Forrás: http://patangel.free.fr/furt/schna_en.htm
Fordította: Sipos Róbert (köszönet fapacinak a szakmai segítségért)

Friedrich Schnapp
(1900-1983)

Wilhelm Furtwängler felvételeinek hangmérnöke a II. Világháború alatt

Westphalia-ban született, zongorázni, hegedülni tanult, tanult zenetudományt, irodalmat és próbált a Berlini Operaház énekkarával. 1923-ban ő publikálta az újonnan felfedezett E.T.A Hoffman operett, A Maszk zongoraváltozatát. Busoni egyik növendékénél, Egon Petrinél tanult zongorázni és amikor Busoni meghalt 1924-ben, özvegye őt kérte fel a zeneszerző műveinek katalogizálására. 1930-ban kezdte rádióadás-felügyelőként gyakorlatát Frankfurtban (ami akkor elég új szakmának számított). Néhány évig nagy örömmel dolgozott a karmester Hans Rosbaud-dal. Frankfurtban pár jelentős felfedezést is tett, nevezetesen ő fedezte fel Mozart Linzi szimfóniájának zenekari részeit a Donaueschingen-ben. 1939-ben megbízták, hogy legyen Furtwängler rádióközvetítéseinek a felelőse a berlini Deutschlandsender-ben. Ő volt a felelőse a háború alatt Furtwängler minden élő koncertközvetítésének. A háború és Furtwängler rehabilitációja után a karmester megkérte, legyen felügyelője a Salzburgi operaelőadások közvetítésének. 1945-ben Hamburgba ment, ahol az Északnyugat-Német Játékok minden rádióközvetítésért ő felelt. Egy darabig a zenei összeállítást is ő határozta meg. Ekkor kezdődött munka- és később személyes baráti kapcsolata Hans Schmidt-Isserstedt karmesterrel, aki az új NWDR zenekart vezette. Amikor 1965-ben visszavonult, az NWDR adások már mind viselték jellegzetes védjegyét, miszerint a közvetítést vezető technikus egyetlen mikrofonnal dolgozik és szinte semmin nem módosít.

Schnapp véleménye szerint ezen technikus fő feladata, hogy teljesen semleges maradjon, ne tegyen semmit, ami beavatkozna a zenekar belső dinamikájába vagy jellemző összetételének egyensúlyába - jellemzően a fafúvók, vonósok arányába vagy a kórus és zenekar egyensúlyába. A többmikrofonos technika és a közelmikrofonozás egyre nagyobb szerepe nagyon elszomorította. Az ő felvételeinek jellegzetessége a könnyedség és egyfajta "élő" érzet, ami sok mai sztereó felvételből hiányzik. Schnapp részéről ezt a gyakorlatot Furtwängler így jellemezte: "A legjobb dolog, hogy semmit nem tesz a közvetítés alatt."

Életének utolsó 18 évét zenei tanulmányoknak szentelte, valamint annak, hogy néhány, számára fontos munkát befejezzen. Ilyen például E.T.A. Hoffmann zenéjéről szóló könyve, Mozart és a dán zeneszerző, Franz Berwald műveinek új jegyzéke, Liszt két legendájának hangszerelése. Kultúra iránti szomja élete végéig tartott. Majdnem minden évben elutazott Svédországba, Olaszországba, Franciaországba, Magyarországra. A halála előtti évben még megnézte a St. Helens vulkánt annak ellenére, hogy nem sokkal korábban volt két szívrohama! A tervezett korzikai útra viszont már nem került sor, 1983. július 26-án meghalt. Akik nem ismerték személyesen, talán nehezen értik meg, hogy saját magát egy félénk emberként jellemezte, aki nem szeret mások elé tolakodni. Egyszerű, becsületes és igazi humanista volt, szellemének nemessége igazi példaképpé tette mások számára.

Gert Fischer interjúja Friedrich Schnapp-al

Gert Fischer: Tehát Hans Rosbaud hangmérnöknek fogadott fel Frankfurtba.

Friedrich Schnapp: Igen, de az már elég későn volt, 1934 körül.

GF: De Rosbaud szerződtetett?

FS: Igen, ő volt Frankfurtban a karmester és felvételi felügyelőt (recording supervisor) keresett. Úgy döntöttek, hogy a jövőben egy zenésznek kell a hangmérnök mellett dolgoznia. De addig is mindkét tisztet egy ember tölti be, a zenei mérnök. Bár azt gondolták, hogy ez nem fog menni, mert a mérnöknek kell egy jó zenész segítő, hiszen a technikai dolgok megtanulhatók, a muzikalitás nem. Tehát kerestek egy zenészt, akit némi alapvető mérnöki tanulmányokkal képeztek ki, amennyi szükséges ahhoz, hogy egy felvételt felügyelni tudjon. Na én voltam az az ember. Miután megérkeztem Frankfurtba, néhány hónapig elektronikai és akusztikai tanulmányokat folytattam és mindenből tanultam egy keveset, ami a rádiózáshoz kapcsolódik. Ezután aztán megnyílt a világ előttem, hiszen bármelyik rádióállomás közül választhattam. De mivel Rosbaud fantasztikus karmester és kivételes zenész volt, úgy döntöttem, hogy ott maradok. Tehát a rádiónál kezdtem el dolgozni és ott is maradtam 1938-ig, amikor Rosbaud Münster-be ment zenei igazgatónak, mert nem akart többé egy rádiózenekarnál maradni (nem szeretett a náciknak dolgozni). Ekkor Berlinbe mentem, ahol hangtechnikusként dolgoztam nem sokkal a háború vége előttig. Innen Hamburgba kerültem, ahol csak egy rádióállomás volt, viszont saját zenekarral. Ott szükség volt valakire, akire a mérnököket lehet bízni. Engem oda hívtak 1945 márciusában, mert egyébként nem hagytam volna el Berlint. Hamburgban is maradtam és a Brit Megszálló Erők inkább önkéntesnek tekintettek, mert sosem voltam tagja a náci pártnak. Az egész részleget többször is én vezettem, de nagyobb változatosságot szerettem volna, mert hát ügyintézőnek lenni nem igazán az én vágyaim közé tartozott és inkább a zenéléssel szerettem volna kapcsolatban lenni.

Talán Furtwängler volt, aki megmentett. Mint mondtam, 1938-ban Berlinbe mentem és már 1939-től én feleltem a hangversenyekért, amelyek mind élő közvetítésbe mentek. Amikor a háború kitört, nagy volt az esélye, hogy behívnak és kivezényelnek a frontra. Elmondtam ezt Furtwänglernek és megkérdzete, hogy segíthet-e valamiben. Kértem, hogy írjon egy levelet Himmler testvérének, aki a berlini Birodalmi Rádióállomás adminisztrációs vezetője volt. Furtwängler levele nagyon hízelgő volt és még a Propagandaminisztériumba is elküldte. Engem pedig soha nem hívtak be! Furtwängler azt írta, hogy nélkülem ő sem tudna dolgozni.

GF: Mikor találkoztál először vele?

FS: 1939. szeptemberében. Emlékszem a dátumra, mert ez volt a háború kezdete. Egészen addig nem ismertem személyesen, bár már voltam néhány koncertjén Berlinben. Egyébként nem voltam feltétel nélküli csodálója. Volt néhány dolog, amit nem szerettem a zenélésében, különösen Mozart és Bach interpretációit. Így aztán nem voltam túl megilletődve, amikor találkoztam vele. Engem jelöltek ki a Reichsender Berlin és a Deutschlandsender első hangmérnökének. Így hát Furtwängler koncertjei is rám lettek bízva. De Furtwängler rendkívül bonyoult jellem volt. Az első koncert, amit a Rádióállomáson adott, többek között Beethoven Eroica-ját tartalmazta. (1) A próbák alatt Furtwänglernek szóltak, hogy egy új hangmérnök érkezett, bizonyos Schnapp. Ez aztán egyből felmérgesítette, mert nem szeretett olyan emberekkel dolgozni, akiket nem ismert. Ez persze érthető. Az előző hangmérnököt szerette volna. Azt az embert viszont nem találták és a helyzet egyre kellemetlenebbé vált. Mindenki készen állt, már a filharmonikusok is a közvetítő teremben voltak, csak a karmester nem. Ő a lépcsőházban lődörgött és a rézfúvósokkal beszélgetett. Hallottam, hogy a nevemet emlegetik. Fel-alá járkáltam a szobámban. Egyáltalán nem érdekelt, hogy ki fogja felügyelni a közvetítést. Ekkor hívtak, hogy röviden beszéljek Furtwänglerrel. Nem emlékszem már, ki szólt nekem, talán von Westermann. Így feleltem: "csak az érdekel, hogy dolgozni kell-e még ma, vagy mehetek haza." Ekkor felmentem, hogy beszéljek Furtwänglerrel. Odajött hozzám: "Soha nem találkoztam még önnel. Nem ismerem magát, bár magának kell felügyelni a közvetítést. Csak figyelmeztetem, hogy még soha nem hallottam olyan rádióközvetítést, ami hitelesen visszaadta volna a vezénylésemet." Hidegen válaszoltam: "Az túl rossz!" Furtwängler meglepetten nézett rám, aztán nevetni kezdett. Később titkárnője, von Rechenberg asszony azt mondta, hogy "csodásan elintézte!" Azt feleltem: "Miért? Csak az igazat mondtam. Egy élő előadás egyáltalán nem olyan, mint egy rádióközvetítés." Különösen akkoriban, amikor nem voltak sztereó közvetítések. De egy nap Furtwängler azt mondta, hogy ki akarja próbálni. Elkezdtük és én hangmérnökként felügyeltem a vezérlőpultnál. Felvételt csináltunk. Furtwängler néhány kérdést tett fel mikrofonon keresztül és végül a felvétel elkezdődhetett. A rádió munkatársai örültek, hogy a jég megtört. Azt mondák nekem: "természetesen maga fogja közvetíteni a következő hangversenyt a koncertteremből." Ezt két próba követte a koncertteremben, amin a munkások még mindig dolgoztak. A kontrollszobának nem volt ablaka a zenekarra, a karmesterrel csak mikrofonon keresztül tudtam beszélni. A próba során Furtwängler egyszer csak felkiáltott: "Hallható a klarinét?" Kimentem a vezérlőszobából az erkélyre és megkérdeztem: "Elnézést Mr. Furtwängler, az oboára gondolt?" Mindenki mosolygott és nevetett. Hozzátettem: "Persze, jól hallható." Nem sokkal ezután Furtwängler megint megkérdezte: "Hallani a hárfát?" Mire én: "Nem, semmit nem hallottam." Néhány zenész megszólalt: "Nincs is itt hárfa." Furtwängler ki akart velem tolni. Ha rossz választ adok vagy azt mondom, hogy minden rendben, nagy bajba kerülök. Ezt nem engedhettem meg magamnak.

Ez volt a lényege a beszélgetésünknek. Aztán már nem beszélt velem a koncert első közvetítéséig. Néhány héttel később (2), a második koncert előtt hívatott. Mindig is szerettem a diplomáciai találkozókat! Bementem az öltözőjébe. Furtwängler egész barátságos volt. "Mr. Schnapp, meg akarom önnek köszönni. Be kell vallanom, hogy az első koncert közvetítésénél a legkritikusabb barátaimat kértem meg, hogy a figyelmesen hallgassák a közvetítést. Mindannyian azt mondták, hogy sosem hallottak még ilyen jó közvetítést. Őszinte köszönetem." Ettől kezdve Furtwängler megbízható kollégájának tekintett és idővel a kapcsolat erősebb lett, sőt azt mondhatom, hogy barátok lettünk! A háború alatt én közvetítettem a hangversenyeit és mindig kikérte a véleményemet. Elfogadta a tapintatos és őszinte kritikát. Mindig hízelgést szimatolt, amit pedig nagyon utált. Egyszer egy csoport hízelgőtől körülfogva rám mutatott: "itt van az én egyetlen kritikusom." Na ez aztán tényleg hízelgő volt!

Más ráióállomások esetén, különösen Bécsben a legtöbb rádióközvetítés nem érdekelte. Egyszer azt mondta: "Hogy lehetséges ez? Mindig, amikor meghallgatom a szalagos felvételt (a mágnesszalagot akkoriban vezettük be), tökéletesen emlékszem, hogy hogyan intem le a fafúvókat a partitúrának megfelelően. De a szalagon nagyon hangosnak tűnnek, amikor pedig nem kellene nekik, a crescendó pedig olyan csendes, hogy nem is hallani! Mi járhat a hangmérnök fejében?" Azt válaszoltam, hogy valószínűleg a következőre gondol: "Hogy a dinamikát hallhatóvá tegyem, maximális hangerővel kell felvenni." A hangmérnök számos közeli mikrofonnal dolgozik, hogy az egyes hangszereket is ki tudja emelni és lehet, hogy arra gondol, a fafúvók eléggé halkak, egy kicsit igazítok a mikrofonjaikon." Ez megmagyarázza, hogy a diminuendo túl hangos, a crescendo pedig ellaposodik. Vagyis a vezérlőt lecsavarja, aztán megint fel. Ez az egész megközelítés hibás. Ekkor azt mondtam neki: "Csak úgy lehet pontosan rögzíteni, ha elvisszük a mikrofonokat a zenekar közeléből és csak egy mikrofont teszünk fel megfelelő távolságban a koncertteremben. Ekkor a hibák, amiket akkor okoznak, amikor megfelelő egyensúlyt akarnak létrehozni a zenekar egyes csoportja között, elkerülhetők."

Úgy tűnt, megértette. Ezután megkért, kísérjem el Bécsbe, hogy ott is felügyeljem a közvetítéseket. Később, a háború után ugyanígy megkért a salzburgi játékok közvetítésére is. Ezek a munkák megterhelőek voltak számomra, mert az ott lévő helyi hangmérkökök nem szívesen fogadtak engem, hiszen ez annak a jele volt, hogy Furtwängler nem bízik bennük. De ő annyira erőteljes egyéniség volt, hogy amit akart, azt elérte. Így hát nem volt választásom és elmentem vele. Mindig megkérdezte, hogy van-e valami észrevételem a technikai dolgokkal kapcsolatban. Emlékszem egyszer, amikor Salzburgban a Kilencediket vettük fel (3), az üstdobot olyan hangerőre utasította, hogy attól tartottam, nem leszünk képesek megfelelően rögzíteni. Osztrák kollégáim legnagyobb megdöbbenésére kimentem a zenekari teraszra, hogy elmondjam Furtwänglernek, ez nem fog menni. Féltek a többiek, mert tudták, milyen Furtwängler. De nem tudták, hogy ő mennyire hallgat a tanácsaimra. Meglátott, hogy fönt állok és megkérdezte: "Az üstdob túl hangos, ugye?" Igen - mondtam, mire ő: "de annyira gyönyörű." Erre én: "akkor rendben." De az akkori mikrofonokkal nem volt könnyű dolgozni. Nagyon óvatosnak kellett lenni a dinamikával. Akár a legkisebb túlterhelés is nem csak torzítást okozott, hanem tönkretette az egész közvetített jelet. Úgyhogy nagyon óvatosnak kellett lennem. A partitúrát nagyon pontosan kellett követnem és csak úgy tudtam megelőzni a problémát hogy csökkentettem a hosszabb diminuendót és a crescendót. Egy nap azt mondta nekem: "Amit kedvelek magában és a felvételeiben, hogy egyáltalán nem csinál semmit." Ez a megjegyzés kissé paradox volt, de megmutatta, hogy jó úton járok és reprodukálni tudom a törekvését, még ha csak szerényebb keretek között is.

Mindig az volt a meggyőződésem, hogy egy koncertet vagy egy operaelőadást sosem fog tudni helyettesíteni egy rádióközvetítés. A rádió nem tudja közvetíteni a pillanatot, amikor a közönség visszatartja a lélegzetét aztán megkönnyebbülten felsóhajt. Emlékszem, Furtwängler közvetítésein Strauss Don Juan-jának előadásakor, amikor van egy szünet a vége előtt, a közönség lélegzetvisszafojtva várakozott. Semmi nem hallható, egy pisszenés sem, a koncertterem egyedülálló, majdnem elektromos feszültséggel volt tele, ami csak a vége felé foszlott el. Jóbarátom, Philip Jarnach, aki részt vett a koncerten, nagyon boldog volt, amikor elmondtam neki, hogy az előadást nyolc nap múlva leadjuk a rádióban. Meghallgatta a közvetítést és azt mondta: "A szünet, ami szinte sokkszerű volt az előadáson, csak egy nagy üres lyuk volt a rádióban. Ez a legjobb kifejezés rá." Véleményem szerint ez csak egy újabb bizonyítéka, hogy a koncert vagy egy opera varázslatos pillanata nem reprodukálható a közvetítő stúdióban teljes egészében és ez a jobb felvételekre is érvényes!

GF: És mégis ennek ellenére szerintem aki összehasonlítja Furtwängler stúdió felvételeit a rádióadásokkal (összevetve más karmesterekkel), óriási spontaneitást, atmoszférát és feszültséget talál a rádióadásokban. És ez rajta van a szalagon, ami szerintem megmagyarázza, hogy a felvételi stúdió steril atmoszférája miért volt idegen Furtwängler természetétől. Szerinted?

FS: A próbák során egészen az utolsó közönség nélküli főpróbáig egyénileg dolgozott a zenészeivel. Maga tanulmányozta a művet és kipróbált több ötletet, hogy hogyan is hangzik. Ilyenkor a hallgatóság csak elvonta volna a figyelmét. Ezeknek a próbáknak a felvételei rendkívül tanulságosak. De az előadást illetően, a mű addigra már annyira elő volt készítve, hogy talán azt mondta magának: "Itt az ideje, hogy meghallgassák." Ekkor már készen állt rá, hogy előadja. Szüksége volt a közönségre!

GF: Persze ne feledjük, hogy az előadás nem jelentette azt, hogy az a mű végleges formája.

FS: Nem, ő mindig újra előlről tanulta meg a művet. Azt mondanám, mindegyik hangversenye premiernek számított. Tisztán emlékszem Beethoven Ötödikjére. Egyszer az öltözőjében megkérdeztem, hogy hányszor vezényelte már? Azt válaszolta: "Régebben teljesen másképp vezényeltem, mint ma." Folyamatosan tanulmányozta és ideges volt (én lámpaláznak mondanám). Még amikor már oda-vissza ismerte a művet, akkor sem mondta volna: "majd megy magától, csak vezényelnem kell." De hát így tett és mindig megtalálta a zene lényegét.

GF: Melyek voltak az erősségei és a gyengeségei? Brahms és Beethoven nyilván az erősségei közé tartoztak. De már beszéltél Bachról, Händelről, Mozartról és Wagnerről. Mi az, amit nem szerettél Bach és kisebb mértékben Händel előadásaiban?

FS: Nagyon szubjektív módon interpretálta őket. Nézete szerint azok a kis zenekarok, amikre Bach komponált, az ő idejében elérhető lehetőségek voltak. Úgy gondolta, hogy Bach sokkal jobban örülne neki, ha a Brandenburgi versenyeket 60 zenész adná elő 15-16 helyett. A Máté-Passióról szólva pedig biztos volt benne, hogy Bach igazából 500 zenészt szeretett volna. Ez nagy hiba volt, mert már tudjuk, hogy ilyen nagy méretű zenekarok nem lennének képesek rá, hogy előadjanak egy ilyen művet. Vicces dolog történne. A Máté Passió előadásában például a szóló fuvolát megfojtotta volna a 200 tagú kórus és a hasonló méretű zenekar.

Furtwängler viszont 10 fuvolát akart! Úgy gondolta, hogy 10 fuvola tízszer hangosabban fog majd szólni, mint egy. Ez csak ábránd, az eredmény természetesen nem az lenne, ahogy várta volna. A zenekar beosztása és a hangszerelés azt követeli, hogy kis kórust és zenekart használjunk. Egyébként mindent teljesen újra kellene hangszerelni. Ennek pedig a tempóra is hatása lenne. Ekkora méretű zenekar és énekkar esetén a Máté Passió tempómódosításai elvesztenék fürgeségüket egyszerűen azért, mert túl sok a zenész. Bach röid, gyors, majdnem száraz folyamatosságot akart. Ezt nem lehet elérni hatalmas énekkarral.

GF: Furtwängler azt írta a harmincas években, hogy elérjük Bach szilárdságát, nagyon nagy zenekarra és énekkarra van szükség, ez teljesen figyelmen kívül hagyja a modern zenei kutatások eredményeit.

FS: Sosem szerettem az ő ötleteit Bach esetén a dinamikában. Bach zenéjét nagyon romantikus módon fogta fel. Gyakran mondogatta: "Nincsenek jelzések a pianissimo-ról és a crescendóról, de ez csak azért van, mert Bach nem látta nyomtatásban a műveit. De ő tudta, mit akart. Tehát adjuk hozzá ezeket az összetevőket." Ma már tudjuk, hogy teljesen az ellenkezője történt. Amikor Bach forte utasítást írt, az addig vonatkozott, amíg piano-ra nem cserélte. Ez az orgona ún. teraszos dinamikája. A kifejezés egyértelmű. Nyilvánvaló, ha van a forte és a piano részeken átívelő dallamvonal, akkor ez természetes modulációt okoz az énekhangban sőt még a hangszerek esetében is. Ezek a dolgok természetesen, maguktól jönnek és Bachnál ez a kifejezés magától értetődő. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint Furtwängler teszi. Aztán ő elutasította a csembaló használatát, mert úgy gondolta, a modern zongora elavulttá tette. Késő-romantikus szemmel nézte a dolgokat: ha Bachnak lett volna ilyen modern zongorája, mint nekünk, nem használt volna csembalót. Így hát a két csembalóra és zenekarra írt műveit két zongorával adta elő, a három csembalós versenyeket meg három zongorával. A zenekart természetesen megnövelte, ez maga után vonta a crescendó használatát és így tovább. Szerintem ez Bach céljainak teljes karikatúráját jelentette. Furtwänglernek elég erős személyisége volt és az ember hamar feladta, hogy vitázzon vele. Ha el akartál menni egyik koncertjére, akkor jobb, ha elhessegetted magadtól a kétségeidet. Nem lehet egy Bach művet végighallgatni az elejétől a végéig csak akkor, ha egyetértesz az interpretáció filozófiájával. Ez esetben én azt mondtam magamnak: "Remek, meg fogom hallgatni ezt és azt, hogy Furtwängler hogyan valósítja meg zenei látomását Bachról." A végére annyira meggyőzött saját koncepciójáról hogy egyet kellett vele érteni. Ez szerintem hiba és nem az én ízlésem szerint való. Persze grandiózus előadás volt, hatalmas élmény, mert ő ezt akarta és szívből jövően adta elő.

Egyébként ez az, amiért például újra és újra megtanulta Beethoven Ötödikjét még akkor is, ha korábban már több százszor előadta. Mindig olyan volt, mintha most fedezné fel újra. Senki nem szólhatott hozzá, mielőtt a dobogóra lépett. Fel-le járkált a szobájában, énekelt és vezényelt a kezével. Tele volt feszültséggel, egyszer azt mondta nekem: "Ma teljesen új módon fogom vezényelni az Ötödiket." És valóban, minden alkalommal új nézőpontot fedezett fel. Egyszer például azt vette észre, hogy nem tudja megfelelően kezelni a tételek közötti átmenetet. Folytonosan viaskodott a zenével és minden alkalommal újraformálta. Minden mű, amit vezényelt olyan volt, mintha most lenne a premier. És ez a hihetetlen feszültség átragadt a közönségre.

GF: Mi a helyzet Mozarttal?

FS: Mozart más. Kétségtelen, hogy úgy gondolta, Mozart operazeneszerző volt. Mint szimfóniaszerző, egyszerűen Beethoven előfutárának tekintette, semmi több. Számára csak az utolsó három szimfóniája volt a lényeges. És még így is eléggé ritkán adta őket elő és akkor is úgy, mintha Beethoven írta volna. Mintha kibélelte volna őket. Például a nagy g-moll szimfónia nála úgy hangzik, mint valami korai Beethoven és senkinek nem tűnne fel, hogy ez egy teljesen más természetű mű. Brahms esetében más a helyet. Ennél a szerzőnél az ő előadásait a legmeggyőzőbbnek tartom, mert Brahms már nagyon közel van az ő generációjához. El tudom képzelni, hogy Brahms meg lett volna elégedve Furtwängler interpretációjával. Hiszen Furtwängler fiatal volt, amikor Brahms még élt. Brahms tradíciója Steinbachon keresztül Furtwängler gyökereihez vezetett. A többi zeneszerző ekkor már történelem volt, ő nem. Ki ismeri ma pontosan Beethoven tradícióját? Akármi is ez, már annyi kézen keresztülment, hogy soha nem fogjuk megtudni, hogyan adtak elő a XIX. század elején Beethovent. Furtwängler saját korának jellegzetességeit foglalja össze. A magas kultúra légköréből jött. Apja híres régész volt, akit sokan olvastak és sokan felszívták magukba tanítását. Azt hiszem, amikor egyszer beszélgettünk Celibidache Pastorale-előadásáról, amiért én nagyon nem lelkesedtem, Furtwängler azt mondta: "Úgy gondolom, hogy aki ezt a művet vezényelni akarja, annak előbb el kell olvasnia Adalbert Stiftert." Ez a hozzáállás nagyon jellemző volt rá.

Hogy őszinte legyek, szerintem, hiányzott belőle az az ügyesség és technika, ami a nagy karmesterek sajátja szokott lenni. Leütése kígyószerű volt. Egész teste rázkódott és billegett. Mikor kezdődött tulajdonképpen a zene? De a Filharmonikusok nagyon tanultak voltak és mindig azt mondták: "Gödecke majd megteszi az első mozdulatot." Gödecke volt az első bőgős és ő adta meg a zenekarnak a jelet. Amikor Furtwängler Bécsben új koncertmesterrel koncertezett, az félbeszakította a próbát és azt kérdezte: "Az ön cikcakkjai közül melyik számít elsőnek?" Berlinben tudták, hogy a mondás szerint "majd Gödecke indít" és ők követik. Egyszer Furtwängler azt mondta: "Nem értem, mindig későn lépnek be, én csak egy leütést adtam." Na ezek voltak az ő híres cikcakkjai. Ez annyira jellegzetes volt, hogy amikor mondjuk a Varázsfuvola nyitányát hallgattam közvetítésen, már előre tudtam, hogy az első három akkordot nem fogják tudni együtt játszani. A kritikusai azt mondák, hogy ezek az akkordok nála soha nincsenek együtt. Salzburgban emlékszem, hogy így volt. De ez nem számított számára. Hiszen enélkül is hogyan tudott egy operát élővé varázsolni! Merem állítani, hogy nincs még egy nagy karmester, akinek ennyire rossz technikája lett volna. És ez mégsem volt zavaró... akkor is nagy karmester volt. A szemével vezényelt és nagyon jó érzéke volt a zenekar dinamikájához. "Nem, nem, nem, nem, nem" és újra "nem." - hajtogatta. Nehezen lehetett igazán megérteni. Sosem mondott ilyet: "A második klarinét egy kicsit lassabban, az első oboa egy kicsit hangosabban." Ilyen sosem fordult elő. Csak vágott egy fájdalmas arcot és azt mondta: "Nem, nem, nem." Egészen addig, amíg azt nem kapta, amit akart. Pontos elképzelése volt arról, hogy mit akar hallani. És nagyon nagyvonalú volt. Előadta például Brahms egyik szimfóniáját. Beszéltem vele a végén: "Sajnos a kürtök egy helyen tévesztettek. Újra fel kellene venni azt a részt." Mire ő: "Nem, ez nem lényeges, hagyjuk benne. Zenei szempontból gyönyörűen játszottak." Ez a hozzáállás nagyon távol áll a mai perfekcionisták megközelítésétől. A hatása, ami máig tart, azt bizonyítja, hogy nem a technika miatt lesz valakiből nagy karmester.

GF: Azt mondtad, hogy Furtwänglernek nem volt abszolút hallása és egyszer a Berlini Filharmonikusok megtréfálta őt a születésnapján (4).

FS: Ez New York-ban történt, amikor először vezényelt ott. Maga mesélte nekem az esetet. Az abszolút hallásról beszélgettünk és ő mondta, hogy neki nincs (azt hiszem, még Wagnernek sem volt és ennek a megléte igazából keveset számít egy művész szempontjából.) A zenekar New York-ban tudta ezt és egy alkalommal a születésnapján, amikor az Eroica-t próbálták, kitalálták, hogy az egészet E-dúrban kezdjék el játszani. Furtwängler azt mondta, hogy csak körülbelül 12 ütem után jött rá, hogy valami nem stimmel. Megállította a zenészeket: "Mi van ma? Olyan furán hangzik." Mindenkiből kitört a nevetés. Az első világhábrú alatt, az operaház karmesteri posztjának meghallgatása miatt ment Mannheimbe. A poszt üres volt, Bodanzky elment. Volt egy meghallgatás. Bodanzky fontos karmester volt és ahogy ő mondta, a választás aztán három karmesterre és Furtwänglerre szűkült. A Fidelio-t kellett vezényelnie (5).

Ő mondta nekem, hogy csinált néhány nagy baklövést. Azt gondolta: "Jobb, ha csomagolok és megyek." A többi jelentkező mind hibátlanul vezényelt. Furtwängler, miután ezt meghallotta, kétségbe esett. Haza akart menni titokban anélkül, hogy elköszönt volna Bodanzky-tól és a többi nagyfejestől. Bodanzky viszont odament hozzá:
- Mr. Furtwängler, ebédeljen velem ma, ha nem várják máshol.
- Nem várnak, de miért kell, hogy együtt ebédeljünk?
- Én szeretném.
Furtwängler elfogadta. Elmentek egy étterembe és a szokásos beszélgetés után Bodanzky megkérdezte:
- Nos, mikor tud jönni?
- Hogy érti? Komolyan beszél? Azt akarja, hogy jöjjek Mannheim-be?
- Természetesen
- De hát egy csomó helyet elrontottam. A többiek sokkal jobbak voltak.
- Engem nem érdekel, ön messze a legjobb volt, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy mást válasszak.

Furtwängler aztán hozzátette: "Látja, és ő zsidó volt. Egy nap még megírom, hogy milyen sokkal tartozom a zsidóknak." Nekik valóban van érzékük a minőséghez. És Bodanzky, akinek jó technikai érzéke volt a vezényléshez és sosem követett el hibát az előadásain, azt mondta: "Nem érdekel, ha hibázik, mert az ön előadásai összehasonlíthatatlanok és messze a legjobbak." És itt kezdődött Furtwängler igazi karrierje.

GF: Ma gyakran mondják, hogy Furtwängler volt az ideális előadója Beethoven Ötödikjének a XX. században. Bárki, aki máshogy merészeli előadni, biztosan rossz. Egyetértesz ezzel?

FS: Hát szerintem ez a hozzáállás rossz. Minden karmester másként adja elő és egyikük sem ideális. Furtwängler nagyon meggyőző volt, de néha az jutott eszembe: "Senki nem tudja, hogy vajon Beethovennek tetszene-e ez a megközelítés. Mindazonáltal az előadása fantasztikus. Csak ennyit állapíthatunk meg."

GF: Manapság azt mondják, hogy Furtwängler igazi örököse Karajan volt. Egyik berlini kritikus azt mondta, hogy Schubert Kilencedikjében még Furtwänglernél is jobb. Te is azt gondolod Karajan stílusáról, hogy ő volt az utódja?

FS: Hát erre nem tudok mit mondani. Már nagyon régen hallottam Karajant, még a rádióban sem hallom mostanában. Csak annyit tudok hozzátenni, hogy az "örökös" kifejezés veszélyes, mert minden jelentős zenésznek saját egyénisége van. Nikisch-ről azt mondanánk, hogy Bülow örököse? Furtwängler pedig Nikisch örököse? Ők teljesen különböző zenészek voltak, különböző zenei elképzelésekkel és képességekkel. Szóval nincs értelme ilyeneket mondani. Természetes, hogy a halála után Furtwängler sokáig pótolhatatlannak tűnt. De a kép lassan elhalványul és az utód eljövetelével egyúttal a korábbi dolgok kizárása és megszűnése is elég jelentős lesz.

GF: És mi van az előadásuk stílusával és a zenei filozófiájukkal?

FS: Túlságosan különböző.

GF: Semmi közös nincs bennük?

FS: Egyáltalán nincs semmi.

GF: Találkoztál Furtwänglerrel Berlinben a háború után?

FS: Igen, igazi berlinivé váltam. A háború után vissza akartam menni Berlinbe és ez össze is jött: másfél évig az Északnémet Játékok berlini stúdiójában dolgoztam. Furtwängler is ekkoriban jött vissza Berlinbe. De még ha Hamburgban is maradtam volna, ő biztosan hívott volna a koncertjeire.

GF: Részt vettél az ő berlini rehabilitációjában?

FS: Természetesen. Nagyon mérges volt a bírálóira "Ne ítélkezzenek mások fölött, mielőtt magukon nem ítélkeznek" mondta. Számára ez egy fekete komédia volt. Ezért várt 1947-ig Svájcban, mielőtt visszajött volna, bár a Berlini Filharmonikusok már 1945 óta várt rá. De amikor újra együtt voltak, az egy megható pillanat volt. A próba után, amikor a zenészek közeledni akartak hozzá, felém fordult és azt mondta: "Nincs kedve velem ebédelni?" Ez nagyon kedves volt tőle. Elmentünk a Dahlem-be a barátaival (a próba a Dahlem-ben volt a Gemeindehaus-ban, mert a hangversenytermet lebombázták (6). Van néhány fotóm erről a találkozóról.

GF: A leveleiben gyakran panaszkodott az igazságtalan megpróbáltatásai és amiatt, hogy olyan sok hamis történet kering róla.

FS: Igen, őt megkérdezés nélkül nevezték a Staatsrat-ba [az uralkodó mellett működő legmagasabb rangú tanácsadó testület - A ford.] és a szövetségesek most azt mondák neki, hogy kereshet valami más munkát. Én csak annyit tudok mondani, hogy amikor a magas rangú arany színű egyenruhás emberek bementek az öltözőjébe és "Heil Hitler!"-el köszöntek, ő sosem válaszolt nekik ugyanígy. Ezt tudom. Hogy Hindemith-et védte, Németországban az is köztudott volt. Cikket is írt, amiben azt állítja, hogy Hindemith betiltása igazságtalan volt. Göbbels utálta őt ezért. Mindig azzal vádolták, hogy Németországban maradt anélkül, hogy ennek a következményeire gondolt volna. Valóban nem vezényelt több Mendelssohn-t, Hindemith-et, Mahlert és mindig ezt hozzák fel vele szemben. A kritikusai mindig azt mondák: "Az adott körülmények között el kellett volna mennie onnan, el kellett volna hagynia a nácikat, hogy hadd főljenek a saját levükben." Szerintem Furtwängler azok közé tartozott, akik meg voltak róla győződve, hogy a nácik nem maradnak sokáig. Olyan sok új kormány jött és ment 6-8 hét alatt, hogy teljesen reálisnak tűnt azt gondolni, Hitlerrel is ez lesz, hiszen kezdetben még az ő kormányában is sok másik párt volt. 1932-ben még nem volt egypártrendszer és diktatúra. Furtwängler valószínűleg azt gondolta, hogy ez úgysem tart soká és a terveik úgysem sikerülnek. Mások talán tájékozottabbak voltak, jobban mérték fel a helyzetet, vagy pedig utálták a nácikat. Ők elhagyták az országot, de ők is úgy tervezték, hogy hamarosan visszatérnek, ha vége. Furtwängler végig kibírta és azt gondolta (amikor már a náci rezsim megerősödött), hogy meg tudja akadályozni bizonyos dolgok bekövetkeztét. Például azt hitte, meg tudja védeni a zenekar zsidó tagjait (tény, kezdetben így is volt). És nem akarta, hogy beleszóljanak a programjaiba. De minden olyan gyorsan történt, különösen a Hindemith-ügy kapcsán. Kegyetlen támadásokat kellett átélnie, amikor ilyen "degenerált zenét" játszott és nyílt levélben tiltakozott is ez ellen Göbbelsnél (7). Persze aztán sarokba szorították és kevés lehetőséget hagytak neki: vagy leköszön a posztjáról és elhagyja az országot vagy felsorakozik Göbbels mögé. Ő ez utóbbit tette és sok ember okolta ezért. Furtwängler azt mondta, hogy azért marad, mert nem akarja elhagyni a közönségét. És tényleg tudott segíteni néhány fél-árjának, hogy maradjon és nem-árjának, hogy elmeneküljön, így megszabaduljon a koncentrációs táboroktól. Mindez igaz.

A Filharmóniában kiütött tűz után az első próbát a Staatsoper unter den Linden-ben (8) tartották és megkért, hogy találkozzunk. Ezalatt egyedül voltunk. Én a fényekhez közel álltam, ő a pódiumon. A zenekar már elment, amikor megkérdezte: "Mit gondol?" Úgy gondoltam, hogy a régi koncertteremben kiütött tűzre és Berlin pusztulására célzott, így válaszoltam: "Hát tudja, ez már a vég kezdete." Elsápadva válaszolt: "Nem, az itteni akusztikára céloztam." Rájöttem, hogy félreértettem, erre elmosolyodott: "Legyen óvatos, az Isten szerelmére! Egyik közeli barátom azt mondta, hogy Hitler felelős a sztálingrádi katasztrófáért. Erre letartóztatták és kivégezték! Legyen nagyon óvatos!" Most már tudom, hányadán is álltam vele, és szerintem ez még inkább megerősítette a barátságunkat. Egyértelművé vált, hogy sosem értett egyet a nácik kulturális politikájával és személyes beszélgetéseinkből tudtam, hogy ezt őszintén gondolja. Sosem használta a náci üdvözlést és ez nagy bátorságot igényelt. Nem utasíthatta vissza, hogy Staatsrat-nak nevezzék ki. Persze a náci elöljárók mindig a náci üdvözlést használták vele szemben is, de ő mindig csak olyasmit válaszolt, hogy "Jó napot." A "Heil Hitler!" sosem hagyta volna el a száját. Emberileg nem lehet vádolni, de nem volt politikailag túl éleslátó. Ezért viszont nem hibáztathatunk egy művészt. Addig maradt, amíg már reménytelenné nem vált a helyzete. De még a végén is csak azért ment el, mert a nácik meggyanúsították, pedig eredetileg őt használták ütőkártyaként és a háború alatt az ő koncertjeit sugározták, mint a német kultúra demonstrálását. Furtwängler minden koncertjét közvetítették és nem csak a német rádióállomások, hanem még a megszállt országok rádiói is. És engem is ez mentett meg a háború alatt, amikor Furtwängler megírta Himmlernek, hogy én pótolhatatlan vagyok. A náciknak Furtwängler koncertjei nagy nyilvánosságot jelentettek.

GF: A Berlini Filharmonikusok tervezett feloszlatása csak a háború után következett be?

FS: A Berlini Filharmonikusokat valójában sosem oszlatták fel. Velük voltam Baden-Badenben (9), azt hiszem 1944-ben még csináltunk felvételeket a zenekarral. De Furtwängler már nem volt ott. Emlékszem a Berliniek utolsó koncertjére az Admiralspalast-ban (10), amikor a világítás kialudt. Mozart nagy g-moll szimfóniáját játszották, de senki nem tudta, hogy visszajön-e a világítás. Még fejből eljátszottak vagy 20 ütemet, de aztán elhallgatott a zene. Nem sokkal ezután a biztonsági világítás bekapcsolt és mindenki elmehetett volna. Fél órával később mégis folytatták a koncertet. A helyzet elég feszült volt. Bécsben már elköszöntünk tőle, de ő megígértette velünk, elmondjuk Berlinben, hogy ott lesz a következő koncerten (11). De ő már tudta, hogy nem jön vissza.

GF: Azt beszélik, hogy a koncertek előtt elvezényelte a HorstWessellied-et [a náci párt himnusza - A ford.].

FS: Hát én ezt sosem hallottam. Talán megtette egyszer, amikor Nurembergben vezényelt egy pártnapon. De nehéz elhinni. Én személy szerint sosem hallottam, hogy ezt tette volna. Ő? Soha! Tisztán emlékeznék.

GF: Azt hiszem, egyszer részt vett egy náci összejövetelen, ahol mintha a Császár keringőt vezényelte volna.

FS: Ez lehetséges, bár ő elég magányos ember volt. Nem sokat foglalkozott a társadalmi eseményekkel. Mint már mondtam, emberként feddhetetlen volt, de politikai téren eléggé tájékozatlan.

GF: És milyen gyakran dolgozott a hamburgi zenekarokkal?

FS: Elég ritkán. Szerintem csak kétszer vezényelte a zenekarunkat (12). Nagyon meglepődtem, amikor a titkárnője azt mondta nekem (tisztán emlékszem), "Vajon ki tudja, meddig marad még Furtwängler? A rádió túl drágának találja." Akkoriban ez volt a helyzet. Még el kell valamit mondanom a zenéiről. Amikor az utolsó eset volt, hogy Hamburgban szimfóniát vezényelt, én voltam a hangmérnök. Emlékszem, Furtwängler nagyon nagylelkű volt. Rendkívül gáláns volt a közvetítések alatt. Nem volt fanatikus maximalista, mint a mai karmesterek. Ez alkalommal (vagy később, amikor már egyedül voltunk) olyasmit kérdezett, ami megzavart: "Mondja, mit tanácsol? Hagyjam abba a vezénylést és csak a zeneszerzéssel foglalkozzam?" Hogy ilyen személyes kérdésben is kikérte a véleményemet, az nagyon megható volt. Így válaszoltam: "Doktor Furtwängler, szerintem magának szüksége van a vezénylésre. Tudom, hogy jobban szeretne csak a zeneszerzéssel foglalkozni, hogy ez az igazi célja az életben. Nem lehetne kompromisszumot találni? A közönségnek is szüksége van magára. Szerintem minden évadban tartson egy koncertet Berlinben, egyet Londonban, egyet Párizsban, de ne többet a nagyvárosokban. Ez automatikusan az évad fénypontja lenne, a többi idejét pedig a zeneszerzésnek szentelhetné." Nagyon megköszönte a tanácsomat, de nem fogadta meg. Tudom, miért: nem tudott hátat fordítani a közönsége lelkesedésére. Nem az az ember volt, aki boldognak érezte volna magát az íróasztal mellett. Szüksége volt a közönség látványára és a tíz visszatapsolásra a koncert végén.

Erről jut eszembe egy eset, ami Berlinben történt a Titania Palast-ban. Az impresszárió későn jelentette be a koncertet és nem minden jegy kelt el. Furtwängler nagyon dühös lett. Rendkívül felmérgesítették. Ilyen még sosem történt meg és az ügynökkel nagyon durván beszélt. Csak teljes házzal és legalább 10 visszatapsolással volt elégedett. Ez volt a napi adagja. Tehát sosem lett volna képes arra, hogy csak a komponálással foglalkozzon. Amikor csak egy kis megfázás is elérte, egyből gyógyszert szedett, hogy minél hamarabb kigyógyulhasson és a közönség elé állhasson. A vége felé már nem is hatott rá a gyógyszer.

Szóval azt akartad, mondjak valamit a műveiről is. Hát ez nem könnyű. Szeretnék valami jót mondani. Második szimfóniája például grandiózus. Bruckner stílusában és dimenzióiban írta és bizonytalan volt, hogy vajon lerövidítse-e. Én nem értettem egyet semmiféle rövidítéssel. Ez tönkretette volna a formai felépítést. De olyan hosszú volt. Én valami rövidebbet és tömörebbet jobban szerettem volna. Hangszerelése túl súlyos volt. De a tartalom és az akaraterő nagyon hatásos volt. Manapság úgy érzem, az eredetiséget tartják a legnagyobb művészetnek, így az ő szimfóniáit egyből elnevezték "Kapellmeistermusik"-nak. [a nagy operaházakban a Kapellmeistert a zenei igazgató jelölésére is használják - A ford.] Persze az is, bárki kihallhatja belőle Csajkovszkij, Bruckner, Brahms vagy mások hangjait. Én azt mondom, hogy ennek a zenének vannak elődjei, de van egyfajta saját stílusa és sajátos karaktere, és benne van Furtwängler szívvel-lélekkel. Mély ihlet van benne és tragikus, hogy olyan nagy karmester volt, mert ez megakadályozta, hogy a művei a mai koncertrepertoárba kerüljenek. Az idő elment mellette.

Sosem hallottam a kamaraműveit. Csak hallottam, hogy mások beszélnek róla. Ő nagyon igényes volt, így hát nem volt képes akárki eljátszani hegedű-zongora szonátáját. Először is az ő hozzájárulására volt szükség, bár ez hiba volt. Ha valaki ír egy művet, bárkinek joga van azt eljátszani. Valaki jobban játsza, valaki kevésbé, de nem lehet azt mondani, hogy csak ennek vagy annak szabad ezt eljátszani. Mert így az előadók fele azt mondta, hogy akkor én meg sosem fogom ezt eljátszani, van elég más zene még. Ha azt mondta volna, hogy senki nem játszotta még olyan jól, mint ő, az is egészségesebb hozzáállás lett volna, mint folyamatosan azt hangoztatni, hogy miért nem!

GF: Szerinted megújuk még a művei iránt majd az érdeklődés?

FS: Persze, sőt egyre inkább, hiszen ő egy modern zeneszerző valódi érzelmekkel, aki megmutatta, hogy még mindig lehetséges napjainkban jó tonális zenét írni.

GF: Gyakran vezényelte a szimfóniáját német turnéin (13)

FS: Igen, és még itt is: (14). Nyilván nagyon boldog volt, ha saját művét vezényelhette a koncerten.

GF: Persze, egész más, mikor egy szerző a saját művét vezényli.

FS: Így van. De elfelejtette, hogy ez csak egy kis kiegészítő látványosság és hogy más dirigensek nehezen vennék be a repertoárjukba.

GF: Persze a háború alatt lett volna ideje, hogy kevesebb koncertet adjon és - ahogy ő is gondolkodott rajta - több időt szenteljen a zeneszerzésnek.

FS: Igen. Mindig Goethe idős kori Díván-ja jut eszembe: "Flüchte du, im reinen Osten Patriarchenluft zu kosten!" (menj és a Pátriarkák tiszta keleti levegőjében mentsd meg magad). El akart menekülni korának zajától és rivaldafényéből.

GF: Utolsó kérdésem jön. Meséltél néhány érdekes dolgot már. De mi van az 1954-es halálával? Hirtelen halt meg. Mire gondolsz?

FS: Hát nem nagyon akartam erről beszélni. Már jóval a halála előtt nagyon megromlott a hallása. És persze, mivel tudatában volt ennek, ez kihatott az előadásaira is. Én azt hiszem, Furtwängler a karmester, nem pedig a zeneszerző esetében a halála talán még időben bekövetkezett. Mert meghalt még azelőtt, hogy a közönség rájött volna, a dolgok már nem ugyanazok, mint korábban. De persze emberként és zeneszerzőként pótolhatatlan. Halálának híre természetesen nagy megrázkódtatás volt, mert ezután már csak emlék marad.

GF: Úgy gondolod, hogy amikor Furtwängler 1954-ben meghalt, a közönség már tudta, mi hal meg vele? Szerintem a zenével és az ő jelentőségével még nem voltak tisztában. De vajon észrevették, hogy halálával egy korszaknak is vége és valami új következik? Tudatában voltatok ennek?

FS: Hát én sosem foglalkoztam annyira a nyilvánosság véleményével, erre nem tudok válaszolni. Mint közeli barátot, a halála megrázott, de hogy a közönség mit gondol, az akkor nem foglalkoztatott.

GF: De biztos elég nyilvánvaló volt, hogy amikor meghalt, új megközelítés következett - von Karajané. Ez teljesen másféle zenei megközelítést jelentett. A Berlini Filharmonikusok új korszakát.

FS: Merem állítani, hogy Karajan küszöbön állása már Furtwängler életében is eléggé nyilvánvaló volt.

GF: Tudomásom szerint Furtwänglerre hatással volt, amikor megtudta, hogy Karajan vette fel helyette a Varázsfuvolát.

FS: Erről én nem tudok, de tudom, hogy akkoriban a zenekarban a következő szólás járta: "Ha Furtwängler tudta volna, hogy halála után Karajan lesz az utódja, mindent megtett volna, hogy még életben maradjon."

(1) Az Eroica-t október elsején vették fel, de a szalagok eltűntek.
(2) Az évad első koncertjét október 22-én adták Berlinben.
(3) 1951.8.31.
(4) Ez hibásnak tűnik, mert Furtwängler 1926. április elsején vezényelte az Eroica-t New York-ban, a második turnéján, születésnapján (1925. január 25-én) a Hebridák nyitányt, a Don Juan-t és Csajkovszkij Ötödikjét vezényelte.
(5) Bodanzky Lübeckbe ment, hogy meghallgassa Furtwängler Fidelio-ját 1915. március 23-án.
(6) 1944. január 30-án
(7) 1934. szeptember 25-én a Deutsche Allgemeine Zeitung címlapon hozta Furtwängler Hindemithről szóló cikkét. Ezután, december 4-én mondott le minden posztjáról.
(8) A Staatsoper-ben az első hangversenyt 1944. február 7-én tartották.
(9) A Berlini Filharmonikusok Baden-Badenben tartózkodott 1944. július 31-től szeptember 15-ig. A környező városokban tartott koncertektől eltekintve Schnapp számos felvételt készített, mint például Grieg és Schumann versenyművét Gieseking-el (Tahra kiadásban: TAH 195), Bruckner Negyedikjét és Brahms Harmadikját Knappertsbusch vezényletével (Tahra TAH 320/22 lemezeken), és így tovább.
(10) 1945. január 23.
(11) Furtwängler Schnapp-al ünnepelte a születésnapját a bécsi Hotel Imperial-ban 1945. január 25-én. Január 30-án értesítette a Berlini Filharmonikusokat, hogy nem tudja vezényelni a Február 4.-i és 5.-i koncerteket a jeges út miatt.
(12) 1947. szeptember 22-én és 1951. október 27-én vezényelte az NDWR zenekart (a koncert megjelent Tahra Furt 1001 CD-n)
(13) 1953. január 15. és 20. között vezényelte második szimfóniáját egy kis turnén a Berlini Filharmonikusokkal. Ekkor mindegyik koncertje Beethoven Első szimfóniájával fejeződött be, hogy megmutassa, ki a legfontosabb
(14) 1948 október 17-én és 18-án a Hamburgi Filharmonikusokkal. A felvételt a Francia Furtwängler Társaság adta ki (SWF 921/2), bár a koncert második felét barátja, Eugen Jochum vette át.