Sipos Róbert (2011)

Wolfgang Amadaus Mozart versenyművei billentyűs hangszerre és zenekarra

(Megjegyzés: ezt a cikket még 2011-ben írtam, azóta több mindenben változott a szemléletmódom, ezt a cikket ennek tudatában érdemes olvasni.)

1773. december, Szalzburg: Wolfgang Amadeus Mozart befejezi első önálló versenyművét billentyűs hangszerre.

1983. május, London: Mozart összes fortepiano-versenyének első historikus felvételei elkezdődnek.

A két időpont között eltelt 210 évben sok minden történt, de a Mozart által kifejlesztett modern versenymű és az általa írt fortepiano-versenyek soha nem szűntek meg részesei lenni a zenei köztudatnak. Ugyanakkor az is tény, hogy azóta a versenymű formája tovább változott, az ő versenyműveinek előadása pedig eltávolodott attól, ahogyan azt a XVIII. század végén játszhatták. De nem csak az előadói stílus változott az évszázadok alatt, hanem kissé fura módon maga Mozart is: akit a XIX. században éretlen csodagyereknek tartottak, a XX. század végére öntudatos művész lett. A XX. század második felében aztán a historikus zenei mozgalom bizonyos értelemben újra felfedezte a reneszánsz, a barokk kor zenéjét, majd a szemléletváltozás elől Mozart kora sem menekülhetett. (Megjegyzem: ez jót is tett neki.) Ma pedig már áttekinthetetlen hangfelvétel-mennyiségből választhatjuk ki, hogy milyen felfogásban szeretnénk megtapasztalni azt a zenei élményt, amit ezek a darabok nyújtanak.

kezirat
A C-dúr, K. 467-es versenymű kéziratának egy oldala (1785).

Amikor áttekinthetetlen mennyiségről írok, egyáltalán nem túlzok: az Amazon webáruház több, mint 3700 felvételt sorol fel a "mozart piano concerto" keresési feltételre (ha nem ragaszkodok a classical music kategóriához, akkor még többet). Ekkora mennyiségben már lehetetlen eligazodni, így az egyszeri vásárló jobban jár, ha kedvenc zongoristájára/karmesterére/zenekarára szűkíti a keresést vagy pedig megbízik valamelyik magazin (vagy ismerős) véleményében. Teljes sorozat persze jóval kevesebb van, hiszen Mozart nagyjából 27 billentyűs versenyművet írt, melyek közül az 5. sorszámútól kezdődőek számítanak önálló daraboknak, a korábbiak sosem voltak igazán népszerűek és felvételeikből is jóval kevesebb van.

Feltűnhet, hogy eddig kínosan elkerültem a "zongoraverseny" kifejezést. Köztudott, hogy a mai modern zongora Mozart idejében még nem létezett, ő fortepianóra (a zongora elődjére) vagy csembalóra írta ezeket a versenyműveket. (Az első négy még egyértelműen csembalóverseny, az 5. műnél viszont a kéziratban csembalóverseny megnevezés szerepel, Mozart saját leveleiből viszont kiderül, hogy már ő is fortepianón játszotta.) Ez a változékonyság az ő korában természetes volt, a XIX. században pedig valószínűleg nem vettek róla tudomást. Ma viszont két nagy táborra oszlik az előadók hada: az egyik tábor modern zongorán, modern zenekari (többnyire kamarazenekari) kísérettel játsza illetve rögzíti a műveket, a másik - historikus - tábor pedig (többnyire utánépített) fortepianón és korabeli hangszeres kísérettel. (Amelyek ma szintén kamarazenének számítanak, Mozart idejében pedig normál zenekarnak számítottak.) Ha azt a légiónyi hangfelvételt, amit az Amazon találatai között látunk kettéosztjuk, akkor a historikus felvételek csoportja már nem is olyan ijesztően nagy. Itt már emberi keretek között is lehet összehasonlításokat tenni, preferenciákat felállítani.

De hát miért kellene választani a historikus és a modern előadások között? Ez szerintem egyéni ízlés kérdése is. Hosszas taglalás helyett itt elég legyen talán annyi, hogy én a historikus előadásokat részesítem előnyben. Ebben az esszében pedig megpróbálom összehasonlítani a legnépszerűbb (legelterjedtebb? legjobb?) historikus felvételeket.

Persze nem tudok kritikai igényességgel írni róluk, mégis ide kívánkozik Ferencsik János egyik gondolata:

"Egy kritika éppen olyan egyéni, mint amilyen egyéni produkció maga. Ezért egy kritikus mindig azzal kellene kezdje a kritikáját, hogy »én úgy gondolom, hogy«. Ha a kritikus téved, akkor a kritikus abban téved, hogy ő nem észrevevő, hanem bíró. Bíró viszont egyikünk sem lehet, mert egyikünk sem kapott levelet a túlvilágról a komponistáktól, hogy ők tulajdonképpen hogyan is akarták volna. Tehát az a kritikus, aki fölül a nagy székbe és azt mondja, hogy Beethoven ezt így akarta vagy Beethoven ezt nem így akarta, az a kritikus nem ért hozzá, mert ezt senki sem mondhatja és nem is mondja. De azok a kritikusok, akiknél ha zárójelben is de megvan ez a bevezető mondat, hogy: »én azt hiszem, hogy« - ez tökéletesen egyezik azzal a muzsikussal, aki azt mondja, hogy az én véleményem szerint ennek a zenének így kell felhangzania."

Ez az írás ugyan nem kritika, csak egy laikus zenekedvelő véleménye, de tessék úgy olvasni, hogy megvan ez a bevezető mondat: én úgy gondolom, hogy...

Mivel mindegyik érett kori versenyművet meghallgattam gyakran 3-4 előadásban, a véleményemben gyakran lehet ismétlődő gondolatokat észrevenni, hiszen nehéz új dolgokról írni egy előadónál, ha már 10-12 versenyművet is meghallgattam vele. Azt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy itt nem csupán előadásról, hanem konkrét lemezprodukcióról van szó. Ez esetben nem lehet függetleníteni magunkat a hangmérnök, a producer munkájától és még ki tudja mi mindentől (a lehallgató rendszerről nem is szólva). Ezt persze nem írom le minden egyes lemeznél, itt tehát nem egy előadásról, hanem az előadás adott hangfelvételéről, sőt adott albumról mondok véleményt.

Az úttörők

landowska
Wanda Landowska (1879 – 1959) 1948-ban a washingtoni
Kongresszusi Könyvtárban.

De előbb némi történeti áttekintés. A fortepiano és a csemabló újrafelfedezése már a XX. század első felében elkezdődött. Nem lehet megkerülni a század egyik legjobb - és mindenképpen legnagyobb hatású - csembalistáját: Wanda Landowskát (1879-1959). Ő volt az első, aki 1931-ben hangfelvételt készített Bach Goldberg variációiból csembalón előadva. Rajongása a hangszer iránt, erőteljes játéka, egyéni stílusa fémjelzi a korszakot. Felkutatta a múzeumokban lévő hangszereket, vásárolt régi csembalókat, de a Pleyel cég kifejezetten a számára épített csembaló-szörnyeket is, amelyek ötvözték a modern zongora és a csembaló képességeit (és ma már kimentek a divatból). Landowska a II. Világháborúban New York-ba ment és nagy hatást gyakorolt a régi hangszereket kedvelő következő nemzedékre.

Így például Ralph Kirkpatrick-ra is, akinek a nevét itt azért fontos megemlíteni, mert hozzá fűződik az első fortepianóval rögzített Mozart zongoraverseny, a K453-as mű (1951 júniusában már készült hegedű-fortepiano szonáta felvétel is Nap de Klijn és Alice Heksch előadásával). Ezt a nevezetes versenymű-felvételt 1951 márciusában készítették New York-ban a Haydn Society számára és a YouTube-on is meghallgatható. A hangszer egy bécsi fortepiano John Challis által épített reprodukciója volt. A szólistát a Dumbarton Oaks Kamarazenekar kísérte Alexander Schneider vezényletével. Ez az előadás még a régi, romantikus Mozart-képet mutatja, lassú tempókkal, modern zenekari előadásmóddal. Aztán a következő évtizedekben a historikus irányzat megjelent, megerősödött, ma pedig szinte már ez jelenti a modern, XXI. századi stílust (olyannyira, hogy kortárs zeneszerzők írnak műveket historikus zenekaroknak és előadóknak). A fortepiano sem nem került ki a zenészek érdeklődési köréből, hiszen addig az 1983-as időpontig is készültek még felvételek eredeti vagy utánépített fortepianóval. Heinz Scholz például a Camerata Academicával és Bernhard Paumgartnerrel Mozartnak a Salzburgban őrzött eredeti Walter fortepianójával készítettek felvételt a 12. versenyműből a DGG Archive sorozatának. A későbbi évek során készültek felvételek Jörg Demus, Paul-Badura Skoda vagy Rafael Pluyana előadásával is. De teljes sorozat, ráadásul historikus zenekarral együtt nem. Ezért volt mérföldkő Malcolm Bilson, John Eliot Gardiner és a The English Baroque Soloist felvétele.

archive Ez a sorozat tehát 1983-ban kezdődött és 1989-ben ért véget. Bilson egy Philip Belt által épített 430 Hz-re hangolt Walter-fortepianót használt (kivéve a K. 491-es és K. 595-ös művekben, ahol egy Derek Adlam által épített Walter-fortepianót). A fortepiano nemcsak szóló hangszerként, hanem a tételek folyamán continuo hangszerként is használt gyakorlata ennél a sorozatnál kezdődött. Minden teljes (és majdnem teljes) fortepiano-sorozat már a digitális kor szülötte, Bilson sorozatának kiteljesedése párhuzamosan haladt a CD egyre nagyobb térhódításával. Az Archiv kiadó (ma Deutsche Grammophon) "Collectors Edition"albuma egy rendkívül igényes, sok információt tartalmazó kísérőfüzetet is tartalmaz (a lemezek természetesen eleinte egyenként jelentek meg, de ezek ma már nem kaphatóak). Bilson sorozata (és ez igaz Levinére is) zenetudományilag is rendkívül igényes, mert az elérhető utolsó kiadásokat kritikailag is összevetik a meglévő kéziratokkal és ennek megfelelően próbálják a legautentikusabb változatot rögzíteni. Bilson, ahol rendelkezésre állt, Mozart saját kadenciáit adja elő. Ahol ilyen nem létezik, ott a saját maga által írtat hallhatjuk.

Robert Levin napjaink egyik legnagyobb mozartiánusa. Befejezését Mozart Requiemjéhez vagy c-moll miséjéhez, de K297b Sinfonia concertantéjához is megtalálhatjuk még felvételen is. Az ő sorozata 1994-ben indult (az első felvételek 1993 augusztusában kezdődtek). Karmestere Christopher Hogwood volt, a zenekar pedig a Hogwood által alapított The Academy of Ancient Music (az összehasonlításokban AAM néven hivatkozom majd rájuk). Levin talán minden kollégájánál jobban ismeri a mozarti és a korabeli előadásmódot (legalábbis ami ma ismerhető belőle) és ezt a tudását kamatoztatja is a felvételek elkészítésénél. A korabeli szokásoknak (és így Mozart gyakorlatának) megfelelően nemcsak rendkívül szabadon díszíti a zongoraszólamot, hanem saját kadenciákat is improvizál. A díszítésekben időnként még a zenekari szólamok is részt veszenek. Levin az ismertetésében leírja, hogy természetesen nem az volt a cél, hogy Mozart saját kadenciáinál jobbat nyújtson, hanem az, hogy visszahozza a korabeli gyakorlatot és a lemezeken egyfajta élő előadáshoz hasonló légkört teremtsen. (A XVIII. században az volt a szokás, hogy a versenyművek kadenciáit az előadónak kelett improvizálni. A zeneszerzők legtöbbször nem is írtak saját kadenciát.) Ezek a CD-k a DECCA L'Oiseau-Lyre sorozatáben jelentek meg, ma már sajnos elég nehezen beszerezhetők (leggyakrabban használtan). Az albumok nagyon informatív kísérőfüzetet tartalmaznak, amelyek széles körű elemzést adnak főként a darabok előadási és eredetiségi problémáiról valamint Robert Levin megjegyzéseit az improvizálásról és a díszítésekről.

decca
A DECCA sorozata

Levin szeret különböző felvételekhez különböző hangszereket használni. Ez a sorozat is több különböző szólóhangszert alkalmaz. Hallhatunk itt Paul McNulty, Derek Adlam, Christopher Clarke, Monika May által épített Walter vagy Stein fortepianókat, de igazi kuriózumként a 15. és 26. versenymű lemezén Mozart saját, ma már Salzburgban őrzött Walter-fortepianóját is. A zenekar - akárcsak az English Baroque Soloists lemezén - általában 6-8 első és 6-8 második hegedűt tartalmaz a többi hangszer mellett.

Az Anima Eterna zenekart Jos van Immerseel alapította és az idők során egy kis kamarazenekarból teljes szimfonikus zenekarrá nőttek. (Rögzítették Beethoven összes szimfóniáját is 1997-ben.) 1985-ben hat vonósjátékossal kezdtek, hogy Bach műveit tanulmányozzák, két évvel később pedig már 17 barokk zenében jártas tagja volt a zenekarnak. 1989-ben már 25 zenész kezdte játszani a bécsi klasszikus repertoárt. 1990 és 1991 között vették fel a zongoraversenyeket, melyeket eleinte külön CD-n, majd egy nagy albumban jelentettek meg a Channel Classics-nál. Később újra kiadták a sorozatot egy olcsóbb albumban. (Nekem ez van meg. Ebben a kiadványról csak a legszükségesebb információkat találjuk meg, valamint nagyon rövid leírásokat a művekről - többnyire Mozart leveléből vett idézetekkel.) Jos van Immerseel már 1986-ban megjelentetett egy fortepianós Mozart szólólemezt. Immerseel minden felvételéhez egy Christopher Clarke által épített Walter fortepianót használ. A hangja kicsit fakó, viszont Immerseel keze alatt megfelelően árnyalt kifejezésmódra lehet bírni, bár sajnos a mattabb hang miatt a tompító hatása nem érvényesül igazán.

Viviana Sofronitsky a neves orosz zongoraművész, Vladimir Sofronitsky lánya. A moszkvai konzervatóriumban végzett, aztán az Egyesült Államokban és Hollandiában tanulta a régizenei előadásmódot. Az ő zongoraverseny-sorozatához a Musicae Antiquae Collegium Varsoviense régizenei együttes csatlakozott, ez a zenekar a varsói Kamaraopera állandó zenekara. Tadeusz Karolak lengyel karmester, 1983 óta a varsói Kamaraopera állandó karmestere. Jelenleg ez az opera az egyetlen, amely Mozart mind a 26 színpadi művét műsoron tartja. Ők eredetileg a Pro Musica Camerata kiadó számára rögzítették a versenyműveket, de 2011-ben az Etcetera kiadó olcsó változatban, papírdobozos formában is kiadta a sorozatot, én ezt vásároltam meg (viszonylag bő információkat találunk benne az előadókról és a legszükségesebbeket a művekről, de a Musicae Antiquae Collegium Varsoviense néhány zenésze már félig lemaradt a füzet közepén lévő képről...). Sofronitsky egy Paul McNulty által épített fortepianót használ, a csembalóversenyekhez pedig egy Yves Beaupré által épített hangszert, hiszen ez a sorozat ezeket a fiatalkori műveket is tartalmazza (ezeket a műveket ebben az összehasonlításban nem tárgyalom). A sorozatot 2005-2006-ban vették fel. A zenekar vonóslétszáma elég karcsú, 4-5 első illetve második hegedűt tartalmaz.

etcetera immerseel
Az Etcetera sorozata A Channel Classics albuma

Az összehasonlításban két albumot használtam még, de mindkettő csak 4-4 versenymű felvételét tartalmazza. Az első szólistája Andreas Staier, aki már tanulmányai kezdetétől érdeklődött a historikus irányzat után, hiszen Hannoverben és Amszterdamban zongora mellett csembalón tanult játszani és 1983-1986 között a Musica Antiqua Köln csembalistája volt, de ezután szólókarrierbe kezdett (így felvételei is külön zenekarokkal készültek) és mélyen beleásta magát a XVII. XVIII. és XIX. század zenéjébe. Igazán eredeti előadó, gyakran meglepő és egyedi ötletekkel. Nemcsak versenymű-felvételeivel, hanem szólólemezeivel is érdemes megismerkedni. A műveket a hangszere mellől vezényli, ami egy Monika May által 1986-ban épített bécsi Walter-fortapianó. Partnere a Concerto Köln, az 1985-ben alapított régizenei együttes, amiről pontos információ nem áll rendelkezésemre, de a Musicae Antiquae Collegium Varsoviense zenekarhoz hasonlóan ők is kisebb vonóslétszámmal játszanak.

Utolsóként pedig Melvyn Tan és Sir Roger Norrington albumát hallgattam meg. Melvyn Tan szingapúrban született 1956-ban, de családja már korán Nagy-Britanniába költözött. Már fiatalon érdeklődni kezdett a fortepiano iránt és a historikus irányzatból különösen Sir Roger Norringtonnal való együttműködése jelentős. Ugyanakkor Debussy, Ravel és Messiaen zenéje iránti vonzalma miatt a modern zongorát sem hanyagolja el. Norrintonnal és az általa alapított London Classical Players-el a 20., 23. - 25. versenyműveket vette fel az EMI-nál (saját kadenciával). Később ez Virgin márkanév alatt jelent meg, ami egy szűkszavú kísérőfüzetet is tartalmaz. Tan egy Derek Adlam által 1987-ben épített 1975-ös Walter fortepianón játszik.

brautigam
Ronald Brautigam

Bár az összehasonlításban nem szerepel, érdemes megemlíteni Ronald Brautigam jelenleg is futó sorozatát. A cikk írásakor két lemez volt elérhető belőle, melyek a 9., 12., 24., 25. és a K386-os versenyművet tartalmazzák (valamint korábbról egy harmadik a két- és háromhangszeres versenyművekkel). Brautigam remek Mozart-szonáta albuma miatt különösen kíváncsi voltam a Die Kölner Akademie és Michael Alexander Willens közreműködésével készülő sorozatra. A BIS kiadó honlapján található meghallgatási lehetőséget kihasználva már a megvásárlás előtt sikerült első benyomásokat szerezni a kiadványokról, ami azonban sajnos nem kedvező. Ez alapján a felvételekből nagyon hiányolom az egyéniséget és több helyen a kontrasztokat és a nagyobb zenekari erőket. Úgy döntöttem, jelenleg nem éri meg beruházni ebbe a sorozatba, mert a már meglévő igen jó felvételekhez képest semmi újat nem mutatnak.

Hallgassunk most már zenét!

A következőkben a meghallgatások során összegyűjtött tapasztalataimat minden műről részletesen leírom a felvételek időtartamával együtt (a tételek sorrendjében). Feltételezem, hogy az olvasó már valamennyire ismeri a darabokat (vagy azok némelyikét). Akit esetleg csak a konklúzió érdekel (a vélhetően kissé hosszadalmasságuk okán is unalmas leírások nem), az nyugodtan a beszámoló végére ugorhat a konklúzióhoz. Aki egyes művekre akar ugrani, a következő hivatkozásokat használhatja:

5. versenymű (K175) K382 6. versenymű (K238) 7. versenymű (K242) 8. versenymű (K246) 9. versenymű (K271)
10. versenymű (K365) 11. versenymű (K413) 12. versenymű (K414) 13. versenymű (K415) K386 14. versenymű (K449)
15. versenymű (K450) 16. versenymű (K451) 17. versenymű (K453) 18. versenymű (K456) 19. versenymű (K459) 20. versenymű (K466)
21. versenymű (K467) 22. versenymű (K482) 23. versenymű (K488) 24. versenymű (K491) 25. versenymű (K503) 26. versenymű (K537)
27. versenymű (K595)

5. versenymű zenekarra és billentyűs hangszerre (D-dúr, K175; 1773)

Immerseel: 8:20 7:00 4:42 (9:07)
Sofronitsky: 8:50 7:27 5:29 (10:19)
Levin: 7:54 8:35 (9:43)
Bilson: 8:10 8:04 4:58 (8:59)

(Megjegyzés: zárójelben a K382 időtartama.)

Az 5. versenyműről nem tudunk sokat azon kívül, hogy Mozart 1773-ban írta. Ő maga is kedvelte ezt a művét, 1782-ben a bécsi előadásra még új Rondo-fináléval if felfrissítette, ami nagy sikert aratott. A partitúra helyzete viszont a legzavarosabb a szerző összes fortepiano-versenye közül: az eredeti kézirat elveszett valamikor a XIX. század folyamán. Az oboa és az első kürt szólamaiból különféle változat létezett, ami többféle korabeli kiadáshoz vezetett és nem derült ki, melyik az eredeti. Eredeti forrás hiányában sokáig csak feltételezték, hogy maga Mozart írta át a művet. A feltételezés aztán a 80-as évek végén beigazolódott: a kiadó, André at Offenbach (aki 1799-ben Mozart hagyatékának nagy részét megvásárolta az özvegytől) levéltárában felfedezték a fúvósok részére írt kéziratot. Ennek ellenére a probléma nem szűnt meg: bár a kézirat egyértelműen az 1777-78-as Mannheim-Párizs úton készült, lehetetlen megmondani, hogy a megsérült és használhatatlan eredeti szólamok pontos másolata-e vagy pedig újonnan komponált részek. 1783-ban Nannerl megkapta az új Rondo kéziratát öccsétől és készített egy új példányt a műből az új fináléval. Ekkor viszont az ő egyetlen forrása a ma már elveszett kézirat volt, amit Mozart nem vitt magával Szalzburgból. Ez pedig megoldja a problémát: ő egészen biztosan az eredeti fúvós szólamot másoltatta le, így világos, hogy az 1777-78-as változatban Mozart változtatásokat eszközölt. Viszont a helyzet így bonyolódik: az egyetlen elsődleges forrásunk az eredeti műből (1. 2. tétel az új Rondo-val) Nannerl másolata. Ezt viszont Mozart maga sosem játszotta és nem is hagyta közvetlenül jóvá. Ma tehát három eltérő változat létezik: az eredeti K175, a Mozart által módosított K175, valamint ez a módosított K175 az új Rondo-val. Ezt az utolsó változatot játszotta Mozart Bécsben és Levin lemezén is ez hallható. A másik két felvétel nem jelzi pontosan, hogy melyik változatot adják elő, de mindkettő az eredeti finálét tartalmazza (a K382-t pedig külön).

Immerseel valószínűleg az elérhető legkorábbi változatot adja elő, még üstdob nem szerepel a hangszerek között. A vonóskar bársonyosan, egységesen és árnyalatgazdagon játszik, ami különösen a 2. tételben jelent sokat. A hangzás kevéssé részletező, de nyugodt és hosszan hallgatható. Az első tétel kadenciája különsen jól sikerült: hajlékony tempó ötvözve nagy kifejezőerővel. A második tételt ő és Sofronitsky is némi egyéni díszítéssel teszi gazdagabbá.

Levin és Hogwood felvétele annyiban mindenképpen jelentősen különbözik többi társától, hogy a végső változatot rögzítették, tehát a 3. tétel a régi finálé helyett a K382 számmal jelölt bécsi Rondo lett és Mozart másik két tételben eszközölt változtatásait is figyelembe vették. Bár az új tétel élénkre, színesre és mutatósra sikerült, a régi talán valamelyest nagyobb hangulati-szerkezeti integritásban volt a másik kettővel. A szólóhangszer hangja ezen a lemezen (tehát az 5., 14. és 16. versenyművekben is) csendesebb, véknyabb hangú, mint kellene. Úgy tűnik, mintha gyengébb példány lenne, mint amit a többi művész használ, de lehet, hogy ez csak a felvétel hibája. (Monika May által 1982-ben utánépített Walter-fortepiano). Az első tétel kadenciája igazán brilliáns rögtönzés! Pontosan illik a fiatalos, derűs, de némileg ünnepélyes tételhez. A zongora bár nem annyira árnyalatgazdag, mint Immerseel esetében, a második tétel még így is itt a legszebb.

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense vonóskara különösen a másik két zenekarhoz képest amatőrnek, kevésbé egységesnek tűnik. Előadásukban ennek ellenére az első tétel ünnepélyessége nagyon jól érvényesül (az üstdob is jól hallható) és a némileg hosszabb időtartam ellenére a tempó is gyorsabbnak tűnik, mint az Anima Eterna előadásában. A zenekar játéka is kontrasztosabb, különösen a második tételben, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a hegedűk néhol már bántóan élesek. Nem gondolom, hogy Mozart korában is így szóltak volna. Immerseel esetén például ez sosem fordul elő. Az utolsó tételben Sofronitsky és Immerseel sem ugyanazt a kadenciát adják elő, Sofronitsky hosszabb, érdekesebb közjátékot játszik.

Az English Baroque Soloists lemezén meglepően kellemes hangzás, amiben kirívó a kissé jellegtelen fortepiano-játék, bár a viszonlag jó kadencia kicsit javít a képen. Az együttes itt a legkorábbi változatot adja elő, még a javított fúvósszólamok nélkül. A tempók eltaláltak, a zenekari összjáték hibátlan, a második tétel bevezetése pedig különösen jól sikerült: széles dinamika, változatos kifejezés. A zenét selymesen érzékeny, de változatos játékkal jelenítik meg. Mozart saját kadenciája itt nem túl fantáziadús, de élvezetes az előadás. Zenekari szempontól ez a tétel most még jobban teszik, mint az AAM felvétele, bár a continuo sajnos nem igazán hallható. A 3. tétel szintén élénk és a kadencia is itt sikerült a legjobban (Bilson saját rögtönzése). A zenekar-szólista egyensúly jó.

Rondo fortepianóra és zenekarra (D-dúr, K382; 1782)

Az Anima Eterna előadásában rögtön feltűnik, hogy ez érettebb darab: a hangzás teltebb és gazdagabb. Itt már van üstdob is, bár alig hallható.

A varsói zenekar előadásában a főtéma vontatott tempóban szól, a sztereó kép pedig a nagyobb részletgazdagság ellenére zavaros. A tétel közepén megjelennek a sötétség mozarti erői. Ez a varsóiak előadásában nagyobb kontrasztot alkot az addig elhangzottakkal, kifejezőbb és hatásosabb, mint az Anima Eterna előadásában. Ugyanez igaz a 6. percnél kezdődő nyugodt rész esetén is. A basszus az egész tétel során erős pillér módjára támasztja alá a szólamokat. Sofronitsky és Immerseel is ugyanazt a kadenciát játsszák.

Robert Levin és az AAM előadásában a hajlékonyabb tempó rögtön magára vonja a hallgató figyelmét (itt tűnik a leggyorsabbnak). A sötét hangulatú középső rész is sodróbb előadású és a hangszín valamint a tempó apró változtatásaival Levin remekül árnyalja a zenét. A 6. percnél lévő lassú közjáték nagyon szépen sikerült, a megnyugvás kissé borús szigetének tűnik. A tétel hangzása a végére még erőteljesebb lesz. A kadencia természetesen kiváló. Ebben az előadásban azt is felfedezhetjük, hogy az egész tételnek van íve, szerkezete!

Az English Baroque Soloists talán még élettelibb, mint az AAM, de a formálás némileg gyengébb és a Bilson improvizációja sem veheti fel a versenyt Robert Levinnel. A tempó nagyon hasonló, az ellentétes szakaszok kiemelése viszont némileg gyengébb. Az AAM felvételéhez képest főleg a plasztikusságot, változékonyságot hiányolom, de önmagában azért nagyon jó, kár, hogy Mozart saját kadenciája itt túl rövid.

AAM_levin_hogwood
Az Academy of Ancient Music, Christopher Hogwood és Robert Levin felvétel közben.

6. versenymű zenekarra és billentyűs hangszerre (B-dúr, K238; 1776)

Immerseel: 6:49 5:52 7:12
Sofronitsky: 6:50 5:33 7:23
Bilson: 6:26 5:54 7:17

1775-ben Mozart páratlan darabokkal gazdagította a hegedűverseny-műfajt, a következő év januárjában pedig újra billentyűs versenymű felé fordult a figyelme. Bár a B-dúr versenymű első pillanatban talán nem tűnik jelentősnek, a második tételre kiderül, hogy érdemes figyelmet szentelni neki.

Ezt az elbűvölő zene Jos van Immerseel és az Anima Eterna előadásában finom gonddal megmunkált, selymes szépségű világba vezet. A 3. tétel talán túl nyugodt tempóban indul, de összességében nagyon jól sikerült.

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense hangzása nem tér el jelentősen az 5. versenyhez képest, viszont ahhoz képest egységesebb, kimunkáltabb előadást kapunk. Az első tétel most egyértelműen izgalmasabbnak és tartalmasabbnak tűnik, mint az Anima Eterna előadásában, bár a kadenciát Immerseel változatosabban árnyalja. A második tételnél még ott van a fülemben Immerseel bensőséges előadása, ezért ezt árnyalatnyival durvábbnak és elnagyoltabbnak érzem. A 3. tétel frissebben indul, a 3. percnél kezdődő kétségbeesetten hátráló zenei fordulat pedig hátborzongatóan sikerül. A kadencia is jobban illik a tétel alapkarakteréhez, mint a másik előadás esetén, mégis összességében inkább annak a javára szavaznék, de ez esetben ez a két előadás inkább kiegészíti, mint kizárja egymást.

Az English Baroque Soloists előadásában most már az első tétel is jelentékenynek hangzik, a formálás is egyértelmű, a tempó tökéletes. Az eredeti kadencia rövid, de tetszetős, a befejezés pedig meglepetésszerű. A második tétel az ő előadásukban is gyönyörűen sikerül. A harmadik tétel esetén nehéz lenne választanom Sofronitsky felvétele és eközött; mindkettőnek vannak erényei (a zenekar persze itt a profibb). Talán hajszálnyival mégis inkább az Etcetera felvétele mellett maradnék.

Versenymű zenekarra és 3 billentyűs hangszerre (F-dúr "Lodron", K242; 1776)

Sofronitsky: 9:02 8:11 5:54
Bilson: 8:27 8:39 5:41

A K242 ugyan létezik két szólós átiratban is, azonban az eredeti formájában Ernst Maria Johann Nepomuk Lodron gróf feleségének és két lányának készült. A szólistákkal szemben támasztott követelménye talán éppen ezért nem túl magas.

triple
A Hármasverseny felvétele. Viviana Sofronitsky, Linda Nicholson és Mario Aschauer.

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense némileg kimértebb tempóban kezdi a művet, a három szólista összhangja nagyon jó (a zenekari kíséret viszont némileg mintha más utakon járna). A 2. tétel szépen kidolgozott, az egyes szólisták nagyon jól érzik, mikor kell háttérben maradniuk vagy előtérbe kerülniük; így szép, egyéni megformálást hallhatunk. A tempó is megfelelő. A 3. tétel elején azért érzek a játékban némi bizonytalanságot, de később a drámai hangulatváltások nagyon jól meg vannak oldva. A szólisták Viviana Sofronitsky mellett: Linda Nicholson és Mario Aschauer.

A London Braroque Soloists sokkal határozottabb hangon kezdi a darabot, az árnyaltság mégis megmarad. A szólóhangszerek hangzása kevésbé erőteljes, viszont széles színpadon helyezkednek el, ami sokat jelent: egyértelmű, mikor ki játszik. A másik felvételen eléggé egybefolyt a hangzás, itt viszont a széles színpadon élvezhetjük a szólamok párbeszédét. (A másik két szólista nevét már ismerjük: Robert Levin és Melvyn Tan!) Az előadás igazán profi, a hangzás kevésbé tolakodó, mégis részletes. A második tétel tempója is jobban el van találva, így az egész tétel szebb lesz. A 3. tétel magabiztosan gördül előre, a komoly középrész is megfelelő erővel jelenik meg.

8. versenymű zenekarra és fortepianóra (C-dúr "Lützow", K246; 1776)

Immerseel: 7:40 7:32 6:57
Sofronitsky: 7:38 7:14 6:51
Bilson: 7:16 6:45 7:00

A darabot Mozart Antonia Lützow, Hohensalzburg várparancsonkának felesége számára írta (egy levelében saját maga hivatkozik rá Lützow-koncertként). A szólista szólama nem túl komplikált, de azért elég jó előadó kell hozzá. Érdekes, hogy a szerző több kadenciát is írt a tételekhez, amelyek különböző nehézségűek.

Az Anima Eterna kendőzetlen életkedvvel kezdi az első tételt. Jos van Immerseel belépésében is érzem a játékos ötletek kidomborítását. A mű hangzása kamarazene-szerű kevés fafúvóval. A kadencia igazán szépen sikerült. A 2. tétel kezdete talán kevésbé áhítatos, de Immerseel belépése meghozza a gyógyírt a hiányérzetre. Időnként kissé szomorkás és gyönyörűen előadott. A tétel végéig használt tompító is sokat jelent. Az utolsó tétel ironikus menüett-szerű kezdete zseniálisan és ízlésesen formált. Ehhez a műhöz remekül passzol Immerseel és az Anima Eterna kicsit visszafogottabb játékmódja és selymesebb hangzása. Rendkívül élveztem és legjobban az utolsó tételt.

Az Etcetera albumánál a szerkesztő megint hibázott: egy rövid szünet sincs az első sáv előtt. (Nekem nincs távirányítóm, így kell egy másodperc, míg az indítógomból eljutok a fotelig.) A kendőzetlen életkedv itt ugyan nagyobb, de a formálás gyengébb. Sajnos Viviana Sofronitsky a billentyűs szólam belépését elsieti. A kadencia kevésbé szakítja meg a tétel folyamatát, formai szempontból mintha nem is kadencia lenne. A megfelelő formálás hiánya a 2. tételben azt eredményezi, hogy a zene veszít karakterességéből. Hiába a részletes hangzás és a feszes ritmus, ez már nem szépít, de önmagában azért persze ez sem rossz. A 3. tétel zseniális kezdő ütemeinél is tisztán érezni, hogy azért jócskán elmarad Immerseel és az Anima Eterna mögött. Később aztán az áttetsző hangzás és az erőteljes gesztusok némileg feledtetik a hiányérzetet.

A London Braroque Soloists előadásában az első tételben concerto-grosso-szerű felépétésre emlékeztető formálást hallhatunk, a fortepiano integráns része a zenekarnak. Ez az előadás egyik legvonzóbb tulajdonsága. A kadencia szép, a tempó fürge, de nem hajszolt. A 2. tétel néhol talán picit túl gyors, noha a zenei gondolatok így is szépek maradnak. A 3. tétel elejét picit talán elsimítják, bár így is jobb, mint a varsóiak felvétele. Más, mint az Anima Eterna, de azért annyira nem tetszik. A homofónabb hangzás is ront az összhatáson. Bilson minden tételnél a Mozart által írt igényesebb kadenciát játssza.

9. versenymű zenekarra és fortepianóra (Esz-dúr "Jeunehomme", K271; 1777)

Immerseel: 10:13 12:09 10:03
Sofronitsky: 10:13 10:35 10:46
Levin: 10:22 10:03 10:03
Staier: 10:48 11:02 9:40
Bilson: 10:01 11:11 9:50

Keletkezéstörténetét illetően talányos és a fiatalkori versenyművek közül talán az egyik legmélyebb gondolatokkal teli darab a 9. Hiszen nem tudjuk pontosan, ki is volt az a francia Jeunehomme kisasszony, akinek állítólag Mozart a művet írta. Más elképzelések szerint nem is neki, hanem egyik táncművésznő jóbarátjának, Victoire Jenamy-nak írta. Bárhogy is történt, mindenképpen új minőségi szintet jelent életművében.

Jól hallható, hogy arányaiban kicsi a zenekar, de az Anima Eterna élénken kezdi a művet. Immerseel zongorajátéka itt is romantikusan dús és hajlékony és bár a szerkezeti egységet nem mindenhol érezni, mégis elragadó az előadás és a kadencia is szépen sikerült. A második tétel indulása dermesztően sötét! Bár a szólóhangszert kicsit visszahúzódónak érzem, ösztönző és érzékenyen formált előadás. A kadenciát viszont már kicsit túlságosan is befelé fordulónak érzem. A 3. tétel itt-ott kissé vontatottnak és érzelmileg túl visszafogottnak, szürkének tűnik valamint hiányoznak a kontrasztok. Érezni viszont, hogy itt még a fortepiano uralja a zenekart. A mélyvonós pizzicatók viszont jól hallhatóak, ami tetszik.

A varsói zenekar indítása némileg tüzesebb, és bár Immerseelhez képest néhol talán túl szögletes a játéka, összességében nekem tetszik az előadás, a fúvós hangszerek pedig erősebben jelen vannak a felvételen. A vonósok érdekes módon itt mintha többen lennének (vagy legalábbis hangosabbak). A kadencia kevésbé érdekes, mint Immerseel előadásában. A 2. tétel sem indul olyan nyomasztóan sötéten és a hegedűk harsánysága sem tetszik. Sofronitsky belépésével a helyzet némiképp javul. Néhány helyen viszont túl érzéketlennek, távolságtartónak tűnik. Nehéz Immerseel remek előadásától elvonatkoztatni. A kadencia viszont tetszik. A 3. tétel ugyanakkor itt vidámabb és gazdagabbnak tűnik. (A pizzicatós rész kivételével, amit az Anima Eterna szebben adott elő).

Az AAM itt is remekel. A basszusszólam most itt a legjobb (2 bőgő helyett 3 szerepel a felvételen, csellók viszont nincsenek). A 2. tétel indulásakor az az érzésem, hogy jobb, mint Sofronitsky felvételén, de azért nem olyan, mint Immerseel. Fagyos hangulat helyett inkább bánatos. Persze a tétel előírása is Andantino, nem Andante. A 3. tétel kezdete most végre olyan, ahogy én elképzelem. Egyébként az egész felvételen a vonósok gazdag áttetszősége nagyon jó. A tétel kontrasztos, az 5. perc környékén lévő lassú rész nagyon jól sikerült. (A basszusszólam azért az Anima Eterna felvételén a legjobb.)

concertokoln
A Concerto Köln régizenei együttes

A Concerto Köln meglepően árnyaltan, karakteresen indít. A hangzás telt, selymes. A fortepiano bársonyos hangja Immerseel hangszerére, a zenekaré pedig az Anima Eternára hasonlít, időnként még náluk is visszafogottabb; kicsit talán lehetnének vidámabbak, ami élettelibbé változtatná az előadást. Be kell ismerni azonban, hogy igen egyedi felfogás, amit a karakteres, jelentőségteljes szünetek is csak erősítenek. A 2. tételt közvetlenül Immerseel előadása után tenném, sőt van, amiben még a Channel Classics felvételétől is jobb: a pianisszimók rendkívül jelentőségteljesek lesznek (sajnos a fúvósok eléggé a háttérbe szorulnak). Igaz ugyan, hogy a kadencia előtti sötét epizód nincs annyira kiemelve, de a kadencia nagyon illik az előadáshoz. A 3. tétel picit már túl gyorsan indul, de a zenekari belépés felejthetetlenül sikerül. Vidám, szinte incselkedően játékos: és ez a karakter meg is marad. Staier és a zeneker úgy gyorsít fel, hogy az nem megy az árnyalatgazdagság és a fantázia rovására és ez nagy szó! A lassú, pizzicatós közjáték így még ellentétesebb hangulatú lesz. Sokszor olyan, mintha először hallanám a művet. Nem is annyira a díszítések, hanem a fortepiano kadenciaszerű közjátékai, a szerkezeti tagolás miatt. Nagy kár, hogy a vonósok szinte elfedik a fúvókat. Staier játéka miatt viszont mindenképpen érdemes meghallgatni.

Az English Baroque Soloists fürgén indítja az első tételt, de a zene kívánalmai szerint le-lelassít. A szólóhangszer hangja szokás szerint kissé tompa, de a szólista és a zenekar között az összhang igazán remek. A kadencia nem egyéni, de gyönyörűen sikerült. A 2. tétel hangulata is eltalált, a játék sallangmentes, egyszerűen jó hallgatni. Sajnos a központi zaklatott rész kevésbé hatásos, de a zenekar érzékeny játéka képes feledtetni a hiányérzetet. A 3. tételben 2 percnél bekerül egy kedves átvezető szakasz is. A tempók általában viszonylag gyorsak, bár a fortepiano hangja túl egysíkú. A remek, sodró előadás azonban nem engedi, hogy a figyelmünk egy pillanatra is ellankadjon.

Versenymű zenekarra és 2 billentyűs hangszerre (Esz-dúr, K365; 1779)

Immerseel: 9:50 7:17 7:12
Sofronitsky: 9:58 7:17 7:13
Bilson: 9:46 6:45 7:00

A keletkezési időpontját illetően - ahogy az Archiv album ismertetőjében olvasható - némileg bizonytalanok a kutatók. A Köchel katalógus szerint a darab 1779-re lett készen, az első és második tétel kadenciájának kéziratát vizsgálva viszont Alan Tyson rámutat, hogy ez olyan papírra íródott, amit a Mozart család 1775 és 1777 januárja között használt. Az egész mű tehát valószínűleg akkoriban készült. Ráadásul Mozart 1781-ben levélben kérte az apjától, hogy küldjön neki egy példányt a műből Bécsbe, ahol aztán klarinétokkal, trombitákkal és üstdobbal kiegészítve adták elő. Ez utóbbi verziót csak az Anima Eterna előadásában hallhatjuk, Bilson és Immerseel a korábbi verziót vette lemezre.

Világos, pompásan díszített zengő koncertteremben ülök. A fortepianóknál Viviana Sofronitsky és Linda Nicholson. A két hangszer hangja szépen különválik, de közben érezni lehet, amint a két szólista egymásra figyel. A tompító használata is ízléses. Az 1. tétel nem meglepő módon az életteli és friss előadásnak köszönhetően gyönyörűen sikerült és a 2. tétel előadása sem ábrándít ki. A fortepianók hangja természetesen itt is jól hallható. A 3. tétel lendületesen indul, bár a 2:40-től kezdődő viharosabb rész előadását esetlegesnek érzem. Nem a sebességet hiányolom, hanem a szerkezeti egységet. Minden hangszer csak játsza a maga szólamát, de nem figyelnek egymásra és nincs meg az egyértelmű formálás. Ezt figyelmbe véve is nagyon jó előadás és a kadencia előadására sem lehet panasz.

Mint említettem, Immerseel a Mozart által kiegészített bécsi verziót vette föl. A gazdagabb hangszerelés ellenére többnyire nem érzem azt a zenekari élénkséget, mint a Musicae Antiquae Collegium Varsoviense előadásán. A két fortepiano hangja sem különíthető el annyira. Viszont cserében az előadás finomabb. Első benyomásra ez talán unalmasabb, de ha jobban megvizsáljuk, kiderül, hogy itt van lehetőség vizsgálódásra, Sofronitskynál viszont jobban elragad a zene sodrása. Éppen ezért a 2. tétel az azonos időtartam ellenére nyugodtabb benyomást kelt. Különösen a 3:30-nál kezdődő bensőséges rész emlékezetesebb. A 3. tételben a zenekar megfontoltabban indít, a szólisták viszont fürgén. Van, amiben ez az előadás jobb, de összességében és kis előnnyel mégis Sofronitsky felvételét választanám fiatalosabb és erőteljesebb stílusa miatt.

Az English Baroque Soloists remekül idítja az első tételt, igazi klasszicista hangulatot kapunk. A két szólóhangszer remekül elkülönül, de az összhang persze megmarad. Az előadásból sugárzik az erő és a magabiztosság. A második tétel líraiságából sem vész el semmi. Egyértelműen és profin gördül előre a tétel, a fiatalos lendületre sem lehet panasz.

11. versenymű zenekarra és fortepianóra (F-dúr, K413; 1782)

Immerseel: 9:37 7:37 5:23
Sofronitsky: 9:46 6:47 5:29
Levin: 9:29 6:53 5:18
Bilson: 9:08 7:15 5:06

Mozart első zongoraversenye, amit Bécsbe érkezése után írt a város zenei meghódításának első lépéseként (más vélemények szerint ez a számozásban a következő, 12. A-dúr verseny volt). A Wiener Zeitung-ban megjelent hirdetésében kiemeli, hogy akár vonósnégyes kísérettel is előadható és a kézirat elemzése is erre utal, mert üstdob- és trombitaszólamot Mozart csak később írt hozzá. Ez a versenymű Mozart új, immár klasszikus, érett stílusának egyik legelső darabja. Lezáródik a fiatalkori, salzburgi darabok harmonikusan burjánzó, heves korszaka és megnyílik az utolsó 9 évet jellemző letisztultság, precizitás és mélység.

Bécs meghódításának ténye Tadeusz Karolak vezénylete alatt nem annyira egyértelmű, de élvezhető. A 2. tételben Sofronitsky megfelelő tempót vesz, ami jól illik a tétel karakteréhez annak ellenére, hogy nem elég hajlékony és néhány zenei gondolatot lelassítással kiemelhetne. Biztosan úgy vélte, hogy ha ragaszkodik a bal kéz zakatoló ritmusához, abból nem lehet probléma. A mélyvonósok pizzicatója szépen támasztja alá a zenei szövetet. A 3. tétel előadása ugyan semmi különlegeset nem nyújt, de rossznak sem nevezném, bár a mélyszólam jól hallható és erős jelenlétével némi pluszt ad az előadáshoz.

stein
Egy Paul McNulty által utánépített Johann Andreas Stein fortepiano

Bár a varsóiak előadásában azt hittem, ez kevésbé jelentős versenymű, Robert Levin megcáfolja ezt a gondolatot. Életteli pompával indulunk és rögtön hallhatjuk Mozart meglepő és szellemes ötleteit. A 2. tételben ismét jobban tesszük, ha az AAM előadását választjuk. A 3. tétel frissességét és elevenségét megint náluk kell keresni. Ezt a művet Sofronitsky helyett csakis Robert Levinnel szabad hallgatni!

Immerseel a zongoraszólamot ugyan átszűrte Chopin stílusán, de a végeredmény egész jó lett. Hiszen a "versenyzők" közül talán ő a legkevésbé modern, a leginkább romantikus. A kadencia előadása is jól sikerült (ugyanaz, mint Sofronitsky esetén, aki azonban egy kis további variációt is játszik). A 2. tétel igen nyugodt mederben csordogál, de élvezhető és ehhez az előadáshoz a kadencia is tökéletesen illik. A 3. tétel itt is kissé haloványra sikerült, bár Immerseel hajlékony tempói miatt érdemes meghallgatni.

Bilson esetén hasonló érzéseim vannak, mint az AAM felvételénél, nehezen tudnék választani. A különbségek a kis részletekben rejtőznek. Levin picit szebben díszít és az improvizált kadenciái is jobbak, hangszere pedig nem olyan fakó hangzású (a continuo is jobban hallható). Az ellentétes karaktereket is jobban kiemeli. Az English Baroque Soloists hangzása viszont áttetszőbb és az előadás picit gördülékenyebb. Bár néha kissé szürke, de szép, egyenletes tempójú a második tétel. Bár érezhetően kevésbé kontrasztos, a 3. tételben is nagy a hasonlóság és Norrington zenekarának egyértelműbb artikulálása is előny.

12. versenymű zenekarra és fortepianóra (A-dúr, K414; 1782)

Immerseel: 9:28 8:15 6:44
Sofronitsky: 10:08 7:43 6:45
Levin: 10:02 8:05 6:44
Bilson: 10:01 8:19 6:27

Mozart első bécsi termésének középső darabja azonosan magas szinten áll két társával.

Az Anima Eterna részéről nemes játékot hallhatunk, bár Immerseel eleinte picit talán túl visszafogott. Kidomborítják a darab kamarazene- (zongoraötös-) jellegét. A 2. tételben Immerseel általában jó szokott lenni, de a nyugalmas karakter az egyhangú játék miatt, ami túl finommá és jellegtelenné teszi a tételt, itt már picit unalomba csap át. A 3. tételből is hiányolok egy kis játékosságot és az igazi egyéniséget.

A varsóiak előadásában az első tétel picit mintha lassabban indulna, de sokkal gazdagabbnak hat és teltebb hangzású, bár a hegedűk némileg durvábban szólnak. 2:56-nál valami hiba van a felvételben: rövid sípoló hang. Bár Sofronitsky játéka főleg Immerseel után szögletesnek hat, mégis meggyőzőbb valamivel. A kadencia is nagyon jól sikerül; szépek a variációk. Bár a bevezetés lassú, sejtelmes lezárását elhamarkodják, ez a 2. tétel most jobb, mint Immerseel esetén. A gyorsabb tempó nem igazán illik a szomorú közjátékhoz, a hangzás azonban igen. A 2. tétel kadenciájának bevezetése sajnos elég szögletesre sikeredett. A 3. tétel eleje élettelibb, mint a belga zenekar előadásában és a vonóskar hangja, játéka is nagyon meggyőző: változatos hangzásokat jelenítenek meg a zene karakterének megfelelően. (A tételben mintha kettős kadencia lenne.) A befejezés is nagyon tetszetős.

Az AAM most is viszi a prímet az 1. tétel bevezetésében, de később sem kell csalódnom: ez eddig a legjobb előadás. A 2. tétel bevezetése eszményi, bár a sötét rész 3.-4. percnél lehetne hatásosabb is. A kadencia most különösen gyönyörű. Megint Hogwood és az AAM kellett, hogy a 3. tétel vége igazi fényében ragyogjon.

A lelkesedéssel Gardiner zenekaránál sincs probléma: élő és felvillanyozó az első tétel bevezetése. Különösen a remek vonósjáték köti le az ember figyelmét de a kadencia előadása is kiválóan sikerült. Az Andante tétel igen meggyőző, bár az előadók inkább a nyugalmat, nem pedig az azt megzavaró nyugtalanságot helyezik előtérbe. Így a harmadik tétel elején még mintha mindig nem tudnának szabadulni az előző tétel nyugodt hangulatától és ez az érzés csak a tétel közepe táján szűnik meg. A kadenciát előkészítő bevezetés szédítően sikerült, bár maga a kadencia ennek ellenére nem elég tüzes.

13. versenymű zenekarra és fortepianóra (C-dúr, K415; 1783)

Immerseel: 10:33 7:17 7:48
Sofronitsky: 10:49 7:21 8:44
Levin: 10:45 7:11 8:17
Bilson: 9:59 7:20 8:42

A 3. "bécsi" zongoraverseny már üstdobbal és trombitával kiegészített zenekart használ, bár nem egészen biztos a zenetudomány benne, hogy eredetileg is így készült (ez az utolsó versenymű, amit Mozart vonósnégyes-kísérettel is előadhatónak hirdetett), sokáig feltételezték, hogy a plusz szólamokat a kiadó írta hozzá 1802-ben, eredeti kézirat viszont nem maradt fenn. A bemutató azonban 1783. március 23-án volt, amelyen a Haffner szimfónia és a K175-ös D-dúr versenymű is szerepelt. Mivel ezek a művek nagyobb zenekart igényelnek, valószínűtlen, hogy Mozart kihagyta volna a lehetőséget, hogy ezt a a K415-ös műben is alkalmazza.

immerseel
Jos van Immerseel

Az első tétel az Anima Eterna zenekarral méltóságteljesen indul, mintegy előlegezi a majdani 22. versenymű ünnepélyességét. Jos van Immerseel gyöngéden lép be, de aztán erőteljes játékra vált, bár a gyengédség vissza-visszatér még a tétel folyamán. A kadencia itt is élvezetes: hajlékony tempók és az ünnepélyesség sem veszett el. A 2. tétel derűs, a kadencia pár pillanatra megmutatja, hogy a derű nem teljesen felhőtlen. A 3. tételben visszatér az arisztokratikus ünnepélyesség, amit az 1:10-nél a sötétség hullámai járnak át, bár Immerseelnél a hirtelen átmenet is egyenletesebb, kerekebb itt és a tétel végén is. Dinamikai formálása sokszínű, bár a bal kéz játéka néhol lehetne pregnánsabb.

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense rézfúvós gikszerrel indít, amit nem tudom, miért hagytak benne egy stúdiófelvételben. Az ünnepélyesség ugyan itt is megvan, de a vendégek már kezdenek fáradni, amit a szűkebb dinamika is megerősít a zenekar és a szólista részéről. A kadencia előadása különben illik a tételhez, de ha összehasonlítom Immerseel előadásával, kiderül, hogy szinte mindenben alulmarad ugyanazon a zenei anyagon. Sajnos a második tétel indítása is eléggé esetlenre sikerült, de aztán mintha magukra találnának a zenészek, a vonóskar is egységes lesz, mégis hiányolom az előadásból az átélést. Mintha csak egy délutáni próbán szeretnének túlesni. A tétel kadenciáját megint inkább Immerseel előadásában érdemes meghallgatni, aki még ki is emeli Mozart néhány meglepő dinamikai-tempóbeli ötletét (ha pedig ezek Jos van Immerseel saját ötletei, akkor a dícséret méginkább jár). Bár a mélyszólam itt is hatásos és új felfedezésekre ad lehetőséget, a 3. tétel mégis vontatottan indul. Az átmenet a sötét epizódba 1 perc 20 másodpercnél jól sikerül és maga az epizód is jobban sikerül, mint a Channel Classics lemezén. Később az 5 perc 30 másodpercnél lévő pizzicatóval alátámasztott jelenet és maga a tétel befejezése is jobb. Választékosabb, sejtelmesebb és igényesebb.

Christopher Hogwood ünnepélyes, büszke kezdetet és magabiztos tempóban vezényel. Annak ellenére, hogy most is Levin tetszik jobban, mégis úgy vélem van, amit csak Immerseel és Sofronitsky mutat meg ebből a tételből. Illetve nem is teljesen igaz ez, mert Immerseel mást mutat: tömörebb, romantikusabb képet. Ezzel szemben Levin picit szárazabb, szikárabb, de az ő Mozart-képe erőteljes és szilárd. Számomra a 3 közül mégiscsak ez az igazi. Ha tudnám, milyen volt a XVIII. század vége, azt mondanám, a 2. tétel igazi századvégi arisztokratikus hangulatot teremt (bár picit gyorsabb, mint vártam). A 3. tétel kezdete és a drámai epizód itt a tökéletes. Itt érzem azt a megdöbbentő hatást, amikor a vidámságot hirtelen felváltja valami rémísztő sötétség. Robert Levin rögtönzései máskor is nagyon jók, de itt még kiemelkedőbbnek hatnak. Ezt tényleg hallani kell! A pizzicatós rész is tökéletes, a tétel vége pedig ugyanolyan kiemelkedően sikerül, mint a varsóiak előadásában.

A bevezetésben az English Baroque Soloists-nál is megvan a lendület, talán csak egy kis erő hiányzik. Malcolm Bilson az indulószerű motívumot meggyőzően adja elő és remek futamait is érdemes megemlíteni, amelyek mind ívben mind időzítésben nagyon a helyükön vannak. A 2. tétel - akárcsak Hogwood vezénylete alatt - itt is meglehetősen antiromantikus felfogásban szólal meg, bár ez most kissé egyhangúra sikerül. Könnyen hozzá lehet szokni Bilson jellegzetes játékmódjához, formálásához és egy idő után elveszti az érdekességét (ez persze mindenkinél így van, de nála ez a pont jóval hamarább következik be). Bár a kadenciavégi arpeggiói gyakran variált futamokkal díszítettek, ami nekem tetszik (Levin sajnos ezt nem így csinálja). A 3. tétel kezdete nagyon jól sikerült, de a tétel összességében számomra kicsit elmarad Levinétől.

A-dúr koncertrondó fortepianóra és zenekarra (K386; 1782)

Sofronitsky: 8:45
Levin: 8:57
Bilson: 8:36

A K386-ról nem tudjuk, hogy milyen célból is íródott, a története azonban érdekes. Amikor André at Offenbach megvette a kéziratokat Constanzétól, a mű utolsó két lapja már hiányzott, úgyhogy nem adta ki. Az első kiadás 1838-ban jelent meg, de zongorakivonatként. A kiadó, Cipriani Potter komponálta a hiányzó ütemeket. William Sterndale Bennett zongorista-zeneszerző aztán a kéziratot szétszedte lapokra és emlékbe adta a barátainak. A XX. század folyamán aztán sikerült újra összegyűjteni ezeket a darabkákat és ma már az eredeti kézirat nagyrésze megvan. Hiányzik azonban nagyjából négy oldal és a hiányzó részek esetén Potter átirata az egyetlen forrás, tehát nem tudjuk biztosan, hogy mennyi pontosan az, ami a darabban nem Mozart műve. Egyes vélemények szerint a szerző ezt a darabot eredetileg a K414-es versenymű utolsó tételének szánta, ezt azonban megcáfolja az, hogy a hangszerelése nem igazán alkalmas vonósnégyes-kíséretté alakításra, mint azt a korszak három jelentős billentyűs versenyében hirdette Mozart. Korabeli előadást sem ismerünk, a darab egészen biztosan nem volt olyan sikeres, mint a K382-es finálé.

Bár Levin most is érzékenyebb fortepiano-játékos, mindkét előadás egyformán tetszik. Nála azonban egyes részek gyorsabbnak hatnak és ez egészen más hatást kelt, más szerkezetet mutat. Az English Baroque Soloists most viszont valami egészen újat mutat: kamarazene-nagyzenekari váltakozást hallhatunk szólóbrácsával, ami sokkal meggyőzőbb, mint a másik kettő. Bilson játéka hasonló Levinéhez, de az érzékeny változékonyságot is figyelembe véve ez most sokkal meggyőzőbb (igaz, a kadencia elég jellegtelen). A szobában is őszies hangulatot teremt (ami nem nehéz, mert kint is ősz van).

14. versenymű zenekarra és fortepianóra (Esz-dúr, K449; 1784)

Immerseel: 8:56 6:40 6:40
Sofronitsky: 9:09 5:38 5:38
Levin: 8:42 6:43 6:05
Bilson: 8:31 6:21 5:48

Az első mű, amit 1784. február 9-én Mozart felvett műveinek saját katalógusába. Mint írta, ez inkább egy kisebb zenekar számára készült és másfajta művészi igényeknek eleget tevő mű, mint a korábbi három.

Az AAM Hogwood vezetésével hatásosan ábrázolja a zenei gondolatok egymásra torlódását. A 2. tételben nagyon szép és igényes előadást hallunk, ez igazi klasszicizmus. A harmadik tételben az ellenpontos szerkesztésé a főszerep és Levin természetesen remekül díszíti a fortepiano-szólamot.

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense ehhez képest teltebb, fafúvós-dúsabb hangzással kezd, ami be kell valljam, jobban tetszik. A kontrasztok itt már nem annyira kidomborítottak, de a gazdagabbnak, teltebbnek ható zenekari hangzás miatt most mégis ez tetszik jobban, de Sofronitsky sajnos itt sem nagyon ismer egynél több dinamikai szintet. A 2. tétel túl gyors, a zene lassabbat kívánna, itt nem működik az, amit Levin csinál majd a 22. versenyműben. A 3. tétel megint sokat nyer a rendkívüli áttetszőségből, de a formálás ismét kevésbé jól sikerül. Az AAM előadásában például a tétel vége előtti decrescendo jobban kiemelkedik, ami előnyösebb ennél a fantáziadús kontrapunktikus zenénél.

Az Anima Eterna megint lágyabban kezdi az első tételt a másik kettőhöz képest, de azt kell mondnom, hogy nem rossz. A fortepiano belépése pedig határozottabban indul. A vonósok aránya is különbözik: a fényes hegedűk dominálnak a hangzásban. Összességében azonban nagy különlegességet nem találok ebben a felvételben. A 2. tétel szép, Immerseel végig tompítóval játszik. Ezt az előadást az AAM mellé lehetne tenni. A 3. tétel sajnos megint túl unalmasan indul és az ellenpontos gondolkodásmód sem annyira nyilvánvaló, de a kadencia előtti sötét epizód kiválóan sikerül és a végére még az energikusság is megjelenik, aminek köszönhetően meglepően jól sikerül a befejezés. Összességében azért elmondható, hogy ezt a versenyművet egyik előadás sem tudta velem igazán megszerettetni egészen a következőig:

Bár a kontrasztok kevésbé erősek, nagyon élvezhető előadást hallunk az Archiv lemezén. Bár a fafúvók itt kevésbé jelentősnek tűnnek, vannak nagyszerű pillanataik. A fortepiano hangja itt már erőteljesebb, különösen a remek kadenciában. Nagyon eltalált a 2. tétel áradó hangvétele is, bár egy-egy szép pillanatot Bilson jobban is hangsúlyozhatna. A 3. tételben különösen a szólóhangszer nagyszerű basszusszólama tetszik, ami leginkább megkülönbözteti ezt a többi felvételtől. Ez a mű már egyfajta belépő az ezután következő komolyabb, fajsúlyosabb versenyművek világába meglepő, elsőre talán fura ötleteivel, amelyek ezen a felvételen remek előadásban élvezhetőek.

15. versenymű zenekarra és fortepianóra (B-dúr, K450; 1784)

Immerseel: 10:00 5:39 8:56
Sofronitsky: 10:22 5:20 7:56
Levin: 11:16 5:25 7:49
Bilson: 10:18 5:05 7:50

Az 1784-es évben Mozart rendkívül elfoglalt volt, talán soha később ennyi mindent nem alkotott, mint ekkor. Itt már egyértelműen elveti a vonósnégyessel való előadás lehetőségét, amit a korábbi bécsi versenyműveknél még fontosnak vélt kiemelni. Én úgy gondolom, hogy a versenyművek itt egy újabb minőségi szintet érnek el, ezt pedig ezzel a K450-es darabbal demonstrálni is tudom. :-) Persze nem mindegyik előadással! A mű forrása itt viszonylag egyértelmű, de vannak problémák. A kézirat szerint az első tétel fortepiano-szólamát Mozart később leegyszerűsítette, bár nem tudni, hogy mikor és miért. Levin felvételén a problematikusabb eredeti verzió hallható. A komponálás során a második tétel is változásokon ment keresztül, amelyek annyira jelentősek, hogy Robert Levin összeállított egy "eredeti" Andantét, ami a CD végén meghallgatható.

Az AAM felvételén igazi kuriózumot hallhatunk: Mozart saját bécsi Walter-fortepianóján adja elő a művet (ez ma Szalzburgban található). Bár nem anyira jelentős, mégsem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ez a hangszer egy picit másként szól, mint az utánépítések. Talán kevésbé erőteljes, viszont a középső hangoknál van egy kis mélyebb zengése, amit a rekonstrukciók nem tartalmaznak. Az 1. tétel fortepiano-szólama rendkívül dús. A második tételből nekem jobban tetszik a Levin által rekonstruált "eredeti" változat, mint a kiadott, mert egységesebbnek és kifejezőbbnek érzem. A 3. tétel tökéletesen indul, azonban a teljes műnél úgy érzem, a zongora hangereje túl gyenge a zenekarhoz.

Sofronitskynál a fortepiano-játék kevésbé ihletett, habár technikailag hibátlan. A zenekar ugyan lendületesen játszik, de néha nem eléggé egységes. A kadencia nagyon tetszett. A CD szerkesztője azonban elfelejtett szünetet rakni az első és második tétel közé, ami nem túl szerencsés. Bár a tétel egészében véve élvezetes, sajnos a szólista néhány szép részletet elsiet és az új gondolatok előtt nem tart elég szünetet, ami ismét a szerkezeti érzék hiányát mutatja. A 3. tételben vannak emlékezetes pillanatok, de a tétel különlegességeit az AAM és Robert Levin jobban kiemelte, bár el kell ismernem, néhol Sofronitsky megoldásai kétségtelenül hatásosabbak. A befejezés Hogwood vezénylete alatt élénkebb, de a varsóiak felvételén jobban hallható a basszusszólam morajló, ugrásra kész motívuma, ami sokban hozzátesz az élményhez. Mégis marad a hallgatóban hiányérzet.

Az Anima Eterna újból "nagyzenekaribb" hatást nyújt. Az 1. tétel indulása meglepően kimértnek, Immerseel és a zenekar távolabbról mikrofonozottabbnak hallik. A 2. tétel, mint ahogyan Immerseelnél oly sokszor, puha, selymes hangzású. Az alapvetően problémamentes zene karaktere itt néha kicsit szomorkásabbnak, tétovábbnak tűnik: szép megoldás. A 3. tétel sajnos már tényleg túl lassú és a fortepiano ráadásul tompítóval indul, bár nem értem, hogy miért. Úgy érzem, Immerseel és az Anima Eterna teljesen félreinterpretálják ezt a zseniális tételt. A fortepiano végig rendkívül halk. Levinhez, de még Sofronitskyhoz képest is hatalmas csalódás. Kár érte.

Bár az English Baroque Soloists előadásában kicsit talán kevesebb a meglepetés és a játékosság, mint az AAM felvételén, ez is meggyőzően kezdődik. A meglepő ötletek azért itt is jól hallhatóak. A fafúvók néha lehetnének definiáltabbak és mivel a fortepiano hangja eleve matt, a tompító sem hangzik igazán jól. A kadencia viszont nagyon tetszett. A 2. tétel kicsit érdektelenül hangzik, de a 3. tétel remekül kezdődik, bár Levin és az AAM izgalmas interpretációjától azért jól érezhetően elmarad. Vannak ugyan emlékezetes pillanatai, de hiányzik a lendület és a befejezés is előkészítetlenebb, mint a másik felvételen.

16. versenymű zenekarra és fortepianóra (D-dúr, K451; 1784)

Immerseel: 10:43 7:10 6:23
Sofronitsky: 10:49 6:13 6:14
Levin: 10:30 6:04 6:34
Bilson: 10:31 6:00 6:22

Mozart maga nevezte a 14., 15. és 16. művet három "nagy" versenyműnek némileg megkülönböztetve a korábbi kisebb formátumú daraboktól. Ezeket már nem elsődegesen amatór együttesek házi használatára írta, hanem kifejezetten saját és tanítványai nyilvános előadására - talán abból is okulva, hogy legnagyobb sikere akkor van egy művének, ha azt saját maga adja elő. Itt a hangszerelés és a zenekari arányok teljesen új szintet érnek el; azt, ahová már az utánuk következő nagy művek is tartoznak.

Az AAM előadásában az első tétel büszkén, életerősen indul. Némileg beárnyékolja az élményt, hogy a fortepiano hangja itt már csak cincogásnak hat a zenekar mellett, bármilyen erősen üti is Levin a billentyűket. Mindenesetre a zenekarnak hála, az egyes eltérő hangulatú epizódok között nagyon jól sikerültek a kontrasztok. A kadencia, ahogyan felidézi mindazt, ami a tételben történt rendkívül jó és Levin itt kihasználja a tompítót is. A 2. tétel gyönyörűen sikerült és a 3. is kontrasztos, dinamikus, életteli. Miután a túláradó, magabiztos örömmel befejeződik, szinte várom a kitörő tapsot és a bravó kiáltásokat.

walter
Egy Paul McNulty által utánépített Anton Walter fortepiano

Levin halk billentyűs-hangja után jó volt hallani az erős fortepiano-szólamot Sofronitskynál, ahol a zenekar is meggyőzően kezd bele az első tételbe! Bár a varsóiak játéka megint nem annyira sokrétű, a fafúvós szólamok itt jobban kivehetőek és ez nagyon tetszetős. A 2. tétel pedig még talán jobban sikerül, mint az AAM és Levin előadásában. A 3. tétel is remek, de a végén a kóda nem annyira kirobbanó, mint Hogwood vezényletével.

Az Anima Eternának modernebb, szimfonikusabb hangzása van. A zene ugyan kevésbé jókedvű, de nem kevésbé méltóságteljes, a fortepiano hangja pedig puhább, mint Sofronitskynál. A kadencia nagyon jó, de időnként különösen el-elmélázó. Az 1. és 3. tétel valamint a 2. tétel kezdete is kicsit Beethovenes karakterűre sikerült. Ez utóbbi a maga kissé tétovázó, átszellemült hangulatával nagyon szép, talán még a másik kettőnél is jobban tetszik mert Immerseel jobban megragadja a tétel érzéseit. A 3. tétel azonban már bágyadtabb. A fortepiano itt is belesimul a zenekarba, de a Beethovenes karakter nem tesz jót neki, bár ezt az egyéni látásmódot érdemes lehet egyszer meghallgatni. (Bocsánat képzavarért. :-)

Erőben az English Baroque Soloists itt még az AAM-et is felülmúlja és bár némely bájos karakter szépsége csorbát szenved, igencsak élvezhető felvétel. A kadencia szépen ívelt, de kevésbé érdekes. A 2. tétel ugyan meglehetősen gyorsan, eléggé anti-romantikusan indul, de Bilson megfelelően vezeti a dallamíveket, így rendkívül érdekes, sokszínű előadást hallhatunk. (A tempók nála nem önkényesek, mindig a zenéből, a korabeli szokásokból próbálja levezetni őket, így hallhatunk a megszokottnál gyorsabb, de ha kell, elmélyült lassú tételt is.) A 3. tétel is jól sikerült és kielégítő tud lenni egészen addig, míg meg nem hallgatjuk Levin felvételét. De a Decca lemeze mögött ez a felvétel csak hajszállal van lemaradva.

17. versenymű zenekarra és fortepianóra (G-dúr, K453; 1784)

Immerseel: 12:09 10:00 7:51
Sofronitsky: 11:40 9:43 7:30
Levin: 12:09 10:36 7:22
Staier: 11:46 10:27 7:22
Bilson: 11:25 10:29 8:08

Mozart nagyra tartota ezt a művét, amit tanítványának, Barbara Ployernek írt. Alapvetően vidám, szinte problémamentes hangulata nagyon népszerűvé tette a darabot, de egy jó előadás nagyon sok arcát képes megmutatni.

Az Anima Eterna szépen, de kissé erőtlenül kezdi az első tételt. Nőiesen finom a zongorajáték, de hát ezt Mozart mégiscsak női tanítványának írta. A mélyszólam szépen kidomborodik az 1. és a 2. tételben is, ahol a nyugalmas és bánatos részek váltakozása egyébként gyönyörű. Az utolsó tétel is élvezhető, de azért ne keressünk benne semmi többletet, semmi különleges előadói egyediséget és nem érzem elég kontrasztosnak sem: a vidám részek nincsenek eléggé ellentétben a sötétebbekkel.

Igazán játékos bevezetéssel és remek előadással lep meg a Musicae Antiquae Collegium Varsoviense zenekar. A fafúvós előadóik talán még sosem játszottak ilyen jól. A 2. tétel is jól sikerült, a tempó is megfelelő; nincs elkapkodva, de nem is unalmas. Ez alapján is inkább ezt választanám, mint a Channel Classics lemezét annak ellenére, hogy néhány helyen az igazán nagy érzelmeket hiányoltam. Mindazonáltal a lelkesedés nem hiányzik. Halljuk Levint!

staier
Andreas Staier

Első pillanatban mintha Tadeusz Karolak zenekarát hallanám, de a megtévesztő hasonlóság hamar megszűnik. Egyértelműbb a tagolás és nagyobbak a zenekari fortisszimók, bár ez a nagyobb vonóslétszámnak is köszönhető. Levin belépése a legjobb a korábbi kettőhöz képest: határozott és vidám, de visszagondolva ehhez képest most Sofronitsky is egész jó volt. A 2. tételben viszont már egyértelmű Levin és az AAM elsősége; pontosan érzik, hogy mit hogyan kell igazán jól formálni. A kadencia is gyönyörű. A 3. tétel indítása már megint itt az igazi. Egyetlen baj, hogy Levin ritkán használ tompítót. A kitörően viharos rész 4. perc környékén semmi máshoz nem hasonlítható, aztán Levin beiktat egy kis átvezető recitativót is. Nincs mese: ismét csak ez a felvétel a tuti az eddigi három közül! Lelkes játékot hallunk az AAM részéről, az érzelmileg rendkívül változatos utolsó tétel pedig zseniálisan kidolgozott.

A Concerto Köln még olyan árnyalásokat is bevisz az első tételbe, amit az AAM nem, bár picit lankadtabbnak tűnik a bevezetés, ugyanakkor egyes zenekari frázisokat jobban kihangsúlyoznak. A hegedűk itt egyáltalán nem élesek és Staier legalább annyira fantáziadús játékos, mint Levin. A 2. tétel nagy hatásszünetei, a pedál használata nagyon sokat ad az élményhez. Igazán magával ragadó előadás. A 3. tétel díszítései zseniálisak. De hiányolom azért a Hogwood vezetésében és Levin-előadásában lévő zabolázatlan vidámságot és így az ellentétes hangulatok megragadása, ábrázolása sem mindig sikerül olyan jól. A felvételt közvetlenül Leviné után (sőt, talán mellé) tenném, a második tételben pedig talán még nála is jobb. Sajnos annál mattabb, homofónabb a hangzása.

Az English Baroque Soloists megnyerően játszik, de azért ez még mindig nem az AAM. Ráadásul itt két nagyon erős "zongoraversenyzővel" szemben kell valami igazán egyedit mutatni (Staier és Levin). Ez most kevésbé sikerül. Félúton van a gyengéd és erőltetett között, de nem az arany középút felfedezése, hanem inkább a tanácstalanság miatt. A 2. tétel pasztorális hangulatú kezdő szakasza viszont nagyon tetszetős: a tempó jó érzékkel kezelt, ami kellemes hatást kelt. Összességében szép és értékes előadás, de mégsem helyezném a másik kettő mellé. A kadencia is jó, mintegy visszaidézi az elhangzottakat, de már egyfajta sajátos szemüvegen keresztül. A 3. tétel is visszafogott vidámsággal kezdődik (Allegretto az előírás). A bánatosabb középrész sejtelmes, bár az átmenet túl problémamentes. A kóda viszont ismét nagyon jól sikerül.

18. versenymű zenekarra és fortepianóra (B-dúr, K456; 1784)

Immerseel: 12:09 9:49 7:41
Sofronitsky: 12:26 12:45 7:38
Levin: 13:06 9:47 8:00
Staier: 11:49 9:18 7:18
Bilson: 11:42 10:20 7:18

A mű hatalmas sikert aratott a bemutatón, ahol maga Leopold Mozart is jelen volt, akinek - mint írja - könnyek szöktek a szemébe, ahogyan hallgatta a hangszerek váltakozását. Nos, ha az ember nyitott lélekkel hallgatja, egy-két felvétel esetén átélheti azt az élményt, amit 1874 februárjában Mozart apja átélt.

Az AAM játékának magas színvonala mindig feltűnő és a korabeli hangszerek hangja is tökéletes. Az első tétel vidám hangulatába némi komolyság is vegyül, ami alkalmanként vésztjóslóvá sötétedik. Éppen ezért a tempó is inkább kimért (néha talán túlságosan is). A 2. tétel mély fájdalommal indul nem túl lassú, de megfelelő tempóban. A fortepiano-szólam belépése nagyon hatásosan sikerült. Az 5. percnél lévő viharos epizód kérlelhetetlenségével megdöbbentő hatást kelt, a tétel vége pedig hátborzongatóan sötétre sikerült. A sötét erők emléke még a 3. tételben is visszhangzik, ami emellett az 1. vidámságát és komolyságát is tartalmazza. Az előadók ezt tökéletes szerkezeti egységben tárják elénk. A kadencia itt talán kevésbé sikerült, mert túl sok ismétlést tartalmaz.

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense zenekari bevezetése az első tételben bámulatosan árnyalt. A fuvola hangja azonban túl sistergős, ez pedig zavaró egy idő után (a probléma az album több felvételénél is jelentkezik). A tempó némileg lassabbnak tűnik, mint amit Hogwood vezényel és nem tudom eldönteni, hogy az előadás unott vagy csak megfontolt. A második tétel aztán jóval lassabb, ami igen különös Levin előadása után: mintha lassított felvételt hallgatnék, mintha Celibidache vezényelne. Viszont úgy tűnik, ez a tempó sokkal jobban kézreáll Sofronitskynak, mert meglepően színgazdag a játéka. A viharos közjáték is szomorúvá, visszafogottá, tompulttá válik. Érdekes felfogás, ami ugyan nem tökéletes, de jó megismerni annak ellenére, hogy itt soha nem érzem azt a tévedhetetlenséget, mint Levinnél vagy azt a koncepciót, mint Immerseelnél. Ezen a felvételen talán a 3. tétel sikerült a legjobban, ahol a kadencia előadása is élvezetes.

Az Anima Eterna igazán pattogó ritmusú, katonás kezdéssel nyit az első tételben. Ezzel az előadással szerettem meg ezt a művet és ez nem is csoda. Bizonyos tekintetben (élénkség) még Levinnél is jobb, Sofronitsky viszont fantáziadúsabbban használja a tompítót, amit Immerseel a 2. tétel szinte teljes folyamán alkalmaz. Ez a tétel azért még Sofronitsky előadásában is karakteresebb (nem is beszélve Hogwoodról). A 3. tétel pedig átlagosan sikerül.

Malcolm Bilson felvételén megfelelő lendülettel remekül indul az előadás. A zenészek érzik, hol kell visszább venni a lelkesedésből és hol kell mindent beleadni. Nincs túlfinomkodva a játékuk, bár néha kissé száraz; érzek egy kis távolságtartás a második tételben is. Bilson játéka itt azonban meglepően romantikus és szépen árnyalt. Díszítései talán nem tökéletesek, de nagyon jó, hogy vannak. Most talán érezni egy pici ellentétet a szólista és a zenekar játéka között; mintha hiányozna az összhang. Mást akar a karmester, mint a szólista. 5:30-nál a viharos kitörés remekül sikerül, ami a visszatéréskor is szintén meglepő erővel szakítja meg a bánat hullámait. A fafúvós epizód is szép. A 3. tétel is elegendő belső tűzzel kezdődik, ami aztán később sem csillapodik. Talán egy picit most lehetnének a fafúvók erősebben jelen. A zenekar itt is néha mintha szeretné kivonni magát a zene hatása alól. A kadencia bravúrosra sikerült.

A Concerto Köln most is tévedhetetlenül találja meg a helyes kifejezési módokat jól eltalált tempóval. Az egész előadásból sugárzik az örömzenélés élménye. De persze hallgatni is öröm. Minden részlet megformálása egyértelmű és eltalált. Talán a hangulati kontrasztok lehetnének picit erősebbek. A szünetek viszont jelentőségteljessé válnak. Ez az előadógárda leginkább Mozart áradó fantáziájának bemutatásában páratlanok. A 2. tétel talán picit túl gyorsra sikerül, de bánatos hangulata azért megmarad. Az apró, felsejlő, majd elhaló részletek a megfoghatatlanság érzetét keltik. Staier belépése is hatásos, de ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor leírnám, hogy a rubatót azért hiányolom. A 4. perc végén lévő erőteljes rész megdöbbentően hatásosra sikerül. A dinamikai kontrasztosság itt is szembeötlő. A tétel végén néhány gondolat viszont sajnos egyértelműen el lett sietve, bár az összességében pozitív benyomást azért ez már kevéssé képes beárnyékolni. A mélyszólam nem túl erős, de azért jól hallható. A 3. tétel sem kelt csalódást. A 3. percnél lévő átvezetés is pompás, bár a nyugtalan rész lehetne kidolgozottabb is: kissé felületes és elsietett. Mindezek ellenére ez a felvétel is remekül sikerült.

19. versenymű zenekarra és fortepianóra (F-dúr, K459; 1784)

Immerseel: 12:30 6:09 8:01
Sofronitsky: 11:50 7:14 8:08
Levin: 12:16 7:17 7:52
Staier: 11:19 6:48 7:17
Bilson: 11:31 6:39 7:45

Ezt a művét maga a szerző is nagyra tartotta, még 1790-es utazásaira is magával vitte. A komponálás idején foglalkozott a Haydn-nak ajánlott hat vonósnégyes befejezésével is, így talán nem meglepő, hogy az utolsó tételben Haydn 78. szimfóniájára utaló dallamokat hallhatunk.

Az első tétel lopakodva indul az Anima Eterna játékában. A fafúvók játéka, felelgetése remek, a vonósok a szokásosan elsőrangúak. A szóista belépése kevésbé indulós, inkább meseszerűnek mondanám. Mozart szinte minden fortepiano-versenye alkalmat ad a fafúvóknak a kibontakozásra, de ez még a szokottnál is gazdagabb ezekben a lehetőségekben. Kíváncsi leszek a varsóiakra. A 2. tétel gyöngéden indul, de úgy érzem, hogy nem minden motívum megformálása sikerül jól. A 3. tétel kadenciája szép.

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense most erőteljesebben kezdi az első tételt és a zene igen tág dinamikai szintek között mozog. Érdekes, hogy itt nem feltűnőbb a fafúvók kiemelkedő szólama, mint az album többi lemezénél, viszont a tempóválasztás sikeresebb, mint Immerseelé és a formálás is jobb egy árnyalatnyival. Sajnos a 2. tétel előtt megint kevés szünetet hagyott a lemez szerkesztője. A zenekar széles érzelmi skálán játszik, bár itt hiányolom az egyértelműbb tagolást. A 3. tétel elején szépen kiemelik a fortepiano és a fafúvók kis kontrasztáló jelenetét, aztán a basszus határozott erővel ismétli meg a témát. Hatásos kezdés! Annak ellenére írom ezt, hogy Immerseel kezdetben jobban kiemeli a tétel többszólamú hatását, de aztán Sofronitsky is rájön, hogy hogyan kell ezt tenni. A basszusszólam amott alig volt hallható, itt pedig határozott jelenléte van, ami nagyon tetszik. A szubjektív tempó is gyorsabb. Mindent összevetve: az Etcetera felvétele most egyértelműen jobb!

Hogwood esetén a már szokásos tévedhetetlenség érzése merül fel bennem a tempó és a formálás tekintetében is. Levin előadása a 2. tételben még egy fokkal jobb, mint Sofronitsky. Az utolsó tétel pedig itt is nagy energiával szól, de a mélyszólam azért nem olyan kiemelkedő, mint a varsóiak felvételén, de itt van helyette az AAM egyértelműen jobb játéka. A kadencia a maga tétova effektusaival zseniális. Itt már azt mondom, tényleg zseniális.

Bár a fafúvók néhol lehetnének élénkebbek, elég lendületes az első tétel kezdete Gardiner felvételén. Később aztán ők is belejönnek. A 2. tétel simogatóan lágy dallamai eszményien szólalnak meg. A zenekar is átérzi a darab szépségét és ez átjön a felvételen is. Élmény hallgatni. A 3. tétel elejéből talán egy pici játékosság hiányzik, de ez akár már szőrszálhasogatásnak tűnhet, ha hallgatjuk ezt a remek előadást. A fafúvók játéka és zenekarba való beágyazódásuk, arányuk eszményi. (Igaz, a kevésmikrofonos felvételtechnika ellenére a billentyűhangjaikat is hallani...) A bravúros játék a végén azért egy picit lehetne epizódszerűbb, néha jobb lenne, ha meg-megállnának egy pillanatra.

A Concerto Köln igazán pazar játékkal, magas érzelmi hőfokon kezdi az első tételt, ami alól nem lehet kivonni magunkat. A dinamikai ellentétek pompásan kidolgozottak és ebben Staier egyenrangú partnere a zenekarnak. A kissé borús hangzás ellenére élénk előadást hallunk megfelelő részletességgel, a basszusszólam mindig tudja, hol kell a háttérbe vonulnia és hol kell igazán jelentősnek lennie. Elragadó előadás, a kadencia is remekül sikerül. A második tétel elringató ritmusa csalhatatlan magabiztossággal szólal meg, a gyönyörű zenei gondolatok megfelelő formát öltenek, Staier érzékeny játéka nagyon illik ehhez a tételhez. Talán egy kicsit több variálás, díszítés nem ártana. Ha ezt az előadást élőben hallanám, nagyon bánakodnék amiatt, hogy egyszer véget fog érni, hogy visszavonhatatlanul el fog múlni ez a 7 perc. Lemezről szerencsére bármennyiszer meghallgatható. A lendület a 3. tételben snics visszafogva, a csipkelődő, egymással játszó szólamokat fantasztikus élmény hallgatni. Az ember nem tudja megállni mosolygás nélkül. A kadencia is jól kiegészíti az eddig hallottakat, Staier remekül formálja a zenei íveket, a gyors tempó ellenére nagyon jól játszik a dinamikával. Kiváló előadás!

20. versenymű zenekarra és fortepianóra (d-moll, K466; 1785)

Immerseel: 13:08 9:00 6:45
Sofronitsky: 13:43 10:07 7:36
Levin: 13:33 8:54 8:03
Tan: 13:01 8:23 7:53
Bilson: 12:53 8:57 7:34

Mozart egyik legkedveltebb versenyműve volt és maradt mindmáig ez a d-moll darab. Eredeti kadencia nem maradt fenn, de Beethoven két híres kadenciát is írt hozzá. Én is különösen szeretem démoni, székbe szögező témái, effektusai, erőteljes, sodró lendülete és a zenekari színek meglepő kontraszthatásai miatt.

Bár a Musicae Antiquae Collegium Varsoviense sokat sejtetően visszafogottan indítja az első tételt, de elmarad az igazi drámai kitörés és a tempó is mérsékeltebb marad. Sőt, itt most valahogy a mélyszólam sem az igazi. A fortepiano-szólam ez esetben árnyalatgazdag ugyan, de az egész tételben a vészterhes, démoni karakter szomorúsággá van változtatva, a zenének pedig nincs sodrása. Bár a befejező halk, a vészterhes érzelmeket távolról visszhangzó epizód szépen sikerül, de igazából nincs mit lezárnia. A 2. tétel meggyőzően indul (bár mintha fortepiano-gikszert hallanék), de másfél perc elteltével picit egyhangúvá válik. Az 5. perc környékén lévő viharos jelenetet is próbálják a tétel nyugodt vizébe simítani, de a 7. perc környékén aztán észreveszik, hogy talán mégsem kéne, viszont ekkor már késő. Az utolsó egy perc itt is jobban sikerült: mélyebb átéléssel játszanak, képesek bevonni a zenébe. A 3. tétel ismét visszafogottabban indul, mint kellene. Bár a szólamok nagyon szépen különválnak, ez nem pótolja a hiányérzetet. Az előadás kissé álmatag. Az 5. percnél lévő fafúvós epizód más előadásoknál a derű első igazi megjelenését jelentik a zenei történésben, míg itt egyértelműen szomorúságot ábrázolnak. A kadencia viszont nem hat rosszul, de a befejezést előkészítő fafúvós rész sem olyan fergeteges.

Az Anima Eterna már erőteljesebben kezd de itt a zongoraszólamot érzem picit szürkének. Egész jó előadás, sokszor meghallgattam már korábban, bár akkor még nem volt összehasonlítási alapom. A 2. tétel alaptempója megfelelő és a 4 perc 20 másodperc környékén indulú viharos részlet sokkal karakteresebb, mint a varsóiak előadásában. Ebben a felvételben a fafúvók talán nem annyira közelmikrofonozottak, mint az Etcetera lemezén, mégis nagyon jól szólnak: kivehetőek a szólamok és szép a sztereó tér. A 3. tétel kezdése sem hagy maga után kívánnivalót és a fafúvók szólama megint szuper. Talán a picit jobb árnyalás az, ami Sofronitsky mellett szól ebben a műben, de ezen kívül semmi nincs, amiért az ő felvételét választanám Immerseel ellenében.

Az AAM még egy fokkal jobban indítja az első tételt, mint az Anima Eterna. A fortepiano hangja itt jobban hallható, mint a Channel Classics lemezén, de a fafúvók néhol jobban kiemelkedhetnének a zenekarból. A tétel kadenciája remek, az ötletek kidolgozása autentikusan mozarti mind harmonikus kezelésükben mind a foretpiano-szerű karakterükben. A 2. tétel is jól sikerül. Apróbb problémaként fel lehetne hozni, hogy Levin szabad díszítései néha kissé problémásak, mert összezavarják a szólóhangszer és a zenekar párbeszédét. A 3. tétel rendkívül vad hangulattal kezdődik és a démoni karakter meg is marad. Nagyon jó felvétel, de ez esetben Immerseel sincs sokban lemaradva.

bil_gar
John Eliot Gardiner és Malcolm Bilson

A London Classical Players démoni hangulatot némileg nélkülöző, kérlelhetetlen szomorúsággal kezdi az első tételt. A hangzás szép és rendkívül részletes, (még új szólamokat is észrevenni) de a tétel eleje nem izzik eléggé (ugyanakkor mentes az Etcetera lemezének durva hangzásától). A szóló belépése jól sikerült, játéka Immerseelére emlékeztet, de abból inkább a selymességet, problémamentességet veszi át. Távol van azért a kiválótól, de talán nem is igazán illik ez a mű a szólista lírai alkatához. A tempó feszes, Melvyn Tan játéka Sofronitskyéra emlékeztet: kevésbé érdekes és kissé egysíkú, de a szólóhangszer-zenekar egyensúlya kiváló: bár a fortepiano belesimul a zenekar hangzásába, mindig jól hallható lesz, folyamatosan jelen marad. A kadencia nem túl fantáziadús (Tan a tételekhez saját kadenciát írt). A 2. tétel túl száraz és Tan díszítései sem igazán érdekesek (de a bal kéz játéka jól hallható). Hiányzik egy kis szabadság a tempóból, de a tétel viharos középrésze szépen kidomborított, a nyugodt környezetbe való visszatérés pedig gyönyörű. A 3. tétel indulásából nagyon hiányzik az AAM ereje és Levin játéka. Szinte kínosan ügyelnek rá, hogy minden hang pontos és tökéletesen hallható, felfogható legyen, így az előadás óvatoskodónak tűnik. A tompítót pedig Tan használhatná többször is. A befejezés azért elég erőteljesre sikerül. Iparosmunka, de abból kiváló.

Talán az Archiv lemezén hallható a legenergikusabb bevezetés, amit eddig hallottam. A szólóhangszer visszafogott belépése ezért még kontrasztosabb, még megdöbbentőbb. A fortepiano erős basszusszólama is sokat jelent a tételben (Bilson különben megjegyzi a kísérőfüzetben is, szerinte mennyire fontos a basszusszólam Mozart zenéjében). Ebben az előadásban minden a helyén van, itt nem találok hibát, minden az igazi. A vonósok ugrásra kész motívumai megdöbbentően sikerültek. A második tétel remek, eddig nem hallott módon formálnak meg egy-egy részletet és Bilson itt-ott előforduló díszítései is jól illeszkednek a motívumokhoz (ez esetben a kadenciát is ő rögtönzi). A középső viharos közjáték nagyon tetszik, a fafúvók játéka bámulatos, aztán ahogyan újra átfolyik a hangulat a "románcba", az felejthetetlen. Egy darabig még visszhangzik a veszély, de aztán elhalnak a visszhangszerű motívumok is. A 3. tétel elején ismét teljes erejükben halljuk a moll-viharokat. De az ereje aztán már meggyengül, mert megjelenik a megbékélés előszele. A tételben végig megmarad a lendület, a fafúvók váltakozása csodálatos, a befejezés mesés. Már ezért az egy felvételért érdemes megvenni ezt az egész albumot!

21. versenymű zenekarra és fortepianóra (C-dúr, K467; 1785)

Immerseel: 13:41 6:13 6:40
Sofronitsky: 12:42 6:07 6:43
Bilson: 14:05 6:10 7:21

Nagy formátumú zenekari hangzás, magabiztos és előkelő bevezetés, kontrasztok jellemzik Gardiner keze alatt a mű első tételének bevezetését. Remekül váltogatja a tétel különféle hangulatait. A kadencia is jól sikerült. A második tétel gyönyörű, a tempó nagyon eltalált és a 3. tétel előadása is megfelel az elvárásaimnak. Azt hiszem, ezt a felvételt még sokszor meg fogom hallgatni. Tele van élettel és a lendület egy pillanatra sem csökken.

A varsói zenekar azért érezhetően erőtlenebb, de azért ez is élvezhető. A szólista szépen játszik, a tompító használata is fantáziadús, bár a tétel itt most nem kelt olyan nagy formátumú benyomást és meglepő módon a fafúvók játéka sem tűnik olyan jelentősnek (különösen a szólóhangszerrel szemben), pedig eléggé áttetsző a hangzás. Azért vannak benne szép pillanatok és az üstdob is jól hallható. A második tétel bánatos hangévele talán még szebb, mint Bilson felvételén, bár némileg egyhangúra sikerül. A 3. tétel indulása most aztán valóban játékos és friss, de ismét hiányzik az erő.

Az Anima Eterna ahogy már megszoktuk nemes, de kimért hangvételben játszik. A hangzásuk jellegzetes, a sztereó kép nagyon szép, a fafúvók pedig itt játszanak a legszebben. Az előadás mindazonáltal jelentősen eltér a másik kettőtől. A sötétebb szakaszok talán itt a legkidolgozottabbak, de egy idő után mégis kissé felületesnek tűnik. A 2. tétel itt is megnyerő. Az utolsó pedig játékosan indul, de azért vontatottabb tempóban, ami viszont azt is eredményezi, hogy a szünetek nagyon jelentőségteljessé válnak, mert Immerseel néha meglepően visszafogja a tétel sodrását, hogy egyéni gondolatait megmutathassa.

22. versenymű zenekarra és fortepianóra (Esz-dúr, K482; 1785)

Immerseel: 12:48 9:15 12:01
Sofronitsky: 12:23 9:40 11:06
Levin: 12:38 8:08 11:56
Bilson: 13:10 8:51 12:01

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense előadásában az első tétel a 16. verseny bevezetésének előkelőségét idézi. A szólista a kadenciában szinte végig tompítót használ, de amikor végül felengedi, egyben előkészíti a kódát is, ami lenyűgöző hatást kelt. A 2. tétel főtémája mintha a 24. verseny utolsó tételének jellegzetes témáját előlegezné. Sötét, üres térben vagyunk, hátborzongató sejtelem gyötör, csak a magányos fortepiano szól. Amikor a feszültség kissé felenged, vidám fafúvós betétek következnek; remekül megoldott, ahogyan a sztereó tér két oldalán válaszolgatnak egymásnak. Itt nem is hiányolom annyira a dinamikai árnyalást (sőt ez még néhol meg is jelenik). A 3. tétel indulásakor a jó formában lévő zenekar hallgatásakor felmerül bennem a gondolat, hogy ennél jobban nem is tudnám elképzelni az előadást. A kadencia előadásában szintén nem kell csalódnom: csöndes, nyugodt színnel indul, majd teljes pompájával kinyílik. Sofronitsky a legjobb formáját hozza. (Egy apró negatívum: a fagott elég recsegősen szól.)

animaeterna
Az Anima Eterna zenekar

Az Anima Eterna modern szimfonikus hangzásra emlékeztető módon indít, bár ez az előadás semmi pluszt nem ad Tadeusz Karolak és Sofronitsky előadásához képest, sőt velük összehasonlítva a hangzás időnként elég álmos is. Mivel Immerseel nem használ tompítót a kadenciában, a végeredmény nem annyira lélegzetelállító, bár végeredményben illik a műhöz és az előadáshoz. A 2. tétel itt is sötéten indul, de a fafúvók párbeszéde nem sikerül olyan csodásan (igaz, a fagottnak szebb a hangja). De ettől eltekintve nehéz lenne dönteni, hogy a második tételben melyik előadás tetszik jobban. A 3. tételből sajnos hiányzik a magabiztos előkelőség, a menüettszerű közjáték is andantéba fordul az 5. perc környékén, ami nem túl jó megoldás. Ahogy a kadencia erőteljesen indul, majd tompítóval folytatódik, az viszont lebilincselő hatást kelt, bár ezután azért nem annyira fantáziadús. Aztán a tétel végén a zenekar meglepő visszafogása jobban sikerül, mint a varsóiak esetében.

Bár a varsóiak felvétele teltebb, mégis az AAM előadásában érzem legjobban az erőt és büszkeséget és a meglepő kontrasztokat az első tételben. A zenekar és a szólista formálása egyértelműbb és profibb, mint a másik két felvétel közreműködőinél. Az előző előadásokban a zene néha kicsit formátlan, érthetetlen volt, de itt minden a helyére kerül. A 2. tétel meglepően gyorsan indul, ami szokatlan, bár így nincs olyan sötét hangulata, inkább lemondó és bánatos. Így viszont a fuvola első szóló szakasza is némileg átértékelődik: pici bánat vegyül az átmeneti vidámságba. Az 5. percnél lévő erőteljes zenekari epizódok halk zongorával váltakoznak igen kontrasztos effektusban. A tételnek van egyfajta veszélyes, néha meg-megtorpanó sodrása, a befejezés előtti rész pedig tökéletes pontot tesz a zenei utazás végére sejtelmes légkörével. Itt soha nem érzem úgy, hogy a zene esetleges, a karmester nem tudja, mit akar. Egyértelmű a szólamok funkciója. A zenekar pedig nagyobb térben zenél.

A szerző legnagyobb szabású versenyműve megfelelő határozottsággal indul, Gardiner lemezén ami nem okoz hiányérzetet. Ritka esetként most érzek némi ellentétet a szólista és a zenekar között: a zenekar a maga komoly témáját játssza, a szólista meg kis játékos futamokat improvizál, amelyek sehogy sem illenek össze. A tétel középrésze egyébként is kevéssé meggyőzőre sikerült. A tempó ugyan most kicsit mérsékeltebb, de ez esetben illik a műhöz. A 2. tétel szívbemarkoló magányt vízionál. Lélegzetvisszafojtva hallgatom, összeszorult torokkal. Rendkívüli előadás. A fafúvók felszabadító fuvallatai lehetnének vígasztalóbbak is, de végig lebilincselő előadás marad. A 3. tétel méltó az eddig elhangzottakhoz. Bár Bilson még Mozartnál is jobban szereti a skálameneteket és ez néha kissé már sok nekem, mégis ezt az előadást Leviné mellé vagy talán még elé helyezném.

23. versenymű zenekarra és fortepianóra (A-dúr, K488; 1786)

Immerseel: 10:26 5:45 7:55
Sofronitsky: 10:53 5:40 7:42
Levin: 11:20 6:18 7:53
Tan: 10:45 5:28 8:17
Bilson: 10:34 6:47 7:55

A mű azok közé tartozik, amelyeket Mozart saját bevallása szerint a zenerajongók egy szűk körének szánt. Szerencsések vagyunk, hogy ma már a zenerajongók széles köre ismerheti. A kadenciát a szerző közvetlenül a kéziratba írta, tehát ez esetben nincs bizonytalanság. (Immerseel és Sofronitsky is ezt a kadenciát játsza.)

Az AAM lehengerlően széles dinamikával, gazdag árnyalással és hajlékony tempóval játszik az első tételben. Csakúgy, mint a szólista. A második tétel pedig felülmúlhatatlan. A tempó tökéletes, Levin gazdag díszítései kiemelik a zene bánatos, szívbemarkoló karakterét. A 3. tétel ezután kicsattanó örömmel indul! A szünetek tagolása remek, az egész előadáson szinte érezni a zenélés önfeledt örömét.

Az első tételben az Anima Eterna vonóskara túlságosan hajlítja a témákat, így a zene kevésbé örömtelinek tűnik. A zongorista is álmosabb. Bár önmagában eléggé élvezetes, Levinhez képest az egész azért érezhetően sápadtabb. A fortepiano pedig túlságosan bele van ágyazva a zenekarba. A 2. tételben ellenben jól jön a hangzás puhasága, igaz így az egész jóval kevésbé kelt drámai hatást. A tempó viszont itt is szép, hajlékony. A 3. tétel, ahogy várható volt, kevésbé kirobbanó, az álmosság mintha megmaradt volna. A hangzás is kevésbé telt, de ugyanolyan basszusgazdag, mint az AAM előadásában.

A varsóiak előadása jól indul, de a szólista fortepiano-játéka nehézkesnek, darabosnak tűnik (a vonóskar viszont szép, egységes). A zene hangulata most valahogy baljóslatúbb és fojtott izgalmat sugároz. A 2. tétel túl durván indul és az egyéni díszítések sem olyan jól sikerültek. Persze lehet, hogy valakinek ez a verzió kevésbé "túljátszott", kevésbé "szentimentális" a másik kettőhöz képest. Nekem amazok jobban tetszettek. A tételek karaktereinek, a mű ívének megrajzolása egyértelműen Levinnek és Hogwoodnak sikerült a legjobban. A 3. tétel energikus, bár Hogwood előadásához képest borúsabb hangulatúnak tűnik. Viszont a fafúvók szólama sehol máshol nem hallható ilyen jól (bár az elején mintha hibáznának). A szólista kissé itt is darabos és néha nem érzem az összhangot közte és a zenekar között.

Selymesen lágy, mégis mozgalmas az első tétel kezdete a London Classical Players előadásában. A hangzás természetes szépsége rabul ejtő és feledteti, hogy a zenei ív kissé el van mosva. A zenekar árnyalatgazdagságával némileg ellentétes a szólista egyhangú klimpírozása. Az itt-ott felbukkanó, vésztjósló epizódokat nem lehet komolyan venni. A 2. tétel tempója így utólag visszagondolva picit gyors, de hallgatás közben nem merült fel, hogy probléma lenne vele. Tan előadása - különösen a díszítések tekintetében - azért messze elmarad Robert Levinétől. A hangulat inkább líraiba hajlik. A fagott is játszhatna hangosabban, mert a vége felé megjelenő epizódban fontos szerepet kap. A 3. tétel elejéről igencsak hiányzik a sodrás. Hangulatilag, zenedrámailag az egész felvétel kevésbé karakteres, de azért hallgatható.

Gardiner szenvedélyes bevezetést vezényel és bár a zenekar itt is nagyon jó, a fortepianó-szólamból itt is hiányolom Robert Levin díszítéseit. Bilson a kadenciát is szereti elsietni. (Az AAM emellett a kadenciát nem mindig a már-már unalmas és megszokott kitartott hangon jelzi, mint Gardiner zenekara, hanem néha csak egy parancsolóan lerövidített gesztussal, ami remek hatást tud kelteni. Bilson viszont szereti a kadenciavégi arpeggiókat néha variálni, ami nála jelent jó pontot.) A befejezés szépen sikerül: ahogy fokozatosan visszavesznek a hangerőből, az nagyon tetszett. A második tétel még szebben sikerült, mint Hogwood előadásában. Illetve: szebb lenne, ha nem hiányoznak annyira Levin fantasztikus díszítései és tempóbeli változatássága. A tétel végén viszont a Bilson esetén egyébként is erőteljesen jelen lévő balkéz-szólam kiemelése nagyon tetszett. Nehéz lenne választani. A 3. tétel sem döntő. Bár a zenekari játék nem annyira izzó, mint az AAM esetén, néhány motívumot szebben formálnak meg.

24. versenymű zenekarra és fortepianóra (c-moll, K491; 1786)

Immerseel: 13:41 7:09 9:11
Sofronitsky: 13:13 6:51 8:25
Tan: 12:47 6:21 8:53
Bilson: 14:09 7:52 9:25

A mű a Figaro komponálása közben keletkezett. A kézirat - ritka esetként - bizonytalanságot és vázlatos megfogalmazást tartalmaz és Mozart - mivel saját előadásra szánta a darabot - kevesebb figyelmet szentelt a szóló hangszer szólamának kidolgozásának. A kadencia is hiányzik. (Hiszen ezeket ő az előadáson úgyis improvizálta.) David Cairns egyik könyvében találóan megjegyzi: ebben a műben - és különösen az utolsó tételben - már annyira dús a fafúvók szólama, hogy itt szinte már fafúvós versenyműről beszélhetünk obligát zongoraszólammal.

sofronitsky
Viviana Sofronitsky

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense hatásosan, erőteljesen, Sofronitsky pedig meglepő módon egész jó dinamikai változatossággal játszik. A kadencia bevezetése és maga a kadencia is nagyon jól sikerült. A fafúvók játéka és a telt hangzás is sokban hozzátesz az élményhez, bár a hegedűk inkább nyers erővel játszanak, nem a vonóskar mérete adja a hatást. A második tétel jól indul, a tempó eltalált, bár a tétel vége felé a fafúvók párbeszéde kicsit elkapkodott. A 3. tételből egyelőre nem tudok jobbat elképzelni. A tempó, a hangzás minden kifogástalan. A főtéma már eleve magában rejt valami vésztjósló sőt groteszk érzést, ami a tétel során végig ott bujkál a zenében. A kadencia után aztán mintha elszabadulnának a sötét erők, a lezárás pedig megdöbbentő. Amikor először hallottam, ezután másodpercekig csak ültem csöndben, gombóccal a torkomban. (A főtéma burjánzására, kettősségére talán az lenne a legjobb példa, amikor egy kisgyerek vidáman tépi ki egy bogár lábait. A gyereknek ez játék, a bogárnak már kevésbé.)

Az Anima Eterna is sejtelmesen indít, fantasztikus, áttetsző zenekari játékkal, bár nincs akkora tűz, mint a varsóiaknál. Viszont a zenekari bevezetés végén az üstdob felerősödő majd lehalkuló hangeffektusa hátborzongató hatást kelt. Ezt az effektust nagyon, de nagyon hiányolom az Etcetera felvételéről. Ha ez ott meglenne, az sokkal közelebb lenne a tökéleteshez. A fafúvó-szólam itt is részletes, nem hiányzik a varsóiak hangzása. A kadencia tetszik, de összességében a zene végzetszerűsége, kérlelhetetlensége kevésbé jön elő, mint a másik felvételen. A 2. tétel szép, de talán egy kicsit szürke. A 3. tétel érezhetően lassabban indul, mint Tadeusz Karolak vezénylete alatt. Miért nem érzik, hogy ez a motívum egy picit gyorsabb tempót kívánna? Ugyanakkor az Anima Eterna játéka kifogástalan, a 3. percnél a viharos variációk pedig nagyon jól sikerültek. A vége is jó, de azért nem olyan hatásos, mint a másik felvételen.

Norrington zenekara kicsit túl "jólfésültnek" hat. A zene kevésbé megrendítő, bár a hangzás pazar szépsége azért pozitívan emeli az összbenyomást. A sztereó kép kissé zavaros, a zenekar dinamikai árnyalása azonban jó. A nyilvánvaló problémák, dráma bemutatásánál viszont nem mennek tovább. A tempó végig túl egyenletes, ami engem zavarni szokott. A kadencia azért elfogadhatóan sikerült. A 2. tétel kicsit élettelen, a fafúvós közjátékok már-már túl tökéletesek; mintha csak gépek játszanának: hibátlan ugyan, de hiányzik belőle az élet, az apró előadói gesztusok. Néha úgy érzem, a szólista a zenekar ellenében játszik: amikor a zenekar gyengédebb, lassabb játékot ad át neki, azt is gyorsabban folytatja. És ez nem a karakterességet fokozza, ahhoz pontosan egységes koncepció lenne szükséges a zenekar és a szólista részéről (lásd például más művekben: Levin/AAM/Hogwood). Persze azért élvezhető a felvétel, de eddig nincs benne semmi plusz, ami miatt érdemes lenne ezt választani. A 3. tétel aztán összetettebbnek, gazdagabbnak hat, mint Sofronitsky felvétele esetén, de kevésbé domborodik ki a zene igazi karaktere, valamint kevésbé sodró, kevésbé végzetszerű.

A mű bevezetése nagyon jól sikerül Bilson előadásában, aki egyértelműen sokkal jobb előadó, mint Sofronitsky. Egy-két pillanatnál azért hiányzik a varsóiak hangja, de ezen hamar túllendülök. Egész másként hangzik, ahogy Bilson egyes helyeken visszafogja a tempót és a zenekar is többrétűen árnyal. A fafúvók is hatásosabbak a kadencia pedig nagyon jól sikerül. A második tételben a bánat váltakozik a végzet kérlelhetetlenségével és időnként a megnyugvással, ami gazdagabban hat, mint Tadeusz Karolak egysíkúbb előadása, a nagyon szépen sikerült befejezés hatása alól pedig nem tudja magát kivonni az ember. A 3. tétel sajnos lassabban kezdődik, mint ahogy megszoktam és elvárnám, Bilsonról viszont itt is kiderül, hogy sokoldalúbb előadó, bár a fortepianó-szólam néhol lehetne erőteljesebb. A varsóiak előadása érezhetően sodróbb és magával ragadóbb: összességében (Bilson remek kadenciája ellenére) ebben a tételben ők jobban tetszenek.

25. versenymű zenekarra és fortepianóra (C-dúr, K503; 1786)

Immerseel: 14:18 7:07 8:56
Sofronitsky: 13:37 6:38 8:54
Tan: 14:35 6:12 9:33
Bilson: 13:47 7:18 8:56

Méltóságteljes, büszke zenét hallhatunk az Anima Eterna felvételén. A hangzás nagyon jó, minden szólam tisztán kivehető, mégsem esik darabjaira az előadás. A fortepiano belépése sajnos tétovábbra sikerült, mint ahogy vártam. Az volt az érzésem, hogy Beethoven 5. szimfóniájának első tételéhez hasonló zenét hallgatok, ahol szinte minden gondolat a négy hangból álló kopogó motívumból fejlődik ki. Bár összességében a tétel picit talán túl finomkodóra sikerült, mégis nagyon tetszett, a kadencia előadása pedig igazán mesteri. A 2. tétel nyugodt: bensőséges térben vagyunk. Sajnos egy idő után némileg unalmasnak érzem az előadást és néhány szép pillanatot sem úgy formálnak meg, ahogy várnom; például a fafúvók időnként túl hamar lépnek be, túl gyorsan átlépnek egy-egy szép motívumon vagy ellenkezőleg, lassabbra vesznek egy gyorsabbnak kívánkozó dallamot. A 3. tétel zenekari kezdete jól sikerül. Ismét - akárcsak az első tételben - rengeteg árnyalatot és finom részletet hallhatunk és bár ennek az az ára, hogy a lendület egy leheletnyit visszafogottabb, mint szeretném, most ezt sem bánom. A tétel folyamán aztán már nincs olyan érzésem, hogy hiányzana.

karolak
Tadeusz Karolak

A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense is meggyőzően kezdi az első tételt, de sajnos hiányzik a zenekarból az Anima Eterna nemes hangja. Sofronitsky alkalmanként használja hangszerének tompítóját, ami itt is kifejezetten tetszett. Néha viszont azt érzem, úgy száguldozik fel-alá a billentyűkön, hogy fogalma sincs arról, mit és miért csinál. A CD szerkesztője ráadásul némi zajt is hagyott az első sáv végén. A 2. tételben nem élvezhető annyira az idilli nyugalom, mint amit Immerseel vezényel, de egyes pillanatok itt talán szebbek. A 3. tétel picit viharosabban indul, mint az Anima Eterna előadásában és a felszabadultság jobban érezhető. Innen nézve Immerseel megintcsak profibb, de ez esetben egy picit gépiesebb is a korábban említett árnyalatgazdagság ellenére. Sofronitsky itt megint használja a tompítót. A befejezés is picit fantáziadúsabb és jobban kiemeli az egyes gondolatok szépségét.

Megnyerően, bár visszafogottan kezdődik a London Classical Players előadása. Minden hang, minden akkord különösen jelentőségteljes lesz. Tan visszafogott játékát kissé idegennek érzem ebben a tételben, de formai ívei, túlfinomkodott játékán is átütő magabiztos zeneisége jó előadóvá teszik. Formálás tekintetében egyértelműen jobb, mint Sofronitsky. A művésznő élénkebb, erőteljesebb játéka (vagy legalábbis hangszerének hangzása) megnyerőbb. Tan dízítései olyanok, mint játéka: visszahúzódóak, szerények, de szépek. Sajnos tompító úgy tűnik nem létezik azon a hangszeren. Tan saját kadenciája nem túl érdekes, nagyrészt skálamenetekből áll és a már elhangzottak kis variálásából. A 2. tétel itt is dinamikai sokrétűsége okán tud megnyerő lenni. Tan játéka is jobban tetszik most, bár a tempó elég sietős, de nem túlpörgetett. A 3. tétel bevezetése jó, de hiányzik belőle a varsóiak lendülete, élénksége. Viszont a mélyszólam új motívumait is észrevenni benne! Tan időnként meglepő díszítésekre is képes, de vajon miért alkalmazza őket ilyen ritkán? A skálafutamok minden egyes hangjának pedáns kihangsúlyozása, amit néha csinál szerintem már fölösleges. Szép előadás, de kevés a sikerhez.

Az English Baroque felvételén más hangulat fogad. Tökéletes játékot hallok itt is, de nincs patikamérlegen adagolt lendület és a precizitás természetesnek, nem túlhangsúlyozottnak tűnik. Bilson is karakteresebb, egyénibb hangú előadó. A kadencia jó, a záró arpeggio variálása pedig itt is tetszik. A második tétel tempója most igazán tökéletes. Azért most sokszor eszembe jut, hogy - bár ez az előadás is igazán szép - a varsóiak előadása most jobban tetszik. A 3. tétel bevezetése Sofronitskyéval összemérhető és a hangzás sokat nyer a nagyobb vonóslétszámból. Bilson játéka pompás és a befejezés is kiválóan sikerült.

26. versenymű zenekarra és fortepianóra (D-dúr "Koronázási", K537; 1788)

Immerseel: 13:51 5:31 9:49
Sofronitsky: 13:54 6:44 9:40
Levin: 13:47 6:35 11:09
Bilson: 13:42 5:46 10:40

A "Koronázási" verseny kézirata sajnos eléggé vázlatos. Mozart ezt is saját előadásra szánta és gyorsan dolgozott rajta, így sok részletet csak vázlatosan jegyzett fel, sokat pedig egyáltalán nem. A kadenciák és a második tétel balkéz-szólama például teljesen hiányzik. Így ez a mű tág teret hagy az előadói fantáziának. Az első publikált változatban (1794) ugyan a hiányzó részek ki vannak egészítve, de a stíluselemzés azt mutatja, hogy ez már nem a szerző kezétől származik.

Az első tétel rendkívül jól illik az AAM egyéniségéhez, szokásosan nagy lelkesedéssel játszanak. Levin előadásáról annyit jegyeznék meg a szokottakon kívül, hogy a tétel néhány különös ellenpontos hangzatát talán a kelleténél jobban elsimítja. A 2. tétel remekül indul, a díszítéseket pedig mintha maga Mozart írta volna. Ezt az előadást nehéz lesz nem felülmúlni, hanem még csak megközelíteni is másnak. A balkéz-szólam improvizálása itt a legjobb. Sok újat már nem tudok írni, minden eddig emlegetett pozitívum itt is érvényes. Formálás, energia, képzelőerő. Talán Mozart fortepianoja tette, de a díszítések itt még a szokásosnál is burjánzóbbak.

A varsóiaknál nincs akkora tűz, mint az AAM-nél. A 2. tételt Sofronitsky is szépen indítja, ráadásul tompítót is használ (végig). Sajnos később túl egyhangúvá válik. A 3. tételben aztán megjön az a tűz, amit az elsőben hiányoltam, bár az előadóknak már nem nagyon jut idejük árnyalni a nagy rohanásban, de azért többnyire nem érzem túlhajtottnak a tételt.

Az Anima Eterna első tétele nem annyira ünnepi, mint kellene. Ez nem koronázás, csak bál. Ugyanezt érzem a foretepiano belépésekor is. Viszont különös hangzatokat jól kiemeli. A 2. tétel tempója picit gyorsabb, mint Levin vagy Sofronitsky, de nem árt meg neki. Viszont a bal kéz hiányzó szólamának improvizálásával a szólista sajnos nem sokat törődik. A hasonló időtartam ellenére az utolsó tétel nem tűnik olyan gyorsnak, mint a varsóiaknál, de jól sikerül.

Hiányolom a lendületet a bevezetésből az English Baroque Soloists előadásában, de a szólóhangszer belépésére azért megjön a bátorságuk. Ebben az esetben azért vita nélkül az AAM a nyerő nálam lendületesebb, előkelőbb játékmódjával. Bilson formálása szokás szerint jó, de néhol lehetne szebb, karakteresebb; egy-egy motívumot jobban is kiemelhetne. A második tételben nekem nagyon hiányoznak a díszítések és a balkéz szólam szegényességét kapkodással próbálja leplezni. Ettől függetlenül az előadás most is profi, de nekem hiányzik a lélek és a fantázia. A 3. tétel esetén sem változik a véleményem. Jó, de nem az igazi Hogwood remek felvételéhez hasonlítva.

27. versenymű zenekarra és fortepianóra (B-dúr, K595; 1791)

Immerseel: 14:11 7:43 8:32
Sofronitsky: 13:56 6:01 8:59
Bilson: 13:57 7:33 9:26

Mozart utolsó billentyűs versenyéhez fönnmaradt saját kezű kadencia is. A művet az ő közreműködésével adták elő 1791-ben és talán ez volt az utolsó eset, hogy szólistaként szerepelt. Befelé forduló hangulata, egyszerűsége annak ellenére tükrözi Mozart akkori állapotát, hogy a komponálás valószínűleg már évekkel korábban elkezdődött.

A belga zenekar selymes, romantikus modorban kezdi a művet, ami még akkor is megnyerő, hogy néha egy kis frissességet hiányolok, mert a nemes, tiszta hangzás könnyen feledteti a hiányérzetet. A szólista belépése is hasonló benyomást kelt (mintha a tétel egész folyamán használná a tompítót). A szomorkás részek gyönyörűen kidolgozottak, a sztereó tér nagyon szép. A sötétebb epizódok ellenére végig érezni egyfajta megbékélt nyugalmat. A 2. tétel aligha kezdődhetne gyönyörűbben és a tompító is lekerült. Bár néha egy picit lehetne kontrasztosabb, de soha rosszabbat! A 3. tételben viszont már elkelne egy kicsivel több tűz. Ekkor már érezhető: mindhárom tétel ugyanazzal a romantikus mázzal van leöntve és ami az első kettőben még meggyőző, itt kezd egy kicsit unalmassá, egyhangúvá válni.

bilson
Malcolm Bilson

Tadeusz Karolak picit nehézkesebben indítja a művet, de aztán belejön. A hangzás részletes, különösen a vonósokon, bár a tér picit szétesett. Nem tűnik gyorsabbnak az Anima Eterna előadásánál és annál kevésbé érdekes, kevésbé magával ragadó. (Mintha még a kevés számú vonós hangolásával is lennének problémák.) Azzal még kibékülnék, hogy a 2. tétel témáját gyorsabbra veszik, de azzal már nem, hogy egyértelmű formálás helyett összemosott, monoton játékot hallok, ami így különösen elsietettnek hat. Nekem Jos van Imerseel és az Anima Eterna bensőséges előadása sokkal jobban tetszett! A hangzás közvetlenebb mivolta is közrejátszhat abban, hogy a 3. tétel most viszont jobban tetszik. Pezsdítőbb, magával ragadóbb, élettelibb. Sofronitsky slampossága ellenére is nagyon tetszik és a kadencia is jól sikerült.

A zene ezernyi arcát képes megmutatni az English Baroque Soloists. A tempó talán picit lehetne gyorsabb, de így is kielégítő. A különböző szólamok érzékenyen figyelnek egymásra (aztán a szólistára is). A zene által megjelenített érzelmeket tökéletesen közvetítik, értő módon adják elő a drámát is. Sajnos a hegedűpizzicatók nem annyira hallhatóak. A 2. tétel szinte hibátlanul indul, bár a zenekar belépését kissé elsietettnek érzem, de így is gyönyörű. Ma, több, mint 200 évvel később már úgy érezzük, Mozart nem is írhatott volna más zenét utolsó zongoraversenyeként, habár akkor ő még nem tudta, hogy ez lesz a hattyúdala ebben a műfajban. A 3. tétel elejének zenekari gondolatai nagyon szépek, Bilson pedig az egész műben jól hallhatóan és hozzáértően használja a tompítót is. A kadencia szép, bár néhol túl kiszámítható. A befejezés gazdag zenekari hangzása is csodás. Hát ennyi volt.

Konklúzió

Hangminőség

A meghallgatott felvételek hangzása jelentősen eltér. Egy historikus felvételnél különösen fontos a fortepiano-zenekar aránya, ami felvételenként különböző és a legtöbb véleményírót határozott állásfoglalásra készteti. Malcolm Bilson egyik korai albumának megjelenésekor a Gramophone magazin korabeli számában a kritikus kifogásolja, hogy a lemezen a vonósok gyakran irritálóan előtérbe tolakodnak, a zenekar pedig időnként teljesen elfedi a szólóhangszert. És ez azért érdekes - jegyzi meg - mert ő hallotta az előadókat élőben is, ahol ezeket a problémákat egyáltalán nem tapasztalta. Nos, a fortepiano a többi felvételen is hajlamos elveszni a zenekari kíséretben (Sofronitsky kivételével), bár a vonósok kielégítő rögzítését a digitális médiumra a jobb hangmérnökök azóta már megtanulták. Lehet, hogy csak az eltérő ízlésemből adódik, de én ezt sokkal kevésbé érzem problémásnak. A legtöbb felvételen szerintem megfelelő a szólista-zenekar arány; a historikus stílus igényli is, hogy a fortepiano jobban integrálódjon a zenekarba, hiszen ahogyan E.T.A. Hoffman mondta (és az Archiv albumának kísérőfüzetében olvashatjuk), ezek a versenyművek szimfóniák obligát zongoraszólammal. (Természetesen mindig figyelembe kell venni, hogy egy fortepianónak azért nincs olyan nagy dinamikasávja, mint egy modern koncertzongorának.)

Az Anima Eterna hangzása selymes, de néha kissé homogén. A sztereó tér nagyon szép, a hangszerek arányosak, a zenekar hangzása megfelelő, a fafúvók mindig jól hallhatóak. A fortepiano néha picit ugyan távolról hallatszik, a zenekar pedig nagy térben helyezkedik el, de ez véleményem szerint nem zavaró (kivéve ha az ember fülhallgatón hallgatja) és jól megfigyelhető, ahogyan a szólista árnyalja a dinamikát. A Musicae Antiquae Collegium Varsoviense hangzása jelentősen eltér. Minden hangszer már-már bántóan közel, ugyanakkor tökéletesen tisztán hallható, szinte bármelyikre rá lehet fókuszálni. Az egész felvétel és a fortepiano is jóval hangosabb (a hangerő teljesen ki van vezérelve), de mégis mintha kevésbé lenne árnyalt és dinamikailag is szegényesebb. Mélyben telt, a sztereó kép viszont némileg zavaros. Viviana Sofronitsky napjaink egyik legnagyobb fortepiano-építőjének a felesége, így talán nem meglepő, hogy Paul McNulty által utánépített Walter-fortepianón játszik. A vonósok néha lehetnének többen is (egy-egy viharosabb jelenetnél), néha viszont pont jó az arányuk. Az Academy of Ancient Music talán a kettő jó tulajdonságait ötvözi. Részletes, de nem bántóan közelmikrofonozott, selymes, de nagy dinamikájú. Robert Levin a különböző felvételeken nem ugyanazt a hangszer használja, így van, ahol jobban, van ahol kevésbé tetszik. Néha viszont kicsit túlhangsúlyozottak és picit nyers hangzásúak a vonósok. Ez a legkésőbbi albumra, ami az 5., 16., és 14. versenyművet tartalmazza nem igaz, mert abban ezek a hibák már nem hallhatóak (ugyanakkor a lemez tokja eléggé gyenge minőségű). A London Baroque Soloists albumán a hangzás a néha kissé balra billenő hangsúly ellenére nagyon kellemes. A szólista - akárcsak Levin esetén - a zenekar közepén helyezkedett el, a hegedűktől körülvéve, a hangot pedig mindössze négy, a karmester fölött elhelyezkedő mikrofon rögzítette - az eredmény nagyon jó lett. Nincs akkora áttetszőség, mint az Etcetera albumán, de hosszan hallgatható. Egy negatívum talán: a hangzás néha már túl selymes is, a fortepianó hangzása pedig általában eléggé szürke, matt (a basszusa viszont erőteljes - amikor Malcolm Bilson is úgy akarja). Melyvn Tan és Andreas Staier felvételeiről az adott felvételek értékelésekor írtam. Mindkét esetben jó a zenekar-szólista arány, azonban Staier lemezeinek hangzása kissé matt és a fafúvók kevésbé hallhatóak. A London Classical Players felvételei viszont nagyon szépen szólnak.

Előadás

Nem mondok nagy újdonságot, ha azt írom, hogy nincs tökéletes előadás és nincs tökéletes felvétel. Talán nem is lehet. És talán nem is baj ez (a lemezkiadóknak semmiképpen). Egy jó szólista viszont el tudja hitethi a hallgatósággal, hogy az ő játéka az egyetlen érvényes, a műnek pontosan úgy kell szólni, ahogyan ő előadja. Ezeknek a lemezeknek a hallgatása során én Robert Levinnek ezt kétkedés nélkül elhiszem. Formálása, tempója, dinamikája, díszítései mind azt az érzést keltették bennem, hogy ez a tökéletes. A DECCA felvételein a fortepiano hangja nem mindig egységes, hiszen Levin öt különféle hangszert használt a felvételek során és néhány esetben sajnálatosan vékonyka a zenekarhoz képest, de még ezt figyelembe véve is az egyik legjobb sorozat az övé. És ebben természetesen sokat jelent az Academy of Ancient Music zenekar is Christopher Hogwood vezényletével. Nagy fájdalmam, hogy ez a sorozat nem lett teljes. Az ő sorozatával kapcsolatban három problémám merül fel: elsőként az, hogy hiányolom a tompító pregnánsabb használatát, amivel másik két előadó sokszor él (Immerseel és Sofronitsky), aztán néha dinamikailag lehetne még árnyaltabb mind a zenekar, mind a szólista játéka, végül pedig az, hogy a különféle hangszerek megválasztásában én inkább esetlegességet látok, mint valamiféle egységes koncepciót. Immerseel és az Anima Eterna zenekar a többihez képest meglepően romantikusabb. A temók általában lassabbak, ami néhány andante tétel esetében nagyon szép végeredményt ad, de a szélső tételek esetén nem szerencsés. A zenekar ugyanakkor szépen, egységesen hangzik és ott van a sajátos látásmód: ha a lemezeket egymás után hallgatjuk rövid idő alatt, akkor kiderül, hogy milyen remekül bemutatja, hogyan lett Mozart zenéje egyre erőteljesebb, a hangszerelés egyre összetettebb, hogyan változott a szóló hangszer és a zenekar viszonya. Immerseel erről ír is a kísérőfüzetben: az első művekben a fortepiano uralja a zenekart, aztán egyenrangú fél lesz vele, az utolsókban pedig - és ehhez hozzájárul a fafúvók szólamának növekedése is - alárendelődik egy nagyobb egésznek. Ezt az átfogó látásmódot csak nála éreztem, a többieknél inkább azt látom, hogy "hozzunk ki mindent, amit csak lehet" egy adott műből (persze még ez is a jobbik eset, mint a "csak játszuk el, aztán menjünk haza" hozzáállás...). Az egyes műveken belül viszont Levin és Hogwood játéka jelenti nekem a felülmúlhatatlan szerkezeti megformálást, Immerseel nagyon gyakran egyhangúvá, kissé unalmassá válik.

Levin és Hogwood sorozata sajnálatos módon befejezetlen, de aki a legjobb teljes sorozatot szeretné, annak sem kell tovább keresnie Bilson és Gardiner albumánál. A zenekar és a szólista közötti összhang itt tényleg tökéletes, ezt még Levin és az AAM között sem mindig hallottam. Kölcsönösen figyelnek egymásra, érezhetően reagálnak egymás játékára. A lemezek szerkesztése jó, a kísérőfüzet pedig igazán remek. Viviana Sofronitsky albuma felemás. Újrakiadásról van szó, bár más kiadónál. A lemezek és a kísérőfüzet szerkesztése is gondatlanságot mutat, a zenekar játéka egyenetlen, a formálás nem mindig jó, a szólista pedig gyakran szögletesen, dinamikailag egysíkúan és fantáziátlanul játszik. Mégis van néhány olyan pillanata, ami kiemeli a mezőnyből és az albumban lévő csembalóversenyek is plusz értéket jelentenek. A hangzás részletessége és a zenekar-szólista arány elsőre nagyon meggyőző volt, de aztán rájöttem, hogy ez korántsem minden és a zenei hiányosságokat nem pótolhatja. Kiegészítő albumnak (ha másikat már ismerünk) viszont nagyon jól megfelel.

Melvyn Tan és Roger Norrington albuma négy művet tartalmaz. Bár szép felvételek, igazából nincs bennük olyan dolog, ami miatt ezt választanám, vagy ajánlani tudnám. Persze ha valaki csak ismerkedni szeretne a művekkel, akkor igenis használhatóak. A két CD pedig igényesen szerkesztett: van elég szünet a művek előtt és a tételek közötti szünetek megválasztásában is látni a koncepciót. Staier felvételeiben van valami plusz, ami miatt ha az ember olcsón hozzájuthat, érdemes megvenni.

Amikor azt írtam, talán nem is lehet tökéletes előadás, az Mozart zenéjére fokozottan igaz, hiszen az ő zenéjének az előadása talán a legproblémásabb. Ezt a korszakokon keresztül átívelő át- meg átértelemzések meg is erősítik. De mégis nehéz megfogalmazni, miért. Talán mert első hallásra annyira magától értetődőnek tűnik, jobban megvizsgálva pedig kiderül, mekkora mélységei vannak. Ez az összehasonlítás számtalan zenehallgatással töltött délelőtt és délután során készült, a művek pedig szinte "mindennapi táplálékot" jelentettek számomra. 40 CD, azaz 23 versenymű (vagy versenymű-töredék) 94 felvételének meghallgatása során (ahol 22 oldalnyi jegyzet keletkezett) azért valamennyire megismertem ezeket a darabokat és azt kell mondamom, még jobban megszerettem őket a meghallgatás végére, mint amikor elkezdtem. Bár ez nem irodalmi igényességgel írt beszámoló, megpróbáltam minden véleményemnél indokolni is, hogy mi miért vagy miért nem tetszett. Remélem, mások is tudnak majd profitálni az itt összegyűjtött tapasztalataimból.