A XX. század nagy karmesterei

Az EMI kiadásában megjelent "A XX. század nagy karmesterei" sorozat áttekintése és egyúttal tisztelgés azon nagy digirensek előtt, akik meghatározták a zenekari előadásokat a hangfelvétel korában.

Albert Coates (1882 - 1953) - Borogyin: 2. szimfónia; Csajkovszkij: Francesca di Rimini; Wagner: Trisztán és Izolda - Szerelmi Kettős (Frida Leider és Lauritz Melchior közreműködésével), Tannhäuser nyitány, "Ring" részletek; Strauss: Halál és megdicsőülés; Ravel: La Valse; Liszt: 1. Mefisztó keringő

Biztos, hogy része van benne a hangfelvétel korszakának kezdetén működő karmesterekkel szembeni pozitív előítéletemnek, de Coates egyike azon keveseknek, akik előadásai folyamatosan lebilincselnek. Minden előadásának van egy tüzes feszültsége, egy improvizatív éle, amit talán sokan nyersnek, kultúrálatlannak találnak, de engem nagyon felvillanyoz. Ezen kívül a zenekar majdnem mindig együtt marad, nincs lazsálás. Nehéz megítélni, hogy a felvételek folyamatos kiváló színvonala a folyamatos megfelelő minőség miatt van vagy pedig csak annak a szerencsének köszönhető, hogy a karmesterrel mindig olyan műveket vettek fel, amelyek valóban rajongása tárgyai voltak. Ennek a megközelítésnek egyetlen hátulütője, hogy amikor idővel egyre többet hallgatjuk a felvételeket, az izgalmas és meglepő fordulatok egyre inkább mesterkéltségnek tűnnek, de ettől függetlenül az első találkozás mégis olyan megrázó, amit meg kell tapasztalni. Talán a legjobb kezdet az 1929-es bámulatos Trisztán és Izolda Szerelmi kettőse, ami minden idők egyik legnagyobb felvétele. Berlinben kezdték és Londonban fejezték be egy másik zenekarral négy hónappal később. Teljesen forró a kezdet és a feszültség sosem lankad, ahogy Coates Melchior és Leider szenvedélyét tüzeli (pályájuk tetőfokán). A vége szinte már orgiába torkollik, ami teljesen megrémít tiszta, nyílt hevességével. Aztán itt van egy 1929-es lenyűgöző Borogyin 2. szimfónia, ami nagyszerű mű; rövid, nagyon dallamos, széles skálán mozog a hangulata és sokkal nagyobb ismeretséget érdemelne. Összehasonlítva a szokásos jobb előadásokkal (például a sorozatban Malko-é is remek), Coates nagyon szubjektív, állandóan extrém tempók között ingadozik. Lehetetlen kedvenceket kiválasztani akár még a többi válogatása közül is - mindegyik megbabonáz puszta sebességével, energiájával és fantáziadús előadásával (beleértve néhány módosítását is, mint egy hatásos gong hozzáadása a Strauss mű végéhez vagy Wagner Rajnai Utazás befejezésének sötét hangulatát). Sajnálatos, hogy a válogatás körülbelül fele már megjelent a Koch 7700 és 7704 kiadásain, amelyek még egy pompás Csajkovszkij Szláv indulót és négy felvillanyozó tételt tartalmaz Holst Bolygók művéből. Coates egy olyan régmúlt idő képviselője, amikor az előadók még a szerző egyenrangú partnerének tartották magukat és nem a leírt partitúra szolgai engedelmességű fordítóinak. [Bár sokszor egyetértek Mr. Gutmannal, itt nagyon nem. Ezek a felvételek hajszoltak, durvák, a zenekarok játéka gyenge, a hangminőség pedig gyatra. Valószínűleg a 78-as fordulatú lemezek rövid, 4-5 perces időtartama miatt kellett egy karmester aki ezeket a műveket hajlandó lelketlenül gyorsan elvezényelni, hogy fel lehessen őket venni 4 perces szeletekben és Coates vállalta a hálátlan feladatot. Nem ajánlom ezt az albumot. - A ford.]

Wilhelm Furtwängler (1886 - 1954) – Beethoven: 3. ("Eroica"), 5. és 9. szimfónia

Wilhelm Furtwänglert a hangfelvételek legnagyobb karmesterének tartom, habár különös módon stúdiófelvételeit háttérbe szorítják élő felvételei, mert ezek mutatják őt igazi fényében. De látva az egyre újabb Furtwängler LP-k és most a CD-k áradatát, ebben talán mások is egyetértenek. Sajnos kevés kivétellel az új megjelenések csak a már megjelentek újrakiadásai vagy néhány esetben remasterei. Így hát egy újonnan talált előadás igazán nagy eseménynek számít. Nos ez az album mesés gyűjtemény még azt figyelembe véve is, hogy talán mást is lehetett volna választani. Furtwängler háborús hangversenyei nagyon jól mutatják az ő ijesztően intenzív küzdelmét a tiszta művészi igazságok és a becstelen politikai valóság között, a szárnyaló emberi törekvések és a szörnyű társadalmi romlottság között. Ez pedig sehol nem annyira nyilvánvaló, mint Beethoven előadásaiben és különösen az itt hallható szimfóniákban. Egészen mostanáig csak egyetlen Ötödik volt ismert ebből a korból (1943 júniusából), de a producerek állítása szerint találtak még egyet 1944 februárjából, amikor Furtwängler érzelmei még intenzívebbek voltak. Sajnos az azonos játékidőkön kívül minden egyéb köhécselés és zaj pontosan ugyanott van (szerencsére nincs belőlük sok). Így hát a beígért új felvétel helyett itt egy újabb kiadása van a már ismert előadásnak (de vajon 1943-ból, mint előzőleg állították vagy 1944-ből, mint most? Nem tudni). Mindenesetre ez sokkal gazdagabb és erőteljesebb átírás, mint bármikor korábban. (Korábbi legjobb formája a Maggi Payne-féle 1999-es master egy Music and Arts CD-n.) Mindazonáltal ez egy nagyon jó előadás, kedvencem a sok tucat közül, amit eddig hallottam. Az Allegro con brio kényes egyensúlyt tart a határozott reménykedés és a kétségbeesés között, a scherzo kárörvendő és rátelepszik a kínzó kétségbeesésre, a győzedelmes finálé pedig dühös és kételkedő, híján van mindenféle beteljesülésnek. A kóda elég pokolira sikerült éles kétértelműsége miatt - olyan gyorsítást tartalmaz, ami tiszta ész nélküli energiát mutat és nem enged semmiféle vigaszt vagy megkönnyebbülést - hogy aztán egy végső kérdőjelet mutatva megtorpanjon az utolsó akkordon. Az Eroica valóban új és bámulatos, személyes listámon az első helyet foglalja el. Ha a producerek állítása helyes, akkor az 1954 februárjában készült felvétel talán az utolsó rögzített Eroica előadása Furtwänglernek. Bár hiányzik az 1944-es bécsi felvétel finom izgatottsága, mégis jó keveréke a Berlini Filharmonikosokkal készített érzékenységének és a Bécsiekkel készített felvétel finomságának. A részletekre való különös figyelem megvilágítja a nagyforma szerkezeti elemeit és a figyelemre méltóan pontos felvétel is jól sikerült (különösen, hogy a hallgatóság is csöndes). A Kilencedik a legkorábbi Furtwangler tucatnyi felvétele közül. A szerkesztők állítása, miszerint korábban csak Japánban jelent meg nem teljesen igaz, mert korábban már kapható volt a Music and Arts kiadásában (CD 818). A tévedést viszont könnyen megbocsátjuk, mert ez az átírás összehasonlíthatatlanul jobb. Igaz, még mindig a Hi-Fi színnvonal alatt található, de most már inkább AM rádióadás minőségű, több közép-basszussal (és sajnos egy bosszantó dübörgéssel, amit illett volna kiszűrni), így művészi értelemben újrafelfedezésnek számít, sőt már élvezhető zenének, nem úgy, mint a korábbi primitív, csak érdekességként számon tartott változat. Persze van még néhány rendkívül értékes Furtwängleres Kilencedik - mint a rémísztő 1943-as berlini, átitatva félelemmel és gyötrődéssel, az 1951-es bayreuth-i, amelyben a megsemmisítő háborús kegyetlenkedés átadja a helyét a bensőséges emberi győzelemnek és a ragyogó 1954-es lucerne-i. Nos, Furtwängler összes sajátságos tulajdonsága benne van ebben az 1937-es londoni koncertben a Berlini Filharmonikusokkal - egészen az alig hallható kezdeti hangoktól a szédítő kódáig. És valóban: a befejezés sokkal megdöbbentőbb, mint amit bármelyik utána következő felvételen valósított meg. Az Ötödiknél található probléma ellenére ez egy nagyszerű összeállítás mind a rajongók mind pedig azok számára, akik kíváncsiak rá, hogy Furtwängler miért képes még mindig ekkora rajongást kiváltani - halála után fél évszázaddal is.

Nyikolaj Golovanov (1891 - 1953) – Liszt: Orpheus, Heroide funebre, Mazeppa, Festklange, Prometheus; Glazunov: 6. szimfónia; Mendelssohn: Szentivánéji álom - Nyitány, Scherzo; Csajkovszkij: 1812 Nyitány

Magától értetődik, hogy a felvétel átátalakítja a tovatűnő művészek zenéjét, de ugyanakkor mégis képes konzerválni azt a jövő generációk számára. Arra is jó, hogy megörökítse olyan zenészek előadásait, akik saját idejükben alig voltak ismertek egyéni környezetükön kívül. Golovanov kétségtelenül ezek közé tartozik. Bár jelentős alakja volt az orosz operának közel harminc éven keresztül, 1952-ben hirtelen eltávolították (egy reggel szó szerint megtagadták a belépését saját operaházába), a következő évben pedig meghalt és szinte el is felejtették, mivel a Szovjetunióban politikai okokból újraírták az orosz kultúra történetét. Csak mostanában kezdték újra felfedezni a felvételeit és most jöttek rá, hogy rendkívül szokatlan méretű személyesség van benne; egy másik galaxis, ami teljesen különbözik Mravinszkij csiszolt modorától (politikailag és esztétikailag is), de másoktól is, akiket a párt jobban kedvelt, mert jobban képviselték a Szovjet ideálokat. Az album több, mint fele 5 Liszt szimfonikus költeménynek van szentelve. Bár másoknál ezek üres bombasztikussággal teli műveknek tűnnek, itt csábító frissességgel életre kelnek. Munch előadásában ugyanez mondható el az egyébként könnyen felejthető Glazunov szimfóniáról. De a legszenzációsabb meglepetés mégis a megdöbbentően heves 1812 Nyitány, ami egyébként már egy unalmassá vált repertoárdarab, de Golovanov új életre kelti vad, gátlástalan, túlcsorduló előadásban (habár politikai okokból a csúcspontban idézett "Isten óvja a cárt" dallamot lecserélték egy Glinka-dallamra). Golovanov tehetségére másik bizonyíték a tucatnyi Arkadia CD, rajtuk a nagyszerű Szkrjabin szimfóniákkal, még több Liszttel, Wagner részletekkel és Grieg lírikus darabjaival, mind szenvedélyes előadásban. [Valóban egyedi előadások, de a hangminőség annyira rossz, éles és fárasztó, hogy szinte fájdalmas hallgatni. Egyszer végighallgattam ezt az albumot de legfeljebb fegyverrel tudnának kényszeríteni, hogy újra meghallgassam. Pedig szeretem az archív felvételeket, de ez már túlzás. Nem ajánlom ezt az albumot. - A ford.]

Felix Weingartner (1863 - 1942) – Beethoven: 2. szimfónia; Weber: Felhívás keringőre; Brahms: 3. szimfónia, Tragikus nyitány; Mozart: 39. szimfónia; Wagner: Rienzi nyitány, Siegfried Idyll; Liszt: Les Preludes, 1. Mefisztó keringő

Az 1863-ban született Weingartner a sorozat legidősebb karmestere. A munkája már csupán ebből az okból is tiszteletet érdemel. De ez csak a kiindulási pontja az elismerésnek, hiszen felvételei rendkívül bensőségesek. Weingartner karrierje még a romantika aranykorában indult. Még játszott Brahms-al, három évig tanult Lisztnél és Mahlert váltotta fel a Bécsi Operaházban. A szóbeszéd szerint korai előadásai visszatükrözték a kor szellemét (egy töredék látható a Teldec Art of the Conducting DVD-jén, amint Weber Bűvös vadány nyitányát vezényli). Mégis ő valósította meg mindenki másnál jobban (Toscanini-t is ideértve) és először a XX. század uralkodó modern, "objektív" előadási stílusát. Az objektivitás persze megtévesztő lehet - elég csak meghallgatni a lemezen szereplő Mozart felvételt, ami ragyogóan friss, egyedi stíluselemei tisztán kivehetőek - és összehasonlítani a lélektelen Toscanini-féle változattal (BMG 60285). Ahogy a remek kísérőfüzetben Cristopher Dyment állítja, Weingartner jól hallhatóan lázadt korának normái ellen, így alakította ki mérsékelt eleganciájú stílusát, ami szilárd - bár apróbb módosításokkal tarkított - tempón alapul, ezáltal figyelemre méltó egységet és zeneáradatot teremt. Ez nem azt jelenti, hogy előadásai unalmasak lennének; Beethoven Ötödikje (Naxos 110956) elég jellegzetes keveréke a kikapcsolódásnak és az erőnek. Eroica felvétele hatalmas (de egyenletes) tempóingadozásokkal tartkított, Brahms Elsője (EMI 64256) pedig ékesszóló, bővérű és igen erőteljes. Stílusa széles repertoáron alkalmazható - mindig következetesen megtalálja a megfelelő felépítést és minden elemet biztos egyensúlyban tart, így vezetve be a zeneszerző világába. Kár, hogy bár Weingartner sok felvételt hagyott az utókorra, ez a válogatás csak az EMI-nál felvett utolsó éveire támaszkodik és Beethoven valamint Brahms előadásai már korábban is elérhetőek voltak CD-n, bár a remaster itt jóval gazdagabb, mégha kissé meg is van hamisítva némi elektronikus fényességgel. Beethoven Második szimfóniája a világ első Beethoven szimfóniaciklusának tetőpontja, a Brahms pedig jó példa arra, hogyan legyünk egyszerűen is nagyszerűek. A Rienzi nyitánya ritka példája annak, hogyan kerüljük el a hisztériát úgy, hogy mégis drámailag hihetők maradjunk. A Liszt mű is - természetesen - bombasztikusság-mentes, ugyanakkor életerővel teli. A Weber mű különösen érdekes, mert az itt hallható verzió Weingartner saját hangszerelése, amely ugyanazzal a csellószólóval kezdődik és végződik, mint a hires Berlioz-változat, de sokkal súlyosabban hangszerelt (még ütőket és tamburint is alkalmaz) és nagyon hatásos. (Ez nem mondható el sokkal közismertebb túlzó hangszerelésű Beethoven Hammerklavier szonátájáról, ami Pearl 9358 lemezen kapható.) A Weber mű valóban jól mutatja, hogy Weingartner sokkal több, mint egy befolyásos karmester - kilenc operát és hét szimfóniát is írt, ezek mellett egy tanulmányt Beethoven szimfóniáinak dirigálásáról. Mindent egybevetve ez egy nagyszerű gyűjtemény, ami segít emlékezetünkben megtartani az egyik legmellőzötteb mégis legfontosabb karmestert, akiről hangzó dokumentumunk van.

Arturo Toscanini (1867 - 1957) – Berlioz: Francs-Juges Nyitány; Brahms: 4. szimfónia; Dvorák: Szimfonikus Variációk; Puccini: Manon Lescaut: 3. felvonás Intermezzo; Wagner: Rienzi Nyitány; Istenek alkonya: Brunhnhilde's Immolation; Beethoven: 6. "Pasztorál" szimfónia; Bellini: Norma: Bevezetés és Druid Kórus

Akik hajlamosak a felső fok használatára és a versenyeztetésre, azokat ennek az egész sorozatnak már a címe arra csábítja, hogy kiderítsék, vajon a 40 közül ki hát tényleg a legnagyobb huszadik századi karmester? Pontos válasz a szubjektivizmus miatt természetesen lehetetlen, de a legbefolyásosabb minden bizonnyal Toscanini volt. Fél évszázaddal ezelőtt ő volt a klasszikus zene istene - egyszerűen csak "a Maestro"-nak hívták, mintha más nem is lehetne az. Nos manapság gyakran már nehéz meghallani, hogy miért. Ahogy már máskor is leírtam, a probléma az, hogy túl sok újracsomagolt és újrakiadott felvétel jelent meg vele karrierjének vége felé, amikor kreatív ereje már gyengült, ihlete feloldódott a kegyetlenkedésben, rugalmas fantáziája pedig eltűnt ridegségében. Ez a csomag elkerüli ezeket, mivel inkább az NBC rádióadásokra fókuszál, amelyekben korábbi fénye még nem fakult meg. A nyolc felvétel fele korábban még nem volt kiadva. A Manon Lescaut Intermezzo-ja jól mutatja Toscanini zsenijét annak tetőpontján - páratlan egyensúly a szerkezeti felépítésben és alig elfojtott szenvedély, ahogyan az emberi tapasztalat művészi kifejezéssé válik. A kiváló kísérőfüzetban Mortimer H. Frank úgy dícséri a lemezen lévő Brahms Negyediket, mint a karmester legjobb előadását; kombinálja az 1951-es stúdió változatot a korábbi előadások szabadságával. Ez igaz, de nem veszi figyelembe Toscanini első és utolsó NBC-n kívüli felvételeit; mint a Londoni koncerteket - az 1935-ös BBC (EMI lemezen) és különösen az 1952-es Philharmonia előadást, amelyben talán életében utoljára a sodró lendület átváltoztatja az ő gyakran rideg Brahms-át életteli előadássá. Az itt hallható 1948-as NBC koncert majdnem olyan jó, az egyetlen kiábrándító dolog számomra a finálé, ahol Toscanini előadása inkább száraz, akadémikus gyakorlat (habár végülis ez az ősi passacaglia forma), nem pedig élő, emelkedett összegzése az emberi tapasztalatnak, amit Furtwängler és mások kihoznak belőle. A Gotterdammerung finálé Helen Traubellel új megjelenés, egy élő felvétel, ami két nappal később készült és elég hasonló az 1941-es stúdió felvételhez, csak egy kicsit könnyedebb és élénkebb, valamint egy perccel több bevezető zene előzi meg, ami jó atmoszférikus előjáték. Az utolsó új kiadás az 1948-as Dvorák Szimfonikus Variációk. Bár klasszikusan visszafogott, sokkal jobban egyben van, több mélységet tartalmaz, mint másik ismert verziója 1951-ből, ami bár tisztább és részletesebb, de töredezett és bizonytalan. A lemez további programja már megjelent máshol is, de egy kivétellel a jelenlegi kiadás jobban szól. A legérdekesebb az itt megjelent 1938-as Rienzi nyitány összehasonlítása a pompás 1953-as koncert-változattal, amelyen Toscanini pártfogoltja, Guido Cantelli vezényli ugyanezt a zenekart. Számomra Cantelli túlszárnyalja mesterét sokkal következetesebb, érdekesebb frazeálásával, nagyobb rugalmasságával, folyamatos forrásával és a csúcspont hatásosabb kibontásával (inkább az, mint Toscanini hirtelen gyorsítása). Az 1941-es Berlioz Francs-Juges nyitány és az 1945-ös Bellini Norma bevezető kórusa meggyőző mintája a maestro felfogásának; megfelelően szertartásos és impozáns, szónoki frázisok és felszínes vidámság helyett tiszta erő. Az egyedüli vitatható mű az összeállításban talán a szükségtelen ismétlése Beethoven Pastorale-jának az 1937-es BBC stúdió felvételén. A sötét hangzású átírás itt jóval kevésbé tiszta, mint a Biddulph lemezen. A kísérőfüzetben Harris Goldsmith bőbeszédűen ünnepli a felvételt, karizmatikusnak, melegnek, barátságosnak mondva és kijátsza a kiégett latin intenzitású 1952-es NBC-vel szemben. Nos számomra Toscanini legjobban összeszedett előadása az 1939-es NBC rádióadásba került Beethoven ciklus - eléggé virtuóz és óvatos, viszont rendkívül feszült és valóban tombolóan viharos. Szívesen kicserélném ezt a Pastorale-t a egy kevésbé ismert kincsre Toscanini szinte kimeríthetetlen rádiófelvételei közül.

Dimitri Mitropoulos (1896 - 1960) – Mahler: 6. "Tragikus" szimfónia; Berlioz: Rómeó és Júlia (1., 2., 3., 4., és 6. rész); Debussy: La Mer; Strauss: Salome hétfátyol tánca

Amikor először megláttam ennek az albumnak a tartalmát, az első reakcióm a kiábrándultság volt, hogy a producerek megszegték fogadalmukat, miszerint a már meglévő kiadások helyett inkább újdonságokat választanak. A teljes első lemez tartalma ugyanis már korábban is elérhető volt. Nos ez az 1959-es kölni Hatodik - az egyik legnagyobb Mahler előadás hangfelvételen - már megjelent korábban, de az itteni hangminőség annyival jobb bármelyik korábbi kiadásnál, hogy lényegesen megnövelte lenyűgöző hatását. Mahler legelső szószólója csúcsformában megmutatja, hogyan vette rá Leonard Bernsteint, hogy legyen karmester és az egyik legnagyobb Mahler aktivista. És mégis, nem úgy mint Lenny saját mélyen megélt Mahler utazásában, itt egyáltalán nincs az a túlcsorduló, zsigeri érzelem. Mitropoulos koncepciója inkább tiszta, éles fókusz, szilárd, lemeztelenített hangzás, feszültség és könyörtelen tempó, szakadatlan sűrűséggel. A Kölni Rádiózenekar lelkes és ámulatba ejtően zenél, partnere a dirigens koncentrált munkájának; mind a 75 percen keresztül képes fenntartani a precizitást és energiát, pedig ezt a partitúrát megszólaltatni eléggé fárasztó, hiszen talán semmi más sem kíván egy együttestől ekkora nagy nagy hangerőt szinte folyamatosan. Mitropoulos hagyott hátra már jónéhány remek felvételt, de ez tényleg valami különleges, amit hallani kell, különösen ebben a nagyszerű rekonstrukcióban. Az 1950-es La Mer a New York-i Filharmonikusokkal hasonlóan életerős. Mégis, néhány ingatag intonációtól eltekintve az első tétel befejezésében, a kölni felvétel - a dirigens utolsó előtti koncertje - 1960 október 24-én (Arkadia 753) sokkal impulzívabb és drámaibb, ezen kívül a felvétel is tisztább. A Berlioz kicsit a híres Brit karmesterek kézjegyét is magán viseli (Halle és Harty-tól Beechamig és Davisig); civilizált, de dinamikus, bár klasszicisztikusan tompított erővel. Az erős lírai részek szépen illeszkednek az egészbe, nem pedig két kirobbanás közötti pihenésnek tűnnek. Egyébként fura, hogy a meghosszabbított Rómeó és Júlia szvit itt a "Reveil de Juliette" résszel ér véget, ami az oboa motívumának hosszú kitartásával ér véget nem pedig a finálé fanfárjaival és kórusával, ami egyébként a partitúrában áll. A "Szerelmi jelenet" hangzása pedig folyamatosan el-eltompul, ami a hangszalag sérülésének tűnik és sajnos megzavarja a nyugodt atmoszférát. Egyébiránt az 1957-es New York-i Filharmonikusokkal felvett sztereó Fantasztikus Szimfónia és az 1957-es kölni Requiem (Arkadia 562) mellett jó példa Mitropoulos értő Berlioz tolmácsolására. Az 1956-os Strauss szintén a New York-iakkal heves és metsző, sokkal inkább ijesztő, mint érzéki; néhéz elképzelni, hogy egy efféle előadás illeszkedne az operába, amiből egyébként a részlet származik, hiszen mintegy kitörlődött belőle az a tánc, amit kísérni szándékozott.

Leopold Stokowski (1882 - 1977) – Sibelius: 1. szimfónia; Nielsen: 2. "A négy temperamentum" szimfónia; Brahms: Tragikus nyitány; Liszt: 1. Magyar rapszódia; Turina: La oracion del torero; Ibert: Escales; Wagner: Trisztán és Izolda: Szerelmi zene

Az összes huszadik századi karmester közül Stokowski termelte a legtöbb felvételt; közel ezret egészen az akusztikus felvétel korától a négycsatornásig 70 éves karrierje során (kivéve az első évtizedet). Ekkora hagyatékkal a hátuk mögött a producerek szép kis kollekciót gyűjtöttek (bár ez csak az LP korával kezdődik). És még így is találunk olyan felvételeket, amelyek CD-n most jelentek meg először. Talán a legnagyobb érdeklődésre a Brahms és a Sibelius tarthat számot, ami a karmester utolsó felvételei közé tartozik; 95 és 96 éves korában vette fel. És ennek ellenére nem valami időskori mutatvány ez, mert a Sibelius bizony meghazudtolja Stokowski életkorát; kombinálja a védjegyévé vált hangszínt bámulatos drámai intenzitással. A nyitány misztikus, a scherzo rendíthetetlen üstdobütései vad erővel párosulnak, a kanyargó szerkezet folyamatosan fókuszban van. A skandináv utazás a dirigens egyetlen Nielsen felvételével folytatódik (korábban csak egy magánkiadású LP-n volt elérhető) a Dán Rádiózenekar közreműködésével. Ez szintén hasonlóan gazdag, mélyen átitatott a Stokowski-hanggal, méltó bizonyítéka vezetői képességeinek. Jellemző, hogy ezt a darabot először 85 évesen vezényelte - még idős korában is új élményekre vágyott. (Bárcsak játszotta volna Nielsen Harmadikját - a Sinfonia Espansiva-t - amit szinte az ő képességeire szabtak!) Az utolsó példa rá sok próbálkozása közül, hogy egy egész Wagner felvonást (vagy operát) egy félórás szimfonikus párlatban megmutasson itt a Trisan második fele. Stokowski nagyszerű mestere annak, hogy hogyan kell Wagnert azon emberek közé hozni, akik messze elkerülik az operaházakat.

Charles Münch (1891 - 1968) - Beethoven: 9. szimfónia; Bizet: C-dúr szimfónia; Martinu: 6. "Fantasies symphoniques" szimfónia; Prokofiev: Rómeó és Júlia (részletek)

Ennek az összeállításnak egyik részlete sem jelent meg még korábban CD-n. Amikor megláttam, hogy a központi darab egyike kedvenc Beethoven Kilencedikjeimnek, izgalomba jöttem. Míg Munch francia repertoárját - különsen Berliozt - gyakran dícsérik, más előadásait felületes produkciók címén figyelmen kívül hagyják. Tipikus példája ennek Harold Schönberg szurkálódása a Nagy Karmesterek kötetben: "Münch inkább türelmetlennek tűnik a német zenével, tempói gyorsak, kifejezése hanyag". (Vajon nem mondható-e el ugyanez Toscanini-ről, akinek hasonló stílusát viszont tisztelik?) Hát én nem értek egyet. Elzászban felnőve Munch sokat érintkezett a német kultúrával, Schumann, Brahms, Mendelssohn és még Beethoven Eroica felvétele is remek (mindegyik elérhető BMG Gold és Silver Seal CD-ken). Nehéz jellemezni Munch interpretációs megközelítését, talán 1954-es önéletrajzi könyvében áll legközelebb az igazsághoz, ahol magát hallgatagnak, bátortalannak és visszahúzódónak írja, de "álmaimat a hangok által kutatom. Hagynod kell, hogy lelkednek rezdüléseiben hangozzanak az érzelmeid." Moss Hart találóan írja róla: "ihlet eleganciával". Nagy gesztikulálása és mozdulatai sosem domináns vezérnek mutatták, hanem inkább olyan valakinek, aki hatalmas energiával és precizitással rajzolja a zenét. A Kilencedik vége igazán felemelő és Münchnek köszönhetően magáért beszél. Az album egyik legfontosabb darabja Martinu vibráló 6. Szimfóniája ("Fantasies symphoniques"), amit a szerző kifejezetten Münch számára írt, akit a következőképpen jellemzett: "spontán szemléletmód, ahol a zene egészen szabadon formálódik. Egy szinte alig észrevehető lassítás vagy gyorsítás egy dallamnak egészen különös életet ad." Nos, Münch előadása pont ilyen. Nagyszerű Bizet Szimfóniájának ékesszóló és magasztos előadása, ami átveszi Beecham néhány korábban jó fogadtatásban részesített díszítését ugyanazzal a zenekarral, ami remek vonzerőt ad a fiatalkori műnek.

Fricsay Ferenc (1914 - 1963) - Beethoven: 3. Leonora nyitány; 3. "Eroica" szimfónia; Sosztakovics: 9. szimfónia; Kodály: Galántai táncok; Hindemith: Metamorfózis; Dukas: L'Apprenti sorcier

Jó látni, hogy Fricsay is itt van a kiválóságok között. Karrierje sajnálatosan hirtelen szakadt meg negyvenes évei közben és sosem örvendett igazán akkora népszerűségnek Európán kívül, mint amit megérdemelt volna. Ez az album egy nagyszerű összeállítás élő felvételeiből. Rövid összefoglalása zenei életének 1961 nyárutójától betegségéig. Az Eroica az újrafelfedezés erejével hat; sokkal lassabb, mint Klemperer vagy Furtwängler változata, de megtartja azok egyéni vonzerejét és természetfölötti, spirituális jellegét. A látomást egészen kikristályosította a halál hirtelen megpillantása valamint a karmester és a Berlini Rádiózenekar közötti láthatatlan kapocs, hiszen a zenekar szinte végigkísérte Fricsay rövid karrierjét. A Leonora is sugárzó, nagyszerű türelemmel bontja ki, a trombiták hangja pedig az örökkévalóságot idézi. Kodályt Fricsay nem csak tanárának tekintette, hanem a magyar kultúra megtestesülésének is. Ez az 1961-es Galántai Táncok lassabb és bensőségesebb, mint a nagyszerű 1953-as stúdióváltozat, szinte végrendelet mentorához. Fricsay a modern művekben is otthon volt, Sosztakovics extrovertált Kilencedikje megmutatja vonzalmát a szláv stílushoz, Hindemith Metamorfózisa pedig az első mű volt, amit előadott a "saját" zenekarával. A Dukas megfelelő végszó, mivel legutolsó felvétele. Áttetsző Strauss és vibráló Mozart fejezi be ennek a sokoldalú és tökéletes muzsikusnak a portréját, aki mindenből a legjobbat hozta ki, bármihez is fogott.

Karel Ancerl (1905 - 1973) - Dvorák: 8. szimfónia; Martinu: 5. szimfónia; Novak: Tátra Hegyein; Krejci: Szerenád zenekarra; Janacek: Taras Bulba; Macha: Variációk egy Jan Rychlik témára az ő emlékére

Ancerl élete legalább olyan érdekes, mint a zenéje. Míg a legtöbb karmester életrejzából a magas kultúra varázslata sugárzik, Ancerl egészen más. Egyetlen tagja volt családjának, aki túlélte a holokausztot; szeretett Csehszlovákiája iránti rajongását azzal viszonozták, hogy száműzék az 1968-as kommunista megszálláskor. De a megpróbáltatások során egy dolog változatlan volt: elkötelezettsége a zenével; vonós zenekart alapított a gettóban, 18 évig volt a Cseh Filharmonikusok vezetője, majd végül Toronto zenei életének központi alakja lett. Ez a válogatás zenei életének fő mozzanatait tartalmazza; első hangfelvételét (a Novak), egy vendégszereplést Amszterdamban a Concertgebouw zenekarral (a Dvorák Nyolcadik, ami gazdag és áradó, emellett tele van színes árnyalatokkal), végül pedig a Torontoi Szimfonikusokkal az utolsó évekből (Martinu Ötödik, tele ritmikus vitalitással). A Moldva és a Taras Bulba felvételei jók, mint ahogy több tucat egyéb is, mint az itt lévő Macha, Novak és Krejci művek, amelyek egyedüli felvételei a darabokból. A Macha lenyűgöző - egy remek darab a szimfonikus költemények stílusában, egyesíti a kifejlődő gyorsítást gazdag atmoszférával és a hangulatok széles skálájával. Élénk tükröződése a társ-zeneszerző és közeli barát életének és korai halálának. A Novak és Krejci darabok könnyedek és súlytalanok, de érdemes meghallgatni azokat is. És a küzdelmek ellenére végülis ezek a zenék fényt és örömöt hoztak a szomorú, sötét világba, amelyet ő első kézből megtapasztalt, tehát nincs értelme vitázni vele.

Václav Talich (1883 - 1961) - Dvorak: A vízimanó; Suk: Szerenád zenekarra; Janacek: Cunning Little Vixen: Suite; Mozart: 33. szimfónia; Dvorak: 9. "Újvilág" szimfónia

Talich egyike azoknak, akik munkája eleve egyfajta tiszteletet vívott ki és akinek előadását hallgatva az az érzésünk, hogy egyenesen a forrástól kapják az információkat, mert annyira mélyen gyökereznek a mű kultúrális stílusában. Ezáltal fáradhatatlanul szolgálják a zenei életet és folyamatos elismerésben részesülnek. Ritka képesség, hogy az ember kihúzza saját egyéniségét az előadásból; az ő megközelítését leginkább úgy lehetne jellemezni, hogy kombinálja a szorgalmat a részletek iránti alázattal és az örök igazság keresésével. Az eredmény elég személytelen annak legjobb értelmében - szilárd, szerény és tiszta. A jelen felvételek mind karrierjének vége felé készültek, miután áldozatául esett a politikai tisztogatásoknak és már gyengélkedett is. Tapasztalatom szerint jobbak korábbi, úttörőnek számító felvételei - az 1929-es Sarka például, amely súlyosabb, határozottabb, mint ez az 1954-es verzió, míg az 1938-as Suk Szerenád jobban megmutatja a mű fiatalos naivitását. A Dvorák Vízimanó (élő) és a Janacek mű viszont csodás és jellegzetes. A biztos stílusérzék és hasznosság okán betett Mozart, hogy demonstrálja Talich sokoldalúságát szerintem szükségtelen volt, a helyét inkább annak lehetett volna szentelni, hogy egy másik Suk vagy hasonlóan ritka mű kerüljön a lemezre, amit a karmestert dícsérő kísérőfüzet is emleget. Az Újvilág-ot látva először hasonló fenntartásaim voltak azzal szemben is, de be kell vallanom, nem volt igazam, ez az album ékköve. Harmadik és egyben utolsó felvételére Talich azt akarta, hogy ne a mű szónokiassága, hanem monumentális egyszerűsége domináljon. És sikerült is. Ez a Dvorák az egyik legjelentősebb tanítványa és pártfogoltja, ugyanabból a Cseh kultúrából, egy élet tapasztalatával szívből vezényli a nagyszerű Cseh zenekart. Bár ennek a számtalan finomságot tartalmazó műnek nincs olyan felvétele, amit véglegesnek lehetne tekinteni, ez nagyon közel van hozzá.

Karl Böhm (1894 - 1981) - Mozart: Cosi fan tutte nyitány; Bruckner: 8. szimfónia; Haydn: 91. szimfónia; Schubert: 9. "Nagy C-dúr" szimfónia

Ahogy a kísérőfüzet óvatosan állítja (ami szemléletmódtól vagy éppen hangulattól függően vicces vagy épp kellemetlen is lehet), Böhm karrierjét derékba törte a Szövetségesek győzelme. Nos, legyünk őszinték: Böhm háború utáni hírneve csak azután kezdett emelkedni, miután levetkőzte nácikkal szembeni hajbókoló lelkesedését, hogy egy olyan karriert építsen, ami az arcátlan megalkuváson alapszik. Ezután létrehozott egy olyan arculatot, mint a megbízható, stabil és a részletekkel szemben figyelmes karmester. Ezt leginkább sikeres, Mozarttól Bergig terjedő operarepertoárján sikerült felépíteni, melyek közül az itt szereplő Cosi nyitány jó példa: megfontolt, biztos tempó és kiegyenlített hangkép. Míg egy erőteljes egyéni megközelítés efféle finom textúrájú és éles szerkezetű műveknél kicsit erőszakolásnak tűnik, Böhm sok stúdiófelvétele ellenzekőleg, már egy kicsit túl finomkodónak hat. Az 1973-as Bécsi Filharmonikusokkal rögzített Haydn bár felvillantja a formai tökéletesség és az átlátszó textúrák erényeit, mégis inkább borongósnak, unalmasnak hat, híján van a humornak és ez életerőnek, amit a mellékelt füzet állít. De hát mint sok másik karmester esetében, a személyiségi jegyeknek sokkal érdekesebb elemeit lehet felfedezni az élő felvételeken. A Bruckner Nyolcadik, egy 1974-es Kölni Rádiózenekarral adott "élő stúdió felvétel" már nagyszerű. (Úgy vélem, ez azt jelenti, hogy a művet egy huzamban vették szalagra, de közönség nélkül.) Gazdag, erőteljes és nagyszerű megszólaltatása a Schalk verziójának, bármivel felér a német tradíción belül (amiben egyébként nem csekély önbizalom is van, miközben Furtwängler például színjáték nélküli merész fantáziája vagy Horenstein szigeri izgatottsága is ide tartozik). A Schubert is nagyszerű, igazi nagy előadása a Mennyei hosszúságúnak. Bár Böhm 85 évesen vette fel, tele van kreatív energiával. A drezdaiak játéka (akik Böhm korai hírnevében szerepet játszottak, miután leváltotta az élükről a sokkal kevésbé elvbarát Fritz Busch-t 1934-ben) fönséges, precízen megjelenítik a textúra gazdag színeit. Böhm nyakon önti az első tételt szeszélyes, de nem mesterkélt tempómódosításokkal, ami természetes vitalitást ad a műnek. De - csak hogy tudjuk, hányadán is állunk és kiről is szól a dolog - megduplázta a vonósok utolsó előtti szakaszát a főtémában és harsogó rézfúvósokkal egészítette ki - meglepő, de logikus és nagyon hatásos mutatvány. A második tétel oly gyakran csak helykitöltőként szolgál az első drámája és a következő erőteljessége között, de itt fürgén halad előre, élesen bemutatott szerkezeti elemekkel és erős kontraszttal az alapvetően könnyű, fafúvók által meghatározott atmoszféra és az erős, éles vonós-rézfúvós kitörések között. Szokatlan mozzanatként a harmadik tétel megvastagítja a hangzást és sötétíti a hangot, így a scherzo és a trio inkább töprengő, mint örömteli és az energiákat a fináléra tartogatja. Amikor a finálé megérkezik, lassú és kiegyensúlyozott, mérhetetlen energiával, méltóságteljességét az erőteljes üstdobhang csak növeli. Ez a felvétel egy megérdemelt sarokköve egy karriernek, aminek dicsőségét túl gyakran elhomályosította a stúdiómunka rutinja.

Sir John Barbirolli (1899 - 1970) - Mahler: 2. "Feltámadás" szimfónia; Wagner: Mesterdalnokok - Első felvonás előjáték; Elgar: Enigma Változatok; Ravel: Ma mere l'oye; Puccini: Pillangókisasszony: 1. felvonás befejezése (Renata Scotto és Carlo Bergonzi közreműködésével)

Más előadásai jók és megmutatják jártasságát a német, angol, francia és olasz repertoárban, de ennek az albumnak az igazi fókusza (és az egész sorozat kiemelkedő produkciója) az eddig még nem publikált Mahler "Feltámadás" szimfónia. A Mahler esetében későn ébredő Barbirolli csak két stúdiófelvételt készített szimfóniáiból (az Ötödik és a Kilencedik), de mindkettő igen elismert. Bár a hatvanas évekre mások esetében már kialakult ez a tradíció, ez egy igazi felfedezés, amit Stuttgart-ban adott elő három hónappal halála előtt. Bár egy igazán ihletett előadás, de harcol az anyaggal és beborítja a durva, sőt néhol egészen gyalázatos zenekari munka. Barbirolli legjobb felvételein sugárzik a fenyegető izgatottság, ami úgy tűnik felkavarta a játékosokat és itt még a szokásosnál is nagyobb finomság és ragyogás alakult volna ki, ha a technika biztosabb lett volna. Sajnos már beteg volt, ezért talán Barbirolli már nem tudta annyira inspirálni a zenekart a szokott intenzitással és ezért a finom, apró effektusokat teljesen hatástalanítja az együttes keserves botladozása, artikulálása és ritmusa. És a legrosszabb katasztrófa (vélhetően a karmester gikszere) a végső tetőpontot éri, amikor az egész rézfúvós szekció kihagy egy belépést (2. lemez, 10. sáv, 3:36). A dolgok általában lecsillapodnak, ahogy a munka halad előre. Míg a legtöbb zenekar kifárad, ahogy az élő előadása ennek az egész estés műnek telik, itt pont az ellenkezője történik. A zenekar összeszedi magát és az apró részletek kezdenek összeállni. Barbirolli egészen spontán érzést nyújt, ahogy elhagyja a bizonytalanság és a kétségbeesés modern lenyomatát. Ha Klemperer "Feltámadása" ponttal, Bernsteiné pedig felkiáltójellel végződik, akkor Barbirollié kérdőjellel.

Pierre Monteux (1875 - 1964) - Beethoven: 2. szimfónia; Wagner: Trisztán és Izolda: Prelude und Leibestod; Hindemith: "Mathis, a festő" szimfónia; Debussy: Nocturnes; Csajkovszkij: Csipkerózsika (részletek)

Ironikus, hogy ez a válogatás a La Marseillaise rövid próbájával ér véget. Bár Monteux ízig-vérig francia volt és büszke is volt rá, hírnevét mégis világpolgárként szerezte, aki bármilyen zenét meggyőzően tud előadni. Nos itt az egyetlen kiábrándító rész Debussy Nocturnes előadása - de nem az előadás hiányosságai miatt (bár a hangzás rendkívül borús, 1955-ös évjáratú), hanem azért, mert már korábban megjelent a BMG Pierre Monteux Edition sorozatában. Az összes többi előadásnak ez az első megjelenése CD-n. A legjobban Csajkovszkij Csipkerózsika részleteinek örültem (nagyjából a teljes mű harmada; a legkedveltebb "slágerek"), ami egyike Monteux kevés jelentős sztereó felvételeinek, amelyek csak LP-n voltak elérhetőek eddig (és még mindig hiányzik Sibelius 2. szimfóniája, Haydn Üstdobütés és Óra szimfóniája valamint Brahms Hegedűversenye Szeryng-el). Jelentős balettkarmesteri háttere ellenére (ő vezényelte a Petruska, a Tavaszi áldozat és a Daphnis és Chloe ősbemutatóját) koncepciója jóval inkább szimfonikus, mint balett-szerű, sokkal inkább absztrakt zeneként funkcionál, mint hogy a színpadot szolgálja. Így hát meglepő tempómódosításai az első felvonás híres keringőjében nem a táncot szolgálják, az előjáték harangjátéka pedig inkább ijesztő, mint a kanári énekére emlékeztető. Beethoven 2. szimfóniája meglepően bővérű, de olyasmi hangzással, ami a vonók és a fafúvók egyensúlya miatt csak a "korhű" előadások későbbi divatja során lett mindennapi. Az 1964-es hamburgi Wagner inkább szikár és folyamatos, jól ellensúlyozza a szedet-vetett 1951-es san-fansisco-i élő előadást. A Hindemith szokatlanul pazar előadás és jól dokumentálja Monteux hozzáállását egyik kedvenc művéhez, amit stúdióban sosem rögzített (ez egy 1962-es koppenhágai koncert).

Rudolf Kempe (1910 - 1976) - Brahms: Tragikus nyitány; Bruckner: 4. "Romantikus" szimfónia; Beethoven: 3. "Eroica" szimfónia; Wolf: Olasz Szerenád; Ravel: 2. Daphnis és Chloe szvit

Kempe a Gewandhaus zenekar első oboistájából (18 évesen!) lett előbb operakarmester majd szimfonikus zenekari karmester, aki leginkább német repertoárjával lett elismert, igaz csak halála után. Átfogó Strauss sorozatának újramegjelenése az EMI-nál és újabban a Testament és BBC Classics kiadásaiban megjelenő lemezek mellett ez a gyűjtemény is nagyon jó arra, hogy felfrissítse emlékezetünket karrierjéről. 1972-es Bruckner Negyedikje szilárd német őszinteségével és súlyával Klempererre emlékeztet, bár itt élénk textúrával, ami szinte meghazudtolja az óvatos tempót. Zenekara ugyanaz a Müncheni Filharmonikusok, amely majd egy évtizeddel később Celibidache keze alatt oly sűrű, rendíthetetlen és mélyen spirituális előadásokat fog produkálni. A finálé megdöbbentő erővel száguld előre. Az Eroica erősen romantizált bár ez inkább csak a textúrák megjelenítésében látszik, nem pedig a tempó és a dinamika hagyományos módosításában (persze azért ezekből is van benne jócskán). Az első tételben a rezek erőteljesen hangsúlyozzák az ismételt akkordjaikat, a vonósok szépen intonálják dekoratív figurájukat, a fafúvók pedig stabilan játszanak. A scherzo-ban - ami hagyományosan a legyegyszerűbb tétel - Kempe játszik a hallgató várakozásaival, hogy a zene haladjon előre (és ezzel a humort hangsúlyozza). Ezt a tempó váratlan és eltúlzott mdosításaival és a vonósok valamint a kürtök trio-beli hangsúlyozásával éri el. A finálé jól bemutatja a variációkat, de beszövi őket a zenei szövetbe, ami megmutatja Beethoven gondolatainak nagyszerűségét a struktúra integráltsága tekintetében. Ugyanez a logikai szigor erősíti meg Wolf sziporkázó művét, ezzel a könnyűsúlyú darabot miniatűr mesterművé alakítja. A Brahms mű jól mutatja Kempe meggyőző előadói képességét a német repertoárban. Bár az érdektelen Daphnis és Chloe fölöslegesnek tűnt, a kísérőfüzet propagálja a kórusos verzió ritkaságát, mégis számos másik verzió is elérhető - még ugyanebben a sorozatban is Markevitch-el!

Sir Thomas Beecham (1879 - 1961) - Rossini: Tell Vilmos nyitány; Wagner: A Rajna Kincse: Az istenek belépése a Valhallába; Delius: Appalachia; Weber: A bűvös vadász nyitány; Rimszki-Korszakov: 2. "Antar" szimfónia; Tchaikovsky: 4. szimfónia

A Beecham-rajongók a borító hátán lévő fülszövegre pillantva azonnal beszerzik majd ezt a lemezt, mert annak tanúsága szerint itt meghallgatható egy olyan Csajkovszkij tétel, ami nemcsak, hogy CD-n új, hanem még sosem jelent meg. Ez nem az a hely, ahol Beecham-ról lehet vitázni, mindegy hogy valaki előkelő és kifogástalan ízlése miatt szereti vagy nagyképű egója és felszínes előadásai miatt nem. Beecham karrierjét dilettánsként kezdte, még zenekart sem kapott, hiszen sem képessége sem tapasztalata nem volt a vezényléshez, a családja viszont nagyon gazdag volt, így hát vásároltak neki egyet. Egyik legkorábbi felvételén, egy 78-as fordulatú Columbia lemezen - 1915-ből - a Beecham Szimfonikus Zenekar egy rövidítést játszik Borogyin Poloveci táncaiból és még az akusztikus felvétel technikai és esztétikai korlátaitól eltekintve is megfigyelheő, hogy a játék borzalmas, a karmester pedig ihlet nélküli. A High Fidelity magazin egyik LP-je alapján ítélve szinte nem is voltak próbái, a zenészek rajongását nagyrészt a kevés ismétlés és a sok vicces történet elmondása váltotta ki. Mégis, fesztelen viselkedése valahogyan a zenei anyag szolgálatába állt. Jónéhány előadása inkább az érdektelenség felé hajlik, de abban a gyakori esetben, amikor a legjobbját nyújtotta, hajlamos volt arra, hogy megtalálja azt a mágikus szintet, ahol az érzelem színtiszta művészetté válik - gyakran a legváratlanabb helyeken, mint például Wagner operákban (ezen az albumon is hallható egy részlet) vagy például a nagyszerű Csajkovszkij Negyedikben, ami nagyszerűen egyensúlyoz az érzelmek, finomságok, szenvedély és fegyelem között. A szimfónia három tétele az 1957-es mono verzió, ami már korábban is megjelent az EMI 63380 lemezen, de az első tétel új, ugyanis Beecham 1958-ban tervbe vette, hogy készít egy sztereo felvételt. Az előadás nagyjából hasonló, de a mono részletesebb és mentes az EMI korai sztereó felvételeire jellemző zengő középhangoktól. Beecham még egy apró tréfát is megenged magának a finálé kódájában - a zene kicsit küszködővé válik de csak azért, hogy a végső féktelen csúcspontba torkolljon. Az 1951-es Antar méltó párja a sokkal dinamikusabb 1946-os san fransisco-i Monteux előadásnak - ő pont egy másik karmester, akit szintén derültsége, jókedve alapján ismertek, viszont teljes mértékben meggyőzően adja elő a szláv repertoárt. A legnagyobb meglepetés a Weber nyitány, ami egy 1935-ös koncerten hangzott el és felülmúlja az 1936-os stúdió felvételt (Dutton 7009). Beecham szóban buzdítja a zenészeket mind a szilárd középső részben és a befejezésben is, ami elképesztően jól sikerült, még Furtwängler Berliniekkel előadott 1926-os felvételét is felülmúlja (Koch 7059). A Rossini annyiban új, hogy az 1934. júliusi első felvétel, amit viszont Beecham nem engedett kiadni. Nos világos, miért - a megfelelő artikuláció és a talán még erőteljesebb finálé ellenére a végülis megjelent októberi verzió (Dutton 5009) sokkal kiegyenlítettebb, bár a jól hallható üstdobnak azért itt is örülhetünk. És végül itt van a Delius. Beecham szerint ő az utolsó nagy zeneszerző, de én inkább a filmzenék korai leszármazottának tartanám, ami kiabál a vizuális összetevőért. Amennyiben valóban szükségünk van egy újabb Beecham Appalachia-ra, hát itt van, eléggé lelkes és szépen előadott ugyanazon a koncerten, mint a Weber nyitány, bár egy régi rabszolga dalnak ez a fellengzős feldolgozása egész kellemes (ha el tudunk tekinteni spirituális gyökereinek kitépésétől), én azért az album összeállításakor kevesebb cukorkát részesítettem volna előnyben. (A cukorka jó kifejezés: édes és könnyen felejthető.) Beecham ugyanis ezekről volt híres és ebből itt is találhatunk párat: Dvorák, Mozart, Mendelssohn és Handel műveinek előadásaiban.

Rafael Kubelik (1914 - 1996) - Dvorak: 3. Szláv rapszódia; Martinu: 4. szimfónia; Mendelssohn: Szentivánéji álom - nyitány; Hindemith: Szimfonikus Metamorfózis Carl Maria von Weber témáira; Schumann: Genoveva nyitány; Schubert: 3. szimfónia; Mahler: 10. szimfónia - Adagio; Janacek: Sinfonietta

Figyelemre méltó, hogy egy relatíve kis ország, ami ráadásul a főbb európai zenei áramlatokon kívül esik, annyi sok nagyságot tudott adni a karmesteri szakmának a XX. században. A sorozatban lévő negyven karmester közül három Csehországból származik - Talich, Ancerl és Rafael Kubelik. De míg Talich hazájában maradt karrierje során (és ezáltal sokkal kevesebb nemzetközi elismerést kapott, mint érdemelt volna) és Ancerl is ott töltötte legtermékenyebb évtizedeit, Kubelik élete nagyrészt száműzetésben telt. Miután azon munkálkodott, hogy helyreállítsa a Második Világháború után a helyi zenei életet, az 1948-as kommunista hatalomátvétel után elhagyta hazáját és nem is tért vissza csak nyugdíjba vonulása után, 1990-ben egy jelképes koncertre, amelyen Smetana mélyen hazafias Hazám című művét vezényelte. Nos, a földrajzi távolság ellenére nemzeti gyökerei áthatották egész karrierjét. Ahogyan Patrick Lambert idézi a kísérőfüzetben: "Elhagytam hazámat, de nem hagytam el nemzetemet, ami mindig szívem mélyén marad." Hét különböző cseh, német, osztrák és amerikai zenekarral készültek ezek a felvételek, de éppen ezért jól mutatják felfogásbeli következetességét, ami erőteljes kombinációja az életerőnek, líraiságnak, szenvedélynek és vezetési hajlamnak, amellyel áthatotta a teljesen különböző együtteseket. A legjelentősebb előadás az 1948 júniusában a Cseh Filharmonikusokkal felvett, honfitársának, Martinunak 4. szimfóniája. Ezt a művet vezényelte még egyszer három héttel később, amikor a zenekarral az utolsó hangversenyét adta. Az előadás nemcsak teljesen autentikus és nemcsak jól kifejezi a később amerikába menekült zeneszerző nyugtalanságát, hanem mind a zenekar mind a karmester részéről érezni benne a kommunista borzalmakkal szembeni felháborodást, aki egyébként is már a karrierje legnehezebb döntésén gondolkodik - a távozáson. Mint írja: "Egy kalitkába zárt madár nem tud énekelni. Elhagytam hazámat, hogy népemet ne kelljen elhagyni." Dvorák ritkán hallható, de életvidám Szláv Rapszódiája is hiteles és érzehető benne a Cseh örökség, mégha Királyi Filharmonikusok idegen erőnek is számítanak ebben a környezetben (1959-es felvétel). Az 1955-ös gyönyörű előadásban hallható (Bécsi Filharmonikusok) Janacek Sinfonietta pedig természetes és szerény interpretácó. Európai működése után Kubelik a Chicago-i szimfonikusok irányítását kapta meg, akikkel a Mercury Living Presence LP sorozatban számos nagy sikerű felvételt készített (a felvételek egyetlen, a pódium fölé szerelt mono mikrofonnal készültek és ma is élénk, természetes hangúnak számítanak). A felvételek között egy teljes Hazám ciklus is szerepel, ami nacionalista és tele van sugárzó szenvedéllyel, köszönhetően a karmester és a chicagoiak egymásra találásának, akik között egyébként számos Cseh emigráns is volt. Az 1953-as Hindemith is hasonlóan jó és olyan személyesség van benne, ami stúdió körülmények között ritkán valósul meg. Bár a Mercury újrakiadása (434 397-es számú lemez) az eredeti producer felügyelete alatt készült (Wilma Cozart Fine, akinek férje, Robert Fine volt a hangmérnök), az itt hallható verzió kevésbé éles hangú és inkább bővérű. Kubelik a karrierjét a Bajor Rádiózenekar két évtizetes vezetésével tetőzte be, akikkel készített egy nagyon sikeres Mahler ciklust. Ebből itt a befejezetlen Tizedik szimfónia Adagioja hallható. Az előadás hitelesen felidézi a Cseh zeneszerző életvágyát és létért való küzdelmét a szorongás nyomasztó leple alól. A többi itt szereplő darab: egy 1952-es Philharmonia zenekari Szentivánéji álom nyitány friss és fürge, az 1964-es Genoveva nyitány a Berliniekel fantasztikusan formált, az 1960-as Schubert 3. szimfónia a Bécsi Filharmonikusokkal egyesíti Beecham öntudatos báját a korhű hangszeres verziók spiritualitásával.

Otto Klemperer (1885 - 1973) - Mozart: 25. és 38. "Prágai" szimfónia; Beethoven: 2. szimfónia; Sztravinszkij: Pulcinella Suite; Janacek: Sinfonietta; Weill: Kleine Dreigroschenmusik; Strauss: Till Eulenspiegel

Hajlamosak vagyunk Klemperert szigorú, humortalan emberként kategorizálni, különösen a karrierje végén felvett monumentális felvételekre gondolva (az EMI-nál a Filharmónia zenekarral). Ez az album leás a gyökerekig és karrierjét széles látókörből mutatja. A legmeglepőbb felvétel a Hárompenny-s Opera részletei 1931-ből. Klemperer karrierjének majdnem első felét operaigazgatóként élte le, amelynek utolsó négy évét a Berlini Kroll Színházban 1927 és 1931 között a merész újítások határozták meg. Az a négy darab, amit az eredeti szvitből Klemperer rendelt a zeneszerzőtől erőltetett és száraz, jól tükrözi az 1930-as Telefunken felvételt (az eredeti szereplőkkel), sokkal jobban, mint a teljes szvitnek az 1961-es Filharmónia újrafelvétele, ami inkább méltóságteljes. Ez a megközelítés sokkal kevésbé illik más Kroll-korszakbeli felvételekhez, amelyek a Symposium 1042-es albumban vannak összegyűjtve, például a Debussy Nuages, a Ravel Alborada és a könnyed operettnyitányok sokkal több atmoszférát és könnyedséget kívánnának. Bár az albumból kimaradtak Klemperer középső karrierjének felvételei, az 1950-es évekbeli Mozart, Beethoven, Strauss és Sztravinszkij mind jó alternatívát nyújtanak az EMI stúdiófelvételekkel szemben. Az összehasonlítás meglepő. A kísérőfüzetben Alan Sanders érdekes megfigyelést tesz: míg a legtöbb karmester számos koncertsorozatot ad, hogy átgondolja a művet és felkészüljön a felvételre, Klemperer inkább felvett egy művet először és csak utána adta elő, ez pedig azt jelenti, hogy számára a koncert sokkal fontosabb eseménynek számított. Itt látható, hogy minden esetben az élő változat fürgébb, sokkal inkább figyelemes a zenei árnyalatok iránt, mint a tömbszerű felvétel, emellett fura módon jobb minőségű is. (Az EMI Klemperer Legacy sorozatában kiadott számos olyan koncertfelvételt, ami korábban csak kalózmásolatokban volt elérhető, például egy csodálatos Mahler Másodikat, Beethoven Negyediket és Ötödiket, Mendelssohn Harmadikat és Bruckner Negyediket.) Természetesen Klemperer azért mindig önmaga marad, tehát csak kevésbé jelentős különbségekről van szó, semmiképpen sem várható még csak a legcsekélyebb kecsesség sem Sztravinszkijben vagy fiatalos energia Beethovenben. Viszont igaz, hogy az élő előadások fővonalbeli megközelítése kissé eltávolodik attól a hangzástól, ami Klemperer felvételeit egyedivé és különösen szerethetővé teszi. Az egyedüli új darab az albumban Janacek műve, amit Klemperer bár kedvelt, de sosem vett fel stúdióban. Ez jó, egységes előadás, bár kicsit színtelen és talán unalmas, de azért jó, hogy itt van.

Szergej Kuszevickij (1874 - 1951) - Csajkovszkij: 5. szimfónia; Rachmanyinov: A halál szigete; Liszt: 1. Mefisztó keringő; Sibelius: 7. szimfónia; Harris: 3. szimfónia; Beethoven: 5. szimfónia

Az 1944-es Csajkovszkij Ötödik - ami megnyitja ezt a gyűjteményt - Kuszevickij egyik nagy felvétele; érthetetlen, hogy eddig miért nem volt CD-n elérhető. Gazdag és erőteljes, de mentes a mértéktelenségtől, széles érzelmi skálán mozog, ugyanakkor a zenei szerkezetet logikusan és összefogottan mutatja be. Tempói jól megválasztottak, hangzása bársonyos, nyugodt benyomást kelt. Ugyanezt a hozzáállást tapasztalhatjuk a Liszt mű esetén is, akinek a zenéit egyébként is mindig pártfogásába vette és értő módon interpretálta. A Rachmanyinov műben is érezhetjük a megfogott szenvedélyt, ami talán még jobb is, mint a zeneszerző saját, sokkal objektívebb előadása egy 1939-es filadelfia-i hangversenyen. A második lemezen már megint olyan felvételeket találunk, amelyek megjelentek már máshol. Az 1933-as élő Sibeliust már megjelenése óta nagyra értékelik, máig a jövőbe mutató mű (ami egy kezdeti csírai gondolatból fejlődik ki) első és sok tekintetben a legteljesebb előadása maradt. A Harris szimfóniát Kuszevickij az Amerikában valaha írt legnagyobb zenekari műnek nevezi és ez a felvétel, bár technikailag gyenge, ugyanabban az évben keletkezett, mint amikor a premier volt. Jól reprezentálja Kuszevickij őszinte rajongását választott hazája zenei élete iránt. A Beethoven Ötödik a korábbiakhoz képest kontrasztos, klasszikus eleganciával és határozottan szól, talán megmutatja a dirigens tiszteletét a régebbi idők zenéje iránt. (Ez az 1934-es Londoni Szimfonikusokkal készült felvétel, ami elég hasonló, bár valamivel bársonyosabb, mint a bostoni előadás.) Tehát bár ez egy egész jó összeállítás, a szerkesztők tovább is mehettek volna abban az irányban, hogy orvosolják a BMG/RCA irányából tapasztalható mellőzést az egyik legnagyobb előadójuk irányában, mert CD-n igen kevés felvételét adták eddig ki. Ha rajtam múlna, én az utolsó három Csajkovszkij szimfóniával kezdeném, mert a Patetikus jobb átírást érdemelne, mint a BMG 60920-as lemezén (amit mára már egyébként is töröltek a kínálatból), páratlan Negyedikje pedig eddig még sosem jelent meg CD-n.

Igor Markevitch (1912 - 1983) - Csajkovszkij: Manfred Szimfónia; Glinka: Éljen a cár - Nyitány és három tánc; Verdi: A végzet hatalma nyitány; Debussy: La mer; Ravel: Daphnis és Chloe - 2. szvit; Strauss: Till Eulenspiegel

Munkájuk alapján talán kevésbé meglepő, hogy a legtöbb karmester valamekkora mértékben zeneszerzéssel is foglalkozik. Abba az időbe visszatekintve, amikor a vezénylés még nem vált külön szakmává, a legtöbb zeneszerző saját maga vezette műve előadását általában váltakozó sikerrel, ami Bruckner teljes bukásától kezdve Sztravinszkij és Copland sikerén keresztül Liszt vad győzedelmeskedéséig terjedt. Kevés kivételtől eltekintve (mint Strauss vagy Britten) nem csak saját zenéjük előadását vezényelték, hanem mások műveinek is elfogadható interpretátorai lettek. De a legtöbb karmester számára a komponálás csak afféle hétvégi tevékenység vagy mások műveibe való belejavítgatás volt, bár ebben is látható több megközelítés: Toscanini eleinte érzelmes dalokat komponálgatott, Klemperer a nagy formák iránt érdeklődött, Mahler pedig saját látomásait írta meg. Markevitch viszon másként közelített a dologhoz. Zenei életének első harminc évében teljesen a zeneszerzést művelte és úgy tűnt, a biztos siker felé halad. Nem kisebb zeneszerző, mint Bartók írta róla, hogy "a legfeltűnőbb személyiség a kortárs zenében és én örülök, hogy a hatása alá kerülhetek". Azon kevés műve, ami elérhető, eredetinek és frissnek hat. De a Második Világháború alatt egy komoly betegség után abbahagyta a további zeneszerzést és elhatározta, hogy karmester lesz. Igazából nehéz valami különleges stílust felfedezni pódiumi szereplésében. Minden esetben tiszta, precíz és természetes (abban az értelemben, hogy elkerüli a személyes átszínezést), de nem banális. Készített egy remek Csajkovszkij ciklust, amelyből itt a Manfred hallható, amiben kontrollált erő van és látható, hogy ez a hiper-drámai mű bizony méltósággal épül fel a kezei alatt. A Debussy mű is természetes módon hullámzik, különösen szép átmeneteket hallhatunk benne, a Verdi színtiszta melodráma, a Chabrier pedig tiszta hangsúlyokkal szólal meg. Markevitch mintha csak korábbi karrierjére utalna, letisztítja a zeneszeműveket a rájuk rakódott interpretációs máztól, bár Glinka, Strauss és Ravel esetében csak egy kicsit. Munkája egyfajta áldozat - sok karmester állítja, hogy hagyja a partitúrát magáért beszélni, de az ő háttérben maradásuk gyakran vezet lélektelen előadásokhoz. Markevitch munkája nem túl egyéni, nincs benne annyi jellegzetesség, átadja a helyet a jó zenének és a zene saját egységének.

Paul Kletzki (1900 - 1973) - Csajkovszkij: 5. szimfónia; Olasz Capriccio; Brahms: 4. szimfónia; Berlioz: Benvenuto Cellini - Nyitány; Mendelssohn: Meeresstille und gluckliche Fahrt

Kletzkit jobban ki szokták felejteni a nagy karmesterek közül, mint az itt szereplő többi társát és a gyanakvóak azt gondolhatják, hogy itteni szerepeltetése inkább csak azt a célt szolgálja, hogy kiaknázhassák rendkívül gazdag EMI hagyatékát. Ennek ellenére a képességei meggyőzőek. Mint Markevitch, Kletzki is először zeneszerző volt, karmesterré csak a Második Világháború elhúzódása miatt vált. De míg Markevitch tapasztalata arra ösztökélte, hogy mély tisztelettel vegye közeledjen más zeneszerzők egyéniségéhez akár a saját befolyását lecsökkentve is, Kletzki arra ösztökélte zenészeit, hogy aktívan vegyenek részt az alkotó folyamatban, ami munkájának egyfajta improvizatív jelleget kölcsönzött. Furtwänglerhez hasonló volt, aki az átváltoztatásairól lett híres, de Kletzki ezt a jellegzetességet már az extremitásig vitte, így előadásai az állandó modulációból állnak, bár megmaradt az erős lírai oldala is. Brahms Negyedikje Furtwängleréhez mérhető tempóbeli szélsőségekkel bír, de az ő hatalmas dinamikai szélsőségei és lenyűgöző feszültsége nélkül. Kletzki könnyedén siklik a részletek között és a frázisok is annyira könnyedre sikerültek, hogy a mű vibráló folyamatossággal ragyog. Ezt valahogy úgy lehetne mondani, hogy nem töri meg a zenei folyamatot. Az eredmény nem tartózkodó, hanem egységes és logikus. Emellett képes volt arra is, hogy a zenekarból világos textúrát hozzon ki, az itt szereplő francia, német, csehszlovák, angol és izraeli zenekarok egységes belső izzással szólnak - ami azt bizonyítja, hogy erre a művészre érdemes emlékezni.

Széll György (1897 - 1970) - Auber: Fra Diavolo - Nyitány; Dvorak: 8. szimfónia; Debussy: La Mer; Delius: Irmelin - Prelude; Rossini: Az olasz nő Algírban - Nyitány; Csajkovszkij: 5. szimfónia; Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok - Nyitány; Strauss: Delirien

Széll György nevét említve minden tapasztalt lemezgyűjtő rögtön a Cleveland Zenekarra asszociál. És hírneve valóban elválaszthatatlan ettől a zenekartól, amit életének utolsó 24 éve alatt tökéletes precizitású hangszerré faragott. Széll mindig azzal dicsekedett, hogy ők akkor kezdenek igazán próbálni, amikor mások már abbahagyták. Nos a csiszolás viszont olyan folyamat, amit ha túlzásba viszünk, akkor még a legértékesebb ékszer is elkophat. Szerencsére Széll, bár nem brilliáns alkotó, de nagyszerű mesterember volt és tudta, hogy hogyan valósítsa meg a céljait, anélkül, hogy zenekarának egységét gyengítette volna. Széll Clevelandiakkal felvett sztereó műsorának legnagyobb része elérhető a Sony olcsó Essential Classics sorozatában; így még az ünnepelt Brahms és Beethoven szimfóniaciklus és zongoraversenyek is. Az a négy rövidebb darab, amit itt egybecsomagoltak nagyobb művekkel, eddig még nem megjelent maradékai művészetének és mindegyik ékes példája, hogy még a leggyengébb zenéket is hogyan lehet jól és élvezettel előadni. (Az 1954-es Mesterdalnokok nyitány a New York-i Filharmonikusokkal hasonlóan fényes előadás, bár a Carnegie Hall gazdagabb akusztikus környezetében. Dvorák Nyocadikjának szikár és precíz 1958-as előadása (Cleveland Zenekar) jogosan híres és nagyon jól szól a Sony Masterworks Heritage MH2K 63151-es lemezen, de itt az utolsó évből kapunk egy másikat, miután ő és zenekara megszüntette hosszú távú együttműködését a Columbia/Epic kiadóval az EMI kedvéért. (A két Szláv Táncot tartalmazó nagyszerű LP műsora sajnos kimaradt hely hiányában.) Bár az időtartamok némileg hosszabbak, az előadás megtartja a korábbi ragyogását, pontosságát, de kiegészíti egy kis őszies hangulattal, egy kis megfontoltsággal, mélyebb hangsúlyokkal és sötétebb színekkel, de, bár az alapvető világossága megmarad, sajnos az elmosódott és torz hangzás árnyalja az összhatást. A Debussy és a Csajkovszkij darabok a nagyszerű Epic felvételek remasterei, ez esetben a felvétel pontossága és precizitása jobban illeszkedik Széll korábbi előadásához az 1962-es és 1966-os Kölni Rádiózenekar műsorán. A Tenger hasonlóan precíz, Ansermet vagy Boulez verziójához hasonlít, de egyfajta sejtelmességgel egészíti azokat ki. A Csajkovszkij Ötödik is érzelemdús. Bár alig megkülönböztethetőek a Clevelandiakkal felvett előadásoktól, hasznos hozzájárulások Széll karrierjéhez és bemutatják, hogy talán mégsem volt annyira elválaszthatatlan zenekarától, hiszen képes volt erényeit, jellegzetességeit számára kevésbé ismert zenekarokból is kihozni.

Artur Rodzinski (1892 - 1958) - Rimszkij-Korszakov: Orosz Húsvét Nyitány; Rachmanyinov: 2. szimfónia; Rossini: Tell Vilmos - Nyitány; Wagner: A Valkűr - A valkűrök lovaglása, Varázstűz zene; Az Istenek alkonya - Pirkadat és Szigfrid rajnai utazása, Gyászinduló; Trisztán és Izolda: Prelűd az első felvonáshoz, Liebestod; Strauss: Salome - Hétfátyoltánc; Halál és megdicsőülés

Rodzinski korának legnagyobb zenekar-építői között volt. Valószínűleg a legnagyobb bókot Toscaninitől kapta, aki tőle vette át személyes használatra az előkészített NBC zenekart. De Rodzinskit bonyolult jellemként is ismerték, aki tudta, mit akar és nem hagyta, hogy az útjába álljanak. Csak ritkán mutatott heves vérmérsékletet a felvételeken, bár az 1950-es Tell Vilmos nyitány vége elég vágtázó, de vajon tényleg a karmester érzelmeit halljuk ebből, vagy pedig csak tesztelni szeretné az állítólagos Columbia Szimfonikus Zenekar (vagy talán az általa betanított New York-i Filharmonikusok) vérmérsékletét? Mert ha van valami közös vonása Rodzinski felvételeinek, az az általa átalakított zenekarok egyenletesen kiváló színvonala. Nem ismerek egyetlen felvételt vele és az általa 1929 és 1933 között vezetett Los Angeles-i Filharmonikusokkal, de a Columbia cég számára a Cleveland-i Zenekarral egy évtizeden keresztül készültek felvételek, amelyben megtalálható Sosztakovics Első szimfóniája, ami elég jó előadás, de kicsit a mű hangulatával szembenemően szomorkás, itt van az úttörő Berg Hegedűverseny Louis Krasnerrel (aki számára a mű íródott), egy energikus Sosztakovics Ötödik, egy pattogós Sibelius Ötödik, valamint egy fürge és ösztönző Csajkovszkij Ötödik (mindegyik Lys CD-ken átlagos hangminőségben). A jelenlegi összeállításban szerepel egy gyors és lelkes Rachmanyinov Második a New York-iakkal (Rodzinski 1943 és 1947 között vezette őket) és a Trisztán válogatás a Chicago-iakkal. De Rodzinski csak egy évig volt ott, azután pedig - bár pályája csúcsán volt - sosem szerzett állandó megbízatást. Szerencsére rendszeresen járt Londonban, ahol a Westminster vállalkozott rá, hogy felvételeket készít vele és a csodálatos Királyi Filharmonikusokkal. A Deutsche Grammophon elkezdte újra kiadogatni ezeket a felvételeket, amik között van egy teljes Diótörő, ami egyszerre életerős és méltóságos, egy csomag Dvorák Szláv táncok, egy Kodály válogatás és a késői Csajkovszkij szimfóniák, mindegyik érzelgésmentes és öntudatos. A Westminster korszakból származik az itt hallható Orosz Húsvét nyitány, ami jól jellemzi Rodzinski lelkesen fogadott orosz megközelítését - sokszínű, ugyanakkor élesen vésett részletek. A Wagner viszont elég tömbszerű, bár viszonylag éles, de interpretáció szempontjából nem túl jelentős. Az album az utolsó, 1958-as munkák közül való a Filharmónia Zenekarral - vibráló Hétfátyol Tánca és aztán a Halál és Megdicsőülés, ami elhagyja a mű szokásos drámai megközelítését egy transzcendens, élet-igenlő, izzó megközelítésért, ami megmutatja a hangszerelés szépségét és páratlan gazdagságát is. Rodzinski talán érezte, hogy ez lesz az ő egyik utolsó felvétele, mivel vakmerően úgy döntött, hogy elvállalja az előadást annak ellenére, hogy tudta, ez gyengülő egészségére nem lesz jó hatással.

Reiner Frigyes (1888 - 1963) - Beethoven: Coriolan Nyitány; Brahms: Tragikus Nyitány, 2. zongoraverseny (Emil Gilels, zongora); Mozart: 36. "Linzi" szimfónia; Wagner: Az Istenek alkonya: - Pirkadat és Szigfrid rajnai utazása; Strauss: Till Eulenspiegel vidám csínyjei; Ravel: Le Tombeau de Couperin

Reiner fegyelmezettsége és precizitása egyesült a személyes jellegek átadásától való tartózkodással és így egy állandó szintű művészi megközelítést biztosított minden felvételén. Működése elsősorban a Pittsburghi Szimfonikusokkal folyt a Columbiánál és a Chicagoiakkal az RCA-nál. Ez utóbbi egybeesett a sztereó LP megjelenésével és a legendás Living Stereo LP sorozat megszületését eredményezte. A Beethoven és Wagner művet kivéve a jelen összeállítás jó kísérlet arra, hogy betömködje a lyukakat a karmester CD repertoárjában. A BMG Living Stereo CD sorozatában már megjelent a legtöbb díjazott Living Stereo LP újrakiadása, így az egyik legjelentősebb mulasztást most bepótolták; ez Brahms 2. Zongoraversenye Emil Gilels-el. A zongorista és a karmester lelki társak voltak, visszafojtott energiával játszanak, a szerkezeti érzék és a természetesség ellenállhatatlan sodrással és fókusszal jelenik meg itt. Sokkal megnyerőbb (és teljes 6 perccel gyorsabb), mint Gilels sokkal híresebb 1972-es DG lemeze (a Berliniekkel és Jochummal). Szintén örvendetes - és egyben a kedvenc stúdió felvételem - az El amor brujo szereplése, amiben Reiner (a Pittsburghi Szimfonikusokkal) szintén felülmúlja sokkal híresebb előadását (a Chicagoi Szimfonikusokkal 1963-ból). A torokhangú Carol Brice némileg nagyobb hitelességgel énekel, mint a nagyoperai szerepekhez szokott Leontyne Price, az 1946-os Columbia hang pedig ezen a lemezen sokkal jobb, mint a korábbi Lys CD-n, elég közel van már az RCA sztereó hangzásához. A későbbi felvétel inkább folytott szenvedéllyel parázslik, ez mintegy öt perccel gyorsabb, hihetetlen életerővel teli. Szintén örömmel fogadtam az 1954. áprilisi Linzi szimfóniát CD-n. Sajnos ez még mono, pedig az RCA már az előző hónapban elkezdte Reinerrel a sztereó felvételeket (és milyen nagy sikerrel, amit mi is hallhatunk az ebből az időből származó Zarathustra és Heldenleben felvételeken). Mindenesetre így is megéri összehasonlítani a karmester más Mozart felvételeivel (a Pittsburghiakkal 1946-ban készült egy Haffner, 1947-ben pedig a 40. - mindkettő elérhető Sony Heritage CD-n) - bámulatosan feszes, részletes és tisztán ábrázolt előadás nagyszerű hangminőségben. A többi mű a gyűjtők kollekcióiban lévő lyukakat hivatott betömni - egy remek 1957-es Brahms Tragikus nyitány (Chicagoi Szimfonikus Zenekar), egy 1950-es RCA Victor Szimfonikusokkal előadott Till, szokatlanul kiváló fafúvókkal (de gyenge felvételen) és a gyors Tombeau de Couperin az NBC szimfonikusokkal 1952-ből. Bár egyik sem kivételes előadás, mindegyik jól jellemzi Reiner sokoldalúságát és stílusát.

Nicolai Malko (1883 - 1961) - Borogyin: 2. szimfónia; Prokofjev: 7. szimfónia; Haydn: 93. "Oxfordi" szimfónia; Dvorak: 9. "Újvilág" szimfónia

Ez az album jó lehetőséget kínál arra, hogy megpróbáljuk felderíteni, milyen hatással vannak a korai sztereó felvételek a zenei élményre. Az 1955 februári Prokofjev Hetedik jó alanya ennek, hiszen ez az első EMI által készített sztereó felvétel. A színpad nagyon széles és részletes, nagyon tiszta a hangzás, minden nagyon meggyőző. Az összes itt hallható felvétel a többcsatornás hang megjelenésének korából származik. Az 1953-as Haydn eleven és gazdag, az 1955. szeptemberi Borogyin (még mindig monoban) fenséges, kiegyenlített természetes hangzású, minden hangszer tisztán hallható, ugyanakkor nagyszerűen illeszkedik az együttesbe. Mindkét példa jól mutatja, hogy egy jó mono keverés azért rendkívüli mennyiségű részletet képes visszaadni. A Suppé és Glinka nyitányok és a Csajkovszkij Diótörő táncok viszont mind rendelkeznek azzal a homályos, dobozos hangzással, amit az amerikaiak már megutáltak az Angel korai sztereó kiadásain. (Sok évvel később kicseréltem szerény hangszínszabályzómat egy "grafikus" equalizerre, amin a magashangokat felcsavarva felfedeztem a felvételnek eddig barázdákban rejtőző mellékzörejeit és apró részleteit. Mégis azzal, hogy csupán szétterítették a hangzást, a hangmérnökök képesek voltak nagy mértékben kompenzálni a hangzás hiányosságait és a felvétel ködös jellegét. De persze a hangminőség nem minden, hiszen a hangzási köd bár eltűnt, a teljesen sztereó Dvorák Újvilág szimfóniájáról, ez sem képes kompenzálni azt, hogy ez egy unalmas, kifejezetten ihlettelen előadás. De a többi felvétel valódi minőségét ne mellőzzük a mérnöki technika miatt. A Prokofjev darabban nagyszerű egyensúly van a felszínes egyszerűség és a gondatlan könnyedség között, ami ebben a gyermekeknek szánt műben lecsillapította a szovjet hatóságokat. Emellett halványan érezhető benne azért a szorongás is. A Haydn nagyszerűen vegyíti a formalizmust és a vitalitást. Az energikus 1947-es Nielson Maskarade nyitány Malki többi dán felvételének ragyogását idézi, bármelyik jobb lett volna a jelentéktelen Dvorák helyett. Mindazonáltal ez egy jó lehetőség arra, hogy felfedezzünk egy olyan karmestert, akiről már hallottunk korábban, de akit még nem hallottunk eddig.

Eduard van Beinum (1901 - 1959) - Thomas: Mignon Nyitány; Schubert: 6. szimfónia; Brahms: 2. szimfónia; Nicolai: A windsori víg nők nyitány; Strauss: Don Juan; Rimszkij-Korszakov: Seherezádé; Elgar: Cockaigne

Ha egy zenekar vezénylése a világ egyik legigényesebb dolga, akkor valamely legenda nyomdokaiba lépni még nagyobb kihívás - és potenciális karrier-gyilkos küldetés. Csak gondoljunk Barbirolli szenvedésére a New York-i Filharmonikusoknál Toscanini után vagy Kuszevickij lecserélésére Münch-re Bostonban. Talán a legjobb túlélési taktika, hogy elkedvetlenítsük az összehasonlítókat, hogy annyira el kell térni az előd stílusától, amennyire csak lehetséges (például: egy aszkétikus Boulez követte a túlfűtött Bernsteint New York-ban). 1945-ben, ötven évnyi munka után az amszterdami Concertgebouw zenekar vezetője, Mengelberg visszavonult. (Nem úgy, mint Németország és Ausztria, akik tárt karokkal (vissza)fogadták a náci rendszer kollaboránsait, Hollandia nem csupán átmeneti kellemetlenségként, hanem elvi kérdésként kezelte a háború során náci kollaboránsként működők helyzetét, így hát Mengelberget száműzték.) Feladata ezért aztán asszisztensére, van Beinumra szállt. Bár megmagyarázhatatlanul hiányzik a Great Conductors sorozatból, Mengelberg minden kétséget kizáróan az egyik legnagyobb karmester volt, aki mélyen személyes előadásokat vezényelt fénylő hangzással. Van Beinum bölcsen elkerülte, hogy versenyezni próbáljon az előbbivel, de megtartotta az utóbbit. Bár nyugodt házfelügyelőnek titulálva gyakran alábecsülik, ez nem méltányos vele szemben - Mengelberg erős hatása helyett egy teljesen másféle hozzáállást valósított meg; egyfajta finom izgatottságot. Az ő előadásai mély komolyságot mutatnak, a zenekar nagyon jól játszik, a zenének erős sodrása van, a kontrasztos tempók között hirtelen váltással. Ez az effektus különösen a könnyedebb anyaghoz illeszkedik, mint például a két nyitányhoz, amelyek fürgén, nagy részletességgel és pompásan nyílnak ki. Ezek mellett a gyors és rézfúvós Seherezádé szintén ideális terep van Beinum számára mert bár bizonyára sokat használ neki Stokovsky érzékenysége vagy Beecham improvizatív szelleme, a mű maga annyira jellegzetes atmoszférájú, hogy megcsillogtathatja a saját félrehúzódó és komoly szellemét. Az Elgar művet (ritka kirándulás a Londoni Filharmonikusokkal) nem a Boult-tól megszokott angol tradíció szerint adja elő, ez a felfogás tisztább, életerősebb, a rendkívül színgazdag középső rész pedig nagyon jól megcáfolja azt, miszerint van Beinum egy érzéketlen technicista lenne. A Schubert mű szikár és erőteljes, mintegy előre jelzi a manapság divatos korhű előadási stílust, még akkor is, ha hiányzik belőle az óvatos egyensúly - egy bájosabb előadás, amiben nincs meg ez az erőteljes karakter talán jobban tükrözné a szerző fiatalságát. A Brahms és Strauss mindkettő élő, megmutatja, hogy van Beinum művészete nem csak a stúdióban mutatkozott meg, hiszen ugyanazt a magas minőséget és technikai kiválóságot mutatja, emellett megőrzi a művek egyéni pasztorális és hősies jellegét. Nincs meg bennük az a nagyon személyes jelleg, inkább a magabiztos technikai tudás és a zenei szakmaiság létjogosultságát bizonyítják.

Bruno Walter (1876 - 1962) - Beethoven: 6. "Pastorale" szimfónia; Brahms: 2. szimfónia; Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok Nyitány, A valkűr: 2. felvonás, 5. kép (Lotte Lehmann, Lauritz Melchior és Alfred Jerger közreműködésével); Mahler: Adagietto az 5. szimfóniából; Gyermekgyászdalok: Nun will die Sonn' so hell aufgeh'n (Kathleen Ferrier közreműködésével); Struass: A denevér - Nyitány

Talán Bruno Walter művészi felfogásaában következett be a legjelentősebb, legmélyebb változás azok között a karmesterek között, akik művészete jól dokumentált a hangfelvételek segítségével. Hajlamosak vagyunk karrierje vége felé az ún. Columbia Szimfonikus Zenekarral készült sztereó felvételek alapján megítélni (a zenekar egy rendkívül összetartó csapat volt, ami a Los Angeles Filharmonikusok és a filmstúdiók zenekarainak tagjai közötti véletlen ismeretségből jött létre ). Ezek mindegyike derűs, szívélyes és mérsékelt, egy nyugodt világ idealizált képét tükrözik. Bruno Walter első felvételei Berlinben készültek még akusztikus technikával és azok erősen romantikus temperamentumot mutatnak, ahogy várható is egy Mahler-tanítványtól. Ez a jelenlegi kollekció az ő mono elektromos felvételeiből válogat, ami ezen két véglet között áll. Meglepő, hogy ez a fiatal fáklyából őszies elégedettséggé való átváltozás nem olyan egyértemű; egy sima kialakulás helyett elég pontosan lehet behatárolni, mégpedig a sztereó felvételek kezdetére. A változás egy jellegzetes példája a Figaro lakodalma nyitányának három felvétele. Az 1932-es londoni változat - ami itt is hallható - gyors (4:02) és erősen karakterisztikus egy jelentős lassítással a melléktémában és gyorsítással a vége felé. Az 1954-es mono felvétel (Sony 64486 CD-n) egy kissé kiszélesedett (4:16), de a szakaszok elkülönülése még mindig észrevehető. Az 1961-es sztereó felvétel viszont (Columbia LP; MS 6356) nem csak megfontoltabb (4:39), hanem változatlan, egyenletes tempójú. Az itt hallható felvételek még mind a változás előtt készültek. Persze ezek sem mindig vannak tele forrongó érzelmekkel, mégis sokkal több hangsúly és sodrás van bennük, mint a sztereó felvételekben. Ezért hát a Haydn lelkes és ízléses, a Strauss élénk és pompás, az 1936-os bécsi Beethoven sokkal hajlékonyabb, nagyszerű, atmoszférikus viharral, nem úgy, mint az udvariasabb zápor az 1958-as felvételen (Sony 64462). A bécsi Wagner Valkűr részlet is mély és viharos, bár az 1930-as Londoni Mesterdalnokok nyitány kezdete nehezen meghatározható módon szelíd. Mindkét Mahler darab elég híres. Az 1953-as Brahms a New York-i Filharmonikusokkal elég rossz felvétel; lapos, jellemtelen hangú és igazán csak az allegro con spirituo fináléban kel életre, amiban sokkal több allegro és lélek van, mint a nyugodt 1960-as újrajátszásban (Sony 64471). Mindazonáltal az album egész jó arra, hogy felfedezzük Walter korábbi énjét, bár én jobban kedvelem az ő sztereó felvételeit (ami a Sony-nál elérhető Bruno Walter Edition néven), mert bár túlságosan arisztokratikus és kevésbé mély (különösen Bruckner és Mahler esetében), de legalább jellegzetes, míg bár a korábbi felvételek talán jobban közvetítik s zenei tartalmat, túl sok bennük a "verseny". Én összességében véve kissé kiábrándultam ebből az albumból. A borító elején a matrica azt ígéri, hogy a csomag előzőleg CD-n kiadatlan felvételeket tartalmaz, de ez nem igaz. Talán a producerek úgy gondolták, hogy a főbb kiadók még nem jelentették meg, de én úgy sejtem, hogy ezek mindegyikét hallottam már EMI vagy legalább kisebb kiadók lemezein. Azt gyanítom, hogy a mohó gyűjtők, akik eldöntötték, hogy megszerzik a Great Conductors sorozatot, talán már rendelkeznek számos régebbi Walter felvétellel Lys vagy egyéb "kalóz" kiadók lemezein. Megértem, hogy a fő kiadók szeretik azt a látszatot kelteni, mintha a kalóz kiadók nem léteznének, de a tény az, hogy léteznek és jelentős szerepük van a gyűjtők körében, különösen most, hogy az archív felvételek kiadása egyre inkább háttérbe szorul.

Carl Schuricht (1880 - 1967) - Mendelssohn: Hebridák nyitány; Schubert: 8. "Befejezetlen" szimfónia; Mozart: 35. szimfónia; Beethoven: 1. szimfónia; Bruckner: 8. szimfónia

A hírneve szerint Schuricht-nak jellezetes megkülönböztető személyes stílusa van, ami főként a tempó rugalmasságából alakult ki, de karrierje végére, amikor az összes itt hallható felvétel készült, ez már kevésbé volt egyértelmű. Mendelssohn, Schubert és Mozart felvételei inkább a hagyományos német tradíció szerinti előadások; egyenletes tempó és óvatos formalizmus. A hangsúly ez esetben inkább az érzékeny egyensúlyon, könnyed textúrán és a kifogástalan játékon van. De mintha csak azt bizonygatná, hogy ez nem puszta eredménye a nevezetes Bécsi Filharmonikusokkal való együttműködésnek, Schuricht hasonló eredményt ér el a kevésbé jelentős Párizsi Konzervatórium Zenekarával is például Beethoven Első szimfóniájának nagyszerű előadásában. Mivel minden elem pont a neki megfelelő helyen van, az előadás olyasmi, mint egy kiadós étkezés valami egyszerű kajából - semmi gond nincs vele, elég laktató, de inkább gyakorlatias, mint emlékezetes. Különös, hogy ezek a tulajdonságok áthatják Bruckner művét is, a hangzás tökéletesen modern és sokkal észrevehetőebb az egyéni jelleg. Az album kétségtelen csúcspontja ez: az 1963-as Bruckner Nyolcadik, ami a karmester 83 éves korában készült. Kontrasztos energiái és finom textúrái mélyebb, de észrevehető erőt adnak az előadásnak. Horenstein, Furtwängler és mások erősen egyéni előadásaival ellentétben ez egy elfogadható, megbízható és félrehúzódó Bruckner, ami úgy tűnik, jól illik a zeneszerző erkölcsösségéhez, veleszületett rugalmasságához és rendületlen őszinteségéhez.

Hermann Scherchen (1891 - 1966) - Beethoven: Coriolan Nyitány; 2. szimfónia; Sztravinszkij: Tűzmadár szvit; Schönberg: Szvit vonószenekarra; Orff: Entrada; Reznicek: Donna Diana: Nyitány; Haydn: 100. "Katona" szimfónia; Brahms: 1. szimfónia

Sok híres muzsikus tartozik köszönettel hírnevéért egy szülőnek, tanárnak vagy mentornak. Hermann Scherchen odaadó lányának köszönheti jelenlegi jó hírét. Myriam Scherchen a nagyszerű francia Tahra kiadó mögött álló tekintély, amely kiadó az elmúlt évtizedben felfedezett és kiadott páratlan hangfelvételeket olyan karmesterektől, mint Furtwangler, Abendroth, Ancerl, Knappertsbusch, Mengelberg és persze természetesen Scherchen. Bár meggyőzően érvel a kísérőfüzetben apjának mély spiritualizmusáról és szabadság iránti szomjáról, sajnos egyetlen ilyen koncert sem kapott helyet ebben az albumban. Itt leginkább stúdiófelvételeket találunk az 50-es évekből, amelyeket a karmester a független amerikai Westminster cégnél vett fel leginkább a Bécsi Állami Operaház Zenekarával (ami a Bécsi Filharmonikusok szedett-vetett leszármazottja) és a kiváló londoni Filharmónia Zenekarral (ami egyébként Beecham Királyi Filharmonikusokjaiként is ismert). Bár sok Westminster felvétel újra megjelent a DG kiadásában, ez a válogatás nem mutatja azokat az erősségeket, amelyekről Scherchen jutna az eszünkbe. Egyik ilyen lenne a modern zene pártfogása. Más kiadóknál megtalálható Scherchen Berg, Moderna, Nono, Reger, Webern és Xenakis felvétele, itt viszont csak néhány Sztravinszkij, Schönberg és Orff művet találunk, amelyek csupán abban az értelemben modernek, hogy a XX. században írták őket - a Tűzmadár jobban emlékeztet Csajkovszkijra, mint a modern művekre, Schönberg Szvitje totálisan neoklasszikus az Orff pedig egy idegesítő monoton vacak. Ahogyan sok hasonlóan gondolkodó kortársát (Kleiber, Klemperer és Mitropoulos), Scherchent a producerek kényszerítették, hogy vegye fel a standard repertoárt. Sok ilyen felvétel persze igen jelentős merész előadásuk miatt. A Westminster DG sorozatban van egy mélyen áhítatos H-moll Mise és egy Mozart Requiem, egy friss, ámbár intellektuális Vivaldi Vizi zene, egy őrjöngő Beethoven Eroica, egy lélegzetelállító Pastorale, egy életteli Honegger gyűjtemény, egy izgalmas Petruska és egy perzselő Mahler Ötödik. Sajnos itt egyik sem mérhető azokhoz. A Reznicek és a Beethoven nyitány, valamint Brahms 1. szimfóniája rutinmunka, ráadásul az utóbbit még a gyenge hangminőség is elrontja, a forrásként szolgáló hangszalagról részben már letörlődtek a harmóniák. Csak a Beethoven 8. tetszetős, gyönyörű egyensúlyával és feszes fináléjával, ez megmutatja a Scherchen képességeit. A Haydn szimfónia alig mgkülönböztethető légiónyi hasonló, nagymesterektől származó felvételétől, de legalább felidézte egy kedves emlékemet, amikor megvettem első LP-met egy long island-i boltban. Ez egy Westminster LAB kiadás volt, ami Scherchen egyik korai mono felvételét tartalmazta. A mű 23 perces, de a lemez mindkét oldalát elfoglalta, amiatt - mint a magyarázó szöveg állította -, mert csak 17 percnyi műsort lehetett egy oldalra préselni, ha 100%-osan vissza akarák adni a felvétel eredeti tisztaságát, dinamikáját úgy, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék a mechanikai torzítást és áthallást. Bár nem váltotta be mnden hozzá fűzött reményemet a Capehart-omon, de be kell vallanom, igazán ötletes marketingfogás volt a rövid játékidő megmagyarázására. Na de a tárgyra visszatérve: ha Scherchen-t igazi fényében szeretnénk hallan, akkor nem ezt a kiadványt kell megvenni, hanem mondjuk a DG Westminster sorozatát vagy valamelyik kisebb kiadó albumát.

Ataulfo Argenta (1913 - 1958) - Liszt: Faust-szimfónia; Ravel: Alborado del gracioso; Schubert: 9. "Nagy" C-dúr szimfónia; Falla: El amor brujo (Ana Marie Iriarte közreműködésével)

Mindig csodálkoztam rajta, hogy az európai nemzetek miért hanyagolják el a spanyolok hozzájárulását a komolyzenéhez (vagy ha volt is előremutató kezdeményezés, az elfelejtődött). Amikor gyerekeim Spanyolországról tanultak a középiskolában, a spanyol kultúra jelentős szerepet kapott a tananyagban. Szerepelt itt az irodalom, a festészet, költészet, de alig volt szó a zenéről. Argenta lehetett volna az a nagyszerű közéleti személyiség, aki ezen változtathatott volna valamit, de sajnos szénmonoxid mérgezésben meghalt 44 éves korában (valószínűleg véletlen baleset). Az album legfontosabb felvétele a Falla darab - a mestermű meggyőző előadása hazai karmester pálcája nyomán (de sajnos francia zenekarral). Argenta felfogása türelmes, részletező és atmoszférateremtő, szépen árnyalja az egyensúlyokat és a finom részleteket. Amikor a trombita a Terror tánca részben szól, az fantasztikus. Ana Marie Iriarte éneke csábító keveréke a könnyed fülledtségnek és az édes invitálásnak. Az album többi darabja ahelyett, hogy megmutatná igazi tehetségét és híressé tehetné, Argenta közepes erőlködéseit tartalmazza, hogy bejusson egy már egyébként is zsúfolt társaságba. Sokkal jobb lett volna, ha eredeti felvételeket hallunk spanyol zenéből spanyol zenekarokkal, amit a mellékelt írásban annyira hangsúlyoznak is (pedig hát innen hiányoznak). Ehelyett itt van Ravel Iberia-ja, olyan francia füleken átszűrve, akiknek tulajdonosai sosem tették még lábukat arra a félszigetre. A művet Argenta megfontolt gondossággal interpretálja, bár a spiritusz nagy része elvész az erős igyekvésben, hogy minden pontos maradjon. Hasonló tulajdonságai vannak Schubert "Nagy" C-dúr szimfóniájának is, miután a meghatóan pompás nyitó kürtszólam elhangzik, visszasüllyed egy szokásos, mindennapos rutinmunkába. A Liszt műnek történeti értéke van, mert az eredeti verziót mutatja, amiben jóval kevesebb a szokásos zengzetesség, így többet nyer ezzel a figyelmes őszinteséggel, mégis többet megtudunk a műről más, gyakorlott és bátor dirigensektől.

Carlo Maria Giulini (1914) - Beethoven: 7. szimfónia; Schumann: 3. "Rajnai" szimfónia (Mahler hangszerelésével); Sztravinszkij: Tűzmadár szvit; Ravel: Ma Mere l'oye; Bizet: Jeux d'enfants

A sorozatban eddig megjelent karmesterek közül Giulini az egyetlen, aki még mindig velünk van (fizikailag legalábbis, hiszen már egy évtizede visszavonult). Egyik más dirigens sincs időben ilyen közel - a következő legfiatalabb, Mravinszkij 1988-ban halt meg. A producerek válogatása azt a benyomást kelti, hogy a legérdekesebb és legjelentősebb személyiségek mind a XIX. század világképe szerint tanultak és pályájuk csúcsára a XX. század első felében jutottak, és ezzel én is teljes mértékben egyetértek. Ez az album pedig megmutatja, miért. Bár Giulini előadásai - mindegy melyik zenekarral játszott - eléggé jellegzetesek voltak; csodálatosan részletezettek, szépen előadottak és jól rögzítettek voltak, igazából egyik sem volt egyedi és különleges. Toscanini, Furtwängler, Stokowski, Mengelberg vagy Beecham - felvételeik összetéveszthetetlenek. A XX. század igazán nagy karmesterei inkább kilógtak a sorból és erősen megmutatták saját uralkodó személyiségüket. Jelenleg az a módi, hogy a zeneszerzőnek jár a legmélyebb tisztelet. Az itt hallható előadások mind nagyon jók, talán a hallható legjobbak között vannak, de egyszerűen nincs meg bennük az egyedi jelleg. Nincs meg Sztravinszkij meglepő pontosságában, Ravel kifinomult részletességében sőt még a Beethoven Hetedik lassú kibontakozásában sem. Természetesen azért mindez egyéni ízlés dolga. Sokan vannak, akik elutasítják az egyéni megközelítést, mondván, hogy ízléstelen és egoizmusában félrevezető, ők hatalmas felszabadulásként értelmezhetik Giulini kifogástalan, gondos irányítását. De én mást részesítek előnyben. Az egyik itt hallható darabot viszont én is különösen értékesnek tartom, igaz ugyan, hogy nem az előadás miatt, hanem azért, mert ez, Schumann Harmadikja Mahler hangszerelésében hallható. Talán nehéz elhinni, de egészen az 1956-os Paray/Detroiti Szimfonikusok eredeti hangszereléses felvételéig úgy gondolták, hogy szükséges ez a kompenzálás, mert a közmegegyezés szerint a zongorista zeneszerző nem tudott hangszerelni. Manapság pont az ellenkezőjére fordult a helyzet: csak az eredeti a jó és Mahler "javításai", amelyek bővítik a textúrát és erősítik a belső harmóniákat, harsogó rezeket és mennydörgő üstdobot használnak, sokkal inkább a későromantikus stílus paródiájának tűnnek, mint Schumann szándékai erősítésének.

Ormándy Jenő (1899 - 1985) - Brahms: 4. szimfónia; Strauss: Don Juan; Webern: Im Sommerwind; Kabalevsky: Colas Breugnon Nyitány; Rachmanyinov: 2. szimfónia; Sibelius: Lemminkainen visszatérése

Ormándy jó híre eléggé megkopott már a karrierje során is, de még inkább a halála után. Sokkal jobban, mint más amerikai karmesteré. Igaz ugyan, hogy - mint sokan rámutatnak - talán nem maradhatott volna a világ egyik legjobb zenekarának élén, ha csupán egy technicista karmester lenne - mint ahogyan becsmérlői állítják. Sajnos ezt az igazságtalan felfogást ez az összeállítás csak alig orvosolja. Bár pályájának csúcsán a Columbia kiadó művésze volt, nem világos, hogy a választás és meghallgatások során a producerek miért csak két Columbia felvételt választottak, a többit pedig európai rádióadásokból és az utolsó, RCA alatti periódusból vették. A kísérőfüzetben azt találjuk, hogy Brahms Negyedikje a Columbia felvételén feszes és izgalmas, de erről szó sincs. Úgy tudni, Ormándy több Brahms előadást vezényelt, mint bármely másik amerikai karmester és bár a gyakorlat tökéletessé tehetné, ebben az esetben a jártasság unalmas rutint eredményez. Ezt a kiábrándulást még az erősen kompresszált hangzás is erősíti, ami tönkreteszi a dinamikát és a csúcspontokat. A Webern mű viszont csodás, egy buja korai impresszionista darab, ami alig utal a később eljövő aszkétikus stílusra. Ormándy vezényelte a megkésett világpremiert 1962-ben és ez alapján a felvétel alapján a mű a Philadelphia Zenekar gazdag hangzására szabott és kevés követelményt állít az interpretátor karmester elé. A másik itt hallható mű a Rachmanyinov Második szimfónia, ami szintén Ormándy védjegye volt és jól mutatja a Philadelphia-hangzást annak teljes fényében. Ez az utolsó és egyben húzások nélküli a karmester négy felvétele között. Tagadhatatlanul szép, bár a megrövidítésekből ez a felszínes és néhol unalmas mű sokat profitálna (a húzásokat még maga a szerző jelölte be saját előadásai után), különösen itt, ahol Stokowski hullámzó érzékisége vagy Previn makacs ereje helyett csak céltalanul kanyarog. A fennmaradó darabok kiegészítik az Ormándy-képet jó és rossz értelemben is. A Sibelius mű jó, de hiányzik belőle az 1940-es felvétel zsigei indulata és makacs sodrása, így csak arra jó, hogy emlékeztessen karrierjének sokkal izgalmasabb pillanataira, amit gyakran jellegtelen hangú Columbua sztereó újrajátszások próbálnak meg pótolni. A Bajor Rádiózenekarral felvett Strauss-nak hasonlóak a jellemzői, mint a Philadelphia felvételeknek, ezért azt a látszatot erősítik, hogy a hang, amit a zenekarból kinyert, legalább annyira saját elképzelését tükrözik, mint azt, hogy a kiváló zenekart Stokowskitól örökölte. A Kabalevsky nyitány durva megközelítése (szintén a Bajor zenekarral) azt a látszatot kelti, hogy a ritmikus precizitás nem tartozott Ormándy erősségei közé. Szerintem Ormándy hírnevét jobban szolgálnák a korábbi mono felvételek, akár a Minneapolis Szimfonikusokkal, akár a Philadelphiaiakkal. Néhány ilyen elérhető Biddulph és Lys lemezeken és a nevetségesen olcsó Maestro Brilliante albumban (10 lemez 32 dollárért) a német History kiadótól (de csak óvatosan - valóban azt kap az ember, amit fizet, nálam a 10-ből 4 lemez hibás volt). Ormándy nem csak Rachmanyinov, Rubinstein, Feuermann, Piatigorsky és Casadesus kíséretét látta el nagyszerűen, hanem olyan művek lelkes propagátorai közé tartozott, mint Mahler "Feltámadás" szimfóniája, Miaskovsky 21. szimfóniája, Strauss Sinfonia domestica-ja és Sibelius 1. szimfóniája. Akik kevésbé mindennapi összeállítást keresnek Ormándy felvétele közül, annak ajánlom a Biddulph 1999-es Art of Eugene Ormandy kiadványát, ami olyan szokatlan felvételekkel kezd, mint szóló hegedűs évei, vagy szalonzenekari felvételei, valamint a Dorsey Brothers együttessel való együttműködése és eljut egészen a Minneapolis és Philadelphia évekig. A zeneskála a közhelyestől és könnyen felejthetőtől a gondolatokkal teli és időtlen zenékig terjed és Mahler Ezrek szimfóniájának 1948-as Hollywood Bowl-beli élő előadásában csúcsosodik ki (csak az első rész van meg felvételen). Bár ezen album első lemeze eléggé felejthető, mégis alakítja Ormándy-képünket a nyugodt, nyájas-ról a nagyszerűen eklektikusig.

Sir Adrian Boult (1889 - 1983) - Franck: d-moll szimfónia; Schumann: 4. szimfónia; Schubert: 4. szimfónia; Csajkovszkij: 3. szvit - Téma és variációk; Berlioz: Rob Roy Nyitány; Walton: Portsmouth Point Nyitány; Beethoven: Coriolan Nyitány; Wolf: Olasz Szerenád; Sibelius: The Tempest: Prelűd

Szinte sehol jobban nincs kihangsúlyozva a Brit és Amerikai ízlés közötti szakadék, mint ezen az albumon. (Vagy talán azt is mondhatnám, a Brit és az én ízlésem között.) Cristopher Howell a British Musicweb oldalon egy alapos és buzgó kritikában csodálatosnak és nagy meglepetésnek nevezte ezt a kiadványt és szinte minden egyes hangjegyét dícsérte. Bár elismeréssel adózom Boult gazdag hozzájárulásának a Brit zenei élethez, az angol zene előadásaiban megfigyelhető idiomatikus és világos interpretációnak, de az itt hallható felvételek számomra inkább kötelességtudónak mint ihletettnek tűnnek. A "greatest hits" válogatások merész elkerülése okán a producerek a Walton nyitányon kívül nem választottak ide egyetlen angol zenét sem, amiben pedig ő egy elismert tekintély és amit ő annyira propagált. Inkább repertoárjának általános oldalát részesítették előnyben. Csajkovszkij, Schubert, Wolf és még Berlioz előadásai is stílusosak és jól hasznosítják a Beecham által meghonosított jólápolt tradíciót. De olyan zene esetében, ahol a felszín alatt még nagyon sok minden rejtőzik, finnyás pontossága, elegáns mértékletessége sok mindent érintetlenül hagy. Nem mondanám, hogy Beethoven, Schumann vagy akár a Sibelius töredék unalmas lenne - sőt, nagyon ügyesen sikerültek - de más karmesterek mélyebb igazságokat találnak benne és sokkal jobb betekintést nyújtanak a művekbe.

Evgeny Mravinszkij (1903 - 1988) - Mozart: Don Giovanni Nyitány; Bruckner: 7. szimfónia; Haydn: 88. szimfónia; Csajkovszkij: Francesca da Rimini; Glazunov: 5. szimfónia

Mravinszkij kétségtelenül korának egyik legnagyobb karmestere volt, de ez egy eléggé fura összeállítás lett, aminek nincs vonzereje sem a veterán gyűjtő, sem az újonc számára. Az EMI honlapja azt állítja, hogy Bruckner Hetedikje különösen fontos kiegészítése a karmester lemezeinek és a Mozart nyitány is új a katalógusban. Nos valójában már mindkettő elérhető volt a Russian Disc kiadónál (egy lemezen), mint ahogyan az összes itt hallható felvétel is. Így hát semmi új nincs itt (és az átírás is csak kicsit lett jobb), hanem csak már meglévő anyagokat adtak ki újra. Vajon miért nem kedveskedtek legalább az újoncoknak olyan repertoárral, amiben Mravinsky elismert volt, mint például a Sosztakovics, Prokofjev vagy Csajkovszkij szimfóniák? Bár ez utóbbinak egy felvételét jó látni ebben az összeállításban, a Mravinszkij-rajongók ki fognak ábrándulni belőle, hogy nem ad megfelelő képet az ő nagyszerű művészetéből. A Gregor Tassie által írt kísérőszöveg azt állítja, hogy Haydn 88. szimfóniája drámai, bájos és szórakoztató, de hát be kell valljam, én ezeket nem hallom ebben a felvételben. Inkább azt érzem, hogy a Largo nagyon kevés érzelmi töltéssel bír, a többi pedig túlságosan szolid és egyáltalán nem fejezi ki a zeneszerző finom szellemességét és emberségét. Inkább amolyan "legyünk túl rajta" hozzáállást érzek, mint sok más esetében. Ez az újrafelfedezett felvétel ahelyett, hogy igazolná és kibővítené ismeretünket Mravinszkij művészetéről, inkább csak arra való, hogy lássuk, ezt is műsoron tartotta. A füzet hosszan elemzi Mravinszkij hozzáértését az "autentikus" Bruckner interpretációhoz, de ez egyáltalán nem állja meg a helyét. Bár nagy szerepet vállalt Bruckner elfogadásához az orosz közönség körében, interpretációja erősen eltér a megszokottól, nem olyan, mint a sokkal inkább a szerzőhöz illő német tiszta erő, vastag textúra és gazdagon felrakott hangzás. Az ő megközelítése inkább törékeny, metsző és szögletes (ami részben a basszushiányos felvételnek is köszönhető), halálosan komoly, mélyre tekintő látomás. (A BMG Mravinszkij Edition hasonló Nyolcadik és Kilencedik szimfóniát tartalmaz.) De az albumnak legalább az utolsó egy órája prezentálja Mravinszkijt elemében - egy nagyszerű 1983-as Francesca da Rimini, amiben megvan a felvillanyozó és szenzációs Mravinszkij-interpretáció és a fantasztikus vezetés, ami szembeállítja a természetes központi részt a nyitány és a finálé hosszú kitörésével, emellett itt van még a megfelelően idiomatikus és könnyed 1968-as Glazunov 5. szimfónia is.

Ernest Ansermet (1883 - 1969) - Sztravinszkij: Chant du Rossignol; Rimszkij-Korszakov: Seherezáde; Debussy: Prelude a l'apres-midi d'un faune; Bartók: Concerto; Rachmanyinov: A holtak szigete; Ravel: La Valse; Chabrier: Fete polonaise

Van valami a francia karmesterekkel. Bár jó előadásokat adnak, széles a repertoárjuk, mégis hazájuk zenéjének előadóiként vannak elkönyvelve és újrakiadásaik is szegényesek. Bár svájci származású, Ansermet is hasonló hozzáállásnak esik áldozatául a DECCA 12 lemezes Ansermet Edition albumában, hiszen az csak francia zeneszerzőkből áll. Ez az album megkísérli helyrehozni ezt a kiegyensúlyozatlanságot. A három francia darab, a Debussy és Chabrier mindegyike jellegzetes és jó példája Ansermet világosságra törekvésének és arányérzékének. (A Ravel ellenben elég mesterkéltnek és nehézkesnek hat, ami mégis illik hozzá, hiszen ez nem a tánc vidámságát hivatott ábrázolni, hanem egy száraz és keserű megfogalmazása az élet felszínes és régimódi felfogásának.) A többi felvétel közül a legjobb a Seherezáde, ami könnyedén és tisztán szárnyal, békés és szárazabb, nincs meg benne Stokowski érzékisége vagy Beecham improvizatív szabadsága. Ansermet matematikus végzettsége sokat jelent, bár előfordul, hogy hideg, számító előadásai vannak, de amikor legjobb formáját nyújtja, akkor nagyszerű betekintést és valódi izgalmat kapunk anélkül, hogy unalmas rutinba fordulna az előadás. Hogy sajátságos felfogását átadja, Ansermet éles és tiszta hangzást produkált és rajongója volt a sztereó felvételek különösen tiszta és transzparens hangzásának, az itt hallható korai, 1954-es felvétel ma is fantasztikusan szól, részletes és nagyszerűen egyensúlyban marad. A többi felvétel viszont nem igazán hatott meg. A Concerto-ból hiányzik Bartók színes élet-ünneplése és egy felületes, száraz intellektuális gyakorlattá merevedik. A Holtak szigete zavaros, céltalan és túl hosszú, nincs benne meg a többi felvétel atmoszférája, mélysége és szerkezeti tisztasága.

Sergiu Celibidache (1912 - 1996) - Berwald: 3. "Sinfonie singuliere" szimfónia; Mendelssohn: 4. "Olasz" szimfónia; Hilding Rosenberg: Marionetter - Nyitány; Heinz Tiessen: Hamlet-Szvit; Mozart: 25. szimfónia; Prokofjev: 1. "Klasszikus" szimfónia; Strauss: A denevér - nyitány, Anna-Polka, Tik-Tak Polka, Radetzky Induló

Sergiu Celibidache karrierjében van egy egyedülálló érdekesség. Ismeretlen román zeneiskolai diák volt, amikor a II. Világháború után azonnali világhírnevet ajánlottak neki, amikor felkérték, hogy legyen a Berlini Filharmonikusok vezetője, mivel korábbi karmesterük, Wilhelm Furtwängler nácikkal való együttműködése miatt tárgyalására várt, korábbi utódját pedig váratlanul meggyilkolták. Celi magát "politikailag szűznek" vallotta, ezáltal a megszálló szövetségesek alkalmasnak találták a posztra. Néhány stúdióbeli próbálkozás után nem vállalkozott több felvételre, így eltűnt a gyűjtők látóköréből. Furtwänglert von Karajan követte a Berlini Filharmonikusok élén (akit ő megvetett), így kénytelen volt leköszönni erről a posztról. Mivel minden előadása előtt ragaszkodott tucatnyi próbához, munkáját a kevésbé finanszírozott európai rádiózenekarok vették igénybe. Végül pedig, amikor a Zen elveit elkezdte alkalmazni, a végtelenségig lelassította a zenét és kivonta belőle a nyílt erőt, hogy előtérbe hozza a hosszadalmas miszticizmust és a szerkezeti fókuszt. Az eredmény a kritikusok túlnyomó többségét ellene állította, hiszen ők lehúznak bárkit, aki eltér az "ipari szabványtól", viszont azokat, akik a napjainkban meglévő hanyag szabványosítást nem kedvelik és díjazzák az egyéni hangot, nagyon megragadta. Halála után az EMI már kiadott néhány tucat "hivatalos" CD-t a Müncheni Filharmonikusokkal felvett utolsó koncertjeivel, akiknél életének utolsó 17 évét töltötte. Az ortodox kritikusok persze nem szerették ezeket sem, de én írtam egy esszét korábbi koncertjeinek kalózkiadásairól. Schumann, Csajkovszkij, Wagner és Debussy előadásai céltalanul felduzzadtak, Beethoven, Brahms és különösen Bruckner előadásai olyan erős fényben ragyogtak, ami különösen jól megvilágította a szerkezetüket. Celi egyedülállú megközelítésének varázsa csak karrierjének vége felé és csak néhány főbb műben jelentek igazán meg, de ez az album inkább a korai felvételeiből szemezget és azt a torz képet mutatja, hogy a karmester egy finnyás, de rutinos művész volt. Pedig az EMI-nak biztosan lett volna még több Müncheni koncertfelvétele, ami jobban demonstrálta volna, hogy miért magasodott ki Celi a hasonlóan szigorú karmesterek közül. Mindazonáltal van itt is néhány érdekes hallgatnivaló. Legkorábbi felvételei idiomatikusak és nagyszerűen előadottak, de egyébként nem túlságosan különbözőek. Bájos, 1953-as "Olasz" szimfóniája sokkal selymesebb hangzású, mint a korábbi kiadásokon. Egyéni stílusának csírái már egy 1948-as megfontolt és őszinte Mozart 25. szimfóniában megtalálhatóak - andante tétele 7 és fél percig tart, ami még az egyébként nem sebességőrült Klemperer 3 perc 51 másodpercéhez képest is rendkívüli. 1948-ban felvett "Klasszikus" szimfóniája is jóval lassabb, mint az átlag, nagyjából hasonló, mint a Music and Arts 1079-es CD-n hallható 1946-os felvétel. Az érzelmi spektrum ellenkező végletét demonstrálandó kapunk húsz percnyi Johann Strauss-t, amiben Celi megmutatja, hogy tud könnyedebb is lenni, ha az alkalom úgy kívánja, de ez inkább amiatt került a válogatásba, hogy kicsit mérsékelje az ő szigorúnak ismert hírnevét és nem pedig amiatt, mert jelentős elem lenne a művészetében. Sokkal inkább alkalmas arra, hogy hű portrét rajzoljon és az album legjellemzőbb részei azok a homályos, sötét hangú előadások, amikben olyan jó volt. Legelsőnek itt van például Berwald 1845-ös Sinfonie singuliere című műve, ami szép, de sajnos eléggé mellőzött mű. Nagyszerűen összegzi a kortársak közül Mendelssohn és Schumann művészetének jellemzőit és nagyszerűen illeszkedő népdal-melódiái és líraisága már Dvorákot előlegezi. Celi csodásan együttérző és friss előadást ad belőle. Heinz Tiessen - aki filozófiailag nagy hatással volt Celire - Hamlet szvitje remek atmoszférával indul (viharos téli éjszaka a tenger mellett ey magányos kastély teraszán - milyen kifejező cím), de aztán monoton komorságba süllyed (Ophelia halála és a Halál indulója résznél), amit egyébként megfelelően borús hangfelvétel is kiemel. A mű egyébként a szerző 70-edik születésnapjára készült. Az utolsó meglepetés Hilding Rosenberg gyönyörű Marionetter Nyitánya, ami Beethoven Leonore nyitányához hasonló hirtelen felkiáltással indul, tartózkodóan folytatódik és nagyszerű csinnadrattával ér véget. Jobban szerettem volna, ha az egész album ilyen csodálatos felfedezésekkel telt volna.

Herbert von Karajan (1908 - 1989) - Walton: 1. szimfónia; Muszorgszkij: Egy kiállítás képei; Walteufel: Korcsolya keringő; Sibelius: 4. szimfónia; Wagner: Trisztán és Izolda: Liebestod (Helga Dernesch közreműködésével); Liszt: 2. Magyar rapszódia; Chabrier: Espana, Joyeuse Marche; Offenbach: Hoffman meséi: Barcarolle.

Karajanra a klasszikus letisztultság sokkal jellemzőbb volt, mint korának bármely más karmesterére. Sokan a modern objektivitás legnagyobb mesterének tartják, zenekari előadásmódját pedig a legmagasabb csúcsként tartják számon. Mások viszont kritizálják csiszolt hangzását, tartózkodó viselkedését, mert szerintük ez pont megfosztja a zenét emberi tartalmától. Önzése pedig megfosztja attól, hogy megmutassa igazi művészetét. Ez utóbbiban én is egyetértek (rajongók most átugorhatják értékelésemnek további részét, mint előítéletes irományt). Karajan örökségének megítéléséhez én a DG "Originals" sorozatára támaszkodnék, ahol összegyűjtötték a legnevezetesebb felvételeit és én engedelmesen végig is hallgattam ezeket. Bár elismerem, hogy a modern zenében - ami nagyon erősen támaszkodik a technikai tudásra - és Bruckner előadásában valóban nagy tekintélynek számít, de Brahms, Schumann, Mendelssohn, Strauss és még Beethoven előadása is hideg, mechanikus és felszínes. Ezt figyelembe véve ennek az albumnak a fele viszont meglepően egységesnek tűnik. Feltehetően licencelési okokból elkerülték Karajan hatalmas DG-hagyatékát (ami egyébként is elérhető) és inkább a korai EMI felvételeire támaszkodtak (kivéve a rövid, 1971-es Liebestod Helga Dernesch-el). Számomra a legelbűvölőbb Walton 1. szimfóniája volt egy 1953-as koncertről a Római Rádózenekarral. Túl azon, hogy bensőségessé teszi az erő és a szigorú irányítás közötti egyensúlyt, rámutat, hogy Karajannak a stúdió steril körülményein kívül (és azon kívül, hogy a technika folyamatosan tökéletesítésre késztette) volt hozzá képessége, hogy izgalmasabb előadásokat adjon. A Sibelius 4. szimfónia emlékeztet az 1937-es úttörő Beecham felvétel legjobb pillanataira. Itt Karajan védjegye, a részletekre való mindennél nagyobb odafigyelés előnnyé válik. Beecham felvétele egyébként a szerzővel való folyamatos együttműködésben készült, Karajan viszont a pletykák szerint csodálta őt, hogy ennyire megértette ezt az összetett, bonyolult művet. Az album többi tagja csak megerősíti a Karajannal szembeni kritikákat. Az 1955/56-os Kiállítás képei lassú és hiányzik belőle az egyes képek karakterszerűsége. (Egy préselési hiba megakadályozta a Kijevi nagykapu meghallgatását, bár a többiből hiányzó ritmikus élet ebben talán jobb lenne.) Bár technikailag jó, de semmi nem különbözteti meg a többi légiónyi Kiállítás képei felvételtől (amit minden karmester feladatának tart, hogy felvegyen). A többi felvétel is unalmasabb, nem sok egyéniség van bennük, Karajan EMI-karrierjének végéről származnak, 1960 körül. Van egy közönbös és esetlen Korcsolya-keringő, egy Espagna, ami meg van fosztva az exotikus légkörtől, egy határozottan örömmentes Marche Joyeuse, egy Barcarolle, ami inkább álmosító, mint álmodozó. Csak az 1949-es Tik-Tak Polka tartalmaz egy rövid és csábító, de alapvetően frusztráló energia-adagot és megmutatja, hogy Karajanban megvolt ez, amíg sikeresen és aprólékosan ki nem tisztította a művészi arzenáljából.

Andre Cluytens (1905 - 1967) - Bizet: C-dúr szimfónia; Debussy: Images pour orchestre; Ravel: La Valse; Schumann: Manfred Nyitány; Berlioz: Fantasztikus Szimfónia; Muszorgszkij: Boris Godunov - Koronázási jelenet (Boris Christoff közreműködésével)

Ha bizonyosságot szeretnénk szerezni, hogy Cluytens ebbe a csapatba tartozik, akkor legjobb, ha nem hallgatjuk meg ezt az albumot. 1953-as Bizet Szimfóniája majdnem egy fél órát pazarol el az első lemez műsorából, amit sokkal hasznosabban is ki lehetett volna használni azokra, amiket a kísérőfüzet oly nagyon propagál. Bár a füzet lelkes leírása interpretációit "nyíltként" és "egyenesként" jellemzi, szerinem a tompa és unalmas sokkal jobb kifejezés lenne - rutinmunka gyengén felvéve. Ugyanez a zenekar Münch-el és Beecham-al sokkal frissebb és élénkebb előadásokra volt képes. A Debussy és Schumann műből is hiányzik mindenféle különleges egyediség. A Ravel bár élőbb és elegánsabb, de felületes és csak érinti a mű belső szomorúságát és patetikusságát. Az egyetlen erénye az albumnak a Berlioz mű, ami élő (de még mennyire!) felvétel; csodálatosan érzékenyen megmutatja a hullámzó hangulatokat és a rendkívül mozgalmas induló és a perzselő finálé felé halad. Nehéz elhinni, hogy ugyanaz a karmester adja elő. Cluytens megbízható operakarmesterként volt ismert (a Muszorgszkij részlet is bizonyítja) és kísérőként is működött (ahol a visszahúzódás erény), de ez az album elég keveset tesz azért, hogy bebizonyítsa: méltatlanul mellőzték. Ez a portré inkább azt mutatja, hogy koncerten jó előadó volt (és ezáltal azok, akik hallották élőben, sokkal kellemesebb képet őriznek róla), de kevésbé volt alkalmas a stúdiómunkára, ahonnan a Berliozt kivéve mindegyik felvétel származik. Cluytens nagy tiszteletben állt saját korában, de ennek bizonyossága nem ebben az albumban keresendő.

Erich Kleiber (1890 - 1956) - Schubert: 5. szimfónia; Beethoven: 6. "Pastorale" szimfónia; Mozart: 40. szimfónia; Dvorák: Carnival nyitány; Strauss: Till Eulenspiegel; Strauss: Sphärenklänge Keringő; A cigánybáró nyitány; Du und Du Keringő

Nem tudni, vajon eleve így tervezték vagy a licencelés miatt van, Kleiber sokkal jelentősebb, mint amilyen érdektelen képet ez az album mutat róla. A Schubert nem rossz, de olyan egyszerű mű, hogy nem sok vezénylés kell hozzá, tüzesen törékeny hangja ellenére. Az ún. "modern" Mozart, bár történetileg jelentős, ma már nem annyira meglepő, mint valaha, a Beethoven bár precízen előadott és jól felvett ezen az 1955-ös prágai koncerten, de hiányzik belőle az egyéni hang (valami többre gondolok, mint a bizarrul viharos paraszt-tánc vége és a jó, atmoszférikus vihar-tétel), a Dvorák bizonytalan és sajnos hátrányára válik a sötét, zajos átírás, ami rosszabb, mint az újabb Naxos verzió, a Strauss keringők bár jók, de hát azok nem kívánnak olyan brilliáns interpretert. Összességében ezek a darabok egy jó rutinfelvételnek számítanak a bécsi repertoár közepéről. (Kleiber bonyolult ember volt, bár állítólag tisztelték a muzsikusok, lenézte a felvételeket és kevésbé volt toleráns a producerekkel szemben, akik ezt közönbösséggel fizették vissza.) Nos tudjuk, hogy volt művészetének sokkal emlékezetesebb része is. Az 1953-as hamburgi Till valóban megmutatja, az agresszív, koncentrált erősségű Kleibert, aki koncerten nagyszerűt tudott alkotni. Egyébként a modern zenében is nagyra becsülték, hiszen lelkesen pártfogolta egész életében. Ezen képességek és tulajdonságok néhány fantasztikus és dokumentált eredményt szültek, de ezek sajnos itt nem hallhatóak. A nagyon hasonló Olasz CD egy sokkal viharosabb Schubert Ötödiket tartalmaz (Originals 842) és van rajta egy 1955-ös rádióadás-koncert egy lelkesítő Dellapiccola művel és egy jó Wozzeck-szvittel, mely utóbbi különösen fontos emlék, hiszen Kleiber vezényelte ennek a fontos műnek a világpremierjét. De nem célom, hogy összefoglaljam az európai rádiók terjedelmes archívumát (elég kevés elérhető újrakiadáson), de azok az élő felvételek, amit Kleiberrel hallottam kalózkiadásokon, sokkal érdekesebbek voltak, mint az itteni fénytelen anyag és ezáltal jobban bizonyítják hírnevének és halhatatlanságának jogos létét.

Fritz Busch (1890 - 1951) - Beethoven: 2. Leonora Nyitány; Mozart: 36. "Linz-i" szimfónia; Mendelssohn: 4. "Olasz" szimfónia; Brahms: Tragikus nyitány; 2. szimfónia; Haydn: Sinfonia concertante; Struass: Don Juan

Ez a gyenge összeállítás teljesen kétségbe vonja az alanyának képességeit. Busch méltó rá, hogy a Glyndebourne-i Felsztiválon készült úttörő és mélyen emberi Mozart operfelvételei miatt emlékezzünk rá (a 30-as évek dereka táján készültek és mostanában adta ki újra a Naxos). Az itt hallható 1936-os Don Juan utal Busch jó előadásaira abból a korszakból, de az összes többi felvétel életének utolsó négy évéből való és akaratlanul is rámutat egy lényeges dologra. Bár a Leonora kétségtelenül életteli, a többi egy jó átlagos, az út közepén haladó hagyományos előadás, de manapság ez már nem elég a dícsérethez - talán kegyetlenül hangzik, de visszatükrözi, hogy mennyire megváltozott zenei kultúránk az utolsó században. Amikor zenét hallani csak élő koncerten lehetett, a csekély jártasság miatt ez még elegendő volt és a tiszteletet egy jó átlagos, megbízható előadással is ki lehetett érdemelni. De a rádióközvetítés és a hangfelvétel megjelenésével a zenehallgatási szokásaink radikálisan megváltoztak és így a versengés, az összehasonlítás lehetősége is nagyon megnövekedett. Ma már rutinnak számít olyan előadásokat hallani, amelyek dacolnak az idővel és bárhol a földön előfordulhatnak, valamint a régmúlt nagyjai sem csak emlékezetünkben élnek már, hanem mindig itt maradnak és kihívnak mindenkit, aki utánuk jön. Busch késői felvételei jók, de már elvakították őket a szupersztárok, akik különleges gonddal és sajátos inspirációval nyúlnak a művekhez. Sajnálatos kimondani, de ezen album alapján ő egyszerűen nem tartozik közéjük.

Búcsúzásként elárulom, hogy a Great Conductors producerei voltak olyan kedvesek és válaszoltak kérdéseimre. Úgy érzem el kell, hogy ezt mondjam mert ez rendkívül ritkának számít manapság, amikor a mai zeneipar nagyon sok tagja tartózkodóan arrogáns és mint honlapom olvasói közül sokan rámutattak, ez csalódottságot és kiábrándulást okoz. Ez egyébként számukra is önpusztító, hiszen elriasztja a lelkes vásárlókat, pedig az ő pénztárcájukon alapul a komolyzenei kereskedelem jövője. Sajnos úgy tűnik, ez a sorozat a végéhez ért. Én ezután is élvezni fogom a legtöbb album hallgatását, de ugyanakkor elszomorít, hogy egy ilyen ambíciózus projekt túl korán végetér anélkül, hogy elég széleskörűvé válna. Hiszen olyanok maradtak ki, akik sok esetben jóval befolyásosabbak voltak és sokkal jellegzetesebb felvételeket készítettek, mint sokan azok közül, akik bekerültek ebbe a sorozatba. Nagyon hiányolom például Abendroth, Bernstein, Horenstein, Jochum, Knappertsbusch, Mengelberg, Paray, Solti és Strauss albumát. De vegyes érzelmeim ellenére mindenkinek azt ajánlom, szerezzék be ezeket a lemezeket, alakítsák ki saját véleményüket, és elsősorban, fedezzék fel őket.