Halász Péter
Élet és Irodalom 48. évf. 16. szám

Mint ötéves koromban a karácsonyt, úgy vártam Claudio Abbado koncertjét. A műsoron Mahler, a Kilencedik, a kihagyó szívverésű kezdettől a végtelen hosszan semmibe vesző, ahogy Bernstein olyan szépen mondja, szálakra szétfoszló eltűnésig.

De hadd kezdjem egy pár régi történettel: Tizenhárom éves koromban hallottam először Mahler-zenét. A rádió a BBC Zenekar koncertjét vette át Londonból, a Hatodikat közvetítették, azóta már tudom: úgy tartják, a legnehezebb szimfóniát. De akkor még nem tudtam, csak beállítottam a vadiúj magnót, kaland volt, hogy életem első felvételét csinálom önállóan. A szimfónia hatása elképesztő volt, minden addig ismert Bachot, Mozartot, Beethovent szétrombolt bennem. Úgy éreztem: most jöttem rá, mire is képes valójában a zene. Attól a nyári naptól fogva éveken át, egész kamaszkoromban Mahler-őrületben éltem. Az ócska (máig őrzött) kazettát hamar nyávogóra strapáltam, de hogy milyen az előadás, azzal nemigen törődtem. (Az ember, ugye, nem születik kritikusnak, csak frusztrációból válik azzá - mondja a bölcs közhely.) Csupán rendszeretetből azért felírtam a tokra a nekem ismeretlen olasz karmester nevét is.

Az olaszt aztán hamarosan látni is lehetett nálunk. Megint Mahlert vezényelt, a jóval könnyebb Negyediket. Akkor, vele szemben ülve a Zeneakadémia orgonaülésén már másra is figyelni tudtam, mint a darabra. Arra, hogy így is lehet vezényelni, ilyen laza, tágas, latinosan lágy mozdulatokkal (a takarékos Ferencsikhez voltunk szokva mindannyian). És hallottam, hogy ez a furcsán hosszú pálca, miközben puha ecsetként úszik a levegőben, mégis milyen hátborzongatóan tiszta és végiggondolt zenét játszik. Tudtam ugyan, hogy akinek a kezében az a pálca hajladozik, egy hangot se ad ki, de biztos voltam benne, hogy csakis miatta csúszik a húron a vonó, ő fújja a levegőt a nádakba és tölcsérekbe. Úgy gondoltam - hiába, a kamasz radikális -: vezényelni másképp nem is érdemes. (Ezzel egy lélegzetre szívfájdalom nélkül letettem arról a gyerekkori álmomról, hogy én is odaálljak egyszer a pulpitusra.) Ettől kezdve ő lett számomra a karmester. Nem gyűjtöttem módszeresen a felvételeit; amit ismertem, nem is mind tetszett. Inkább a tudat volt fontos, hogy van legalább egyvalaki a világon, aki hajszálpontosan úgy tud zenéül, és főleg mahlerül, ahogyan én elképzelni szeretném. Aztán persze okosodtam, szelídültem. Megtanultam, hogy jól nevelt ember nem mondja hangosan: a legjobb zene, a legjobb karmester. Legfeljebb magában, mert persze mégiscsak létezik az az elhallgatott legjobb, kiben-kiben, ott legbelül, az illemet nem ismerő rejtekben igenis van csúcsa az értékrend piramisának.

Vagy tíz évvel később az általa alapított, közép-európai zeneakadémistákból válogatott Gustav Mahler Zenekar egyik első próbaperiódusát (vízumgondok!) Szombathelyen tartották. Három napig hallgattam a próbáit, az Elsőre készültek (persze megint Mahler). Kedvesen és nagyon korrekten bánt a maga köré gyűjtött, csetlő-botló fiatal muzsikusokkal, de maga a munka nem volt túl érdekes. De volt tíz perc, amire azóta is villámélességgel emlékszem. Egyszer ki akarta próbálni a megszakítás nélküli átmenetet a lassú tételből a fináléba. Látszott rajta: épp csak beleharapni szeretne a következő tételbe, de az első gongütéssel váratlanul elszabadult a vihar. Mintha beszakadt volna a sivár Sportcsarnok teteje, ott ültünk a csupasz ég alatt, egy feltartóztathatatlan erejű tornádó örvényében. Ő sem tudta leinteni a zenekart, végig kellett játszani. Utána azon csodálkoztam, hogy láthatólag ő is csodálkozott a történteken.

Tíz-tizenöt éve sokszor hallhattam Berlinben, hol jól, hol halványabban. Úgy, mint Szombathelyen, többé nem. És akkor most, értik, ugye - mint ötéves koromban a karácsonyt.

A várakozás egyfelől bizonyosság, hogy amire várunk, bekövetkezhet. Másfelől aggodalom, hogy vajon tényleg bekövetkezik-e. Tudni lehetett azt is, mostanában van miért aggódni. De erre, úgy tetszik, mégsincs ok. Ahogy besiet a pódiumra, arcán a furcsa, még mosoly közben is sírósnak tetsző kifejezéssel, pont olyan, mint mindig. És aztán az első hangtól kezdve - én legalábbis - otthon vagyok. Nincs kihagyó szívverés, sem átvitt, sem konkrét értelemben. Halál-misztikum nélkül, a szokásosnál földiesebben, masszívabban indul a nyitótétel. Nem akar segíteni a hallgatónak a disszonanciákban egymásra torlódó szólamok differenciálásával, mégis mindig a dallam felé fordítja a tekintetét. Mintha élvezné is, ahogy a sok, önmagában oly egyszerű melódia, akárha váratlan üzemzavarként, időnként könyörtelen kakofóniává sűrűsödik. A Gustav Mahler Zenekar - persze egészen mások, mint a húsz év előtti fiatalok - úgy játszik, ahogyan én még zenekart nem hallottam. Itt a világ legjobb kürtöse, klarinétosa, brácsásai és bőgősei zenélnek együtt - így kell hinni, mert van, aki elhitesse. A scherzón és a rondo-burleszken át suhanunk egyre magasabbra (ne hallgassam el azért: a trombitás a burleszk triójában nem fúj olyan ezüstösen csengő hangokat, mint amilyeneket akár még Kubelik felvételén is hallani lehet), míg végül fel nem érünk a kóda világot szétvető, pokoli kataklizmájáig. Ekkor pedig, ebben a lerombolt, üres térben elkezdődhet az utolsó Adagio. És ennek kezdetén ér el ismét az az érzés, aminek a keresése számomra minden zenehallgatás értelmét jelenti: ami most történik, az nem szakadhat meg. Legalább néhány percre megnyílik az örökkévalóság kapuja, be lehet lesni oda, ahová életünkben másfajta bejárásunk aligha lehet.

Ehhez képest a szálaira foszló lezárás megrendítő, ám mindig (most is) megszólaltathatatlan vízió marad. Nem létezik olyan tér és idő, amelyben ez a néhány, végtelen lassú, alig összefüggő hang meg tudná találni a helyét. Talán ezért is maradok annyira józan, hogy a legvégén az órámra nézzek: az utolsó hang után két és fél percig tart, amíg Abbado leereszti a kezét, amíg feldüböröghet a mindig egyforma, ócska tapsvihar Ez a másik, félbeszakíthatatlan tartam, ezerötszáz ember közös csendje persze már nem zene volt. Arisztotelész örülhetett volna nekünk: ott ültünk, benne a kézzelfoghatóan sűrű katharsziszban.

(Mahler - Gustav Mahler Zenekar, vezényelt: Claudio Abbado, Zeneakadémia, április 4.)