonlítva például jól hallható, mennyivel fantáziadúsabb, plasztikusabb és áradóbb ez az előadás.
A Vonósszerenád talán kevésbé egyéni, de páratlanul légies, egyúttal szenvedélyes és tökéletes lehetőséget ad a Concertgebouw vonósainak arra, hogy megcsillogtassák a tehetségüket. Már az első tétel nagyon szépen indul, a második hulllámzó tempója, táncos karaktere remekül el van találva, szinte érezni a tánc forgását, a női parfüm illatát, a parkett fényét.

OPK 2014: Beethoven 5. és 4. szimfónia (1937-es és 1938-as felvételek)
Csajkovszkij után Beethoven Mengelberg következő nagy felségterülete. Első Beethoven felvételeit még akusztikus technikával készítette a New York-i Filharmonikusokkal 1922-ben. 1937-ben a Telefunken cég kezdett teljes stúdió Beethoven-ciklusba, de - talán a háború miatt is - a ciklus nem lett teljes. A 7. és 9. szimfónia felétele kimaradt. Állítólag a 2. elkészült, de sosem jelent meg. (Élő felvételekből viszont mindhárom művet bőségesen lehet pótolni - egy 7. két 2. és három 9. szimfónia létezik ilyen forrásból.) Az Opus Kura mindegyik elérető stúdiófelvételt kiadta. A szimfóniaciklus 1937 májusában az 5. szimfóniával indult és ez az album is az 5. szimfóniával kezdődik. Erőteljes, férfiasan határozott minden egyes hang és az első téltelben a viszonylag gyors temó ellenére is érzek valami hömpölygő áradást. Mengelberg egyik jellegzetessége a kontrasztok kiemelése, ez talán karmesterségének egyik alapvető jellemvonása. Hallgassuk meg például az első tételben 4 perc 55 másodpercnél kezdődő fuvola szakaszt. Ez a szakasz mennyeien békés, lassan áradó, amivel az utána következő nagy zenekari fokozás erőteljes háborgása óriási kontrasztot alkot. Ugyanerre egy másik példa a második tételben 5 perc 10 másodpercnél. Nyilván magának a műnek ez egy jellemzője, de Mengelberg páratlan formaérzékkel úgy kiemeli ezeket a helyeket, amit más előadásban nem tapasztalni. (Érdemes meghallgatni Schubert Befejezetlen szimfóniáját is az 1941-es élő felételen. Ez a mű eleve az ilyen érzelmi kontrasztok drámaiságán alapul, amit Mengelbergnek sikerül olyan energiával megtölteni, ami számomra a mű etalon felvételévé teszi azt az előadást.) A második tétel 8. percénél a főtéma megváltozása, amit mindig annyira várok, gyönyörű. A 3. tételből a tételvégi halk, attaca váltás előtti részt említeném meg, ami az üstdob kiemelésével rendkívül komorra sikerült. A mű befejezése aztán hihetetlenül súlyos, éles ellentétben áll Furtwängler 1943-as (vagy 1944-es) felvételével, ami számomra az 5. szimfónia etalonja. Ott a befejezés hajszolt, kérlelhetetlen gyorsaságú. Mengelberg nem ezt a módot választja, inkább még le is lassít. Nála az autentikus zárlat végletességénak, határozottságának egyébként is különleges jelentősége van. Olyannyira, hogy még a 9. szimfónia végén az utolsó 5 hangot is képes volt teljesen lelassítani, hogy legalább ilyen hatást adjon (megdöbbentő élmény, ha az ember először hallja). Itt ugyan nem volt mit lelassítani, de a hatás hasonló. A következő, 4. szimfónia átírása hallhatóan jobb minőségű alapanyagról készült. A lassú bevezetés nagyon szép, a portamentók még jelentős pluszt adnak az élményhez. A második tételt még sosem hallottam ennyire egyértelműen, világosan felépítettnek, a hangzás ezernyi árnyalatú, talán a felvétel legcsodálatosabb része ez. A tétel alaphangulata lírai, Mengelberg nagyon értett hozzá, hogyan kell egy ilyen zenét megformálni. Az egész műben minden rendkívül artikulált, minden szólam jól hallható. A részletekre való odafigyelés bámulatos, a zene egysége mégsem sérül.

OPK 2015: Beethoven 3. "Eroica" szimfónia (1940) és 1. szimfónia (1938)
Mengelberg new york-i éveinek végén is felvette a New York-i Filharmonikusokkal ugyanezt a két művet (elérhető Biddulph CD-n), de ez a két későbbi minden tekintetben jobb, mint a korábbiak. A COA az Eroica-ban egészen fantasztikusan játszik, ez talán a valaha legprofibban előadott Eroica, ami lemezre került. A zenészek szinte egyszerre lélegeznek, a basszusszólam egészen mesés. Erős, határozott Beethoven-kép jön át az előadáson, a gyászindulóban megjelenik ugyan a bánat, de még ez is dacos elszántsággal párosul. Az utolsó tétel lassan indul, fokozatosan épül fel és lépésről lépésre fejlődik a mű mindent betöltő kicsengésévé. A basszusszólam - mint minden más lemeznél - erőteljes. Ezt ennyire kiemelve nem hallani a modern felvételeken és itt a szólam jól hallhatóan mintegy alátámasztja az egész zenei építményt, gyakran teljesen más megvilágításba helyezve egy-egy adott részletet. Mengelberg rendkívül jó alkalmazkodása a gramofonlemez gyenge hangminőségéhez ötvözve jó formaérzékével azt jelenti, hogy néha olyan új részleteket ismerek meg egy műben, amit még egy modern felvételen sem vennék észre! Ezt régebben nem hittem volna el.
Az első szimfónia erős, karakteres előadásban hallható, nekem nagyon tetszik. A művet nem fiatalkori első kísérletként halljuk, hanem a későbbi művek szemüvegén át tekintve. Mintha Mengelberg már a későbbi mestert akarná kihallani ebből a korai műből. De hát képesek vagyunk-e mi már a korai Beethovent úgy hallgatni, hogy nem vennénk tudomást a későiről? A tempók általánban picit lassabbak, mint a mai historikus előadások esetén, de hajlékonyság és a rubatók nagyon élővé teszik. A dinamika ezernyi árnyalatú, a crescendók fantasztikusak. Megjegyzendő, hogy nekem az Eroica Andante CD-n is megvan és azon jól hallhatóan alacsonyabb a hangmagasság és tisztább a hangzás úgy, hogy a felvétel erényei megmaradtak. Aki tehát nem kíváncsi az 1. szimfóniára, azzal az albummal jobban jár.

OPK 2016: Beethoven: 6. "Pastorale" és 8. szimfónia (1938)
A 6. szimfónia meglepően könnyed, légies, úgymond tavaszi hangulatban indul: a felhők mögül előjön a napfény. A tempó gyors, megközelíti Beethoven eredeti metronómjelzéseit, ami pedig csak most, a historikusok korában lett divat! Mengelberg szerint a Pastorale előadására a természet ölén kell készülni, hát hallhatjuk a felemelő eredményt. Az első két tétel gyönyörű, a harmadik viszont lassabb, mint várnánk, picit álmosabb a tánc, mint kellene. A vihar nagyon jó, Mengelberg igazi zenekari virtuózként tartja kezében az irányítást. Nagy kár, hogy az üstdob hangja szinte teljesen le van tompítva, a mérnökök valószínűleg féltek attól, hogy rögzíthetetlen lenne. Nagy kár. Így az utolsó tétel már némi hiányérzet után következik és szép felépítése sem tudja feledtetni velem a hiányérzetet.
A 8. szimfóniából Mengelberg nem próbál meg mélységesen drámai művet varázsolni, így hát karakteres, vidám hangulatú, bár némileg azért nehézkesebb, lassabb mint kellene. Az 1928-as 2. tétel felvétele az etalon számomra, sajnálatos, hogy akkor nem készült el az egész mű felvétele. Ez az 1938-as felvétel sem marad el azonban sokkal attól.
Mindkét műből létezik élő felvétel is Tahra lemezeken és felmerül a kérdés, hogy általánosságban élő vagy stúdiófelvételt érdemes-e Mengelberg esetén előnyben részesíteni. Közismert, hogy Furtwängler esetében nagyon kevés kivételtől eltekintve mindig az élő felvétel a jobb, Mengelbergnél ezt egyáltalán nem lehet elmondani. Előadásai - bár a stílusa ma már jellegtezesen egyéninek számít - néha eléggé eltérőek, néha nem. A Pastoraléból létezik élő felvétel Tahra lemezen, és felfogásban az nagyon hasonló, bár nem sikerült annyira jól, mint a stúdió, tehát nincs értelme azt preferálni a stúdióval szemben. Csajkovszkij 5. szimfóniája esetében viszont az élő felvétel egyértelműen jobb, mint a fentebb is említett stúdió. Az Eroicából mind a stúdió-, mind a háborús élő felvétel frenetikus. Én azt mondom tehát, hogy nem lehet általános irányt követni.

OPK 2026: Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok, első felvonás előjátéka (1940); Richard Strauss: Don Juan (1938); Brahms: 2. szimfónia (1940)
Nem vagyok Wagner rajongója, az előadásról ezért nem tudok sokat mondani, hiszen nem sok összehasonlítási alapom van. Wagner esetén én a romantikus túlzásokat legkevésbé sem érzem stílusidegennek, így a nyitány talán még a Mengelberg-ellenzők szerint is remek. A tempó friss, olyannyira, hogy az Andante albumához képest jelentős időtartam eltérés van (OPK: 9:03, Andante: 9:23) és a hangmagasság is érzékelhetően magasabb. Az Andante átírása ez esetben is tisztább, zajtalanabb. A kísérőfüzet egyébként a felvételt demonstrációs minőségűnek tartja és az író sajnálkozik, hogy Furtwängler háborús felvételeit kísérleti hangszalagra rögzítették. Én azért ezt nem bánom, de a hangzás tényleg jó. Erőteljes, telt de áttetsző.
A Don Juan-nak szerintem még jobb a hangzása. Az erlőadás tiszta, áttetsző és élénk.
Brahms 2. szimfóniája lassú, lírai bevezetés után óriási zenei kitöréssel indul, de sajnos erős torzítással a hangos részeknél. Ettől eltekintve azonban a felvétel páratlanul gazdag, áttetsző hangzású és nagy dinamikájú. Az előadásban a kérlelhetetlen akarat párosul a legátszellemültebb gyöngédséggel. A hangzás igazi szimfonikus, romantikus orgia. A második tétel bőségesen áradó zenéje lebilincselő. Az egész mű páratlan egyszerűséggel szólal meg, minden egyértelmű, magától értetődő lesz, Brahms a klasszikus hagyományt őrző zeneszerző igazi valójában mutatkozik meg. A tempó friss, bár Mengelbergtől szokatlan módon meglepően egyenletes. Ennek ellenére az előadás lenyűgöző. (A felvétel Tahra lemezen is megjelent, ahol szinte azonos a hangmagasság és a tételek időtartama de a Tahra a hangzás testességét sajnos feláldozta a zajcsökkentés oltárán és a hegedűk is élesebbek.)

OPK 2027: Franck: Szimfónia (1940); Psyche et Eros (1938); Berlioz: Roman Carnival nyitány (1937); Debussy: Egy faun délutánja, nyitány (1938)
Nem minden Mengelberg-felvétel okoz egyértelmű és azonnali lelkesedést és elégedettséget számomra, sőt! A lemezen lévő Franck szimfónia például véleményem szerint az egyik legkevésbé sikerült előadás a karmester hagyatékában. Maga a mű is eléggé problémás. Mintha a szerző nem tudná, hogy most német vagy francia zenét akar-e írni, így aztán a franciásan könnyed témák nehézkes német formába vannak erőszakolva, ráadásul a zenei forma is erőltetettnek, a szerző tanácstalannak tűnik. Ennek ellenére mégis azt mondom, élvezhető a darab. De az első tétel nem itt. Mengelberg még mintha félre is interpretálná, nem tudna mit kezdeni vele, így a problémák elsimítása helyett a felnagyítását kapjuk, széttört íveket, groteszkül hangzó megoldásokat. Az utolsó tétel eleje ugyan szépen indul, de a végére hajszolt és erőszakos lesz. Amiért mégis megéri meghallgatni a felvételt, az középső tétel, ahol a szélső tételben érzékelt problémáknak nyoma sincs. Minden részlet gyönyörű, még sosem éreztem ilyen költőinek ezt a zenét, végig magával tudott ragadni. Ez a példa is megerősítette azon elképzelésemet, hogy minden erőteljesség, férfias robosztusság ellenére Mengelberg a zeneművek lassú tételében igazi csodát tud tenni.
A Debussy mű szép. A Psychét a szimfónia utánérzésének éreztem, nem tetszett, nem tudott lekötni annak ellenére sem, hogy érezni benne a titokzatosságot és az érzékiséget. A Berlioz nyitány viszont tetszett, megvan benne a játékosság, a jókedv. A lemez hangminősége nem túl jó, bár az alapzaj mintha kisebb lenne a szokottnál. A felvételek vagy az eredeti lemezek sem voltak talán annyira jók, mint például a Beethoven szimfóniáké. Kevésbé részletező, inkább monofon a zenekari hangzás (kivéve a Debussy és talán a Berlioz). A dinamika is szűkös.

OPK 2071: Gluck: Alceste nyitány; Schubert: Rosamunde nyitány; 9. "Nagy" C-dúr szimfónia
A Gluck nyitány klasszikusan, kimérten drámai, de nem különösebben jelentős zene. Sajnos a hangzás is eléggé ködös. A Rosamunde nyitány viszont igazi slágerként szólal meg. Könnyed, vidám, igazi Schuberti légkört kapunk, amire kevés karmester képes ilyen színvonalon, habár a szokásos módosításokból itt némileg kevesebb van. A zenekar összjátéka természetesen tökéletes.
A nyitány bevezetésként, hangulati előjátékként remekül passzol a "Nagy" C-dúr szimfóniához. A tempó hajlékony, bár áltlánosságban a scherzót kivéve inkább gyors. Ennek ellenére az előadás nem válik erőszakossá (mint mondjuk a Franck szimfóniában). A negyedik tétel viszont szinte egyetlen nagy fokozás hangerő, tempó és hangulat szempontjából is, ami nagyszerűen sikerül, teljesen magával ragadó, a hallgató képtelen magát kivonni a zene hatása alól, a diadalmas kicsengés életöröméből.
Itt jegyezném meg, hogy hangmintákat szándékosan nem másoltam be ide, mert a kiadó honlapjáról minden lemezről egy-egy hosszabb részlet letölthető. Akit érdekelnek ezek a régi felvételek, azt mindenképpen érdemes figyelembe vennie, hogy mennyire képes tolerálni az esetenként igen magas zajt, hiszen mint írtam az Opus Kura alig alkalmaz zajcsökkentést. A Tahra, Pearl vagy Naxos kiadók általában szintén remek átírásokat készítenek a régi lemezekről némileg erősebb zajcsökkentéssel, ami miatt a felvételek életszerűsége ugyan némileg csorbát szenved, de még elfogadható mértékben. Az Andante kiadó és Hubert Wendel lemezein szintén nagyon kevés a zajcsökkentés. Én ez utóbbi kettőt ajánlom az Opus Kura mellett és ha valami így nem elérhető, akkor az előző hármat.

OPK 2076: J. C. Bach: B-dúr Sinfonia (1929); Ravel: Bolero (1930); R. Strauss: Ein Heldenleben (1928)
A lemez a karmester new york-i éveiből tartalmaz két felvételt a New York-i Filharmonikus Zenekar játékával valamint Ravel Boleróját a Concertgebouw Zenekar előadásában.
Bár a borítón 1929-es felvételi dátum szerepel, a kísérőfüzetben pedig 1928, lényegtelen: a J. C. Bach felvétel fantasztikus. A mű lehetőséget ad Mengelbergnek, hogy kevésbé karizmatikus oldalát is megmutassa. Mind a hangzás mind az előadás élénk, a fafúvók elbűvölően játszanak, a választott tempó jól illeszkedik a mű derűs karakteréhez. Az első tételben a mélyszólam pontos és artikulált, mesteri ellenszólamot alkot. A lassú tételben hatásosan adagolt rubatók természetesen most is gyönyörűek. A mű önmaga jogán is érdekes, hiszen Mozart nagyra tartotta a szerzőjét, bár a kora-klasszikus zenei stílus ez esetben még nem hat annyira egyetemesnek, mint akár Mozart jelentős korai műveiben fog majd. A felvétel nagyon jó: a zaj mérsékelt, a hangzás rendkívül áttetsző ugyanakkor telt; meglepően kamarazenekari.
A Bolero némileg zajosabb, mint a Bach darab és nem indul olyan halkan persze, mint egy modern felvétel, de a precíz tempó során folyamatosan erősödő crescendo hatása azért megmarad. A mű tökéletesen illeszkedik Mengelberg stílusához és jó lehetőséget ad a zenekarnak, hogy bemutassa bámulatosan pontos játékát. Bár elismerem az előadás erényeit, be kell, hogy valljam: nem szeretem a művet. Mindazonáltal a Mengelberg-diszkográfiának jelentős darabjáról van szó. Sajnos az eredeti nyersanyagon némi tempóingadozás volt, amit a remastering mérnök nem javított ki, ez némileg beárnyékolja az átírás minőségét.
A Hősi Élet felvételét Strauss-rajongók etalonként tartják számon és joggal. Ez a zene rendkívül sokat profitál Mengelberg vezetésének spontaneitásából, erőteljességéből. Bár zajosabb nyersanyagról készült az átírás, a zenekari színek remekül érvényesülnek például a második részben, ahol a fafúvós kamarazenekari színek váltakoznak a nagyzenekari tömbbel. A 3. részben a szólóhegedű hangja felejthetetlen: gyönyörűen sikerült és szinte magam előtt látom a hegedűst, annyira élethű. (A rész végén a new york-i metró Carnegie Hall-ba beszűrődő hangjai zavarják meg a műélvezetet.) A 4. rész dobütései, az 5. rész vésztjósló kezdete is a felvétel leghatásosabb részei közé tartoznak. A részletek iránti érzékenység itt is végig áthatja a felvételt. Megjegyzendő, hogy az utolsó rész időtartama a tok hátoldalán rosszul van jelölve.